GUAYAQUIL

Én nem látom már a Plácido-öböl vizében tükröződő Higuerota csúcsát, én nem jutok már el a Nyugati Államba, én nem fogom már megfejteni Bolívar írását abban a könyvtárban, amelyet itt, Buenos Airesben oly sokféleképpen képzelek magam elé, pedig annak bizonyára meghatározott alakja és nyúló árnyéka van.

 

Ahogy átolvasom az előző bekezdést, hogy továbbszőjem, meglepetten látom, hogy egyszerre mélabús és fellengzős a hangja. Lehet, hogy arról a karibi köztársaságról senki sem beszélhet úgy, hogy legalább távolról ne visszhangozza leghíresebb történészének, Józef Korzeniowski kapitánynak a fenséges stílusát, csakhogy az én esetemben ennek más oka van. A bevezető szakaszban engem az a rejtett szándék vezérelt, hogy pátosszal töltsek meg egy kissé kínos és felettébb jelentéktelen epizódot. A lehető legbecsületesebben fogom elmondani a történetet; ezzel talán közelebb jutok a megértéséhez. Amúgy is, ha az ember bevall egy tettet, többé már nem szereplő, hanem tanú, vagyis szemlélő és elbeszélő, de már nem elkövető.

 

Múlt pénteken történt az eset, ugyanebben a szobában, ahol most írok, délután pontosan ebben az időben, épp csak most egy kicsit hűvösebb van. Tudom, hogy igyekszünk elfelejteni a kellemetlen dolgokat; hadd foglalom írásba a Déli Egyetemen dolgozó Eduardo Zimmermann doktorral folytatott beszélgetésemet, még mielőtt elhomályosítja a részleteket a feledés. Most még egészen élesen emlékszem rá.

 

Érthetőbb lesz a történetem, ha röviden felidézem, hogy milyen különös, kalandos sors jutott Bolívar néhány levelének, amelyek Avellanos doktor irattárából kerültek elő, akinek Ötven év zűrzavaros kormányzásának a története című munkáját közismert okok miatt elveszettnek hittek, de aztán az unokája, Ricardo Avellanos doktor megtalálta, és 1939-ben kiadta. A különböző kiadványokban olvasott utalásokból ítélve a levelek nem különösebben érdekesek, kivéve azt az 1822. augusztus 13-án, Cartagenában kelt írást, amelyben a Felszabadító San Martín tábornokkal folytatott beszélgetéséről közöl részleteket. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy mekkora értéket jelent egy ilyen dokumentum, amelyben Bolívar, ha részlegesen is, de feltárta a Guayaquilben történteket. Ricardo Avellanos doktor, aki makacsul elutasítja a hatalmi klikket, nem volt hajlandó átadni a leveleket a Történettudományi Akadémiának, inkább felajánlotta őket néhány latin-amerikai köztársaságnak. Hála nagykövetünk, Melaza doktor dicséretes buzgalmának, az argentin kormány mindenkit megelőzve elfogadta az önzetlen ajánlatot. Megállapodtak, hogy egy megbízott utazik majd Sulacóba, a Nyugati Állam fővárosába, ahol is lemásolja, itt pedig majd közzéteszi a leveleket. Egyetemünk rektora - az amerikai történelem kinevezett tanára vagyok - megtisztelő módon engem javasolt a miniszternek a feladat elvégzésére; megkaptam hozzá az Argentin Történettudományi Akadémia - a tagja vagyok - csaknem egyhangú támogatását is. Már ki volt tűzve a miniszteri kihallgatás időpontja, amikor megtudtuk, hogy a Déli Egyetem Zimmermann doktor nevével hozakodott elő - azért, merem remélni, mert nem értesültek a korábbi döntésről.

 

Talán tudja az olvasó, hogy egy külföldi történészről van szó, akit a Harmadik Birodalom űzött el a hazájából, s most már argentin állampolgár. Kétségtelenül érdemleges munkái közül én csak a karthágói szemita köztársaság védelmében írt írását ismerem - az utókor a római történetírók, tehát az ellenség véleménye alapján mond róla ítéletet -, meg egy esszéfélét, amely kifejti, hogy a kormányzás nem lehet se látványos, se patetikus. Martin Heidegger egyszer s mindenkorra megcáfolta ezt az érvet, amikor fénymásolt újságcímekkel bebizonyította, hogy a modern államfő távolról sem névtelen valaki, hanem ő a főszereplő, a karvezető, a táncoló Dávid, aki díszes színpadi környezetben népének drámáját lejti, miközben habozás nélkül él a retorika túlzó fordulataival. És azt is bebizonyította, hogy Zimmermann héber, hogy azt ne mondjam, zsidó származású. A tiszteletreméltó egzisztencialistának ez az írása volt a közvetlen oka, hogy vendégünk elhagyta a hazáját, és vándoréletet élt.

 

Nem kétséges, hogy Zimmermann azért érkezett Buenos Airesbe, hogy találkozzék a miniszterrel; az pedig személyesen - egyik titkára révén - indítványozta, hogy beszéljek Zimmermann-nal és tájékoztassam, hol tart az ügy, nehogy valamilyen kínos helyzetet teremtsen két civakodó egyetem. Természetesen kötélnek álltam. Mire hazaértem, Zimmermann doktor már jelentkezett telefonon, hogy délután hatkor felkeres. Mint köztudott, a Chile utcában lakom. Épp hatot ütött az óra, amikor megszólalt a csengő.

 

Polgári egyszerűséggel magam nyitottam neki ajtót, majd bevezettem a dolgozószobámba. Megállt a patiónál, és nézelődött; a fekete-fehér csempék, a két magnólia és a kis ciszterna elismerő szavakat csalt ki belőle. Kicsit, azt hiszem, ideges volt. Nem volt benne semmi különös; negyvenéves lehetett, s elég nagy feje volt. Sötét szemüveg takarta el a szemét; olykor az asztalra tette, aztán megint felvette. Ahogy kezet fogtunk, elégedetten nyugtáztam, hogy én vagyok a magasabb, de nyomban el is szégyelltem magam, hiszen nem valami testi vagy lelki párbajról volt szó közöttünk, hanem egy talán kényelmetlen mise au point-ről. Nem vagyok, egyáltalán nem vagyok jó megfigyelő, de emlékszem arra, amit egy költő a leírandó témához illó rútsággal "suta ruházati csín"-nek nevezett. Még most is látom temérdek gombbal és zsebbel díszített, rikító kék öltönyét. Két műanyag tűvel rögzített csokornyakkendőt viselt - megfigyeltem -, mint a bűvészek. Bőr irattartó volt a kezében, benne pedig - gondoltam - sok-sok papír. Katonás, apró bajuszt viselt; a beszélgetés alatt szivarra gyújtott, s akkor úgy éreztem, hogy túl sok minden látható azon az arcon. Trop meublé, mondtam magamban.

 

Az egymásutániságra épülő nyelv a kelleténél jobban eltúlozza a jelzett részleteket, hisz minden szó kötődik a lap valamely helyéhez, az olvasó fejében pedig egy-egy pillanathoz; a felsorolt apró, külső vonásokon túl olyan benyomást keltett a férfi, mint akinek hányatott a múltja.

 

A dolgozószobámban őrzök egy ovális arcképet a dédapámról, aki a függetlenségi háborúban harcolt, és van néhány kardokkal, érmekkel és zászlókkal teli vitrinem is. Egy-két magyarázó szó kíséretében megmutattam a vendégnek a régi, dicső tárgyakat; gyorsan, kötelességszerűen nézte őket, s mindig hozzátett - nem egészen oktalankodás nélkül - egy-egy szót a magyarázatomhoz, de azt hiszem, csak ösztönösen, gépiesen tette. Például azt monda:

 

- Helyes. Juníni ütközet. Ezernyolcszázhuszonnégy augusztus hatodika. Juárez lovassági rohama.

 

- Suárez - helyesbítettem.

 

Gyanítom, hogy szándékos volt a tévedés. Keleties mozdulattal széttárta a karját, és felkiáltott:

 

- Ez az első tévedésem, de nem az utolsó! Én csak a szövegeket falom, s összekeverem a dolgokat; önben ellenben él az izgalmas múlt.

 

A v-t szinte f-nek ejtette.

 

Nem nagyon tetszett a hízelkedése. A könyveimet már több figyelemre méltatta. Szinte szerelmes volt a tekintete, ahogy végigpásztázta a címeket; emlékszem ezt mondta:

 

- Á, Schopenhauer, aki sosem hitt a történelemben... Prágában nekem is pont ez a Grisebach-féle kiadás volt meg, és azt hittem, hogy ezeknek a kézre álló köteteknek a társaságában fogok megöregedni, csak hát épp a történelem, egy őrültben testet öltött történelem elűzött az otthonomból, a városomból. Most itt vagyok önnel, Amerikában, az ön kedves otthonában...

 

Pontatlanul, de folyékonyan beszélt; érezhetően német akcentusához selypítő spanyol sz-ek társultak.

 

Közben leültünk, és az utolsó mondatához kapcsolódva rátértem a tárgyra. Ezt mondtam:

 

- Errefelé irgalmasabb a történelem. Remélem, ebben a házban ér majd a halál, ahol születtem. Ide hozta a dédapám a kardját, miután bejárta Amerikát; itt tűnődtem a múlton, és itt írtam a könyveimet. Szinte azt mondhatom, hogy sosem léptem ki ebből a könyvtárból, de most végre úrnak indulhatok, hogy bejárjam azt a vidéket, ahol eddig csak a térképen kalandoztam.

 

Egy mosollyal igyekeztem enyhíteni a talán túlzott szónokiasságot.

 

- Egy bizonyos karibi köztársaságra céloz? - kérdezte Zimmermann.

 

- Arra. S a közeli utazásnak köszönhetem a látogatását - válaszoltam.

 

Trinidad kávét szolgált fel. Megfontolt magabiztossággal folytattam:

 

- Bizonyára tudja már, hogy engem bízott meg a miniszter azoknak a Bolívar-leveleknek a lemásolásával és közreadásával, amelyek egy véletlen folytán előkerültek Avellanos doktor irattárából. Ez a feladat most majd szerencsés végzetként megkoronázza életem egész munkáját, azt, amit valamiképpen a véremben hordozok.

 

Megkönnyebbültem, hogy elmondtam, amit el kellett mondanom. Úgy tűnt, Zimmermann nem figyelt rám; tekintetével nem az arcomat nézte, hanem a hátam mögött lévő könyveket. Először bizonytalanul, aztán határozottabban bólintott:

 

- A vérében. Ön az igazi történész. Önnek a felmenői bejárták Amerika tájait, nagy csatákban küzdöttek, az én - névtelen - családom pedig alig került ki a gettóból. Ön a vérében hordozza a történelmet, hogy ékes szavait idézzem; önnek épp csak meg kell hallania a titkos hangot. Nekem ellenben el kell utaznom Sulacóba, s iratokat, talán apokrif iratokat kell megfejtenem. Higgye el, doktor úr, hogy irigylem.

 

Se sértés, se gúny nem érződött a szavaiból; egyfajta akarat fogalmazódott meg bennük, mely a múlthoz hasonlóan visszafordíthatatlanná tette a jövőt. Az érvei nyomtak a legkevesebbet a latban; a férfiban volt az erő, nem az érvelésében. Zimmermann tanárosan kimért tempóban folytatta:

 

- Bolívart (pardon, San Martínt) illetően az ön álláspontja, kedves mester, meglehetősen jól ismert. Votre sičge est fait. Még nem böngésztem át Bolívar szóban forgó levelét, de elkerülhetetlen vagy legalább jogos a feltételezés, hogy Bolívar önigazolásképpen írta. Ám az a felfújt levél, akárhogy nézzük is, az ügynek csak a bolívari és nem a San Martín-i oldalára vet majd fényt. S ha egyszer megjelenik, fel kell becsülni, meg kell vizsgálni, át kell juttatni a kritikusok rostáján, s ha szükséges, meg kell cáfolni. És nincs önnél alkalmasabb személy, hogy - lupével a kezében - kimondja a végső szót. S ha a tudományos pontosság megkívánja, használjon szikét, bonckést! Engedelmével azt is hozzáteszem, hogy a levél közreadójának a neve összekapcsolódik majd örökre a levéllel. Önnek semmiképpen sem felel meg egy efféle kötődés. Az olvasók nem értik az árnyalatokat.

 

Most már értem, hogy lényegében értelmetlen volt az ezt követő vita. Talán már akkor is éreztem; nem akartam ellentmondani neki, így belekapaszkodtam egy részletbe, és megkérdeztem. hogy valóban apokrifnak véli-e a leveleket.

 

- Az, hogy felismerhető Bolívar keze írása - válaszolta -, nem jelenti azt, hogy megtalálható a levelekben a teljes igazság. Lehet, hogy Bolívar be akarta csapni a levelezőtársát, vagy egyszerűen saját magát akarta becsapni. Ön történészként, gondolkodóként nálam jobban tudja, hogy bennünk lakozik a titok, nem a szavakban.

 

Bosszantott ez a sok fellengzős üresség, és kurtán megjegyeztem, hogy a bennünket körülvevő rejtélyek közt talán figyelmet érdemel az a titok is, amit guayaquili találkozónak hívunk, ahol San Martín lemondott minden becsvágyáról, és Bolívar kezébe tette le Amerika sorsát.

 

Zimmermann így felelt:

 

- Annyiféle magyarázat van... Egyesek szerint San Martínt tőrbe csalták; mások, például Sarmiento szerint San Martín európai tiszt volt, aki eltévedt egy számára felfoghatatlan földrészen; vannak, főleg argentinok, akik önfeláldozásnak tulajdonítják a dolgot; mások pedig kimerültségnek. Egyesek meg nem is tudom, melyik szabadkőműves páholy titkos parancsát emlegetik.

 

Megjegyeztem, hogy azért mindenképpen érdekes lenne rekonstruálni, hogy pontosan mi hangzott el a Protektor és a Felszabadító közt.

 

Zimmermann erre kijelentette:

 

- Meglehet, hogy csupa lapos szót használtak. Guayaquilben két férfi szállt szembe egymással; ha valamelyik a másik fölé kerekedett, azt az akaraterejével érte el, s nem érvelési trükkökkel. Láthatja, nem felejtettem el a jó Schopenhauert.

 

Elmosolyodva hozzátette:

 

- Words, words, words. Shakespeare, a szavak utolérhetetlen mestere, megvetette őket. Guayaquilben vagy Buenos Airesben, és Prágában is mindig kevesebbet érnek a szavak, mint az emberek.

 

Abban a pillanatban megéreztem, hogy történik valami velünk, vagy pontosabban, valami már meg is történt. Valamiképpen már mások voltunk. Lassan besötétedett a szobában, de nem gyújtottam lámpát. Egy kicsit tétován megkérdeztem.

 

- Ön prágai, doktor úr?

 

- Prágai voltam - válaszolta.

 

A fő témánkat kikerülendő megjegyeztem:

 

- Különös város lehet. Nem ismerem, de Meyrink A gólem című regénye volt az első német könyv, amit elolvastam.

 

Zimmermann így felelt:

 

- Az Gustav Meyrinknek az egyetlen maradandó könyve. Jobb, ha az ember nem is kóstol bele a többibe: silány irodalomból és még hitványabb teozófiából íródtak. Azért van valami Prága különösségéből abban a könyvben, mely álmokba tűnő álmokból áll. Prágában minden különös, vagy, ha tetszik, semmi sem különös. Minden megeshet. Londonban egyszer alkonyatkor ugyanezt éreztem.

 

- Az imént - válaszoltam - az akaratot emlegette. A Mabinogion gyűjteményében egy dombtetőn két király sakkozik, míg odalent a katonáik küzdenek egymással. Az egyik király megnyeri a partit; lovas érkezik a hírrel, hogy a másik serege vereséget szenvedett. A katonák csatája a sakktáblán vívott csatának a tükörképe volt.

 

- Ahá, varázslás - szólt Zimmermann.

 

Ezt feleltem:

 

- Vagy két területen egyszerre ható akaraterő. Egy másik kelta legenda két híres dalnok versengését említi. Egyikük hárfáját pengetve, a hajnali homálytól az alkonyi homályig énekel. Már fent vannak a csillagok vagy a hold, amikor átnyújtja a hárfáját a másiknak. Az leteszi a hangszert és feláll. Az első dalnok elismeri a vereségét.

 

- Micsoda műveltség, micsoda szintetizáló képesség! - kiáltott fel Zimmermann.

 

Majd lehiggadva hozzátette:

 

- El kell ismernem a tudatlanságomat, sajnálatos tudatlanságomat, Bretaigne-t illetően. Ön olyan, mint a nap, Keletet és Nyugatot is átfogja, nekem ellenben csak egy karthágói szeglet jut, amit most igyekszem egy picinyke amerikai történelemmel kiegészíteni. Én csak egy kis szorgos hangya vagyok.

 

Érezhető volt a hangjában a héber alázatosság és a német alázatosság is, de éreztem, hogy nem esett egyáltalán nehezére, hogy igazat adjon, se hogy hízelegjen, hiszen ő győzött.

 

Kérve kért, hogy ne törődjek utazásának a részleteivel. (Az otromba "intéznivalók" kifejezést használta.) Az irattartójából ekkor hirtelen elővett egy levelet, ami a miniszternek szólt, s kifejtettem benne, hogy miért mondok le, meg hogy Zimmermann doktor milyen nyilvánvaló erényekkel rendelkezik, és akkor a kezembe nyomta a töltőtollát, hogy írjam alá. Ahogy visszatette a levelet az irattartóba, akaratlanul is észrevettem, hogy ott lapul az Ezeiza-Sulaco útvonalra szóló, érvényes repülőjegy.

 

Kifelé menet ismét megállt a Schopenhauer-kötetek előtt, és így szólt:

 

- A mester, a mi közös mesterünk azt állította, hogy egyetlen tett sem akaratlan. Ha ön itt marad ebben a házban, ebben az előkelő, ősi házban, az azért van, mert a lelke mélyén itt akar maradni. Én hálásan tiszteletben tartom az akaratát.

 

Némán fogadtam ezt az utolsó alamizsnát.

 

Kikísértem a bejárati ajtóig. Búcsúzáskor kijelentette:

 

- Kitűnő volt a kávé!

 

Átfutom ezeket a zavaros lapokat, hamarosan elégetem őket. Rövid volt a beszélgetésünk.

 

Érzem előre, hogy nem írok már többé. Mon sičge est fait.

 

Scholz László fordítása

MÁRK EVANGÉLIUMA

 

A Los Alamos birtokon történt, délen, a juníni járásban, 1928 márciusának utolsó napjaiban. A főszereplő egy orvostanhallgató, Baltasar Espinosa. Egyelőre elég, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint akármelyik Buenos Aires-i fiatalember: semmivel se tűnt ki a többiek közül, legfeljebb szónoki képességével több díjat nyert a Ramos Mejía-i angol kollégiumban - és szinte határtalan jóságával. Nem szívesen vitatkozott; jobban szerette, ha a másiknak van igaza, nem pedig neki. Bár vonzotta a játék izgalma, mégis rossz játékos volt, mert nem szeretett nyerni. Éles eszű volt, csak lusta; harminchárom éves korában még hiányzott egy vizsgája, éppen abból a tárgyból, amely a legjobban érdekelte. Apja, aki szabadgondolkodó volt, mint akkoriban minden úriember, Herbert Spencer tanaival itatta át, anyja viszont egy montevideói utazás előtt megígértette vele, hogy minden este elmondja a miatyánkot, és keresztet vet. Ezt az ígéretét később sem szegte meg, ahogy múltak az évek. Nem volt híján a bátorságnak; egy reggel inkább szenvtelenül, mint dühösen, ökölpárbajba keveredett néhány társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy részt vegyen egy diáksztrájkban. Minthogy nem szeretett ellenkezni, sok vitatható nézet és szokás ragadt rá: nem sokat törődött a hazájával - de azért ne higgyék a külföldiek, hogy tollakat hordunk; tisztelte Franciaországot, de lenézte a franciákat; nem tartotta sokra az amerikaiakat, de azért Buenos Airesben csak legyenek felhőkarcolók; hitt benne, hogy a síkságon élő gaucsók jobb lovasok, mint a dombvidékiek vagy a hegylakók. Amikor unokaöccse, Daniel meghívta nyaralni a Los Alamosra, mindjárt igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert nem volt kedve nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.

 

A kúria nagy volt, és kissé elhanyagolt; közvetlen szomszédságában a Gutre nevű intéző háza. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, a fiú - rendkívül faragatlan fickó - és egy apját tekintve bizonytalan származású lány. Magasak voltak, tagbaszakadtak, csontosak, hajuk vörösbe játszó, arcuk indiános. Szinte sohase beszéltek. Az intéző felesége évekkel azelőtt meghalt.

 

Vidéki tartózkodása alatt Espinosa sok mindent tanult, amit addig nem tudott és nem is sejtett. Például azt, hogy nem szabad vágtatni, ha a házak közelébe ér, és hogy az ember csak akkor ül lóra, ha dolga van. Idővel kezdte felismerni hangjukról a madarakat.

 

Danielnek néhány hónap múlva be kellett mennie a fővárosba valami jószágügyben. Egy hét, és lebonyolítja az üzletet. Espinosa, aki egy kissé unta már unokaöccse gáláns kalandjait és az úri divat iránti fáradhatatlan érdeklődését, inkább kinn maradt a birtokon, a tankönyveivel. Fullasztó volt a hőség, és az éjszaka se hozott enyhülést. Hajnalban arra ébredt, hogy dörög az ég. A kazuárfák rázkódtak a szélben. Ahogy Espinosa meghallotta az első cseppeket, hálát adott Istennek. Hirtelen lehűlt a levegő. A Salado aznap délután kiöntött a medréből.

 

Másnap, amikor a tornácról végignézett a vízzel borított földeken, Baltasar Espinosa arra gondolt: ma reggel többé-kevésbé meg lehet érteni, miért hasonlítják a pampát a tengerhez, habár a tenger, mint Hudson írja, nagyobbnak látszik, mert a hajó fedélzetéről nézzük, nem pedig lóhátról vagy a szemünk magasságából. Az eső nem akart alábbhagyni; a Gutre család, a vendég segítségével, illetve a segítsége ellenére, a jószág nagy részét megmentette, bár sok állat vízbe fúlt. A birtokra négy út vezetett: most mind a négy víz alatt állt. A harmadik napon egy felhőszakadás veszélybe sodorta az intéző házát; Espinosa átengedett nekik egy szobát a ház végében, a szerszámosfészer mellett. Az átköltözés közelebb hozta őket egymáshoz; azontúl együtt ettek a nagy ebédlőben. A beszélgetés akadozott; a Gutre család ugyan sokat tudott a gazdálkodásról, de nem tudta kifejezni magát. Egy este Espinosa megkérdezte, van-e még, aki emlékszik rá, hogyan törtek be az indiánok, amikor még Junín volt a megyeszékhely. Bólogattak, de ugyanígy bólogattak volna, ha I. Károly kivégzését említi. Eszébe jutott, amit az apja szokott mondani: vidéken a legtöbbször csak azért olyan öregek az emberek, mert rossz a memóriájuk, vagy bizonytalan fogalmaik vannak a dátumokról. A gaucsók rendszerint nem tudják, melyik évben születtek, és azt se, hogy ki nemzette őket.

 

Az egész házban nem volt más könyv, csak a La Chacra című folyóirat egyik évfolyama, egy állatorvosi kézikönyv, egy díszkiadású Tabaré, A shorthorn szarvasmarha története Argentínában, néhány erotikus, illetve bűnügyi elbeszélés és egy új regény: a Don Segundo Sombra. Hogy az ebéd utáni kényszerű együttlét unalmát valahogy elűzze, Espinosa felolvasott belőle néhány fejezetet Gutrééknak, akik analfabéták voltak. De sajnos az intéző annak idején gulyás volt, és nem érdekelték más gulyások kalandozásai. Azt mondta, hogy abba a munkába nem kell beleszakadni: mindig volt velük egy málhás öszvér, az cipelte, ami kellett, és ha nem szegődött volna el gulyásnak, sose jutott volna el a Gómez-tóig, Bragadóig, sőt egészen Chacabucóig, a Núńez-birtokra. A konyhában volt egy gitár; régebben a napszámosok körbeültek; valaki hangolni kezdte, de játszani sose játszott rajta. Ezt hívták gitározásnak.

 

Espinosa, aki közben szakállt növesztett, elnézegette megváltozott arcát a tükörben, és mosolyogva gondolt arra, hogy Buenos Airesben majd halálra gyötri a fiúkat az árvíz történetével. Furcsa, de csupa olyan hely jutott az eszébe, valamiféle nosztalgiával, ahol sohase járt, és nem is készült elmenni: a Cabrera utca sarka a postaládával, egy Jujuy utcai kapu kőoroszlánjai, az Once vasútállomástól néhány sarokra, egy mozaikpadlós üzlet, nem tudta pontosan, hogy hol. Közben apja és testvérei már biztosan megtudták Danieltől, hogy ő itt - a szónak eredeti értelmében - el van szigetelve a külvilágtól.

 

Átkutatva a házat, amely körül nem akart leapadni a víz, ráakadt egy angol nyelvű Bibliára. A könyv utolsó lapjain bejegyzések: a Guthrie család története - ez volt az eredeti nevük. Invernessből származtak, a XIX. század elején jöttek át erre a földrészre, nyilván mint napszámosok, aztán indiánokkal is összeházasodtak. A krónikának ezernyolcszázhetven-egynéhányban vége szakadt; már nem tudtak írni. Még egy-két generáció, és elfelejtettek angolul; amikor Espinosa megismerte őket, már a spanyolt is törve beszélték. Vallásuk nem volt, de vérükben mint sötét emlék lappangott a kálvinisták vad fanatizmusa és a pampa számtalan babonája. Espinosa beszámolt nekik a fölfedezéséről, de alig figyeltek oda.

 

Fogta a könyvet, és találomra felnyitotta: Márk evangéliumának elején akadt meg az ujja. Mintegy fordítási gyakorlatként, meg talán hogy lássa, értenek-e valamit belőle, elhatározta, ebéd után felolvassa nekik azt a részt. Meglepte, hogy milyen figyelemmel, sőt néma odaadással hallgatják. Talán a könyv fedelén levő arany betűk tették meg a hatásukat. A vérükben van, gondolta. És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán. Eszébe jutottak a Ramos Mejía-i szónoklattani órák, és felállt, hogy előadja a példabeszédeket.

 

A Gutre család gyorsan befalta a sült húst és a szardíniát - jöjjön már az evangélium.

 

Az egyik kisbárány, amelyet a Gutre lány annyira szeretett, hogy kék masnit kötött a nyakába, megsebezte magát egy szögesdróttal. A vérzést pókhálóval akarták elállítani; Espinosa néhány tablettával meggyógyította. Ezért olyan hálásak voltak, hogy Espinosa nem győzött ámuldozni. Kezdetben nem bízott a Gutre családban, és a nála levő kétszáznegyven pesót bedugta az egyik könyvébe; most, hogy nem volt itt a birtok ura, ő vette át a helyét; félénk utasításait azonnal végrehajtották. Mindenhová követték, szobáról, szobára vagy végig a tornácon, mintha nem tudnának meglenni nélküle. Mialatt felolvasott, észrevette, hogy felszedegetik a morzsákat, amelyeket az asztalra szórt. Egyik délután azon kapta őket, hogy róla beszélnek, kevés szóval és nagy tisztelettel. Amikor befejezte Márk evangéliumát, a másik három közül akart felolvasni egyet, de az apa arra kérte, inkább kezdje elölről, amit már felolvasott, hogy jól megértsék. Espinosa arra gondolt, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek az ismétlés nagyobb örömet okoz, mint a változatosság vagy az újdonság. Egy éjjel az özönvízről álmodott, amin nincs mit csodálkozni; a bárkaépítők kopácsolására riadt fel, és azt hitte, hogy az ég dörög. És csakugyan: az eső, amely már alábbhagyott, most újra teljes erővel rákezdte. Dermesztő volt a hideg. Azt mondták, a vihar leszakította a szerszámosfészer tetejét, és ha majd elkészülnek a gerendákkal, megmutatják. Már nem tekintették idegennek: mindhárman elhalmozták a figyelmükkel, szinte kényeztették. Egyikük sem szerette a kávét, de ő mindig kapott egy csészével, jól megcukrozva.

 

A vihar egy keddi napon tört ki. Csütörtök éjjel arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtaján, amit a biztonság kedvéért mindig kulcsra zárt. Felkelt és kinyitotta: a lány volt az. A sötétben nem látta, de lépteinek neszéből megállapította, hogy mezítláb van, később pedig, az ágyban, hogy anyaszült meztelen: így jött át a ház végéből. A lány nem ölelte át, és nem is szólt semmit; csak feküdt mellette, és remegett. Eddig még nem ismert férfit. Amikor elment, nem csókolta meg; Espinosa arra gondolt, hogy még a nevét se tudja. Valami belső kényszerből, amit nem próbált felderíteni, megesküdött, hogy ezt Buenos Airesben nem mondja el senkinek.

 

A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e, hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket. Espinosa, aki szabadgondolkodó volt, de úgy érezte, hogy tartania kell magát ahhoz, amit felolvasott, ezt válaszolta:

 

- Igen. Hogy mindenkit megváltson a pokoltól.

 

Mire az apa azt kérdezte:

 

- Mi a pokol?

 

- Egy hely a föld alatt, ahol örökkön-örökké égnek a lelkek.

 

- És azokat is megváltotta, akik beléje verték a szögeket?

 

- Azokat is - mondta Espinosa, akinek csak homályos teológiai ismeretei voltak.

 

Már attól félt, az intéző azt akarja számon kérni tőle, ami a lánnyal történt az éjjel. Ebéd után megkérték, hogy olvassa fel még egyszer az utolsó fejezeteket.

 

Aznap délután Espinosa hosszan elsziesztázott; könnyű álmából fel-felriasztotta a kitartó kopácsolás és valami homályos előérzet. Estefelé felkelt, és kiment a tornácra. És ezt mondta, mintha hangosan gondolkodna:

 

- A víz leapadt. Már nem sok van hátra.

 

- Már nem sok van hátra - visszhangozta Gutre.

 

Mind a hárman utánajöttek. A kövön térdepeltek, és kérték, hogy áldja meg őket. Aztán megátkozták, megköpdösték és hátratuszkolták. A lány sírt. Espinosa tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött. Amikor kinyitották az ajtót, a puszta ég tekintett rá. Egy madár felrikoltott; azt gondolta: tengelice. A fészernek hiányzott a teteje: lebontották, a gerendáiból ácsolták a keresztet.

 

Székács Vera fordítása

BRODIE JELENTÉSE

 

A Lane-féle Ezeregyéjszaka (London, 1840) első kötetének egyik példányában, amelyet kedves barátom, Paulino Keins szerzett meg nekem, egy kéziratra bukkantunk, amelyet most le fogok fordítani. A gondos kézírás - ez a művészet, amelyet lassan elfeledtetnek velünk az írógépek - arra vall, hogy ugyanabban az évben írták. Mint tudjuk, Lane bőségesen használta a terjedelmes magyarázó jegyzeteket; a lapok széle tele van kiegészítésekkel, kérdőjelekkel és olykor javításokkal, melyeknek írása megegyezik a kéziratéval. Mondhatni, az olvasóját jobban érdekelték az iszlám szokások, mint Seherezádé csodálatos történetei. David Brodieról, akinek kacskaringóval cifrázott aláírása ott állt a kézirat végén, semmit sem tudtam kideríteni, csak annyit, hogy Aberdeenből származó skót hittérítő volt, aki a keresztyén hitet hirdette Afrika belsejében, majd később Brazília egyes őserdős vidékein, ahová a portugál nyelvtudása vitte. Nem ismerem a halálának az idejét és a helyét. A kéziratot, tudomásom szerint, sohasem nyomtatták ki.

 

Hűen le fogom fordítani a színtelen angolsággal írt jelentést, és csupán annyit engedélyezek magamnak, hogy elhagyom a Biblia egyik versét és egy érdekes részletet a jehuk szexuális szokásairól, amit a lelkész, szemérmesen, latinul írt le. Az első oldal hiányzik.

 

"...a vidéken, amelyet elárasztanak a majomemberek (apemen), ott van a mlch-ek{[1]} lakhelye, akiket jehuknak fogok hívni, hogy olvasóim ne feledjék állati természetüket, valamint azért is, mert a pontos átírás szinte lehetetlen, minthogy a magánhangzók hiányoznak durva nyelvükből. A törzs létszáma, azt hiszem, nem haladja meg a hétszáz főt, beleértve a nr népet is, amely délebbre lakik, a bozótban. A szám, amit az imént közöltem, csak feltételezés, minthogy a király, a királyné és a varázslók kivételével a jehuk ott alszanak, ahol rájuk esteledik, nincs állandó tanyájuk. A mocsárláz és a majomemberek állandó támadásai csökkentik a létszámukat. Csak néhányuknak van neve. Sárral dobálózva szólongatják egymást. Hasonlóképpen, láttam jehukat, akik, hogy odahívják a barátjukat, levetették magukat a földre, és henteregtek. Külsőleg nem különböznek a kroóktól, csak annyiban, hogy alacsonyabb a homlokuk, és bizonyos vöröses színárnyalatuk van, ami csökkenti a feketeségüket. Gyümölccsel, gyökerekkel és csúszómászókkal táplálkoznak; macska- és denevértejet isznak, és kézzel halásznak. Amikor esznek, elrejtőznek vagy behunyják a szemüket; minden egyebet mindenki szeme láttára végeznek, mint a cinikus filozófusok. Felfalják nyersen a varázslók és a királyok hulláját, hogy beléjük szálljon az erejük. A szemükre vetettem ezt a szokásukat; megérintették a szájukat és a hasukat, talán azért, hogy jelezzék, hogy a halottak is táplálékot jelentenek, vagy - de ez talán túlzott okoskodás - azért, hogy megértsem, végeredményben emberi hús minden, amit megeszünk.

 

Háborúzáshoz kupacokba hordott követ és varázsszitkokat használnak. Meztelenül járnak; az öltözködés és tetoválás művészete ismeretlen náluk.

 

Figyelemre méltó az a tény, hogy bár ott van nekik egy terjedelmes és füves fennsík, ahol tiszta vizű források és árnyékot nyújtó fák vannak, mégis úgy döntöttek, hogy a hegy lába körül húzódó mocsarakban gyűlnek össze, mintegy élvezve az egyenlítői napfény és a tisztátalanság kellemetlenségeit. A hegyoldalak egyenetlenek, és valami falfélét alkotnának a majomemberek ellen. A skót felföldön a klánok egy-egy hegycsúcsra építették a kastélyaikat; megemlítettem ezt a szokást a varázslóknak, mintegy példaképpen, de minden hasztalan volt. Mindazonáltal megengedték, hogy felépítsek egy kunyhót a fennsíkon, ahol éjszaka frissebb a levegő.

 

A törzset király kormányozza, teljhatalma van, de gyanítom, hogy valójában azé a négy varázslóé a hatalom, aki segédkezik neki és kiválasztotta. Minden megszületett gyermeket alapos vizsgálatnak vetnek alá; ha bizonyos jeleket mutat, amelyeket nem fedtek fel előttem, akkor kikiáltják a jehuk királyának. Azonnal kasztrálják (he is gelded), kiégetik a szemét, és levágják a kezét meg a lábát, hogy a világi dolgok ne vonják el a figyelmét a bölcsességtől. Egy barlangba zárva él, amelynek Erőd (Qzr) a neve, ahová csak a négy varázsló és az a két rabszolganő léphet be, aki kiszolgálja és trágyával kenegeti. Ha háború tör ki, a varázslók kihozzák a barlangból, felmutatják a törzsnek, hogy felszítsák a nép bátorságát, és a vállukon beviszik a csata kellős közepébe, mint valami zászlót vagy talizmánt. Ilyen esetekben általában azonnal meghal azoktól a kövektől, amelyeket rázúdítanak a majomemberek.

 

Egy másik Erődben lakik a királyné, aki nem láthatja a királyát. Ő kegyeskedett fogadni engem; mosolygós, fiatal és vonzó volt, már amennyire a fajtája szerint lehet. Fémből és elefántcsontból készült karperecek és fogakból készített nyakláncok díszítették mezítelen testét. Megnézett, megszaglászott és megtapogatott, végül felkínálkozott nekem, az összes komorna szeme láttára. A papi ruhám (my cloth) és a hivatásom miatt el kellett hárítanom ezt a megtiszteltetést, amit a varázslóknak szokott engedélyezni és az általában muzulmán rabszolgavadászoknak, akiknek csapatai (karavánjai) átjárnak a királyságon. Kétszer-háromszor beleszúrt egy aranytűt a húsomba; az effajta szúrások a királyi kegy jelei, és nem kevés jehu van, aki megszurkálja magát, megtévesztésül, mintha a királyné tette volna. Az ékszerek, amelyeket felsoroltam, más vidékről valók; a jehuk azt hiszik, hogy természetes eredetűek, mert a legegyszerűbb tárgyat is képtelenek elkészíteni. A törzs számára az én kunyhóm egy fa volt, bár sokan látták, amikor építettem, és segítettek is nekem. Többek közt volt nálam egy óra, egy parafa sisak, egy iránytű és egy Biblia; a jehuk megnézték és a kezükben latolgatták őket, és tudni akarták, hogy hol szedtem össze ezeket a tárgyakat. A vadászkésemet általában a pengéjénél fogták meg; kétségkívül másképpen látták. Nem tudom, meddig elnéztek volna egy széket. Egy többszobás ház labirintus lenne nekik, de talán nem tévednének el benne, mint ahogy a macska sem téved el, bár nem tudja elképzelni. Valamennyiüket csodálatba ejtette a szakállam, amely akkoriban rőt volt; hosszasan simogatták.

 

A fájdalomra és az örömre érzéketlenek, csak a nyers állott húst és a bűzös dolgokat találják kellemesnek. A képzelet hiánya kegyetlenségre ösztönzi őket.

 

A királynéról és a királyról már beszéltem; most rátérek a varázslókra. Azt írtam, hogy négyen vannak; ez a legnagyobb számjegy, amit magába foglal az aritmetikájuk. Az ujjukon számolnak, egy, kettő, három, négy, sok; a végtelen a hüvelykujjal kezdődik. Úgy hallom, hogy ugyanígy van a Buenos-Ayres környékén kóborló népeknél is. Bár a négyes az utolsó számjegy, amit ismernek, az arabok, akik kereskednek velük, nem tudják becsapni őket, mert a csere során mindent felosztanak egyes, kettes, hármas és négyes adagokra, amelyeket mindegyikük a maga felére tesz le. A műveletek lassúak, de kizárják a félreértést vagy csalást. A jehuk népéből valójában csak a varázslók keltették fel az érdeklődésemet. A köznép olyan hatalmat tulajdonít nekik, amellyel hangyává vagy teknősbékává változtathatják azokat, akik kívánják; egyikük, aki észrevette, hogy kétkedem, megmutatott nekem egy hangyabolyt, mintha az bizonyíték lenne. A jehukból hiányzik az emlékezőtehetség, vagy csak alig van meg; beszélnek azokról a károkról, amelyeket a leopárdok támadása okozott, de nem tudják, hogy ők látták-e vagy a szüleik, vagy valami álmot mesélnek. A varázslóknak van emlékezőtehetségük, bár csak csekély; délután olyan tényekre tudnak emlékezni, amelyek délelőtt vagy előző délután történtek. Ezenkívül előre látó képességnek örvendenek; nyugodt bizonyossággal kijelentik, hogy mi fog történni tíz-tizenöt perc múlva. Jelzik például: "Egy légy fogja súrolni a tarkómat." vagy "Rövidesen hallani fogjuk egy madár kiáltását." Sok százszor tanúja voltam ennek az érdekes adottságuknak. Sokat töprengtem rajta. Tudjuk, hogy a múlt, a jelen és a jövő aprólékosan ott van Isten profetikus memóriájában, az Ő örökkévalóságában; az a különös, hogy az emberek visszafelé a végtelenségig tudnak nézni, de előre nem. Ha teljesen tisztán emlékszem arra a mély merülésű vitorlás hajóra, amely Norvégiából jött, amikor alig négyesztendős voltam, miért lepődnék meg azon a tényen, hogy valaki képes előre látni azt, ami mindjárt megtörténik? Filozófiai szempontból az emlékezet nem kevésbé csodálatos, mint a jövő megsejtése; a holnapi nap közelebb áll hozzánk, mint a zsidók átkelése a Vörös-tengeren, amelyre pedig emlékszünk. A törzs tagjainak tilos a csillagokra nézni, ez a varázslóknak fenntartott kiváltság. Minden varázslónak van egy tanítványa, akit gyerekkorától fogva oktat a titkos tudományokra, és aki a halála után a nyomába lép. Így mindig négyen vannak, mágikus jellegű számjegy ez, mert az utolsó, amit felfog az emberek elméje. A maguk módján hirdetik a pokol és a mennyország tanát. Mindkettő a föld alatt található. A pokolban, amely világos és száraz, majd a betegek laknak, az aggastyánok, a bántalmazottak, a majomemberek, az arabok és a leopárdok; a mennyországban, amelyet mocsarasnak és sötétnek képzelnek el, majd a király lakik, a királyné, a varázslók, azok, akik a földön boldogok, kemények és kegyetlenek voltak. Hasonlóképpen imádnak egy istent, akinek Trágya a neve, és akit valószínűleg a király képére és hasonlatosságára képzeltek el; kasztrált, vak, beteges és korlátlan hatalmú lény. Általában hangya vagy kígyó alakját ölti magára.

 

Az elmondottak után senkit sem fog meglepni, hogy az ott-tartózkodásom ideje alatt egyetlen jehut sem sikerült megtérítenem. A miatyánk kifejezés zavarba ejtette őket, minthogy nem ismerik az apaság fogalmát. Nem értik meg, hogy egy kilenc hónappal előbb véghezvitt cselekedetnek valamiféle kapcsolata lehet egy gyermek születésével; nem vesznek tudomást ilyen távoli és oly valószínűtlen indítékról. Egyébként minden nő ismeri a testi kapcsolatot, de nem mindegyik lesz anya.

 

A nyelvük bonyolult. Egyik nyelvhez sem hasonlít, amit ismerek. Nem beszélhetünk mondatrészekről, mert mondatok sincsenek. Minden egytagú szó egy általános gondolatnak felel meg, amit szövegösszefüggésből és a fintorokból lehet meghatározni. A nrz szó például a szétszóródásra vagy a foltokra utal; jelentheti a csillagos eget, a leopárdot, a madárrajt, a himlőt, a fröcskölést, a szétszóródást vagy a menekülést, ami a vereség után következik. A hrl szó meg azt jelenti, ami tömör vagy sűrű; jelentheti a törzset, a fatörzset, a követ, a kőkupacot, a kövek felhalmozását, a négy varázsló gyűlését, a testi közösülést és az erdőt. Másként ejtve és más grimaszok kíséretében minden szónak ellentétes jelentése is lehet. De ne csodálkozzunk nagyon; a mi nyelvünkön a to cleave ige egyaránt jelenti azt is, hogy "elszakad" és azt is, hogy "csatlakozik". Természetesen nincsenek mondatok, még tőmondatok sem.

 

Az a szellemi elvonatkoztató képesség, amit egy ilyen nyelv igényel, azt sugallja, hogy a jehuk, ha barbárok is, nem primitív, hanem elfajult nép. Ezt a feltételezésemet megerősítik azok a feliratok, amelyeket a fennsík csúcsán fedeztem fel, és amelyeknek írásjegyeit, amelyek a mi őseink által rajzolt rovásíráshoz hasonlítanak, már nem tudja megfejteni a törzs. Mintha elfelejtették volna az írott nyelvet, és csak a beszélt nyelv maradt volna meg bennük.

 

A nép szórakozását az idomított macskák viaskodása és a kivégzések jelentik. Valakit megvádolnak, hogy megsértette a királyné tisztességét, vagy egy másik ember szeme láttára evett; nincsenek tanúvallomások, se vallomástétel, és a király kimondja az ítéletet. Az elítélt olyan kínzásokon megy keresztül, amelyekre jobb, ha nem is emlékszem vissza, majd megkövezik. A királynéé az a jog, hogy rávesse az első és az utolsó követ, amely utóbbi általában felesleges. A tömeg megvitatja a királyné ügyességét és a testrészeinek a szépségét, és őrjöngve tapsol neki, miközben rózsát és bűzös tárgyakat hajigál rá. A királyné szótlanul mosolyog.

 

A törzs másik szokása az, hogy költőik vannak. Az egyik embernek eszébe jut, hogy kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja magában tartani, és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a földön heverő varázslók és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza indulatba őket, akkor nem történik semmi; ha a költő szavai felzaklatják őket, akkor mindnyájan csöndben eltávoznak tőle, valami szent iszonyat parancsára (under a holy dread). Érzik, hogy megszállta a lélek; senki sem szól hozzá, és senki sem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem ember, hanem isten, és akárki megölheti. A költő, ha teheti, az északi sivatagokban keres menedéket.

 

Már elmeséltem, hogyan kötöttem ki a jehuk földjén. Az olvasó talán emlékszik, hogy körülvettek, hogy a levegőbe lőttem egyet a puskámmal, és valami mágikus erejű mennydörgésnek fogták fel a lövést. Hogy tápláljam ezt a tévedésüket, igyekszem mindig fegyvertelenül járni. Egy tavaszi reggelen, napkeltekor, hirtelen megtámadtak bennünket a majomemberek; fegyverrel a kézben leszaladtam a hegyről, és kettőt megöltem azok közül az állatok közül. A többiek rémülten elmenekültek. A golyók, mint tudjuk, láthatatlanok. Életemben először hallottam, hogy viharosan megtapsolnak. Azt hiszem, akkor fogadott a királyné. A jehuk memóriája gyenge; még aznap délután elmentem. Az őserdei kalandjaim nem érdekesek. Végül feketék településére értem, akik tudtak vetni, aratni és imádkozni, és akikkel portugálul értettem szót. Egy római katolikus hittérítő, Fernandes atya szállásolt el a kunyhójában, és törődött velem, míg újra nem kezdhettem fáradságos utazásomat. Kezdetben némi hányingert éreztem, amikor láttam, hogy leplezetlenül kitátja a száját, és ételdarabkákat dug bele. Én a kezembe temettem az arcomat, vagy elfordítottam a tekintetemet; néhány nap múlva megszoktam. Hálával emlékszem a teológiai vitáinkra. Nem sikerült elérnem, hogy visszatérjen Jézus igaz hitéhez.

 

Most Glasgow-ban írok. Elmeséltem a jehuk közti tartózkodásomat, de azt a mélységes iszonyatot nem, ami sohasem múlik el egészen, és ami kísért álmaimban. Az utcán azt hiszem, hogy még körülöttem vannak. Jól tudom, hogy a jehu barbár nép, talán a világ legbarbárabb népe, de igazságtalanság volna elfelejteni bizonyos vonásokat, amelyek mellettük szólnak. Rendelkeznek intézményekkel, van királyuk, elvont fogalmakon alapuló nyelvet beszélnek, hisznek - mint a zsidók és a görögök - a költészet isteni eredetében, és érzik, hogy a lélek túléli a test halálát. Vallják, hogy jogos a büntetés és a jóvátétel. Lényegében a kultúrát képviselik, mint ahogy mi is azt képviseljük temérdek bűnünk ellenére. Nem érzek bűnbánatot, hogy harcoltam soraikban a majomemberek ellen. Kötelességünk megmenteni a jehukat. Remélem, hogy Őfelsége Kormánya meghallgatja, amit ez a jelentés javasolni bátorkodik."

 

Nagy Mátyás fordítása

 

{[1]} A ch hangzása olyan, mint a loch szóban. (A szerző megjegyzése.)

A MÁSIK

 

1969 februárjában történt a dolog, Cambridge-ben, Bostontól északra. Nem írtam meg mindjárt, mert legszívesebben elfelejtettem volna; féltem, hogy beleőrülök. Most, 1972-ben már azt hiszem, hogy ha megírom, mások majd úgy olvassák, mint valami mesét, és évek múlva talán már énnekem is csak mese lesz.

 

Mondhatom, már akkor is elég szörnyű volt, hát még utána, azon a sok álmatlan éjszakán! De azért nem biztos, hogy ha elmondom, más is úgy odalesz tőle.

 

Délelőtt tíz óra lehetett. Egy padon üldögéltem a Charles folyó partján. Jobbfelől, úgy ötszáz méternyire, egy magas épület volt; ma sem tudom a nevét. Jókora jégdarabok úsztak a szürke vízen. A folyóról óhatatlanul az idő jutott az eszembe. Hérakleitosz évezredes példázata. Jól aludtam az éjjel, azt hiszem, a tegnap délutáni órám is tetszett a hallgatóknak. Egy lélek se járt a közelben.

 

Egyszer csak úgy éreztem, hogy már nem először élem át ezt a pillanatot (pszichológusok szerint kimerültség jele). Időközben leült valaki a pad túlsó végére. Inkább egyedül maradtam volna, de nem akartam rögtön fölállni; ne gondoljon udvariatlannak. A másik fütyörészni kezdett. Aznap sok meglepetésben volt részem, mindjárt ez volt az első. Elías Regules kreol dalát, a La taperá-t fütyülte, vagyis próbálta fütyülni (sose volt valami jó hallásom). A dal egy régi kertet idézett föl bennem, amely nincs többé, és eszembe juttatta Álvaro Melián Lafinurt, aki már oly sok év óta halott. Aztán a szöveg. Az első szakaszt dudorászta. Ha nem Álvaro hangján is, de az Álvaro hangját akarta utánozni. Borzadva ismertem rá.

 

Közelebb húzódtam, és így szóltam hozzá:

 

- Mondja csak, uram, ön argentin vagy uruguayi?

 

- Argentin, de már tizennégy óta Genfben lakom - válaszolta.

 

Hosszú csend támadt. Aztán megkérdeztem:

 

- A Malagnou 17-ben, az orosz templommal szemben?

 

Azt válaszolta, hogy ott.

 

- Akkor önnek Jorge Luis Borges a neve - jelentettem ki. - Én is Jorge Luis Borges vagyok. 1969-et írunk és Cambridge városában vagyunk.

 

- Dehogyis - felelte; a saját hangomat hallottam, ha kissé messziről is.

 

- Én Genfben vagyok - tette még hozzá egy idő múlva -, itt ülök egy padon, pár lépésre a Rhône-tól. Csak az a furcsa, hogy úgy hasonlítunk egymáshoz, pedig ön jóval idősebb, azzal az ősz fejével.

 

- Majd meglátod, hogy nem hazudok - válaszoltam. - Mondok neked egypár dolgot, amit senki más nem tudhat. Van otthon nálunk egy kígyólábú ezüst teafőző, még a dédapánk hozta Peruból. Meg egy ezüsttál; mindig ott lógott a nyeregkápáról. A szobádban két sor könyv van a szekrényben. Lane háromkötetes Ezeregyéjszaká-ja acélmetszetekkel és, a fejezetek közt, apró betűs magyarázatokkal, Quicherat latin szótára, Tacitus Germaniá-ja latinul és Gordon fordításában, a Garnier-féle Don Quijote, a Véres kőtáblák Rivera Indartétól, a szerző ajánlásával, Carlyle Sartor resartus-ja, egy Amiel-életrajz és, a többi mögé dugva, egy fűzött könyv a balkáni népek szexuális szokásairól. És még egy emlék: az a délután a Dubourg téri ház első emeletén.

 

- Dufour - javított ki.

 

- Akkor legyen Dufour. Tovább soroljam?

 

- Ne - válaszolta. - Ez még nem bizonyíték. Ha én álmodom önt, persze hogy tudja, amit én. Akármeddig sorolhatja, semmi értelme.

 

Hát volt benne valami.

 

- Ha ez a reggel és ez a találkozás csak álom, akkor mindkettőnk azt hiszi, hogy biztos ő az, aki álmodik - feleltem. - Talán véget ér az álom, talán nem. De addig is nyilvánvaló, hogy tudomásul kell vennünk ezt az álmot, ahogy tudomásul vettük a mindenséget, azt, hogy a világra jöttünk, hogy látunk és lélegzünk.

 

- De hátha nem ér véget az álom? - mondta nyugtalanul.

 

Meg akartam nyugtatni őt is, magamat is; úgy tettem, mintha nagyon biztos volnék a dolgomban, pedig dehogy voltam...

 

- Az én álmom már hetven éve tart - mondtam. - Ha belegondolunk, nincs az az ember, aki ne találkozna önmagával, amikor visszatekint az életére. Mivelünk is ez történik most, csakhogy mi kerten vagyunk. Nem akarsz tudni valamit a múltamról, ami a te jövőd?

 

Szótlanul bólintott. Kissé tétován folytattam:

 

- Anya jól megvan Buenos Airesben, a Charcas és Maipú utca sarki házában, de apa már vagy harminc éve meghalt. A szíve vitte el. Halála előtt fél oldalára meg is bénult; a bal keze olyan volt a jobbon, mint egy gyerekkéz egy óriás kezén. Türelmetlenül, de zokszó nélkül várta a halált. Nagyanyánk is ott halt meg a háznál. Néhány nappal előtte mindannyiunkat magához hívott, és így szólt: "Nagyon öreg asszony vagyok, jó sokáig eltart, mire meghalok. Mindennapi dolog, ne zúgolódjatok, ez az élet rendje." Norah nővéred férjhez ment, és két gyereke van. Na és ti hogy vagytok otthon?

 

- Jól. Apánk most is mindig a valláson köszörüli a nyelvét. Az este is azt mondta: hogy Jézus is csak olyan, akár a gaucsó, folyton csak köntörfalaz, mást se mond, csak példabeszédet.

 

- Hát maga hogy van? - kérdezte még, némi habozás után.

 

- Nem tudom pontosan, hány könyvet írsz majd, de az biztos, hogy túl sokat. Fantasztikus novellákat fogsz írni, és olyan verseket, amelyek teneked nagyobb örömöt szereznek, mint másoknak. Majd tanítasz, mint az apád és még annyian a családban.

 

Jólesett, hogy nem firtatta, mi lett a könyvek sorsa: siker vagy bukás. Más hangon folytattam:

 

- Ami a történelmet illeti... Megint volt egy háború, nagyjából ugyanazok harcoltak egymás ellen. Franciaország csakhamar megadta magát; Anglia és Amerika újból megvívta a szokásos waterlooi csatát egy Hitler nevű német diktátor ellen. 1946 körül ismét föltűnt egy Rosas Buenos Airesben, szakasztott a rokonunk. Ötvenötben Córdoba tartomány mentett meg bennünket, mint annak idején Entre Ríos. Rossz idők járnak mostanában. Oroszország világuralomra tör; Amerika meg húzódozik a nagyhatalmi szereptől, fogva tartja egy babona, a demokrácia. Országunk napról napra falusiasabb. Falusiasabb és önteltebb, mintha csak szemellenzőt viselne. Nem csodálnám, ha maholnap latin helyett guaranít tanítanának az iskolában.

 

Észrevettem, hogy alig figyel rám. Meg volt illetődve, ösztönös félelemmel töltötte el valami, ami lehetetlen, de mégis bizonyos. Én sose voltam apa, mégis olyan szeretet támadt bennem ez iránt a szegény fiú iránt, mintha vér volna a véremből és hús a húsomból. Megláttam, hogy könyvet szorongat a kezében. Megkérdeztem, hogy mi az.

 

- Fjodor Dosztojevszkij műve, a Megmételyezettek vagy talán Ördögök - válaszolta némi büszkeséggel.

 

- Már nemigen emlékszem rá. Jó könyv?

 

Alig mondtam ki, máris megéreztem, hogy szentségtörő kérdést tettem föl.

 

- Az orosz mester - darálta - mindenki másnál mélyebbre hatolt a szláv lélek rejtelmeibe.

 

Ahogy hallgattam a szavalását, úgy láttam, hogy megnyugodott egy kicsit.

 

Kérdeztem, hogy még mi mást olvasott a mestertől.

 

Két-három könyvet említett, köztük A hasonmás-t.

 

Kérdeztem, hogy, olvasás közben, jól meg tudja-e különböztetni a szereplőket, mint Joseph Conradnál, és hogy a szerző egész életművét át akarja-e tanulmányozni.

 

- Hát, azt azért nem... - válaszolta kissé meghökkenve.

 

Kérdeztem, hogy mit ír, és azt mondta, egy versesköteten dolgozik, az lesz a címe, hogy Vörös himnuszok. De arra is gondolt, hogy Vörös ritmusok.

 

- Miért ne? - mondtam neki. - Egész jó elődökkel dicsekedhetsz. Ott van Rubén Darío és a kék vers, meg Verlaine és a szürke dal.

 

Ügyet se vetett rám; kifejtette, hogy az ő könyve az emberi testvériséget fogja megénekelni. Napjaink költője nem fordíthat hátat korának.

 

Elgondolkodtam, és megkérdeztem, hogy csakugyan testvérének érez-e mindenkit. Teszem azt, minden temetkezési vállalkozót, minden postást, minden búvárt, mindenkit, aki a páros oldalon lakik, minden afóniást satöbbi. Azt mondta, hogy könyve az elnyomottak és nyomorgók nagy tömegeiről szól.

 

- A te szegény, elnyomott tömegeid - válaszoltam -, ezek csak üres szavak. Csak az egyén létezik, ha egyáltalán létezik valaki. Tegnapi ember nem mai ember - mondta valamelyik görög. Talán mi vagyunk az élő példa rá, ezen a genfi vagy cambridge-i padon.

 

A nagy tettek csak a Történelem zordon lapjain járnak mindig együtt a nagy szavakkal. Amikor halálán van az ember, olyasmik jutnak az eszébe, mint egy kép, amelyet valaha gyerekkorában látott; csata előtt a katona is a sárról vagy az őrmesterről beszél. Különleges helyzetben voltunk, és, mi tagadás, nem voltunk fölkészülve rá. Óhatatlanul irodalomról beszélgettünk, és alighanem csupa olyan dolgot mondtam, amit újságíróknak szoktam mondani. Alter egó-m még új metaforák kitalálásában vagy fölfedezésében hitt, én meg csak olyan ismert és belső összefüggéseket kifejező metaforákban hittem, amelyekkel már megbarátkozott a képzeletünk. Az emberi öregség és a napnyugta, az álmok és az élet, időmúlás és vízfolyás. Azt a felfogást fejtegettem neki, amelyet majd csak évek múlva fogok kifejteni az egyik könyvemben.

 

Szinte rám se hallgatott. Egyszer csak megszólalt:

 

- Ha maga énbelőlem lett, akkor hogyhogy nem emlékszik rá, hogy 1918-ban egy koros úriemberrel találkozott, aki azt mondta, hogy ő is Borges?

 

Hát, ez fogas kérdés volt, erre nem is gondoltam.

 

- Talán olyan furcsa volt, hogy megpróbáltam elfelejteni - válaszoltam meggyőződés nélkül.

 

Óvatosan megkockáztatta:

 

- Hogy szolgál a memóriája?

 

Rájöttem, hogy egy alig húszéves ifjú szemében már csak olyan a hetven-egynéhány éves ember, mintha fél lábbal a sírban volna.

 

- Ki-kihagy, de azért még megjárja - válaszoltam. - Angolszászul tanulok, nem is vagyok a legrosszabb a csoportban.

 

Jó sokáig beszélgettünk, tovább, semhogy álom lehetett volna.

 

Fura ötletem támadt.

 

- Mindjárt be is bizonyíthatom, hogy nem álmodol engem - mondtam. - Hallgasd csak ezt a verssort, tudtommal sose olvastad.

 

Lassan szavalni kezdtem a híres sort:

 

L'hydre-univers tordant son corps écaillé d'astres.

 

Éreztem, hogy megdöbbent, valósággal megrémült. Halkan utánam mondta, külön-külön ízlelgette a csillogó szavakat.

 

- Hát igen - mormolta. - Sose tudnék ilyen sort írni.

 

Hugo révén egymásra találtunk.

 

Most jut eszembe, hogy előtte még lelkesen szavalt egy rövid verset, amelyben Walt Whitman azt a kettesben töltött tengerparti éjszakát idézi fel, amikor igazán boldog volt.

 

- Whitman talán azért írt arról az éjszakáról - jegyeztem meg -, mert nagyon vágyott rá, de sose volt része benne. Annál jobb a vers, minél inkább sejtjük, hogy nem történetet ír le, csak vágyat fejez ki.

 

Nagyot nézett.

 

- Nem ismeri Whitmant - kiáltott fel. - Ő sosem tud hazudni.

 

Fél évszázad nem múlik el nyomtalanul. Amíg beszélgettünk, rájöttem, hogy két ilyen eltérő ízlésű és műveltségű ember nem is értheti meg egymást. Nagyon különbözők és nagyon hasonlók vagyunk. Így hát nem alakoskodhatunk, anélkül pedig bajos dolog a társalgás. Egymás torzképei vagyunk. Fonák egy helyzet, nem tarthat tovább. Hiába lett volna minden vita, jó tanács, úgyis meg van szabva a sorsa: az lesz, aki én vagyok.

 

Egyszer csak eszembe jutott Coleridge meg az álomkép. Álmában valaki a paradicsomban jár, és egy szál virágot kap bizonyságul. Amikor felébred, ott a virág mellette.

 

Valami hasonló, ravasz ötletem támadt.

 

- Mondd csak - szólaltam meg -, van pénz nálad?

 

- Van vagy húsz frankom - válaszolta. - Estére meghívtam Simon Jichlinskit a Crocodile-ba.

 

- Mondd meg Simonnak, hogy majd egyszer orvos lesz Carouge-ban, és sok jót fog cselekedni... adj csak ide egy kis aprót.

 

Elővett három ezüstöt meg némi aprópénzt. Értetlenül idenyújtotta az egyik ezüstöt.

 

Én meg odaadtam neki valamilyen bankjegyet; ez a sok lehetetlen amerikai papírpénz, akármi van ráírva, mind egy kaptafára készül. Mohón vizsgálgatta.

 

- Lehetetlen - kiáltott fel. - 1974 van rajta.

 

(Hónapok múlva tudtam meg, hogy nincs is dátum a bankjegyeken.)

 

- Hát, ez kész csoda - szaladt ki a száján -, márpedig az ember mindig fél a csodától. Biztos azok is megrémültek, akik Lázár feltámadásának szemtanúi voltak.

 

Semmit se változtunk, gondoltam. Minduntalan könyvekkel hozakodunk elő.

 

A papírpénzt összetépte, az aprót meg zsebre tette.

 

Én a folyóba akartam dobni az ő pénzét. Az ezüstös folyóba merülő ezüstpénz íve érzékletesebbé tehette volna a történetemet, de nem így rendelte a sors.

 

Azt feleltem, hogy másodszorra már a természetfölötti sem olyan ijesztő. Javasoltam neki, hogy másnap is találkozzunk, ugyanott, a padnál, két helyen, két időben.

 

Mindjárt belement, és, bár rá sem nézett az órájára, megjegyezte, hogy későre jár. Mindketten hazudtunk, és mindketten tudtuk is egymásról. Hamarosan értem jönnek, mondtam.

 

- Magáért jönnek? - kérdezte.

 

- Bizony. Mire ilyen idős leszel, majdnem teljesen megvakulsz. Már csak sárgát, fényt és homályt látsz. De ne törődj vele. Nem olyan borzasztó az, ha fokozatosan veszti el a szeme világát az ember. Olyan, mint egy lassú, nyári alkony.

 

Elbúcsúztunk, de nem fogtunk kezet. Másnap nem mentem el. Biztos ő se.

 

Senkinek sem mondtam el ezt a találkozást, pedig sokat töprengtem rajta. Azt hiszem, rájöttem a dolog nyitjára. Csakugyan találkoztunk, de a másik csak álmában beszélt velem, így történhetett, hogy megfeledkezett rólam; én ébren társalogtam vele, és még most is gyötör a beszélgetésünk emléke.

 

A másik csak álmodott engem, de nem egészen. Most már tudom, hogy azt a dátumot álmodta, a dollár nem létező kibocsátási dátumát.

 

Benyhe János fordítása