AKCSÜKÖ MEG KÚCSÜKÖ

Élt hajdan egy kán. Annak a kánnak két gyermeke volt: Akcsükö meg Kúcsükö. Egyszer a kán negyven dzsigitjével együtt elment vadászni. Ez idő alatt a felesége míg otthon üldögélt, a ház csamgarak-jára fészket rakott egy fecske, s kiköltötte a fiókáit. Ám amíg odajárt élelmet keresni fiókáinak, jött egy másik fecske, s az ő fiókáinak letépte a fejét, majd eltávozott.

Látja ezt a kán felesége, s keserves sírásra fakad: „Ha mi nem leszünk idehaza, avagy meghalunk – gondolja –, mások a mi gyermekeinkkel vajon nem tesznek-é ugyanígy?” Közben megjön a kán:

– Te meg mit keseregsz? – kérdi a feleségétől.

– Fecske rakott fészket a házunkra – felelte az asszony –, ki is költötte a fiókáit, de jött egy másik fecske, megölte a fiókákat s elment. Arra gondoltam: ha hirtelen-váratlan meghalunk, nem bánnak-é mások ugyanígy a mi gyermekeinkkel. Hát ezért kesergek – vallotta ki az asszony, ami az eszében járt.

– Ne gondolj effélére. Ha én meghalok, te megmaradsz, ha te meghalsz, én megmaradok – altatta el a kán a felesége aggodalmát.

Egy napon aztán meghalt a kán felesége. A kán elvett egy másik asszonyt, s továbbra is eljárt kedvére solymászni, agarászni. Ezalatt a kán feleségét megkörnyékezi egy kereskedő:

– Vágd le nekem a kán madarát – mondja –, s veled kettesben elmegyünk egy másik városba.

Az asszony rááll a dologra.

– Hagyd itthon a madaradat – szól alkalomadtán a kánnak –, menj csak ki agarászni.

– Jól van – mondja a kán, s otthon hagyván a madarát, elmegy agarászni a dzsigitjeivel.

Megérkezik ekkor a kán két gyereke, hogy valamit falatozzék, s mostohaanyjuk épp jön kifelé az ajtón.

– Várjatok egy kicsit – szól a gyerekeknek majd ha visszajöttem, adok enni – s azzal kimegy.

Anyjuk távozása után a gyerekek észreveszik, hogy valami fő a kondérban. Fölemeli Kúcsükö a kondér fedelét, s látja, hogy a madár húsa fődögéi benne. Kiveszi a zúzáját s megeszi, bátyjának, Akcsükőnek pedig odaadja a fejét. Közben beállít anyjuk a kereskedő kíséretében, s ahogy a madár húsát kiszedik, látják, hogy hiányzik a zúzája meg a feje.

– Nekem pedig kiváltképp a zúzája meg a feje kell – mondja a kereskedő, s nem eszik a húsból, hanem veszekedni kezd: – Faggasd ki őket furfanggal, s amelyikük a zúzát megette, azt öld meg, most még a zúza nem emésztődött föl.

Ám a beszélgetést kihallgatván, a gyerekek futvást elszöktek.

Mentek-mendegéltek, mentek-mendegéltek, mígnem megláttak egy útelágazásnál álló fekete követ, ezzel a felirattal: „Két ember egy úton tovább nem mehet.” Elolvassák a fiúk az írást, s nem tudják, mitévők legyenek. Kúcsükö, aki a zúzát megette, egyszeriben aranyat köpött. A kétfelé ágazó út egyikén ez állott: „Aki elmegy, vissza nem tér”, a másikán pedig: „Aki elmegy, visszatér.” így aztán a két testvér megállt, hogy tanácskozzék.

Azt mondja Kúcsükö:

– Én elindulok a vissza nem térő útra, s ha a köpéseimet eladom, abból megélek.

Akcsükö meg nekivág az oda-vissza járható útnak. Ahogy megy-mendegél, messziről nagy porfelleg közepette egy sokadalmat lát közeledni. Megijed Akcsükö: „Nehogy valami hirtelen bajt hozzanak rám” – gondolja, azzal fölmászik egy útszéli csenevész nyárfára. A nyárfa tetejére ekkor leszáll egy madár. Azt megfogja. Ám addigra odaér az iménti sok ember, s a nyárfát, amelyen a fiú fönn kuporog, vágni kezdi. Már-már ki is dől, amidőn a fiú elkiáltja magát:

– Lemegyek!

Kiderült, hogy ama vidék kánja mikor meghalt, felröpítették a madarát: akire leszáll, majd azt emelik kánná. Az a madár röpült ide, s az említett nép ugyanaz volt, aki a madarat felröpítette s utánaeredt. A fiút nem látván, gondolták: ,,A nyárfára ereszkedett”, s nekiláttak, hogy a nyárfát kivágják. Csak akkor vették észre, amikor az elkiáltotta magát, hogy „lemegyek!” Fogták hát a fiút s elindultak, miután pedig hazavitték, megtették kánnak.

Így hát Akcsükö kán lett. Most pedig Kúcsükőről szóljunk. Nekivágott a vissza nem térő útnak, s ment-mendegélt, ment-mendegélt, mígnem találkozott egy öregemberrel s öregasszonnyal. Annak az öregnek nem volt gyereke, csak két-három kecskéje. Azt mondja neki a fiú:

– Én abban járok, hogy akinek gyereke nincs, annak gyereke leszek, akinek tevecsikaja nincs, annak tevecsikaja leszek.

– Légy hát a gyermekem – szólt az öreg, s a fiává fogadta.

A fiú pedig a kecskéket legeltette, ráadásul adta-vette, meg is szaporította, így az öregembert gazdaggá tette.

Egyszer egy este föltekint a fiú az égre, s látja: két hold van egymás mellett. Csodálkozva kérdezi apjától:

– Apám, hiszen egy hold szokott feljönni, mi végre van most két hold?

Azt mondja erre az öreg:

– Nincs neked szükséged arra a holdra, fiam, hát mit törődsz vele? – s nem válaszol.

Másnap este ismét ott a két hold. A fiú megint megkérdezi az apját.

– Ej, fiam – mondja az apja –, túl sokat kérdezel. Nekünk az a negyven leány s a kánleány. A hold meg a szépség egymással vetekedik.

Másnap Kúcsükö, nem tudván, miképpen érhetné el azt a leányt, épp egy dombra kapaszkodik fölfelé, amikor látja, hogy három ember öklözi egymást. Odamegy hozzájuk, s megtudja, hogy mind a három egytestvér. Apjuk halálakor egy sapka, három bot s egy terülj-abrosz maradt rájuk, s ők hárman épp ezen pörlekedtek. A három holminak háromféle jó tulajdonsága volt. Aki a sapkát fölteszi, az mindenki számára láthatatlanná válik. A terülj-abrosz telides-teli lesz a kívánt ételekkel. A bot pedig, ha valakire azt mondják: „Üsd!” – azt verni kezdi.

Odamegy a fiú, s megkérdi:

– Mi van veletek?

Azok elmondják, hogy az apjuktól rájuk maradt holmin veszekszenek. Így szól ekkor a fiú:

– Fussatok mindhárman versenyt, s amelyikőtök legelőbb visszaér, azé legyen a terülj-abrosz, az utána érkezőé a sapka, a legutolsóé pedig a három bot.

Azok hárman beleegyeztek, s rábízták a holmikat a fiúra, majd versengve elfutottak. Ekkor a fiú fogta a sapkát meg a terülj-abroszt, felült a három botra, s röpülve elindult a kánleányhoz.

Ahogy megérkezett hozzá, az negyven leánnyal együtt épp kinn sétálgatott. Fogta Kúcsükö a kánleányt, s jó néhány folyamot, folyómedret, erdőket és hegyeket maguk mögött hagyva egyszer csak leszálltak egy körös-körül borókával s fenyőfákkal övezett tündöklő kicsi városba. Amint leereszkednek, látják, hogy a városban egyetlen lélek sem jár-kél.

– Miféle város ez, hogy nincs benne ember? Lám csak, itt ez a karám, aranyból van a kapuja, akármi lesz is, menjünk be rajta – mondják, ám ahogy bemennek, ott sincs egy lélek sem.

Másnap hajnalban azt mondja Kúcsükö:

– Te csak üldögélj itt, én megyek vadászni s majd megjövök. – Azzal a leányt otthon hagyja, maga meg elmegy vadászni.

Most kezdjük a szót arról a negyven lányról, akik eme leány mellett voltak. Miután a leányt elszalasztották, egyenest a kánhoz siettek, s pontosan elbeszélték neki a megtörtént esetet. Haragra gerjedt a kán, s egész népét egybehívatta:

– Kerítsétek elő a lányomat! – sarkallta őket.

Ám a nép közül egyetlen ember sem állt elő azzal, hogy „majd én előkerítem”. Ennek láttán a kán más döntésre jutott, s kijelentette:

– Bárki legyen is az, aki a lányomat megtalálja, ha ide visszahozza, a lányomat annak az embernek adom. Nem nézem azt se, kiféle-miféle.

Előállt ekkor a nép közül egy rézorrú vénasszony, s a kán elé járult:

– Tisztelt kánom – azt mondja –, én előkerítem a lányodat, odaadod-é az én otthon ülő rühes fiamnak?

– Láss hozzá, s kerítsd elő – feleli a kán –, nem tekintek a fiad rühösségére, tied lesz a lányom, káni szavamat meg nem másítom.

Fölült az ördöngös öregasszony a mozsarára, a mozsárütőjével megcsapkodta, s hamarost leereszkedett abban a városban, ahol a leány lakott. A leány a terülj-abroszra különféle ételeket készítvén épp egy csésze teát iszogatott. A vénasszony erővel fölültette a mozsárra, majd a mozsárütőjét csapkodva fölrepült. Egy szempillantás alatt a kán előtt termettek.

– Íme, kánom, teljesítettem a parancsodat.

– Jól van – azt mondja a kán, s a lányát az ördöngös vénasszony elvezetteti.

Hazatér estére Kúcsükö, hát nincs a felesége. Nézi erre is, arra is, de nem találja.

Másnap még alig pirkadt, amikor íjat vett a kezébe s elindult. Túljutott jó néhány halmon, jó néhány hegyen, mígnem elérkezett egy kéklő jéghez, ám amikor át akart kelni a jégen, a jég meghasadt, Kúcsükö beleesett a vízbe s az elsodorta.

Hogy hány helyre sodródott, azt nem tudni, de egyszer a szemét ahogy kinyitja, hát a víz partján fekszik, s jobb felől-bal felől egy-egy sárkány les reá. Ahogy az egyikre rápillant, az a másik felé int, jelezvén, hogy üljön föl reá.

„Ejha – gondolja ezek a hátukra vesznek, aztán elvisznek valahová, s akár meg is ehetnek, de mindegy, ha megesznek is, legföljebb meghalok” – azzal odamegy a második sárkányhoz, s fölül reá.

Fölrepülnek mindketten, s szállnak, szállnak, majd leereszkednek egy szemnek is elérhetetlen magas kősziklára. Ekkor az első sárkány megtaszított egy nagy fekete követ a farkával, s a kő közönséges ajtó gyanánt egyszeriben kinyílott. A sárkány Kúcsükőre pillantva jelt adott neki, hogy lépjen be. Kúcsükö vonakodás nélkül belépett. A barlang szájába jutván sűrű sötétség szakadt rá. Néhány lépést tett meg a sötét helyen, amikor még egy ajtó tűnt föl, de ez már aranyból. Amint az ajtót kinyitván belépett, meglátta, hogy a főhelyen ott ül egy fehér szakállú öregember. Ez az öregember a derekától fölfelé közönséges ember, a derekától lefelé azonban kígyókülsejü. Kúcsükö köszön neki, s megáll a küszöbnél. Az öreg fogadja a fiú köszönését, majd odahívja s hellyel kínálja maga mellett. Kúcsükö letelepszik az öreg mellé. Miután az ételt elfogyasztották, odafordult hozzá az öregember:

– Nos, fiam, mondd el, honnét jössz s hogyan jutottál erre a helyre.

Kúcsükö pedig töviről hegyire elbeszélte a vele történteket.

– Én Sajmeren vagyok, a sárkányok fejedelme – vette át a szót az öregember. – Már régóta betegeskedem, s betegségemet csak emberfia gyógyíthatja meg. Ha te engem meggyógyítasz, tőled a segítséget nem fogom sajnálni. Egy frissiben szült asszony tejéből kétkanálnyit ha kétszer megiszom, úgy elmúlik a bajom, hogy a kulán-nál is egészségesebb leszek. Azt a tejet ha te meg nem találod s el nem hozod, senki más meg nem találja. Adok neked egy sárkányt fejestül, a nyelvére is megtanítalak – mondta a padisah, s megtanította Kúcsükőt a sárkány nyelvére.

Azután egyik sárkányát Kúcsükőnek adván, útnak bocsátotta:

– Ez a sárkány ahova repülni akarsz, oda repül. Bármi óhajod legyen, mindet teljesíti. De neked megmondom: korábban adtam már sárkányt egy emberfiának, ám ahonnan te jöttél, ama lakatlan városnak a népe amidőn egymással torzsalkodni kezdett, az egész népet elnyelette. Nehogy te is így cselekedj – mondta.

– Rendben van – szólt a fiú, s azzal útnak eredt, hogy megkeresse s elhozza a tejet. Repült, csak repült a sárkánnyal, mígnem alkonyattájt egy falu széléhez érkezvén leereszkedett. A sárkányt ott hagyta egy vízparti nagy szikla tövénél, maga pedig végigjárta a falut. Látja ám, hogy egy ház körül igencsak tolong a nép, megkérdi hát egy úton járó-kelő öregasszonytól:

– Ej, anyám, itt meg mi történik?

– Mi történnék, fiam – feleli az –, nemrég szült a falu egyik menyecskéje. A nehéz vajúdásban elveszítette az eszméletét, s nem bírja visszanyerni. Még a falubéli mindentudó mollák kezétől sem tért magához. Szegény menyecske már a halálán van.

– Vezessen oda, hátha az én kezemtől életre kel – mondta a fiú.

– Ó, édes fiam – sóhajtott az öregasszony –, bárcsak igaz lenne! – s azzal elvezette a fiút a házhoz. Amikor beléptek, a menyecske már a végét járta. Kúcsükö a fiatalasszony arcához érintette a kezét, mire az kissé fölocsúdván megnyugodott. A fiú ekkor a melléből kicsorduló tejjel megtöltötte a magával hozott edényt, majd visszadugta azt a hóna alá. Mire a nép is bejött a házba, a menyecske már kipirosodva, ragyogó arccal üldögélt. Apja-anyja meg az összesereglett nép nagy tisztességgel kísérte ki a fiút a faluból. A fiú pedig fölült a sárkányra, s éjszaka leszálltakor már ott is volt a padisah palotájában.

Az éjszaka folyamán két ízben adott neki a magával hozott tejből, s a padisah makkegészségesre meggyógyulván visszanyerte korábbi állapotát.

Elégedett volt a padisah a fiúval, adott hát a kezébe egy bűvös kenőcsöt:

– Ha nehéz helyzetbe kerülsz, csak érintsd meg e kenőccsel a halántékodat, s bármi akarsz lenni, a kívánságod nyomban teljesül. Ezt a bűvös kenőcsöt senki emberfiának meg ne mutasd, jó tulajdonsága titkát senkinek el ne áruld – mondta, majd fölültette Kúcsükőt a sárkányra, s elbocsátotta.

Szállt, szállt Kúcsükö, s alkonyatkor megérkezett a leány városába. A sárkányról leszállván amint végigballagott a városon, hogy a kán palotáját megkeresse, egy takaros kőházat pillantott meg. Belesett a ház ablakán, s látta, hogy a főhelyre fölállított ágyon ott fekszik valaki vakarózva, az ablak alatt meg árva üldögél egy leány. Jobban megnézi, hát a sírdogáló leány az ő felesége. Összeölelkezve köszöntötték egymást, aztán a kánhoz mentek.

Belépett Kúcsükö a palotába, majd a kán elé járulván tisztelettudóan fejet hajtott, s elbeszélte a történteket. Forrt a düh a kánban, s már-már azon volt, hogy megparancsolja dzsigitjeinek: vegyék fejét Kúcsükőnek. Lányától tartva azonban úgy gondolta, hogy inkább egy olyan feladatot szab rá, amit Kúcsükö nem bír majd végrehajtani:

– Megbízlak egy dologgal – mondta a kán –, ha azt teljesítvén visszatérsz, a lányomat neked adom, ha teljesíteni nem tudod, a fejedet veszem.

– Miféle dolog az, fenséges uram?

– Hat hónapi járóföldre innét van egy nagy nyárfa. Ama nyárfa tövében van egy oroszlán. Annak a szájában van egy csésze nagyságú arany, azt az aranyat hozd el. Erre én neked tíz napot adok. Tíz napon belül ha el nem hozod, ne is reméld, hogy lányom a tied lesz.

– Rendben van, kánom – szólt Kúcsükö –, teljesítem, amit mondtál – azzal útnak eredt.

Amint a várost elhagyta, elővette Kúcsükö a Sajmeren adta bűvös kenőcsöt, a halántékához érintette, és sólyommadárrá változván fölrepült. Aztán csak szállt, szállt, mígnem néhány nap s néhány éjszaka múltán elért althoz a nyárfához, amit a kán említett. A nyárfa tövében ott aludt az oroszlán, az állatok fejedelme. Alfában el volt tátva a szája, s amikor lélegzetet vett, a szájában lévő arany hol a torkát, hol pedig a szája széléig előrecsúszván a fogait érintette. Az őt őriző állatok is elalvófélben voltak. Amint az őrködők szemére is álom ereszkedett, jött egy cickány, s az oroszlán foga közé akadt húst kienni akarván folyton föl-fölébresztette az oroszlánt. Kúcsükö jó ideig elnézegette ezt, s közben azon törte a fejét, mi úton-módon vehetné ki az aranyat az oroszlán szájából. Elővette végül a bűvös kenőcsöt, s a halántékához érintve átváltozott macskává, majd amidőn az oroszlán álomba merült, lesben állva várakozott a cickány fölbukkanására. Egy idő múlva a cickány ismét előbújt az odújából, s a macska ekkor elkapta és megette. Addigra már az oroszlán is meg a fölötte őrködő állatok is nyugodtan, mélyen aludtak, s úgy látszott, hogy az oroszlán ezúttal nem is ébred föl valami könnyen. Kúcsükö ekkor ragadozó sassá válva leereszkedett az oroszlán mellé, karmaival benyúlt az oroszlán szájába, megragadta az aranyat, s a magasba szárnyalt. Az oroszlán a helyéről fölpattanva megpillantotta a sast a levegőben, a nyárfát tövestül kitépve utána is csapott, ám a sas farka épp hogy csak szétzilálódott.

– Tisztelt kánom, imhol az aranyad, amit óhajtottál – szólt Kúcsükö, s az aranyat a zsebéből elővéve odaadta.

Ekkor a kán egybegyűjtötte népét:

– Én már megöregedtem – mondta –, helyettem a vőm lesz a kán – s ezzel Kúcsükőt káni méltóságra emelte.

Egy nap Kúcsükőnek eszébe jut az öccse, s elküld érte, hogy megkeressék: hát az öccse a szomszédos város kánja! Így aztán, hogy a két testvér két város kánja lett, elégedetten, boldogan éltek tovább.