DEUTSCHES REQUIEM

Vegye el bár az életemet, én bízom benne.

JÓB 13,15

Otto Dietrich zur Linde a nevem. Egyik ősöm, Christoph zur Linde a zorndorfi győzelmet eldöntő lovassági rohamban esett el. Anyai dédapámat, Ulrich Forkelt francia felkelők ölték meg a marchenoiri erdőben, 1870 utolsó napjaiban; apám, Dietrich zur Linde kapitány két ízben tűnt ki vitézségével: 1914-ben Namur ostrománál, majd két évvel később a dunai átkelés során.{[1]} Ami engem illet, emberek kínzásáért és meggyilkolásáért ki fognak végezni. A bíróság szabályosan járt el; kezdettől fogva bűnösnek vallottam magam. Holnap, amikor a börtön órája kilencet üt, már nem leszek az élők sorában; természetes hát, hogy őseimre gondolok, hiszen olyan közel vagyok az árnyékukhoz, hiszen valamilyen módon egy vagyok velük.

A per folyamán (szerencsére nem tartott sokáig) meg sem szólaltam; magyarázkodásom csak késleltette volna az ítéletet, és gyávaságnak tűnt volna. Most más a helyzet; ma éjjel, kivégzésem előtt félelem nélkül beszélhetek. Nem bocsánatot akarok, mivel bűnöm sincsen, de azt akarom, hogy megértsenek. Aki meg tud hallgatni, meg fogja érteni Németország történelmét és a világtörténelem jövőjét. Tudom, hogy az enyémhez hasonló, ma még kivételes és meglepő esetek hamarosan mindennaposak lesznek. Holnap meghalok, de a jövő nemzedékeinek jelképe vagyok.

*

Marienburgban születtem 1908-ban. Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől) örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.

1927 táján belépett az életembe Nietzsche és Spengler. Egy XVIII. századi író mondja valahol, hogy senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak adósa legyen; én, hogy megszabaduljak egy nyomasztónak érzett hatástól, Abrechnung mit Spengler címmel írtam egy cikket, melyben kifejtettem, hogy a szerző által faustinak nevezett vonások legegyértelműbben nem Goethe{[2]} felemás tragédiájában jelentkeznek, hanem a De rerum natura című és húsz évszázaddal ezelőtt írott költeményben. Elismertem viszont a történetfilozófus őszinteségét, gyökeresen német (kerndeutsch) és katonai szellemét. 1929-ben beléptem a Pártba.

Tanulóéveimről csak annyit, hogy számomra keményebbek voltak, mint sok más ember számára, mert, noha bátor ember voltam, sose kedveltem az erőszakot. Ennek ellenére megértettem, hogy új kor küszöbén állunk, és hogy ez a kor, hasonlóan az iszlám kezdeti időszakához vagy a korai kereszténységhez, új embereket kíván. Mint egyéneket, gyűlöltem a társaimat; hiába próbáltam azzal érvelni, hogy a magasztos cél szempontjából, mely egyesít bennünket, nem vagyunk egyének.

Azt állítják a teológusok, hogy ha az Úr figyelme csak egyetlen másodpercre is elterelődne jobb kezemről, mellyel írok, akkor a kezem a semmibe hullana, mintha láthatatlan tűz hamvasztaná el. Én azt mondom, hogy ok nélkül senki sem létezhet, senki sem ihat egy pohár vizet vagy vághat egy szelet kenyeret. Minden ember számára más és más az ok; én a könyörtelen háborút vártam, mely igazolni fogja hitünket. Elég volt tudnom, hogy csatáinak katonája leszek. Olykor féltem, hogy Anglia és Oroszország gyávasága meghiúsítja. A véletlen vagy a sors másképpen alakította jövőmet: 1939. március elsején, sötétedéskor zavargások voltak Tilsitben, melyekről nem írtak az újságok; a zsinagóga mögötti utcában két golyót kaptam a lábamba úgy, hogy amputálni kellett.{[3]} Néhány nap múlva csapataink bevonultak Csehországba; amikor a szirénák hírül adták, egy nyugalmas kórházban feküdtem, Schopenhauer könyveiben próbáltam elmerülni és megfeledkezni magamról. Hiábavaló sorsom jelképeként egy hatalmas, kövér macska aludt az ablakpárkányon.

A Parerga und Paralipomena első részében ismét elolvastam azt, hogy ami születése pillanatától haláláig történhet az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre. Eszerint minden figyelmetlenség szándékos, minden véletlen találkozás randevú, minden megalázkodás vezeklés, minden kudarc rejtélyes győzelem, minden halál öngyilkosság. Nincs jobb vigasz annál a gondolatnál, hogy magunk választottuk szerencsétlenségünket; ez az egyéni teleológia titkos rendet tár fel előttünk, és csodálatosan kever össze bennünket az istenséggel. Milyen ismeretlen szándék (töprengtem) kerestette velem azt az alkonyt, azokat a golyókat és azt a csonkulást? Nem a háborútól való félelem, ezt tudtam; valami bonyolultabb. Végül, azt hiszem, megértettem. Egyszerűbb meghalni egy vallásért, mint teljességgel átélni azt; Epheszoszban megküzdeni a vadállatokkal nem olyan nehéz dolog (ismeretlen vértanúk ezrei megtették), mint Pál apostolként szolgálni Jézus Krisztust; egyetlen cselekedet nem ér fel egy ember egész életével. A harc és a dicsőség könnyű dolog; Raszkolnyikov vállalkozása nehezebb volt Napóleonénál. 1941. február hetedikén kineveztek a tarnowitzi koncentrációs tábor parancsnokhelyettesévé.

E tisztség ellátása nem volt kellemes számomra; de sosem követtem el hanyagságot. A gyáva próbatétele a harc; az irgalmas, a könyörületes a börtönök és mások fájdalmának megpróbáltatásait keresi. Lényegében morális jelenség a nácizmus, a régi, bűnös ember lemeztelenedése, hogy felöltözhessen az új. A csatában, parancsszavak és hangzavar közepette egyszerű ez a változás; más azonban egy sivár cellában, ahol régi gyengédséggel kísért meg bennünket az alattomos könyörület. Nem ok nélkül írom le ezt a szót; a felsőbbrendű ember könyörülete Zarathustra legnagyobb hibája. Csaknem elkövettem (bevallom), amikor Breslauból átkerült hozzánk David Jerusalem, a jeles költő.

Földi javakban szegény, ötvenéves, üldözött, megtagadott, megalázott ember volt: a boldogság megéneklésének szentelte a tehetségét. Ha jól emlékszem, Albert Soergel a Dichtung der Zeit című munkájában Whitmanhez hasonlítja. Nem valami szerencsés összehasonlítás; Whitman kiszámított módon, általánosságokban, szinte közönyösen ünnepli a világmindenséget; Jerusalem aprólékos szeretettel örül mindennek. Sosem hosszadalmas, kerüli a felsorolásokat. Még sok hexametert el tudnék mondani Ce Jang, a tigrisfestő című mély költeményéből; olyan ez, mintha tigriscsíkos volna, mintha telis-tele volna harántcsíkos, hallgatag tigrisekkel. Rosencrantz az Angyallal beszélget című monológját se fogom elfelejteni; ebben egy XVI. századi londoni pénzkölcsönző próbálja mentegetni bűneit a halálos ágyán - hasztalanul. Nem is sejti, hogy életének az volt a titkos értelme, hogy egyik ügyfelét (aki csak egyszer járt nála, és akire nem is emlékszik) Shylock alakjának megformálására ihlette. David Jerusalem, a felejthetetlen tekintetű, olajbarna bőrű, csaknem fekete szakállú ember jellegzetes szefárd zsidó volt, jóllehet az elfajzott és megvetett askenázokhoz tartozott. Szigorú voltam hozzá; nem hagytam, hogy meglágyítson a szánalom vagy az ő dicsősége. Már régen megtanultam, hogy nincs olyan dolog a világon, mely ne hordaná magában egy lehetséges pokol csíráját; egy arc, egy szó, egy iránytű, egy cigarettareklám is megőrjíthetné az embert, ha nem tudná elfelejteni őket. Épelméjű volna az, aki állandóan Magyarország térképét képzelné maga elé? Elhatároztam, hogy érvényesítem ezt az elvet intézményünk büntető-rendszerében és...{[4]} 1942 végén Jerusalem megzavarodott; 1943. március elsején sikerült végeznie magával.{[5]}

Nem tudom, megértette-e Jerusalem, hogy ha elpusztítottam, azért volt, hogy elpusztítsam a könyörületemet. Nem volt ember a szememben, még csak zsidó sem; lelkem utálatos részének jelképévé vált. Én is agonizáltam vele együtt, én is meghaltam vele együtt, valahogy én is elvesztem vele együtt; ezért voltam könyörtelen.

Eközben egy boldog háború nagy napjai és nagy éjszakái váltották egymást felettünk. A szeretethez hasonló érzést szívtunk be a levegővel. Mintha hirtelen közel kerülnénk a tengerhez, ámulat és ujjongás volt a vérünkben. Minden más volt azokban az években; még az álmok íze is. (Én talán sohasem voltam teljesen boldog, de köztudomású, hogy a balsors elveszett paradicsomokra vágyik.) Nincs olyan ember, aki ne teljességre törekedne, vagyis az ember által szerezhető tapasztalatok összességére; nincs olyan ember, aki ne félne tőle, hogy csalódik ennek a végtelen kincsnek valamelyik részében. De az én nemzedékemnek mindenből kijutott, előbb dicsőségben volt része, aztán vereségben.

1942 októberében vagy novemberében Friedrich fivérem elesett az egyiptomi homokmezőkön, a második El Alamein-i csatában; néhány hónap múlva egy légitámadás romba döntötte a szülőházunkat; egy másik, 1943 végén, a laboratóriumomat. Egész világrészektől ostromolva haldoklott a Harmadik Birodalom; keze mindenki ellen volt, és mindenki keze őellene volt. Ekkor valami különös történt, amit, azt hiszem, csak most értek meg. Azt hittem, képes leszek fenékig üríteni a keserű poharat, de a mélyponton megállított egy nem várt íz, a boldogság titokzatos és csaknem ijesztő íze. Különféle magyarázatokkal próbálkoztam; egyik sem volt kielégítő. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert titokban bűnösnek tartom magamat, és csak megválthat a büntetéstől. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert az a vég, és én nagyon fáradt vagyok. Azt gondoltam: Megelégedéssel tölt el a vereség, mert bekövetkezett, mert elválaszthatatlan múltbeli, mostani és eljövendő cselekedeteinktől, mert csak egyetlen valódi cselekedetet bírálni vagy sajnálni annyi, mint a világmindenséget káromolni. Ilyen érvekkel próbálkoztam, míg meg nem találtam az igazit.

Régen azt mondták, hogy minden ember arisztotelészinek vagy platóninak születik. Ez annyit jelent, hogy nincs olyan elvont jellegű vita, mely ne lenne része Arisztotelész és Platón polémiájának; koronként és tájanként változnak a nevek, a nyelvek, az arcok, csak az örök ellenfelek nem. A népek történetében is megfigyelhető a rejtett folytonosság. Hermann, amikor egy ingoványban tönkreverte Varus légióit, nem tudta magáról, hogy egy majdani Német Birodalom előfutára; Luther, a Biblia fordítója nem sejtette, hogy az a célja, hogy létrehozzon egy népet, mely mindörökre szétzúzza a Bibliát; Christoph zur Linde, akit egy muszka golyó ölt meg 1758-ban, valamilyen módon 1914 győzelmeit készítette elő; Hitler azt hitte, hogy egy országért harcol, de valamennyiért harcolt, még azokért is, melyeket megtámadott és megvetett. Nem számít, hogy az énje nem tudta; benne volt a vérében, az akaratában. A világ majdnem belepusztult a zsidó vallásba és a zsidó vallásnak ebbe a betegségébe, ami Jézus hite; mi megtanítottuk az erőszakra és a fegyver hitére. Ez a fegyver öl meg bennünket, és arra a varázslóra hasonlítunk, aki útvesztőt épít, de maga kénytelen bolyongani benne élete végéig, vagy Dávidra, aki egy ismeretlen fölött bíráskodik, halálra ítéli, és aztán meghallja a kinyilatkoztatást: Te vagy az az ember. Sok mindent el kell pusztítani ahhoz, hogy felépüljön az új rend; már tudjuk, hogy Németország is közéjük tartozott. Valamivel többet adtunk, mint az életünket, édes hazánk sorsát adtuk oda. Hadd átkozódjanak és sírjanak mások; én örülök, hogy adományunk teljes és tökéletes.

Kegyetlen idők járnak most a világra. Nekünk köszönhető, nekünk, akik már áldozatai vagyunk. Mit számít, hogy Anglia a kalapács, és mi vagyunk az üllő? Az a fő, hogy az erőszak uralkodjon, ne a keresztény szolgaság és félénkség. Ha a győzelem, az igazságtalanság és a boldogság nem való Németországnak, hadd legyen más nemzeteké. Legyen mennyország, ha mi a pokolban vagyunk is.

Nézem az arcomat a tükörben, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, hogyan fogok viselkedni néhány óra múlva, amikor szembenézek a véggel. A testem félhet; én nem.

Dorogman György fordítása

{[1]} Jellemző, hogy kihagyja leghíresebb ősét, a teológus és hebraista Johannes Forkelt (1799-1846), aki Hegel dialektikáját alkalmazta a krisztológiában, és akinek némelyik Apokrif Könyvéből készített fordítása Hengstenberg bírálatát, Thilo és Gesenius elismerését váltotta ki. (A kiadó jegyzete.)

{[2]} Más nemzetek naivan, magukba zárkózva és maguknak élnek, akár az ásványok vagy a meteorok; Németország a világtükör, mely felfogja valamennyit, a világtudat (das Weltbewusstsein). Ennek az egyetemes jellegnek Goethe az első megtestesítője. Nem bírálom, de nem látom benne Spengler értekezésének fausti emberét.

{[3]} Azt rebesgetik, hogy e sebesülésnek igen súlyos következményei voltak. (A kiadó jegyzete.)

{[4]} Itt ki kellett hagyni néhány sort. (A kiadó jegyzete.)

{[5]} Sem irattárakban, sem Soergel művében nem szerepel Jerusalem neve. A német irodalomtörténetek sem említik. Mégse hiszem, hogy hamis személyről volna szó. Otto Dietrich zur Linde parancsára sok zsidó értelmiségit kínoztak meg Tarnowitzban, köztük Emma Rosenzweig zongoraművésznőt. "David Jerusalem" talán többek közös jelképe. Azt mondják, hogy 1943. március elsején halt meg; az elbeszélő 1939. március elején sebesült meg Tilsitben. (A kiadó jegyzete.)

AVERROËS NYOMOZÁSA

S'imaginant que la tragédie

n'est autre chose que l'art de louer...

Ernest Renan: AVERROËS, 48 (1861)

Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroës legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroës testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroës ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és öröknek látszik.

A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroës boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt a érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroës leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtte élt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroës a szíriai és a görög nyelv ismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáin ibn Iszháq és Abú Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket.

Averroës letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: "Egy az isten: Allah." Az, aki mozdulatlanul tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroës hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kikötőváros neve eszébe juttatta, hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroës fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott.

*

Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő profétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroës akkor, egy még kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette:

- Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld.

- Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim.

- Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat.

- A madarak színe - mondta Averroës - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.

Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna, hiszen a Korán eredeti példánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy állatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme; lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroës, aki a köztársaságot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára.

Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászim emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott; később így szólt:

- Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik.

Farah megkérdezte, vajon sokmérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot.

- Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, mégis annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta.

A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroëst. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászim így szólt:

- Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak.

- Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg.

Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta:

- Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet az efezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az estén a teraszon.

- Beszéltek is? - tudakolta Farah.

- Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek, szónokoltak!

- Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.

Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroës hallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának.

- Kevésbé ékesszólón - mondta Averroës -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsem kitalál. A barjai Ibn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán (és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához:

Te magad is, kedves pálma -

Oly idegen vagy e tájban...

Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben.

Averroës aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte.

A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroës ismét belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: "Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a szenvedély műveiben."

Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, a rózsakertek és talán még a Guadalquivir is.

*

Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroës, aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton által említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űz belőlem. Megéreztem, hogy Averroës, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, mi az a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroëst, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, "Averroës" eltűnik.)

Hargitai György fordítása