AZ ARANYHAL

Volt hajdan egy nagy város s annak egy Bekdzsan nevű kánja. A város határában egy nagy folyó húzódott. Élt a folyó partján egy öregember s egy öregasszony, egyetlen fiuk volt, Iszmajil nevezetű, s a halászat volt egyedüli megélhetésük.

Egy napon az öreg kivetette a hálót a folyóba, ám ahogy húzni kezdi, a háló megakad. Erejét összeszedve bírja csak kihúzni, s ahogy szemügyre veszi, hát látja: aranyhal került a hálójába.

Ezt a halat ha magam veszem ki, engem a kán épségben nem hagy – gondolta magában. – Hírt adok róla a kánnak.

Azzal futott a kán udvarába.

Ugyanekkor Iszmajil – gondolván: „Végigjárom apám hálóit, s hírt veszek róluk” – a folyó mentén a hálóhoz érkezett. Kihúzza, szemügyre veszi, hát látja: aranyhal került bele. „Ej, szegény jószág – gondolta –, apám sok halnak okozta vesztét, legalább te menekülj meg” – s az aranyhalat kiszabadítván a vízbe engedte, majd a hálóba egy nagy követ rakott, s elindult hazafelé.

Ezenközben az öreg megérkezett a kánhoz, s elmondta neki a hírt:

– Kánom, a hálómba nem közönséges hal, hanem aranyhal került, azért jöttem, hogy te magad vedd ki onnét.

– Jól van – szólt a kán, s vagy tíz dzsigitjével meg az öreg kíséretében elindult, hogy kivegye s elhozza az aranyhalat.

A folyóhoz érvén kihúzzák a hálót, s hát amint szemügyre veszi, bizony nem hal van abban, hanem kő. Megdühödik a kán:

– Ej, te ostoba vénember, hát kit akarsz te rászedni! Ki engedte meg neked, hogy a követ aranyhalnak mondván a kánt zaklassad? Takarodj haza, holnap a házad népével együtt fölakasztatlak! – mondta, s a dzsigitjei kíséretében eltávozott az udvarába.

Hazaérkezvén, így szólt az öreg a feleségéhez meg a fiához:

– Minket a kán föl akar akasztatni. Azzal vert meg az Isten, hogy rászedtem a kánt, mert a hálóbeli követ aranyhalnak hittem.

Azt mondja erre az öregasszony:

– Ha meghalunk, hát haljunk meg mi, látnivalónkat megláttuk, ennivalónkat megettük, de te, fiam, futvást menekülj – s két kenyeret adott kendőbe kötve a fia gyámolítására. Aztán keservesen zokogva kioktatta a fiát a boldogtalan öregasszony: – Fiacskám, úton jártodban-keltedben mindenféle emberre akadsz. Akár nagy legyen, akivel találkozol, akár kicsi legyen, hogy megtudd a hozzád való természetét, a nálad lévő kenyér egyikét nagyra, a másikát kicsire törd el s tedd elé. Ha útitársad a nagyobbik darabot maga veszi el s a kisebbiket hagyja neked, annak az embernek útitársa ne légy. Ha a kisebbiket veszi el s a nagyobbik darabot meghagyja neked, légy az úti társa. Másik mondanivalóm: úton találkozó emberrel együtt haladván ha meg akarod tudni, igaz-é, hamis-é, mondd azt, hogy „megyek megkönnyebbülni”, s az útról letérvén kuporodj le. Ha megáll és kivárja, amíg fölkelsz, légy az útitársa. Ha nem vár meg, útitársa ne légy.

Ellátván fiát okos tanáccsal, az öregasszony elbúcsúzott tőle s útnak bocsátotta. Iszmajil pedig elindult, amerre a szeme látott.

Döntését megmásítván, a kán nem akasztatta föl az öreget meg az asszonyát, hanem szabadon engedte őket. Azok keresték Iszmajilt, de nem találtak rá. Iszmajil ahogy ment-mendegélt, elég sok ember érte utol, hozzá is csatlakoztak. A fiú mindnyájukat próbára tette, mégsem akadt olyanra köztük, amilyet az anyja tanácsolt. Ballagott hát tovább, mígnem elérkezett egy másik kán városába. Ekkor egy tizenhat-tizenhét esztendős fiú érte utol s ráköszönt. Iszmajil fogadta a köszönését, s együtt mentek tovább.

– Falatozzunk egyet – szólalt meg egy idő múlva, s az oldalára kötött kenyeret kibontván kettétörte s odarakta elibé. Amaz a nagyobbikat őelé tolta, a kisebbiket meg elvette maga s megette.

„Most találtam rá az anyám mondta útitársra” – gondolta a fiú, de még egy próbát akarván tenni, letért az útról, s így szólt:

– Megyek megkönnyebbülni – majd színlelve leguggolt.

Jó idő múltán hátratekint, s látja, hogy a másik még mindig ott várakozik. „Ez az az ember, akit anyám mondott” – gondolta Iszmajil, s odament útitársához.

– Induljunk – mondta, s azzal útnak eredtek.

– Mi a neved, hány éves vagy? – kérdezi tőle az útközben hozzá csatlakozott fiú.

– A nevem Iszmajil, s tizenhét esztendős vagyok – felelte Iszmajil, majd ő is megkérdezte: – S téged hogy hívnak, hány éves vagy?

– A nevem Iszrajil, s tizenhat éves vagyok, így te a bátyám leszel, engem meg szólíts az öcsédnek – mondta amaz.

Kettesben haladtak tovább, mígnem elérkeztek egy kán városába. Ahogy a bazárban sétálgatnak, egy sereg nagyszájú kölyök gúnyosan röhögve sértegetni kezdi őket:

– Nicsak az ágrólszakadt nyavalyásai! Hát még az ilyenek is élni akarnak!

Iszrajil dühösen nekik esik, s egyiknek kezét, másiknak lábát kificamítván, kinek a fejét szakítja be, kinek a szemét veri ki, majd elmennek a bazárból. Azok vagy negyvenen összeverődve siettek a kánhoz panaszt tenni:

– Ím ezt tette velünk két fiú.

A kán megharagudott:

– Kifélék ezek, akik a békés város nyugalmát megzavarták? – mondta, majd egyik vezírje mellé tíz dzsigitet adván rájuk parancsolt:

– Keressétek elő azt a két kölyköt, s kozzátok ide!

Azok addig kajtattak, míg mosakodóhelyükön rá nem akadtak a két fiúra.

– Gyertek ide! – szólt rájuk a vezír.

Ám azok nem álltak kötélnek:

– Dehogy megyünk! Gyertek csak ti magatok! – mondták.

A vezír erre megdühödött, s megparancsolta dzsigitjeinek:

– Kötözzétek meg!

Leszáll a tíz dzsigit csörtetve a lóról, s indul a két fiú felé, ám ekkor Iszrajil rájuk szól:

– Közel ne gyertek! Ha idejösztök, a fejeteket veszem! – s azzal fölkél a helyéről.

Rá sem hederít a tíz dzsigit, csak megy, hogy megkötözze mindkettőjüket, ám ekkor Iszrajil előránt valamit a csizmaszárából, s feléjük suhintva vagy Ötüknek-hatuknak lecsapja a fejét.

A többiek a kánhoz rohantak:

– Nagy bölcsességű kán urunk – mondták –, nem ember az a két fiú! Egyikük nyilván ördöngös! Valamit megsuhintott, s ötünknek-hatunknak lecsapta a fejét, mi többiek csak nagy nehezen menekülhettünk meg. Velük ha más fortélyhoz nem folyamodunk, nyilván nem futja erőnkből, hogy megfogjuk s legyűrjük őket.

– Esztelen ostobák – gerjedt haragra a kán –, megfutamodtatok két kölyöktől? Hát nem szégyellitek magatokat? Nyomban fogjátok el mindkettőt, s kezüket-lábukat megkötözve hozzátok ide!

– Kán uram – szólalt meg ekkor a bölcs vezír –, ezek a fiúk a segítségünkre lehetnek. Hozzuk hát ide szép szóval, s fogadjuk be őket a magunk népe közé.

– Ha így van, te tudod – hagyta jóvá a kán.

A bölcs vezír díszesen fölszerszámozott két lovat, s elment a két fiúhoz:

– Vendégül hív benneteket a kán, beszélgetni óhajt veletek – mondta.

– Rendben van, ha megyünk, hát menjünk – szólt Iszmajil meg Iszrajil.

A ló azonban nem bírta el őket, elroppant a dereka.

„Hű, a nemjóját – gondolta a vezír elképedve micsoda hallatlan dolog! Ezek aztán nem valami pöttöm legények!” – majd így szólt:

– Várjatok itt egy kicsit! – azzal „gyía!” – a kánhoz nyargalt.

– Ó, kánom – mondta –, egyik képtelenség a másik után! A ló nem bírta el a két fiút, most aztán mitévők legyünk?

– Vigyél értük egy negyvenlovas szekeret – felelte a kán.

Viszi a bölcs vezír a negyvenlovas szekeret, már messziről tiszteletteljesen köszönti őket, majd meghajolva így szól:

– Szálljanak föl, dzsigit urak, foglaljanak helyet.

Amint fölültette őket, csujjogva biztatni kezdte a negyven lovat. Szakadt a habos verejték mind a negyven lóról, mire a szekeret nagy nehezen bevonszolták a kán udvarába.

Lovai állapota láttán a kánnak még a lélegzete is elakadt rémületében. Két kezét a mellére téve leszállt a trónjáról, úgy köszöntötte a két fiút, majd a virágoskertjében lévő vendégházához vezetvén betessékelte őket. Ott a tulajdon kezéből kínálván megvendégelte mindkettőjüket, majd így szólt:

– Tíz dzsigit legyen a favágótok, tíz a mulattatótok, ez a virágoskert meg a sétáló- s pihenőhelyetek. Ételre-italra gondotok ne legyen, pihenjétek ki magatokat.

Hónapra hónap telt, napra nap, s a két dzsigit kedvére mulatozott. Egy napon aztán a kán udvarában nagy lárma és riadalom támadt.

– Menj s tudd meg, mi történt – küldte ki Iszrajil a vezírt.

Kimegy a bölcs vezír, körülnéz, s visszajön a hírrel:

– Ó, uram, nagy baj van. Ama hegy túloldalán hosszú időktől fogva él egy sárkány. Annak a sárkánynak évente egy juhot s egy leányt kell adóba fizetni. Hónapra hónap, évre év telt el eddig, s a mai nap a mi kánunkra került a sor. Egyetlen leányát, Güldzsamal-t készül elvinni a sárkánynak a kán, ezért bolydult föl az egész káni udvar, zokogva ezért zajonganak.

Azt mondja erre Iszrajil:

– Eredj, s mondd meg a kánotoknak, hogy a leánya helyett mi ketten hadd menjünk el.

Megy a bölcs vezír a kánhoz, s megmondja neki, mire az örvendezve kijelenti:

– Ha elbírnak vele s megölik a sárkányt, bármelyikük is lesz az, annak adom Güldzsamalt.

– Ha így van, hát gyerünk – szólt a két fiú, azzal útnak eredtek.

A kán meg csak örült: ,,Ha fél napra is, de Güldzsamal életben maradt” – gondolta.

Azok ketten addig mentek, míg a hegy lábához nem értek. Azt mondja ekkor Iszrajil:

– Én megyek elsőként, te maradj élve.

Iszmajil ellenkezett:

– Nem, én megyek, maradj te élve.

Így vitatkoztak a sorrenden, de Iszrajil ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen először:

– Én fölmászom a hegy tetejére, s láttomra a sárkány majd sivítva egyet fúj. Láng csap ki a szájából, ami ellepi a hegyet, aztán elmúlik. Ekkor én is ordítok. Másodjára fog ordítani a sárkány. Én is ordítok másodjára. Ekkor gyere föl. Ha másodjára nem ordítok, meghaltam. Akkor ne gyere föl, hanem térj vissza népedhez – mondta, s elindult egyenesen a sárkány felé.

Amint följutott a hegy tetejére, sivított egyet a sárkány, s a hegyet láng lepte el. Amikor még egyet sivított a sárkány, sziklák dőltek le s megrendült a föld. Ám Iszrajil másodjára nem bírt ordítani. „Meghalt Iszrajil, lenyelte a sárkány – gondolta ennek láttán s hallatán Iszmajil –, s ha ő meghalt, én hogy is maradhatnék meg? Megyek s meghalok én is vele együtt.” Hát amint fölér a hegytetőre, látja: ketté van vágva a hegynyi nagy sárkány, s a farkából, mint az árokbeli víz, folyik a vér. A sárkány farka alatt pedig agyonnyomva, kezében a négyöles kardot szorongatva ott fekszik holtan Iszrajil. Iszmajil sírvazokogva fölemelte s egy nagy víz partjára vitte, hogy megmossa az arcát s a fejét. Ahogy ott mosdatja, az hármat prüsszent, s kinyitja a szemét:

– Mivel nem haltam meg, még hasznodra leszek. Köszönöm, barátom – szólt, s azzal fölállt.

Hogy ketten a kánnak megmutassák, levágták a sárkány egyik fülét, s nagy nehezen elcipelték a kán udvarába. Előhívták a kánt meg a vezírjét:

– Megöltük a sárkányt, a fülét meg idecipeltük – mondták.

A kán nem hitt a fülének, odaszólította negyven dzsigitjét:

– Menjetek s tudjátok meg, igaz-é, hogy meghalt a sárkány, avagy hazugság. Ha nem halt meg, mind a negyvenen ott pusztuljatok – mondta.

A negyven dzsigitnek azonban inába szállt a bátorsága, s a hegy lábához érkezvén ki-ki a másikat biztatta, hogy menjen föl. Így huzakodtak jó ideig. Végül előállt közülük egy bátor szívű legény, s a lova farkát szorosan felkötve, nyereghevederét erősen meghúzva, kardját a kezébe ragadva így szólt:

– Ha vissza nem jönnék, ti térjetek haza.

Megmondván végakaratát a társainak, keményen eltökélte magát, fölkapaszkodott a hegy tetejére, s ím, ott feküdt holtan a sárkány, kétfelé vágva, mint két hegy. Ekkor a bátor dzsigit hírt adott a többieknek:

– Hej, ide gyertek, meghalt a sárkány!

Erre azok is fölmásztak, s a holtan heverő sárkányt megpillantván igen megdöbbentek.

– Nem hiszi el a kán, s megint zaklatni fog – mondták, s a másik fülét is levágván, negyven lóval behúzatták nagy nehezen a kán udvarába.

A kán most valóban elhitte:

– Ennek a két dzsigitnek adom hát Güldzsamalt – mondta, s egyfelől a sárkány pusztulására, másfelől a lánya épségben maradására negyven napig tartó lakomát rendezett. A kán egész országa-népe is örvendezett.

Nem sokkal a lakoma után odalép a kán egy napon a két dzsigit elé, s megsürgeti őket:

– Amelyikőtök elveszi Güldzsamalt, az vegye hát el.

– Vedd el te – szól Iszmajil Iszrajilnak.

– Nem – azt mondja Iszrajil –, nagyobb vagy nálam, ezért te vedd el. Én elégedett vagyok.

– Rendben van – egyezett bele Iszmajil –, ha így van, hát elveszem én.

A kán negyvennapos lagzit meg kecskehúzás-t rendezvén, megtartotta Güldzsamal és Iszmajil menyegzőjét. Iszmajil ifjú feleségével egy zengő-bongó fehér lakodalmi sátrat állított a tejtó meg a vajtó közé. Negyven lányt, negyven legényt rendeltek szolgálatukra, ők pedig, semmire nem lévén gondjuk, lefeküdtek. Így teltek-múltak a hónapok, s Güldzsamal szépségétől megmámorosodva Iszmajil megfeledkezett a barátjáról.

Egyszer aztán Iszrajil elgondolkodott: „Hogy lehet az, hogy ez az én Iszmail bátyám a kán vagyonától s Güldzsamal szépségétől megmámorosodván a maga népéről-hazájáról, apjáról-anyjáról, ráadásul rólam is így elfeledkezett? Olyan nincs, hogy én mindezt az eszébe ne juttassam.”

Kiment az utcára, s ott meglátott egy házról házra kódorgó koldust. Előhozott ekkor a kán kincsesházából egy tál aranyat meg egy rend új ruhát, odaadta a koldusnak, s miután levettette vele a gúnyáját, útnak bocsátotta. Azután beöltözött a koldus gönceibe, majd fogta a botját, vállára akasztotta az általvetőjét, s odaballagott ama lakodalmi sátor mellé, ahol Güldzsamal meg Iszmajil tanyázott:

– Van-é köztetek olyan ember, aki más országból érkezvén s itt lakozván apját-anyját, népét-hazáját elfeledte? Ha van, hát tudjátok meg róla, hogy oktalan is meg gonosz is!

Sokáig hajtogatta az igazságot, ám Iszmajil még csak rá sem hederített. Güldzsamal azonban egyhamar ráérzett a dologra:

– Ej, Iszmajil – mondta –, igazat beszél ez a koldus. Apád-anyád, néped-hazád neked is kell hogy legyen. Ha van, hát menjünk el a magunk országába. Más népe nekünk nem nép, földje nem föld.

Iszmajil elgondolkozott, majd így szólt:

– Hát akkor jól van, menjünk.

Güldzsamal odahívatta a bölcs vezírt:

– Menj atyámhoz, s mondd meg neki: Iszmajil engedélyt kér, hogy apjához-anyjához, országa népéhez elmehessen. Rendezd el vele okosan, hogy mihamar indítson útnak bennünket – mondta.

Elment a bölcs vezír a kánhoz, s mindezt tudtára adta.

– Jól van – felelte a kán –, ha mennek, hát menjenek. Ezer marhát, ezer juhot, ezer lovat s ezer fehér fejű tevét adok. Vigyenek ezer dzsigitet.

Így aztán Iszmajil meg Güldzsamal készülődni kezdett az indulásra, a kán pedig a négyfajta jószágot előtereltetvén, ezer dzsigittel az élen útnak indította lányát s a vejét.

Iszmajil azonban rá sem gondolt Iszrajilra. Két-három nap múltán Iszrajil egy gyors lábú lóra felülvén s egy másikat kantárszáron vezetvén nyomukba eredt s beérte őket. Így haladtak aztán tovább, mígnem eljutottak egy kietlen pusztaságban álló magányos nyárfához. A nyárfa tövéből egy kicsiny forrásvíz fakadt elő, ezért e helyen egy-két napra megtelepedtek, hogy a lovak erőre kapjanak s a sereg kipihenje magát. Sátrat állíttatván, Güldzsamal, meg Iszmajil aludni tért. Iszrajil csak ledőlt a nyárfa tövébe, s őrködve ott virrasztott. Egy idő múlva hét fekete galamb szállt le a nyárfa ágára. Ezek a sárkány lelkei voltak. Megszólal egyikük emberi nyelven:

– Ebben a házban alszik Iszmajil meg Güldzsamal. Ha a galambcsőr megérinti őket, meghalnak mérgezésben. Aki ezt meghallja s fölkelvén elbeszéli, kővé válik.

– Megyek s megmérgezem őket – szól erre a másik –, s aztán visszajövök – s azzal surrogva elröpül.

Látja, hallja ezt Iszrajil s berohan a sátorba, hát a galamb csőre épp akkor érintette meg Güldzsamal arcát. „Csak szét ne terjedjen a testében” – gondolta, s nyomban szívni kezdte kifelé a mérget. Ám ekkor fölébredt Iszmajil:

– Ej, te meg mit csókolgatod az én feleségemet? – förmedt rá dühösen. – Hisz megmondtad még a legelején, hogy vegyem el én, te meg lemondtál róla s nekem adtad! Most meg ezt követted el!

Iszrajilnak választania kellett: ha elmondja az igazat, kővé válik, ha nem mondja el, Iszmajil megharagszik rá. Végül, miután egyebet nem tehetett, úgy döntött, hogy elmondja. Mire félig elmondta, a derekáig, mire végig elmondta, egészen kővé változott.

Sírt-zokogott már Iszmajil meg Güldzsamal, de ezzel semmire nem jutottak. Megszólalt ekkor Güldzsamal:

– Várj, felülök a fehér táltosra, s utolérem a galambokat. Közülük ha valamelyik a kezembe kerül, a vérével megmosom Iszrajilt, s ha meggyógyulhat, attól meggyógyul – s azzal a fehér táltosra fölpattanván a nyomukba eredt.

A fehér táltos egynapi utat egy óra alatt tett meg. Közben egy fekete galamb surrogva elrepült mellettük, s leszállt egy tüskebokorra. Güldzsamal észrevétlenül odament s elkapta, majd a keblébe dugta, s visszatért annyi idő alatt, míg egy étel megfő. Hamar levágta a gyógyító galambot, s megmosta vérével Iszrajil fejét, mire az hármat prüsszentve visszanyerte korábbi alakját.

– Most aztán óvatosak legyünk – szólt Iszrajil, majd a menet élére állt, s útnak indultak.

Amidőn már közel jártak ahhoz a városhoz, ahol Iszmajil apja s anyja lakott, egy dzsigitet előreküldtek követségbe:

– Menj el Bekdzsan kánhoz, s mondd meg neki: vagy a kánságot adja át, vagy pedig álljon ki csatázni. Tudasd vele, hogy itt vannak ellenségei: Iszmajil meg Iszrajil.

Felbőszült Bekdzsan kán ennek hallatán, s hívta a vezírjeit:

– Vezényeljétek ki az egész sereget, s kezdjetek csatát – adta ki a parancsot –, s e hencegő senkiháziakat a földdel tegyétek egyenlővé!

Ezernél több katona vonult fölfegyverkezve a csatamezőre, ám ott csupán egyetlen lovas állt.

– Ki fog itt velünk harcolni? – kérdezik tőle.

– Én – feleli a magányos lovas.

– Egyetlen emberrel küszködjünk-é? – szól a sereg parancsnoka. – Kötözzétek meg, s vigyétek a kán elé – parancsolja.

Ám amidőn a dzsigitek nekirontanak, hogy megkötözzék, előránt valamit Iszrajil a csizmaszárából, megsuhogtatja, s néhány száz ember feje egyből a földre hull, a megmaradottak pedig nyargalvást menekülnek Bekdzsan kán udvarába. Bekdzsan kán ekkor leszállt a trónjáról.

– Íme a trón, vegye el hát, ha kell, csak az életemet kímélje meg.

Miután ezt egy követtel megüzente, Iszrajilék minden viszály nélkül bevonultak a káni udvarba, s Iszmajilt ültették a trónra.

Pár nap múlva Iszmajil rátalált az apjára-anyjára, s átköltöztette őket udvarába. Miután mindnyájan elhelyezkedtek s a szívük is megnyugodott, Iszrajil leült Iszmajil mellé, s megkérdezte:

– Apádat-anyádat megtaláltad, de a szíved hajlékra talált-é?

– A szívem is hajlékra talált – felelte Iszmajil.

– Ha így van, hát hordasd egybe a folyó partján minden vagyonod s jószágod.

– Rendben van – szólt Iszmajil, s mindenét egybegyűjtötte.

– Ezt a vagyont ketten szereztük, ezért osztozzunk meg rajta egyenlően – mondta amaz, s minekutána egyenlőképp elosztották, még megkérdezte: – Nincs-é ellenvetésed?

– Nincs – mondta Iszmajil.

– No akkor hozd ide Güldzsamalt. Rajta is megosztozunk egyenlően.

– Hisz meghal, ha kétfelé osztjuk! – kiáltott föl Iszmajil. – Legyen inkább a tied!

– Nem, nekem a fele kell – mondta amaz. – A jobb felét veszed-é el avagy a bal felét?

Iszmajil ekkor clgondolkodott:

– Én a jobb felét – mondta.

– Ha így van, hát ragadd meg a jobb kezét – szólt Iszrajil, –, maga pedig a bal kezét megragadván előrántotta negyvenöles kardját a csizmaszárból: – Íme, kettévágom – mondta, s amint a kardját megsuhintotta, Güldzsamal a rémülettől ájultan rogyott le. Ezenközben Güldzsamal orrából előbújt egy egérhez hasonló fekete valami s menekülni kezdett, ám Iszrajil futvást addig vagdalta, míg meg nem ölte.

– Ím, ez az ártalmas lény a sárkány lelke – mondta. – Güldzsamal most már tökéletesen tiszta lett. Országon-népen uralkodó, trónuson ülő kán lett belőled, óhajtott célodat elérted. Ami jót velem tettél, megháláltam. Ami jót veled tettem, azzal te is elégedett légy. Nem Iszrajil vagyok én, hanem az aranyhal, akit egykor megszabadítottál. Most pedig az ég áldjon! – s azzal az aranyhal beugrott a vízbe s elúszott.

Iszmajil elméje csak ekkor világosodott meg.