ÖREGAPÓ MEG A RÓKA

Hol volt, hol nem volt, egyszer egy róka volt, s az egy hegyen lakott volt. Minthogy egyfelől az ennivalója mindinkább megfogyatkozott, másfelől pedig a vadászok megsokasodtak, a róka élete bajosra fordult. Bárhová is nézett, a megélhetésre módja nem volt, ha a vadászok előtt mutatkozott, menekvése nem volt, s a róka így kiúttalan helyzetbe került.

Ama róka lakta hegy lábánál még egy öregember s öregasszony tengette életét. Egy napon beállított a róka az öregekhez, s így kérlelte őket:

– Hét kölyköm itt a hasamban, ha épségben-egészségben kiteleltettek, hét kölykömet nektek adom. Gondoskodjatok hát rólam annak rendje-módja szerint.

Az öreg s az öregasszony tanácsot vetett:

– Akárki akármit mond, való igaz, hogy hét rókából egy bunda kitelik. A jótett se nem késik, se nem múlik, hamarosan kitavaszodik, vegyük hát gondjainkba a rókát – egyeztek bele.

Az öregek egy kis csontot vetettek naponta a róka elé, ám a rókát az nem elégítette ki, így lesoványodott. Egyszer aztán a róka azt mondja az öregnek s az öregasszonynak:

– Hasamban lévő kölykeim pusztulófélben vannak. Ha társammá szegődvén segítségemre lesztek, én a hegybéli nemes vadakat a kezetekre juttatom. Nektek a bőrük, nekem a húsuk majd hasznunkra válik.

– Miféle vadak azok? – kérdi az öreg.

– Oroszlán, tigris, medve, farkas – feleli a róka.

– Ó, a puffadt hasú falánk fajzatja! – fakadt ki a róka szavai hallatán az öregasszony. – Még mivel nem zaklat bennünket! – s orrhegyen koppintotta a gyapjúverő pálcával.

Az öregember sokáig töprengett, ám végül ráállt a róka szavára. Másnap reggel a róka kiment a hegybe, s találkozott a vadkannal, aki a kán dzsigitjei elől fejvesztve menekülvén nem talált rejtekhelyre.

– Róka barátom – szólította meg a vadkan –, az üldözőim nyomon követnek, segíts már rajtam!

– Eridj el az odalent lakó öreghez – mondta a róka. – Az majd megóv téged.

– Kedves jó róka, ugyan vezess el már engem ahhoz az öregemberhez! – rimánkodott a vadkan.

S a róka a vadkant elvezette az öreghez.

– Ments meg a kán dzsigitjeitől – mondta a vadkan.

– Jól van – felelte az öreg –, gyere be a házba – s azzal betessékelte a házba a vadkant.

A róka koma csak erre várt, nem is nézte ám tétlenül:

– Hamar be a zsákba – azt mondja –, hadd kötöm be a száját – s kinyitotta a zsák száját neki.

Közben a kán dzsigitjei is megjöttek s beléptek a házba, ám a vadkanra ráakadni nem bírván, ismét odébbálltak. Távozásuk után azt mondja az öreg:

– Nézd csak a szégyentelent, milyen gömbölyűre hízott az elvetett gabonán! Fölfalja a hasznot, s lám, még idejön s azt mondja nekem: „Ments meg a vadászoktól!” – azzal a vadkant megölte, a bőrét lenyúzta, a húsát meg a rókának adta.

Egy másik nap ismét elment a róka vadászni. Hirtelen találkozott egy farkassal, aki épp a vadászok elől menekült, és siettében nem tudta, hová legyen:

– Bújtass el engem ügyesen, barátom! – rimánkodott.

A róka furfangos módon őt is az öregek zsákjába juttatta.

– Ez hát az a csonka fülű ordas, aki tavaly a szürke gidámat fölfalta! Most aztán a kezembe került! – mondta öreganyó, s agyonverte a mozsárütővel.

Az öreg az ő irháját is lenyúzta, húsával pedig jóllakott a róka.

Egy másik nap felment a róka a hegyre, s meglátván egy fa hegyiben ücsörgő medvét, odament hozzá.

– Kedves jó róka, öt napja leselkedik rám a tigris. Félek, hogy idejön, nem merek lemászni a fáról. Ugyan mitévő legyek? – mondta a medve.

– Van itt egy öregember meg egy öregasszony – felelte a róka –, azok majd megoltalmaznak – s őt is odavezette.

Az öreg meg zsákba bújtatta, s a zsák száját bekötvén rákezdte:

– Nézd a loncsos loboncosát, nézd a cifra cammogósát! Apónak-anyónak báránybundára nem telik, ez a drágalátos meg, lám, egymaga milyen pompás bundát visel! – s agyoncsapta a vasbuzogánnyal.

Közben betoppant a tigris:

– A medve idejött-é? – kérdezte.

Fejét vesztette az öreg meg a róka a tigris láttán. Az öreg rászedni törekedett, a róka csak mentegetőzni igyekezett. Ám mielőtt még bármi is történt volna, a tigris nyomát követve az oroszlán is megérkezett. A tigrisnek inába szállt a bátorsága, könyörgőre fogta:

– Kedves jó róka, tégy velem jót, rejts el!

A róka odavitte neki az öregasszony trágyahordó zsákját:

– Bújj bele hamar! – mondta.

Amint a tigris a zsákba belebújt, az öreg bekötötte a zsák száját, az öregasszony meg fölkelvén rákezdte:

– Ez ölte meg a bátyámat! Most a bátyámért bosszút állok! – s a vasbuzogánnyal úgy homlokon verte, hogy belepusztult.

Közben az oroszlán a házba belépvén elordította magát:

– Hová ment a tigris?

Apó meg anyó aléltan reszketett rémületében, a róka pedig hízelegve föl s alá futkározott, ám az oroszlán dühét lecsillapítani nem bírván, szorongva azon törte a fejét, hogy mit válaszoljon.

E pillanatban puskát, íjat rázva, dárdával hadonászva egy csapat vadász érkezett oda. Az oroszlánt elfogta a félsz:

– Bármiképpen is, de ments meg, a rabszolgád leszek! – könyörgött az öregnek.

Öregapó fölhasította a negyven kancára való kumiszostömlő száját s az oroszlánt belebújtatta, öreganyó meg gyorsan bevarrta a tömlő száját:

– Ragadozók fejedelme vagy, de ha istenné válnál, akkor sem juthatsz ki ebből a tömlőből! – s agyonverte a vasbuzogánnyal.

Így aztán, hogy az oroszlánnal is végeztek, irháját a tigrisével együtt leterítették a jurta közepére. Közben megjöttek a vadászok, s az oroszlán után puhatolózva benyomultak a házba. Az egyikük kezén ülő sas a róka láttán kinyújtotta a nyakát, hogy megragadja. Mivel hogy likat nem talált, ahova bebújhatott volna, féltében összegörnyedt a róka, ám ekkor öreganyó rikoltva fölpattant:

– Az otthon ülő öregapó s öreganyó ha medvét meg tigrist fog, tán az a szokás, hogy agárkutyával, sassal, állig fegyverben betódultok? Mi?! Azért jöttetek tán, hogy az én hatszárnyú hajlékomban vadak után kajtassatok?! A földet elözönlő töméntelen vadból egy sem akadt a körmötökre, az én itthon tanyázó rókakölykömre meg rémisztő sasotokat uszítjátok? Hát miféle dolog ez?!

Fölkapta a gyapjúverő pálcát, s úgy fejbe kólintotta vele a sast, hogy az menten szörnyethalt.

Ennek láttán a vadászok csak ennyit szóltak egymáshoz:

– Ez a tigris- meg oroszlánölő vén boszorkány még minket is megnyuvaszt – azzal a házból kisomfordálván elvonultak.

Így aztán, hogy öregapó meg öreganyó gazdag zsákmányhoz jutott s a róka a hússal jóllakhatott, vígan s elégedetten éltek tovább.