DZSEERENCSE CSECSEN MEG ALDAR KÖSZŐ

Egy nap, amidőn Dzseerencse csecsen meg Aziz Dzsanibek s a vezírjei a szállásukon tanyáztak, Aldar Kösző az ajtón belépve rájuk köszönt:

– Asszalam alejküm, kán udvara s háza!

– Alejkime szalam, ország poroszkája! – szólt Dzseerencse csecsen.

Miután Aldar Kösző letelepedett, Dzseerencse csecsen az ujjával jelentőségteljesen megkopogtatja a fejét. Erre Aldar Kösző az ujja hegyével a nyelvére vereget, majd kilép az ajtón s elmegy.

Távozása után így szól Dzseerencse csecsen Dzsanibek kánhoz:

– Engem még senki legyőzni nem tudott, s lám, ez az ide betérő Kösző mégis legyőzött.

– Ugyan, Dzseerencse csecsen – mondta a kán –, miképpen győzött le téged Kösző? Az ajtón belépve reánk köszönt, s csak annyit szólt: „kán udvara s háza”, te meg visszaköszöntél, s azt mondtad: „ország poroszkája”. Ezenkívül semmi egyéb szó el nem hangzott, amiben alulmaradtál volna.

Így szólott erre Dzseerencse csecsen:

– Amidőn Kösző az ajtón belépve reánk köszönt s leült, én az ujjammal a fejemet megkopogtatván azt kérdeztem tőle: „Baj a fejre honnét ered?” Mire Kösző az ujjával a nyelvét ütögette, mondván: „Baj a fejre a nyelvtől ered.” Hát ezzel győzött le.

Dzseerencse csecsennek eme szavai hallatán a kán egyik rátarti vezírje fogadást tett a kánnal, mondván:

– Majd én legyőzöm Aldar Köszőt.

Megállapodtak, hogy ha ő lesz a győztes, a kán majd megjutalmazza. Ám ha vereséget szenved, a győzelemre módfölött számító rátarti vezírnek úgy el kell tűnnie a kán mellől, hogy híre se maradjon.

Lovat választván fölült reá, s elindult, hogy Köszőt megkeresse. Botjára támaszkodva szaporán szedte a lábát Kösző, amidőn a vezír őt utolérvén reáköszönt.

– Ej, fiam – köszönt vissza neki Kösző –, honnét jössz?

– Épp téged kereslek – válaszolta a vezír.

– Tán valami dolgod van velem?

– Nem találom a föld közepét, s azért jöttem, hogy tőled megkérdezzem: ez az egyik kérdésem. A másik kérdésem pedig az, hogy mikor lesz a világ vége.

– Könnyű dolog ez, fiam – szólt Kösző anélkül, hogy megállt volna, majd bottal a kezében tágra nyitotta a szemét, hogy körülnézzen:

– Aj, be kár – mondta –, igen alacsonyra nőttem.

– Ha csak ennyi a baj – szólt a vezír ülj föl a lovamra, s úgy nézz körül – azzal odaadta neki a lovát.

Fölül Kösző a lóra, odahúz neki a bottal, s azt mondja:

– Ajaj, fiam, korai még a világ vége felől kérdezősködnöd.

– Ha ügyes vagy, hát találd ki mindkettőt! – fontoskodik a vezír.

Kösző le s föl nyargalászván jól körülnéz, majd visszanyargal a vezírhez:

– Kitaláltam, kitaláltam! – kiáltja.

– Ha kitaláltad, hát mondd meg! – így a vezír.

– Ahol vagy, ott a föld közepe – szól Aldar Kösző –, világ vége pedig akkor van, ha az ember a lovától megválik – s azzal elvágtatván faképnél hagyja.