A KÁN MEG A VEZÍR

Élt hajdan egy kán. Ő meg a vezírje barátok voltak. Mindketten megérték már negyvenéves korukat, de gyermekük nem volt, feleségeik nem szültek, s akárhány feleséget vettek is maguknak, nem szültek azok sem. Ők ketten folyton kijártak a hegyek közé, s vadászattal foglalatoskodtak.

Egy nap is elindultak ketten két úton, mondván:

– Visszajövet majd ezen az úton találkozunk.

Hepehupás, sziklák borította hegyalján haladt a kán, csalitok, csörgedező patakok között, majd a hátaslovát megbéklyózván vadak után kémlelt a sziklákról, de semmit nem vett észre. Ekkor már alkonyodott. „Véget ért hát a mai utam” – gondolta, s már indult volna hazafelé, amidőn egy nagy szikla tövében megpillantott egy kőszáli kecskét. Betölti a puskáját, hogy lelője, ám ott áll mellette a kisgidája. „Ejnye – gondolja –, ha én nem érhettem meg, hogy gyermekem legyen, ennek a gidáját árvaságra juttatván őt dehogy lövöm le!” – s egy lövés nélkül fölül a lovára. Amidőn megérkezik az útelágazáshoz, útitársa még nincs ott. „Vajon mi lehet vele?” – gondolja, s elkezd várakozni. Hosszú idő múltán az is üres kézzel tér meg.

– Milyen volt az út? – kérdi tőle a kán, mire az elmondja ugyanazt, amit ő.

– Mindkettőnknek egy a gondolata, egy a szándéka – jegyzi meg a kán. – Nekem is ilyen gödölyés kecske akadt az utamba. No, menjünk most már.

Hazafelé haladtukban nagy sokaságot látnak messziről.

– Mi ez a sokadalom – aggodalmaskodnak tán ellenség támadt a városra? – s megszaporázzák lépteiket.

Amidőn közelebb érnek, szüjüncsüt kiáltva megrohanják őket. Sem a kán, sem a vezír nem érti, miért ez örömujjongás. Végül így szól a kán.

– Jól van, beszéjetek hát.

A szüjüncsükiáltó emberek erre elmondják:

– Mindkettőtök felesége három hónapja teherben van. Egy szent életű öregasszony látta őket, az mondja.

– Ha ez így van – szól örvendezve a kán meg a vezír –, mindannyian kaptok ajándékba egy lovat, egy aranyat meg egy köntöst – s elbocsátják őket.

A kán meg a vezír még útközben erősen megfogadta:

– Ha mindkettőnk felesége egyaránt fiút szül, úgy barátok legyenek, ha lányok lesznek is barátok legyenek, ha egyik fiú lesz a másik meg lány, úgy nászok legyünk.

Hónapra hónap telik, s a kilencedik hónap kilencedik napján mindkettőjük felesége egyaránt fiút szül. Nagy lakomát rendeznek, s a két fiúcskát barátként nevelik, gondozzák, egyformán öltöztetik. Miután a gyerekek betöltik a nyolc esztendőt, mindegyikük mulattatására rendelnek negyven dzsigitet, s mindketten eljárnak solymászni, agarászni. Ám ekkor meghalt a kán vezírje.

A vezír fiát Szágatnak, a kán fiát pedig Szamatnak hívták. Egy idő múlva a vezír negyven dzsigitje morgolódni kezdett:

– Mit kísérgetjük mi a vezír fiát, mintha maga is dzsigit volna? Hát mi közünk véle? Öljük meg inkább!

Ám ez tudomására jutott a kánnak, s a negyven dzsigitet szétkergette, Szágatot pedig megtette borjúpásztomak. Szamat továbbra is agarászással, solymászással múlatta az időt.

Egy napon a kán fia kiment a tó partjára sétálni negyven dzsigitjével. Javában ott játszadoznak, amidőn a tó túlsó vége felől egy ifjú menyecske érkezik csónakkal. Kezét fölemeli, visszaengedi, haját előreigazítja, majd lefelé int a kezével, s a csónakot megfordítván ismét eltávozik. A kán fia ájultan rogyott le a menyecske szépsége láttán, de hogy annak a mozdulatai mit jelentenek, azt senki sem értette.

Keserves sírással tért haza a kán fia.

– Téged meg mi lelt? – kérdezte az apja.

– Beleszerettem egy menyecskébe.

– Hová valósi az a menyecske?

– A tó túlvégéből jött, de aztán újra elment – felelte a fiú, majd elmondta, milyen jeleket mutatott a menyecske.

Másnap reggel a kán összehívatta az egész népet, s kihirdette:

– Jött egy menyecske a tó túlsó végéből, s így meg így tett. Ki tud arról a menyecskéről?

Azonban senki nem tudott róla.

– Márpedig nekem azt a menyecskét mindenképp előkerítsétek! – zokogta a kán fia, hogy még az arca is belesápadt.

Pár nap múltán estefelé a kán egy dombon üldögélt, amikor épp arra járt Szágat borjút legeltetve.

„Lám, én csak az időt vesztegetem – tűnődik magában a kán –, ez a gyerek pedig, bármi történjék is vele, gyerek marad. Negyven dzsigitje oda, borjút legeltet, még sincs semmi gondja.”

Odahívja Szágatot:

– Hát te mit csinálsz? – kérdi tőle.

– Borjút legeltetek – feleli vígan a gyerek.

– A barátod öt-hat napja csak sír meg szomorkodik – mondja neki a kán. – Felvidítanád-e? Egy menyecske találós kérdést tett föl neki, s nem bírja megfejteni.

– Egye fene, én megfejtem neki – feleli a fiú.

– Ami kincset csak kívánsz, megadom – szól örvendezve a kán.

– Nem kell kincs – mondta Szágat. – Elég lesz nekünk két jó ló meg száz arany.

Hogy Szágat tekintélyét növelje, a kán összehívatta egész népét s kikiáltatta:

– Szágat megfejtette a menyecske rejtvényét. Hallgassátok hát meg a fiú szavait!

Szágat pedig elkezdte mondani a megfejtést:

– Amikor a menyecske a kezét fölemelte, ez azt jelentette, hogy ő egy kánnak a menyasszonya, s annak a kánnak a palotája mellett egy magas nyárfa áll. A keze leeresztésével azt jelezte, hogy a vőlegénye gonosz ember. Amikor a kezével integetett, azt adta tudtul: legföljebb öt nap, de legalább négy nap alatt ha eléred, elveszed, ha el nem éred, elveszíted. Kezével amikor lefelé mutatott, azt akarta mondani: „Házunk a tó túlsó végében van” – fejezte be Szágat a beszédet.

Az egész nép ámuldozott:

– Ilyen fiatal létére mindezt hogyan tudta meg?

Szágat meg Szamat ketten két jó lóra ülvén fölkerekedtek. Éjjel-nappal úton voltak, s lovaik piszkafává, maguk kismadárrá fogytak, mire megérkeztek. Ekkor a menyecske kertjét kerítő palánkhoz lovaikat megkötötték, s mentek befelé a kertbe. Egyszer csak jött egy öregasszony, s kiabálni kezdett:

– Kik vagytok? Menjetek innét!

Ám Szágat egy-két szóval s tíz arannyal lecsöndesítette. Kérdésükre azt felelte, hogy ő a kán menyasszonyának a szolgálója. Épp a zsendülő szamócát szedegette a kertben, hogy vigyen belőle a menyasszonynak kóstolóba.

– Mi is szedjünk s küldjünk neki – mondja Szágat, azzal nekilátnak szedni, majd így szól az öregasszonyhoz:

– Ha a menyasszony megkérdi, miért jöttél meg ilyen hamar, egyebet ne mondj, csak ennyit: „Azok szedték neked, akiket magad láttál.”

Viszi az öregasszony a szamócát a menyasszonynak, az meg kérdőre vonja:

– Miért jöttél ilyen hamar?

– Azok szedték neked, akiket magad láttál – feleli az öregasszony.

– Mit beszélsz? Kiket láttam én? – szól a menyecske, s kizavarja az öreg szülét.

Az visszatér a fiúkhoz kiabálva:

– Menjetek, csak menjetek innét, azt mondta, ő senkit sem látott!

Adott neki Szágat tíz aranyat, s gyorsan összekapkodott még egy kis szamócát:

– Ha megkérdi, mondd azt megint: „Azok szedték neked, akiket korábban láttál.”

– Jól van – szól az öregasszony, s visszamegy a házba.

– Miért jöttél ilyen hamar? – kérdi tőle a menyecske.

– Megint azok szedték neked, akiket magad láttál.

A menyecske ismét összeszidja, megveri s kizavarja.

Visszatérvén, lármázik, veszekszik az öreg szüle:

– Takarodjatok innét! – kiabálja.

Szágat ad neki még húsz aranyat, majd szed egy csokor virágot, s beküldi vele.

Amikor az öregasszony harmadízben is bemegy, a menyecske épp szenet rostál az udvaron. Nem szól az öregasszonyhoz semmit. Az visszatér a fiúkhoz, s elmondja, mit látott.

– Szólt-é valamit? – kérdi tőle Szágat.

– Egy szót sem – feleli az öregasszony.

Szágat ekkor azt mondja Szamatnak:

– Az a szén nem származhatik másból, csak annak a magányos nyárfának az elégetéséből. S hogy annak a nyárfának a szenét rostálja, az azt jelenti: az a kívánsága, hogy ma éjszaka menj el arra a helyre.

Az est leszálltakor figyelmezteti:

– Menj s feküdj le, de el ne aludj. Beszélgessetek egy jót, s aztán jöjj vissza – azzal elküldi Szamatot a menyasszonyhoz.

Éjszaka Szamat csak elalszik. Megjön a menyecske, ide-oda járkál, majd egy csüköcsontot dug a fiú zsebébe, s eltávozik.

– No, mi volt? – kérdezi Szágat, amikor visszatér.

– Nem jött el.

– Szamat, nem aludtál-é el?

– Nem, dehogy aludtam. Nem jött el – esküdözik amaz.

Ám Szágat csak kideríti, hogy elaludt: belenéz a zsebébe s látja, hogy ott a csükö.

– Azt gondolta rólad, hogy csükővel játszadozó kisgyerek vagy – mondja neki.

Második éjszaka ismét elküldi Szamatot:

– Menj s feküdj le.

De az a második éjszaka is addig várakozik, mígnem elalszik. Megjön a menyasszony, ide-oda járkál, s miután a fiú nem ébred föl, almát dug a zsebébe s újra elmegy. Szamat is visszatér.

– No, mi volt? – kérdi tőle Szágat.

– Nem jött el.

– Nem aludtál-é el?

– Nem, dehogyis aludtam.

Ám Szágat megtudja, hogy elaludt:

– Ha nem aludtál el, nézz csak a zsebedbe!

Az megnézi a zsebét – hát ott az alma.

– Azt gondolta rólad, hogy almát majszoló kisgyerek vagy – mondja neki Szágat. Szamat elszégyelli magát. Ekkor Szágat így szól hozzá:

– Az első nap estéjén úgy vélekedett, hogy csüköcsonttal játszadozó gyerek vagy, rakott hát egy csükőt a zsebedbe s elment. Azután almát szedegető-majszolgató gyereknek gondolt, ezért hagyott neked egy almát és elment. Ez bizony szégyen. Ma úgy feküdj, hogy el ne aludj. – Ezt mondta neki, majd kioktatta: – Ha megjön a menyasszony, s azt kérdezi, miért aludtál el két éjszaka is, így válaszolj neki: „Öt-hat napon át úton voltam, lovam piszkafává, magam kismadárrá fogyván igen elfáradtam, fölébredni ezért nem tudtam.”

Megjön a menyasszony egy idő múlva, s ide-oda járkál. Szamat azonban zavarában nem tudja, mit mondjon neki, s jó ideig csak fekszik álmosan. Mikor aztán a menyasszony már épp távozni készül, nagy nehezen elrebegi, amire Szágat kioktatta, s végül megfogja a menyasszonyt.

Oly sokáig üldögéltek ott kettesben beszélgetve, hogy elszenderedvén az őrök kezére jutottak.

– Férfit fogtunk a kán menyasszonyának karjai közt! – mondták az őrök, majd elhajtották őket, hogy zindan-ba vessék mindkettőjüket.

– Van-é embered, aki kiszabadíthatna? – kérdezte ekkor Szamattól a menyasszony.

– Csak egy magamkorú fiú – felelte Szamat más útitársam nincsen.

Azt mondja erre a menyasszony:

– Kiálts hát ekképpen: „Csikós, hej csikós! Vetésben a lovad! Ha kimented, mentsd ki, ha nem mented, hagyd ott!”

Szamat kiáltva elismétli a menyasszony mondta szavakat, Szágat pedig ennek hallatán megsejti, hogy kézre kerültek. Törni kezdi hát a fejét, miként szabadíthatná ki őket.

Szamatot meg a menyasszonyt az őrök egy mély verembe dobták. Elment hát Szágat a bazárba, vett egy női ruhát, beöltözködött, majd fogott négy kenyeret, odament az őrállókhoz, s így szólott hozzájuk:

– Én hat hónapos betegségből gyógyultam föl. Szentül megfogadtam akkor, hogy a halálba menő embereket étellel fogom kínálni. Ha lehet, engedjétek meg, hogy bemenjek hozzájuk, s a tulajdon kezemmel adjam oda nekik.

Azok megengedték. Bement hát Szágat a verembe, kiküldte a menyasszonyt, maga pedig ott maradt, s ruhát cserélt Szamattal.

Az őrök nem ismerték föl, ki az, aki előjött, s délben kihajtották kettőjüket fölakasztás végett. Közben a kán menyasszonya hazament. Egyszer csak megáll Szágat:

– Mi ketten – azt mondja – egyszülöttek vagyunk. Ez itt a testvérem. Ellenség támadt a városunkra, s menekülés közben a mezőn meglepett bennünket az álom, tolvajt kiáltva ott ejtettek foglyul minket. Pedig semmi vétkünk nincsen. Ha nem hiszitek, győződjetek meg róla – s föllebbentette amannak a parandzsá-ját.

Ki-ki láthatta, hogy más. Mivel ártatlanul tolvajsággal vádolva elfogták őket, az ő menyasszonyát pedig megrágalmazták, a kán ekkor hatvan embert bitófára akart húzatni, Szágat azonban lebeszélte róla. Így tehát miután kiderült, hogy Szamat a „leány”, Szágat pedig a legény, az őrök szégyenben maradtak, amiért ártatlanul fogták el őket. A kán elrendelte:

– Húgod a házban a menyasszony szolgálója legyen, te pedig a dzsigitekkel szolgálj.

Egy nap a kán egy sereg dzsigittel együtt vadászni készült a pusztába, s megszólította Szágatot is:

– Csatlakozz hozzánk.

– Rendben van – feleli Szágat –, csak előbb egy kis beszélgetésem volna a testvéremmel.

Odamegy Szamathoz, s azt mondja neki:

– Öltözz át ma délben a saját ruhádba, s majd a szürke horhosból jöjj ki elibénk.

Ennyit szól csak, aztán fog egy kenderkötelet s elmegy.

Az említett dzsigitekhez a kán fia is csatlakozik, s a pusztában agarászva, solymászva múlatják az időt. Egyszer csak a kán fia különválik a többiektől, s űzőbe vesz egy kurta farkú nyulat. Szágat a nyomába ered, lerántja a lóról, majd a kezét-lábát megkötözvén egy barlangba dugja, s elindul hazafelé a többiekkel együtt.

Útközben a szürke horhosnál egy jól öltözött, jó lovon ülő dzsigittel találkozván Szágat sírva fakad.

– Ki ez? – kérdezi a kán.

– Ez az ói húgom vőlegénye – feleli Szágat azért jött, hogy minket megkeressen. Most megyek, hogy összehozzam őket – s azzal nekiered, hogy a „húgát” előhívja. Visszatértekor komoran leül a kán mellé.

– Mi történt? – kérdezi a kán.

– A fene enné meg – azt mondja –, a húgom is eltűnt a maga fiával együtt.

„Ó, az ostoba! Nyilván megszöktette!” – gondolta magában a kán, s leborulva így szólott fennhangon:

– Fiam, vidd hát a lányomat is, a menyasszonyomat is.

Ráadásul fölmálháztatta még a kincseit is negyven tevére, s úgy bocsátotta el őket.

Szágat meg Szamat pedig hazatértük után nagy lakomát rendeztek, s mind megpihentek.