APENDI TÖRTÉNETEI

Apendi túljár az állatok eszén

Élt vala az elmúlt időkben egy Apendi nevű ember, aki okos furfangjaival s olykori együgyűségével másokat gyakorta meghökkentett. Eme Apendinek egy tehene s négy juha volt.

Egy napon Apendi a kertje aljában épp az egyik juhát nyúzta, amidőn egy köröző alpkarakus lecsapott a juhára s elragadta.

Másnap reggel bosszúsan gondolta: „Persze, majd épp te fogod megkaparintani! Most majd résen leszek” – s levágta még egy juhát. Amikor az alpkarakus körözve lecsapott s a juhot megragadta, ő belemarkolt annak a sarkába s húzni kezdte. Az erős madár azonban nem hagyta ott, hanem fölemelte és elrepült vele, majd egy idő múlva egy égbe nyúló sziklafokra leszállván, Apendit juhostul odavetette két fiókájának.

Fölkél Apendi:

– Hé, te alpkarakus – azt mondja –, ide a két juhom rám eső részét! – s váratlanul megtaszítja. Az alpkarakus ijedtében megkapaszkodik egy nagy kőbe, az leomlik, ő meg repülve elmenekül. Nézi Apendi a követ, hát drágakő: „Ez a juhom rám eső része”, gondolja, s a hóna alá szorítja s lekecmereg a szikláról, ám hirtelen egy szakadékba pottyan s estig ott hever. Este jót pihenve a városba megyen, hát látja ám, hogy az emberek mindenfelé húst adnak-vesznek. „Ejha – morfondírozik magában Apendi –, levágom én is régóta hasmenéses tehenemet s eladom.” Levágja tehenét, s húsát a szamárra fölmálházva a bazárba viszi, ám a bazárban a húst egyetlen ember sem kéri. Estefelé ismét fölhátalja a húst, s ahogy ballag hazafelé, vagy tíz kutya szegődik a nyomába. „A nemjóját – gondolja –, a kutyák vajon nem vesznek-é húst?” Meg is kérdezi:

– Vesztek-é húst?

Erre közülük egy szürke kan kutya úgy tesz, mintha azt mondaná: „Veszek.”

– Mennyiért?

A kutya megcsóválta negyvenszer a farkát.

– Na jól van – azt mondja –, negyven arany épp elég lesz – azzal a vásárt befejezvén lerakja neki a húst. Hazaérkezvén odaszól vígan a feleségének:

– Asszony, eladtam a húst a kutyának – s mintha csak jó hírt mondana, elneveti magát.

– Hát még a kutyának is van pénze? – ront neki az asszony, s addig pöröl vele, mígnem összeverekszenek.

Három nap múltán Apendi fogta a botját, s a kan kutya keresésére indult, hogy behajtsa rajta a tartozást. Keresgélés közben meglát egy fal árnyékában heverő jókora szürke kan kutyát, s odasóz neki a botjával. Fölretten álmából a kutya, s vonítva nekiiramodik, Apendi meg űzőbe veszi, s elkapja a farkát:

– Add a pénzt! – mondja, s vagy ötöt-hatot rávág a bottal.

Futna a kutya, de csak egy helyben kapar, azon a helyen pedig a kutyának egy láda kincse volt elásva. Hagyta a kutyát Apendi, s a ládában lévő aranyból negyvenet előszámlálván hazatért.

– Ej, asszony – azt mondja –, kincse van a kutyának. Kiszámláltam belőle negyven aranyat s elhoztam.

Ám a felesége nem hisz neki:

– Ha így van, mutasd meg hát a kutya kincsét.

Elmenvén, Apendi megmutatta neki a kincset, mire az asszony veszekedést csapott, mondván:

– Én ezt az aranyat elveszem.

– Nem! – azt mondja Apendi. – Hozzá ne nyúlj a kutya kincséhez! Ha elveszed, én megyek a kánhoz.

Ám a felesége rá sem hederítvén elvitte az aranyat. Hazatértekor Apendi levetkőzött, s odaült a tűzhely mellé melegedni.

Felesége pedig a kondérban vizet forralván észrevétlenül befröcskölte a tetőnyíláson keresztül, mintha eső lenne. Apendi erre kiáltozni kezdett:

– Asszony, asszony! Forró eső esik, húzd be a tündüköt!

Ezután Apendi elment a kánhoz:

– Kánom – azt mondja –, az én feleségem hazahozta a kutya kincsét, azért jöttem felségedhez, hogy ezt kivizsgálja.

– Ha így van, hát hozzátok ide azt az asszonyt – szólt a kán, s elküldte a dzsigitjeit.

Megérkezvén hozzá, az asszony azt mondta:

– Nem megyek biz én! Próbáljátok csak megkérdezni Apenditől, hogy valójában mely napon, milyen időben hoztam el! – s azzal visszaküldte a dzsigiteket.

Amint az elküldött dzsigitek az asszony szavait elmondván megérkeztek, a kán előhívatta Apendit:

– Valójában mely napon, milyen időben vitte el? – kérdezte.

Apendi erre így felelt:

– Kánom, ama napon hozta el, amidőn legutóbb forró eső esett.

– Ó, te szerencsétlen – mondta a kán –, hát szokott-é forró eső esni? – s hazakergette Apendit.

Így aztán Apendi szava meghazudtolódott, s felesége maradt az arany gazdája.

Apendi kondérja

Egyszer Apendi elment a bazárba kondért vásárolni. Ahogy viszi a kondért hazafelé, elered az eső, s az út csuszamlóssá válik. Föltekint Apendi az égre fohászkodva:

– Aj, Istenem, ha ebből a szurdokból kijutok, készítek egy jó rántott levest ebben a kondérban, s Isten nevében az első betérőt megvendégelem!

Ám miután följutott a hegygerincre, már így gondolkodott:

– Innét most már lefelé visz az út, minek is kéne az ételt Isten nevében elvesztegetni?

Indulna tovább, de megcsúszván fölbukik, s összetörik a kondérja.

– Ejnye, Isten – szól ekkor Apendi föltápászkodva –, én csak tréfálkozom, te meg igazából földöntesz és eltöröd a kondéromat? Micsoda dolog az, hogy Isten létedre még az efféle tréfát sem érted? – s azzal elmegy.

Miként szedte rá Apendi a papot?

Apendi egyszer a háza mellett üldögélvén azt mondja fennhangon:

– Aj, Istenem, adj nekem száz aranyat. Ám az ha egy arannyal is több lesz avagy kevesebb, én el nem fogadom.

Hallja ezt a szomszédban lakó pap. Gondolja egyszer: próbára teszi Apendit, vajon igazat szól-é avagy hazudik, s kilencvenkilenc aranyat erszénybe rakván ledobja a háza tetejéről. Fölveszi Apendi, megszámlálja, hát kilencvenkilenc. „Lám csak – gondolja –, ezzel az erszénnyel együtt éppen száz” – s azzal zsebre vágja.

Szalad ám oda a pap:

– Nem az Isten dobta le ezt az aranyat, hanem én, hogy próbára tegyelek – azt mondja. – Hát nem azt mondtad-é, hogy kilencvenkilenc aranyat nem fogadsz el?

– Dehogyis – válaszolta Apendi –, az Isten ezt nekem a kívánságomnak megfelelően az erszénnyel együtt pontosan százra kipótolva adta. Ha nem hiszed, kérdezd csak meg Istentől – s anélkül, hogy visszaadta volna, faképnél hagyta a papot.

Apendi álma

Álmában Apendi a kakasát akarta eladni a bazárban. Egy ember kilenc rubelt kínált érte.

– Nem – azt mondja adj csak tíz rubelt.

Ekképp alkudozván egyszer csak fölébred, s nincs sehol sem a kakas, sem a rubel. Erre ismét behunyja a szemét, s kezét kinyújtva így szól:

– No jól van, ha kilenc rubel is, csak add ide.

Apendi meg a kán

Apendi egyszer a kánnal meg a kán fiával együtt elindult valahová.

– Kimelegedtem – szólt útközben a kán, s köntösét Apendivel cipeltette tovább.

Apját utánozván a fiú is odaadta a köntösét Apendinek, majd az apjára tekintve így szólt csúfondárosan:

– Apám, Apendi egy szamárra való terhet cipel.

Azt mondja erre Apendi:

– Fiam, én nem egy szamár terhét, de két szamár terhét cipelem.

Apendi esete a legényekkel

Egy nap a legények összegyűltek, hogy rászedjék Apendit:

– Apendi – mondták neki –, vágd le ma egyetlen meglévő bárányodat, holnap lesz a végítélet napja.

– Jól beszéltek, gyerekek – azt mondja Apendi –, hová vigyem hát levágni?

– Ide ni – szól egyikük, s a tó partjára vezeti.

Levágják a bárányt a legények, majd odaszólnak Apendinek:

– Süssed csak meg – maguk pedig ruháikat levetvén fürödni mennek a vízbe.

Apendi meg az összes ruhájukat eltüzelte, hadd süljön a hús. Előjönnek a legények, öltöznének föl, de a ruhájuk sehol.

– Apendi, hol vannak a ruháink? – kérdezik.

– Mi dolgotok a ruhával? – azt mondja Apendi. – Ha egyszer holnap a végítélet napja leszen, ezt a húst meg kell enni, s mivel a hús nem akart sülni, a ruhával tüzeltem alá, hisz mi szükség van arra! Holnap itt a végítélet, ne bánkódjatok hát a ruháért.

Apendi aranyat talál

Apendi egyszer szántogatás közben talált egy jókora fenőkőnyi aranyat. Hazasietett, s azt a valamit a köpenyébe csavarva ledobta, majd kiment, hogy ökrei elé szénát vessen. Felesége az aranyat fölismervén elvette, s a helyére tett egy ugyanakkora fenőkövet. Apendi meg, anélkül hogy észrevette volna, loholt a kán színe elé:

– Gyertek mindannyian – kiabálta –, mi lehet ez, mondjátok!

Odacsődült a kán a vezírjeivel együtt, ám a köpenyből csak egy jókora fenőkő került elő.

– Ím erről beszélek – mondja Apendi.

– Mit beszélsz róla – szól a kán –, ez egy kő.

– Nem arról van szó, uram – azt mondja Apendi –, hanem hogy a falu népének egyik fele négyfontnyira, a másik fele ötfontnyira becsüli. Kinek van hát igaza, uram?

A kán azonban megsejti, hogy Apendi talált valamit:

– Őrizzétek itt egymagában – pillant a vezírjeire –, s csöndben hallgatózva lessétek ki.

Ül Apendi egyedül bezárva a házban:

– Aj, de bánom – dörmögi –, a hossza, a szélessége, a nagysága éppen ekkora – s a kezével latolgatja, méregeti.

A hallgatódzók elbeszélik a kánnak, mint álmélkodott Apendi:

– De hogy mi volna az a holmi, arról nem szólt – mondják.

– Hozzátok ki az ajtóba – mondja a kán –, akasszatok a fejére vízzel kevert korpát, s aztán majd kivallja.

Fogná s ledobná Apendi a korpával teli abrakostarisznyát, de a keze meg van kötve. Szemével hunyorítva odainti a kánt. „Most majd megsúgja nekem” – gondolja a kán, s odatartja a fülét, mire Apendi suttogva elkáromkodja magát:

– Az Isten verjen meg, oldozd már el a kezemet!

Apendi meg a kapzsi hodzsa

Élt a hajdani időkben Apendi meg egy kapzsi hodzsa. Egy napon beállít Apendi a hodzsához:

– Add már ide a kondérodat – mondja –, hadd főzzek ételt magamnak.

Miután az ételt megfőzte, a hodzsa kondérjába még egy kis kondért rak ráadásul, s úgy megyen a hodzsához:

– Hallott-é már ilyet, hodzsám – azt mondja –, Isten hatalma folytán megellett a kondérja. Íme itt van, ha nem hiszi – s mindkét kondért a hodzsának adja.

Hízott a mája a kapzsi hodzsának, hogy Apendi két kondért adott vissza, s örömmel elfogadta.

Nap telt nap után, s Apendi egyszer ismét elment a hodzsához:

– Ó, hodzsám – kérte –, adja még ide a kondérját.

Hazafelé mentében azonban széttörte s elhajította. Megy másnap reggel a hodzsához, mondván:

– Aj, hodzsám, a kondérja nem bírta ki az ellést, biz meghalt.

– Ugyan miért is halna bele egy kondér az ellésbe! – szól felbőszülve a hodzsa. – Akármint is van, kerítsd elő. Ha elő nem keríted, a törvénybe hívatlak!

A bíró a dzsigitjeit küldvén érte, behívatja Apendit.

– Hodzsa – azt mondja –, halljuk, mi a panaszod.

A hodzsa nyögve, köhécselve térdre ereszkedik:

– Uram, a dolog úgy kezdődött, liogy jött egy napon Apendi, s elkérte a kondéromat. Másnap reggel meg azt mondta, hogy eltört, s nem adta vissza.

– No, Apendi, most te beszélj – szólt a bíró.

Apendi ekkor így szólott:

– A hodzsa kondérját elhoztam ugyan, de másnap reggel a kondér megellett, s úgy vittem vissza. Párostul. Aztán még egyszer elhoztam a kondért, ám az nem bírta ki az ellést és belehalt.

– Ej, hodzsa – kérdezte ekkor a bíró –, igaz-é, hogy a kondérod megellett?

– Igen – felelte a hodzsa –, igaz, hogy a kondérom megellett.

– Akkor hát – azt mondja a bíró –, ha a kondér ellése igaz, a megholta is igaz – s ezzel Apendi szavát hagyta jóvá.

Ekképpen járt túl Apendi a hodzsa eszén.

Apendi meg a ludak

Egy napon Apendi levágta egyetlen lúdját, kondérba rakva megfőzte, majd a hóna alá csapta, s útnak indult, hogy elvigye a kánnak. Azonban útközben ráéhezvén, befalta a lúd egyik combját.

Nézi a kán az Apendi hozta ludat:

– Ej, Apendi – vonja kérdőre –, hol ennek a lúdnak az egyik combja?

– Ó, kánom – mondja Apendi –, az idén ahány lúd van, mindnek csak egy a lába, ha nem hiszed, nézz csak az udvarodbeli ludakra.

Nagy falka lúd volt a kán udvarában, s az eső után mindannyian fél lábukat fölemelve álldogáltak.

– Verj csak e ludak közé egy bottal, s kergesd meg őket – szól dzsigitjének a kán.

Megy a dzsigit, s amikor közéjük ver a bottal, a ludak páros lábon szaladni kezdenek.

– Te hazudtál, Apendi – azt mondja a kán –, ezek vajon nem kétlábúak-é? – s a szaladó ludakra mutat.

– Ha ezzel a bottal vernének, te nemhogy két lábat, de négy lábat raknál a földre, úgy nyargalnál – vágott vissza Apendi a kánnak.

Apendi szamara

Apendi elveszítette a szamarát, s azt keresgélvén az úton egy emberrel találkozott:

– Elveszítettem a szamaramat, láttad-é?

– Láttam hát – feleli amaz –, bíró lett a szamarad valamely városban, s most ott ítélkezik.

– Igazat szólsz, testvér – mondja Apendi –, magam is azt reméltem, hogy végül ilyen nagy bíró lesz belőle. Ugyanis amidőn a bírósági ügyek intézése felől oktattam, fülét hegyezve, igen figyelmesen hallgatott szamár létére is.

Apendi meg a tükör

Egyszer Apendi az úton jártában-keltében tükröt talált. Ahogy a tükörben magát nézegeti, egy borostás szakállú-bajszú, kócos hajú embert lát. Azt mondja erre:

– Iszen nem is ember ez, hanem majom! – s elhajítja a tükröt.