III

Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek, hogy a törzs egyik tagja a falak szabálytalan árnyékáig követett, mint a kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtam az üreg szájánál. A földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte őket; olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem kibetűzne az ember, de aztán összezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen gondolat, hogy olyan lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg aztán egyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy legalábbis valószínűtlenné tette, hogy jelképeznek valamit. Az az ember meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen, mintha ráunt volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de aligha ismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy akkora és oly félelmetes a magányosságom), hogy arra gondoltam, ez a faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám, énrám vár. A nap átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez, az első csillagok fényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt; aznap éjszaka fogant meg bennem az ötlet, hogy megtanítom néhány szó felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló (töprengtem) képes az első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra is. Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen lényekének.

A troglodita alázatossága és nyomorúsága emlékezetembe idézte az Odüsszeia haldokló vén ebének, Argosznak képét, s ezért elneveztem Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcot vallottam, és újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind hasztalan volt. Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem fogja fel a hangokat, melyekre tanítani igyekeztem. Néhány lépésnyire is mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egy kicsi és málladozó láva-szfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali szürkülettől az esti sötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hír járja az etiópok között, hogy a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják őket, és a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán más, még képtelenebb dolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam, hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argosz más módon kombinál velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára talán nincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos játéka. Egy emlékezés és idő nélküli világra gondoltam; felmértem egy olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév, személytelen az ige vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők, de egy reggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes lassúsággal megeredt az eső.

A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz. Azt álmodtam, hogy egy thesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam, ahogy közeledik a vörös homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos nesze ébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a törzs velem együtt boldog eksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak. Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt az istenség. Argosz szeme az ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz; nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. "Argosz - kiáltottam -, Argosz!"

Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és elfeledett dolgot lelt volna, Argosz a következő szavakat nyögte ki: "Argosz, Odüsszeusz kutyája."

Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: "Az a trágya közé vetett eb."

Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiá-ról. A görög nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést.

"Nagyon keveset - mondta. - Kevesebbet, mint a legnyomorultabb rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam."