HOGYAN MENT KÉRŐBE A RÓKA

Volt egyszer egy szegényember, aki nap mint nap hurkot rakott, s ekként ügyeskedve a megfogott vadakból éldegélt. Egy napon, ahogy kifeszíti a hurkot az erdőben, egy róka került bele. Venné ki a rókát, mire az megszólal emberi hangon:

– Tarts engem tyúkkal, s én hamarosan gazdaggá teszlek, még a neved is Batbajir lesz a jóvoltomból.

Hazavitte az ember a rókát, levágott egy tyúkot, s odaadta neki. Jól belakott a róka, majd kiment a hegyre s lefeküdt. Ahogy ott hentereg, odamegy hozzá egy farkas, és megszólítja:

– Róka, te meg mit heverészel itten?

Azt mondja erre a róka:

– Errefelé egy kán nagy lakomát s mulatságot rendezett. Úgy befaltam húsból, hogy egészen elpilledtem.

A farkas a potya ételre mindig kész állat lévén megörült:

– Én is elmehetek oda? – kérdezte.

– Ó, hát persze hogy el! Ne is egymagad eridj, hanem harminc-negyvenedmagaddal – felelte amaz.

A farkas pedig a völgybeli farkasokat a völgyekből, a hegybeli farkasokat a hegyekből összegyűjtvén, harminc-negyvenedmagával hamarosan visszajött.

A róka az élre vágott, s a farkasok kíséretében beállított a kánhoz:

– Kán uram – mondta –, ezeket a farkasokat a Batbajir nevű ember küldte felségednek. Egyik házát megüresítve vigye be s nyűzassa meg őket, s fogadja el az irhájukat – s azzal már indult is.

A kán meg kiürítette egyik házát, s bevitte oda a farkasokat.

Ment a róka aztán a szegényemberhez:

– Most jövök a kántól – azt mondja –, vittem neki úgy harminc-negyven farkast. Ha Isten is úgy rendeli, elhozom neked a kán leányát.

Főzetett egy tyúkot, befálta, majd kiment a hegyre.

Ahogy ott hentereg a korábbi helyen, odajön hozzá egy róka:

– Róka, róka – kérdezi –, hát te mit heverészel?

– Errefelé egy kán lakomát rendezett – mondja emez –, s ott úgy belakmároztam, hogy a bendőmet sem bírom fölemelni.

– Engem is elviszel oda?

– Persze hogy elviszlek. De csak nem magad mész tán? Eridj el, s jöjj vissza sokadmagaddal.

Szalad a róka, ahogy csak bír, majd visszatér egy csomó hiúzzal, rókával, eme róka pedig a menet élére áll, s elvezeti őket a kánhoz:

– Ürítse ki még egy házát, s tessék, vigye be őket oda: Batbajir adja felséged lányáért kaling gyanánt – mondja.

Berekeszti a kán a rókákat, hiúzokat egy házba, a kérőbe jött rókát pedig bőkezűen megvendégeli.

Elmenőben így szól a róka a kánhoz:

– Kérem a vödrét aranyat mérni, Batbajir vödörrel akarja mérni az aranyat.

„Ha ez vödörrel méri az aranyat – gondolja a kán csodálkozva –, tán még nálam is gazdagabb” – s odaadja a vödröt.

A róka azt elviszi, homokkal ragyogóra súrolja, s másnap egy aranyat tesz az aljára, úgy viszi vissza s adja oda a kánnak.

„Ez aztán irgalmatlanul gazdag lehet” – gondolta a kán, majd így szólt: – Most hátjöjjön a te Batbajirod, s vigye a menyasszonyát.

Szalad a róka hazafelé, ahogy csak bír, majd a szegényember kíséretében elindul, hogy megszerezze neki a kán leányát. Útközben, amint egy hídon haladtak át, a hidat a vízbe taszította, aztán elnyargalt a kánhoz:

– A vőlegény, amikor át akart jönni a hídon, a híd leszakadt alatta, a vízbe esett – mondta az orrát szívogatva. – Hozzanak neki ruhát. Gondosan fölkészültünk a menyegzőre, úgy indultunk el, s most mindent elvitt a víz.

– Öltöztessétek föl s hozzátok ide! – parancsolta meg dzsigitjeinek a kán.

Úgy is történt, öt-hat napig lakomáztak, mulatoztak, majd a kán útnak indította a lányát a vőlegény házához. A leány mindenféle drága holmival s szolgálólányaival együtt lóra ült s útnak eredt. Hozzájuk csatlakozott a kán meg a kánné is, hogy elmenjenek a vőlegényhez háztűznézőbe.

– Én megyek – szólt a róka –, s gondoskodok mindenről – azzal előre elrohant.

Útközben ahány juhászt, gulyást, csikóst csak meglátott, mindnek azt mondta:

– Ha kérdik, kié a ló, mondd, hogy a Batbajir nevű emberé, ha kérdik, kié a marha, mondd, hogy a Batbajiré, ha kérdik, kié a teve, az is a Batbajiré. Ezt mondjátok, mert ha nem így lesz, amott jön mögöttem a dühös kán negyven dzsigitjével, negyven vezírjével, földet elözönlő seregével, s a fejeteket veszi – azzal otthagyta őket.

A földet ellepő töméntelen juh, marha, teve, ló különben mind egy szálig a kígyók fejedelméé volt. A róka ezután rohanvást elment a kígyók fejedelméhez:

– Ej, kígyó – azt mondja –, amott jő a kán számlálhatatlan seregével, mondván: „Megkeresem a kígyók fejedelmét s halálra égetem.” Ha kedves az életed, annak a fának a tetején rejtőzz el, különben aligha maradsz életben. Ha nem hiszed, emeld föl a fejed, s magad is megnézheted.

Fölemelte fejét a kígyó, s a gomolygó por láttán úgy megrémült, hogy fölmenekült a fa tetejére. Elrendezvén a kígyó dolgát, a róka csak a kánra várt. Amikor azok a ház közelébe értek, kiment eléjük:

– Ez itt Batbajir háza, kerüljetek beljebb – mondta.

Belépvén a házba, a kán meg Batbajir a bent található arany, ezüst, a pompás berendezés meg a különféle étkek láttán igencsak elálmélkodott. Amidőn a kán elment, hogy a szobákat végigjárja, így szólott a róka Batbajir barátjához:

– Amit megmondtam, teljesítettem. Ez a ház a kígyók fejedelmének háza, ő maga tőletek való féltében a fenyőfa tetején rejtőzködik. Ha a kígyót lelövöd, a ház a tied lesz.

Fölállt a szegényember, s lelőtte a fenyőfa tetején megbújó kígyót, majd annak jószágaiból jó sokat levágott, s a kánt meg a kánnét két-három napig ott tartván bőkezűen megvendégelte.

„Isten rendelése szerint megfelelő helyre került a lányunk” – gondolta a kán meg a kánné, s azzal megnyugodott szívvel hazatértek.

Így aztán a szegényember a kán leányát feleségül véve boldogan élt tovább. Naponta tyúkhússal belakván, a róka is vígan henyélhetett.