EMMA ZUNZ

1922. január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból hazatérve, a tornác végén egy Brazíliából érkezett levelet talált, amely apja haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg és a boríték; aztán nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor töltötte meg a lapot; Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s folyó hó harmadikán Bagé város kórházában elhunyt - olvasta Emma. Az értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-i Fein vagy Fain írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.

Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében; aztán elvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt, s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé később lett.

A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emmanuel Zunznak hívtak. Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások, visszaemlékezett (megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház, amelyet aztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán a rabomobil, a szégyen, eszébe jutottak a "pénztáros sikkasztásáról" szóló újságcikkeket megküldő névtelen levelek, eszébe jutott (ezt sose felejti el), hogy apja az utolsó éjszakán megesküdött, hogy Loewenthal volt a gazember. Loewenthal, Aarón Loewenthal, korábban a gyár cégvezetője, ma egyik tulajdonosa. Emma 1916 óta őrizte a titkot. Nem árulta el senkinek, még legjobb barátnőjének, Elsa Ursteinnak sem. Talán a durva hihetetlenségtől óvakodott; talán azt hitte, valamiféle kötelék a titok közte és a távollevő közt. Loewenthal nem tudta, hogy Emma tudja; ebből a lényegtelen tényből Emma Zunz valamiféle hatalomérzést merített.

Ezen az éjszakán le sem hunyta a szemét, s amikor az első fénysugarakban kirajzolódott az ablak négyszöge, már kész volt a terve. Igyekezett, hogy ez a nap, amely végtelennek tűnt, olyan legyen, mint a többi. A gyárban sztrájkról szóló híresztelések terjedtek; Emma - mint mindig - most is állást foglalt mindenféle erőszakkal szemben. A munka végeztével, hat órakor Elsával egy női klubba ment, amelynek tornaterme és uszodája is volt. Beiratkoztak; mindkét nevét meg kellett ismételnie és betűznie; nevetnie kellett az orvosi vizsgálatot kísérő vaskos tréfákon. Elsával és a fiatalabb Kronfuss lánnyal megbeszélték, melyik moziba mennek vasárnap délután. Aztán a fiúk kerültek szóba, és senki se várta, hogy Ernma is megszólaljon. Áprilisban töltötte be a tizenkilencedik évét, de a férfiak egyelőre majdnem beteges viszolygást keltettek benne... Hazaérvén tapiókalevest és valami zöldséget készített, korán vacsorázott, lefeküdt, és alvásra kényszerítette magát. Így - munkával, megszokottan - telt el tizenötödike, péntek, az esemény előtti nap.

Szombaton a türelmetlenség ébresztette. A türelmetlenség, nem a nyugtalanság, s az egyetlen megkönnyebbülés, hogy végre ez a nap is elérkezett. Már nem kellett terveket szövögetnie, néhány órán belül teljes egyszerűségükben állnak majd előtte a dolgok. Olvasta a La Prensá-ban, hogy a Malmőből érkezett Nordstjärnan az éjszaka a hármas dokkban felszedi a horgonyt; felhívta Loewenthalt, és célzott rá, hogy mondani szeretne valamit - anélkül, hogy a többiek megtudnák - a sztrájkkal kapcsolatban, s megígérte, hogy sötétedéskor felmegy az irodába. Remegett a hangja; illett a remegés egy spiclihez. Más emlékezetes dolog nem történt akkor reggel. Emma tizenkettőig dolgozott, és megbeszélte Elsával és Kronfuss-szal a vasárnapi séta részleteit. Ebéd után lefeküdt, és behunyt szemmel összefoglalta a kész tervet. Arra gondolt, hogy a záró jelenet kevésbé lesz borzalmas, mint az első, és arra, hogy kétségtelenül megadatik majd neki a győzelem és az igazságszolgáltatás öröme. Hirtelen riadtan fölkelt, és a komódfiókhoz szaladt. Kihúzta; Milton Sills fényképén - ahová az este tette - ott feküdt Fain levele. Senki se láthatta meg; elolvasta és összetépte.

E délután eseményeiről nehéz megbízhatóan beszámolni, és talán igazságtalan is lenne. A pokolinak jellemző vonása a valószerűtlenség: ez olyan vonás, amely csillapítani látszik a pokoli által keltett rémületet, pedig talán inkább fokozza. Hogy lehet valószerűvé tenni egy cselekedetet, ha az is alig hisz benne, aki végrehajtotta; hogy lehet világossá tenni azt a rövid zűrzavart, amelyet Emma Zunz emlékezete ma kilök magából és összekuszál? Emma Almagro felé lakott, a Liniers utcában; tudomásunk van róla, hogy aznap délután elment a kikötőbe. Az ocsmány Paseo de Julión talán tükrök sokszorozták, fények világították meg, és éhes szemek vetkőztették, de ésszerűbb, ha azt feltételezzük, hogy kezdetben észrevétlenül bolyongott a részvétlen sokaságban... Bement két vagy három kocsmába, figyelte a többi nő módszereit. Végül rábukkant a Nordstjärnan tengerészeire. Az egyik túl fiatal volt, Emma attól félt, hogy valamiféle gyöngédség támad benne a matróz iránt, így másikat választott, aki tán alacsonyabb is volt, és durva, hogy semmi se enyhítse a borzalom tisztaságát. A férfi valamelyik kapun át egy homályos lépcsőházba vezette, onnan kanyargós lépcsőn egy előcsarnokba jutottak (itt egy ugyanolyan rombuszos ablak volt, mint a lanúsi házban), majd egy folyosó következett, s végül egy ajtó, amely bezárult mögötte. A fontos cselekedetek kívül állnak az időn, mert a közvetlen múltat elmetszi bennük a jövő, vagy mert - úgy tetszik - nem függnek össze alkotórészeik.

Abban az időn kívüli időben, az összefüggéstelen és borzalmas benyomásoknak abban a zűrzavaros kuszaságában vajon gondolt-e Emma Zunz egyetlenegyszer is a halottra, akiért ezt az áldozatot hozta? Azt hiszem, egyszer gondolt rá, és abban a pillanatban veszélyben is forgott kétségbeesett szándéka. Arra gondolt (nem tudott nem gondolni), hogy apja ugyanezt a szörnyű dolgot tette anyjával, amit most vele tesznek. Erőtlen rémülettel gondolt rá, és nyomban ájulásba menekült. A - svéd vagy finn - férfi nem beszélt spanyolul; eszköz volt Emma számára, ahogy ő is az volt a férfinak, de Emma élvezetül szolgált, a férfi pedig az igazságszolgáltatás eszköze volt.

Amikor egyedül maradt, Emma nem nyitotta ki rögtön a szemét. A férfi pénzt hagyott az éjjeliszekrényen: Emma felült és széttépte, mint előbb a levelet. Pénzt eltépni istentelenség, akár kenyeret eldobni; meg is bánta, alighogy megtette. Gőgös tett egy ilyen napon... A remegés feloldódott testének bánatában, az undorban. Az undor és a bánat megbéklyózta, de lassan felkelt és felöltözött. Már erősen sötétedett, a szobában nem maradt élénk szín. Sikerült úgy kimennie, hogy nem figyeltek fel rá; a sarkon felszállt egy nyugati irányban haladó villamosra. Tervének megfelelően a legelső ülést választotta, hogy ne lássák az arcát. Talán vigasztaló volt ellenőrizni az utcák céltalan sürgés-forgásában, hogy a történtek nem mocskolták be a dolgokat. Összeszűkülő és sötét külvárosokon keresztül utazott, látta s még ugyanabban a pillanatban el is felejtette őket, aztán a Warnes sugárút egyik kereszteződésénél leszállt. Kimerültsége paradox módon erővé alakult, mert arra késztette, hogy a kaland részleteire gondoljon, és így maga előtt is elhomályosult az indíték és a cél.

Aarón Loewenthalt mindenki komoly embernek ismerte, néhány meghitt barátja pedig fösvénynek. A gyárépület emeletén lakott, egyedül. Abban az elhanyagolt külvárosban félt a tolvajoktól: a gyár udvarán egy nagy kutyát tartott, irodai asztalfiókjában pedig - ezt mindenki tudta - egy revolvert. Az előző évben illendőn megsiratta elhunyt feleségét - Gauss lány volt, szép hozományt hozott! -,bár a pénz volt az igazi szenvedélye. Enyhe röstelkedéssel ismerte be, hogy kevésbé ért a pénz megszerzéséhez, mint megőrzéséhez. Nagyon vallásos volt; úgy vélte, tikos szerződése van az Úrral, aki cserében az imádságokért és ájtatosságért felmenti a jó cselekedet kötelessége alól. Kopasz, testes volt, gyászszalagot, füstszínű csíptetőt és szőke szakállt viselt, s az ablaknál állva várta Zunz munkásnő bizalmas közlését.

Látta, amint a lány belöki a kertkaput (szándékosan félig nyitva hagyta), s átszeli a sötét udvart. Látta, amint kis kerülőt tesz, amikor a láncra kötött kutya megugatta. Emma ajka fáradtan mozgott, mintha halkan imádkoznék: ismételgette magában az ítéletet, amelyet Loewenthal úr fog hallani a halála előtt.

A dolgok nem úgy történtek, ahogy Emma Zunz várta. Tegnap hajnal óta sokszor elképzelte, amint keményen ráfogja majd a revolvert, kényszeríti a nyomorultat, hogy beismerje nyomorult bűnét, és felfedi előtte a cselt, amely lehetővé teszi, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás diadalmaskodjék az emberi igazságszolgáltatás fölött. (Nem akarta, hogy megbüntessék; nem azért, mert félt, hanem azért, mert az igazságszolgáltatás eszközének tartotta magát.) Loewenthal sorsát nemsokára egy lőtt seb pecsételi meg a melle közepén. De a dolgok nem így történtek.

Mikor Emma szemtől szemben állt Aarón Loewenthallal, apja megbosszulásánál sürgetőbbnek érezte a büntetést a rajta elkövetett erőszakért. Ez után a teljes gyalázat után nem tudta nem megölni. Nem is volt ideje külsőséges dolgokra. Ijedten ült, elnézést kért Loewenthaltól, hivatkozott (besúgókhoz méltón) a hűség diktálta kötelességre, mondott pár nevet, hozzátett még néhányat, aztán megakadt, mintha hatalmába kerítette volna a félelem. Elérte, hogy Loewenthal kimenjen egy pohár vízért. Mire az, a sok hűhó miatt bizalmatlanul, de elnézőn visszatért az ebédlőből, Emma már kivette a fiókból a súlyos revolvert. Kétszer meghúzta a ravaszt. A nagydarab test összecsuklott, minta a dörrenések és a füst összetörték volna - a vizespohár is eltört -, Loewenthal arca rémülettel és haraggal meredt Emmára, szája spanyol és jiddis szitkokra nyílt. Nem szűntek az ocsmány szavak; Emmának ismét lőnie kellett. Az udvaron a megkötött kutya ugatni kezdett; a trágár ajkak közül hirtelen vér buggyant elő, és bemocskolta a férfi szakállát és ruháját. Emma az előkészített vádbeszédbe kezdett ("Apámat jöttem megbosszulni, és nem büntethetnek meg..."), de nem tudta befejezni, mert Loewenthal úr már halott volt. A lány nem tudta meg soha, vajon a haldokló felfogta-e még szavai értelmét.

Az ideges ugatás ráébresztette, hogy még nem pihenhet meg. Szétdúlta a díványt, kigombolta a holttest zakóját, levette beszennyezett csíptetőjét, és az iratszekrényre tette. Aztán a telefonhoz nyúlt, és újra elismételte azt, amit már ilyen vagy olyan szavakkal annyiszor elismételt: "Hihetetlen dolog történt... Loewenthal úr a sztrájk ürügyével idehívott... Megbecstelenített, és megöltem..."

A történet valóban hihetetlennek látszott, de mindenki hitelt adott neki, mert lényegében igaz volt. Valódi volt Emma Zunz hangszíne, valódi a szemérem, valódi a gyűlölet. Valódi volt az őt ért gyalázat is; csak a körülmények, az időpont és egy-két név volt hamis.

Benczik Vilmos fordítása

ASZTERIÓN HÁZA

Marta Mosquera Estmannak

És a királynő fiúgyermeket szült,

kit Aszteriónnak neveztek.

Apollodórosz: KÖNYVTÁR, III. 1.

Tudom, hogy gőggel, talán embergyűlölettel és talán őrültséggel vádolnak. Az ilyesféle vádaskodás (melyet a maga idején meg fogok torolni) nevetséges. Igaz, hogy nem lépek ki házamból, de az is igaz, hogy kapui (melyeknek száma végtelen){[1]} éjjel-nappal nyitva állnak az emberek előtt és az állatok előtt is. Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi pompát, sem palotába illő káprázatos berendezést, de nyugalmat és magányosságot igen. Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a föld kerekén. (Hazudnak, akik azt állítják, hogy Egyiptomban van hasonló.) Még rágalmazóim is elismerik, hogy nincs egyetlen bútor sem a házban. Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogoly volnék. Ismételjem, hogy nincs egyetlen bezárt ajtó, hozzátegyem, hogy nincs egyetlen zár sem? Meg aztán egyszer alkonyattájt az utcára is kiléptem; igaz, még az éj beállta előtt visszatértem, mert félelemmel töltött el a népség tenyérsima, vértelen arca. Már lenyugodott a nap, de egy gyermek gyámoltalan sírása és a sokaság durva rimánkodása elárulta, hogy felismertek. Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.

Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember másoknak; mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén. Nagyra termett lelkemben nincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak; sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbség két betű közt. Valami nemes türelmetlenség nem engedte, hogy megtanuljak olvasni. Néha sajnálom, mert hosszúak az éjszakák és a nappalok.

Persze nincs hiányom szórakozásban. Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm vagy egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem. (Néha valóban elalszom, néha színt vált a nappal, mire kinyitom a szemem.) De annyi játék közül azt játszom legszívesebben, hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és én megmutatnám neki a házat. Mélyen hajlongva azt mondom neki: Most visszatérünk az előbbi kereszteződéshez, vagy Most egy másik udvarba lépünk, vagy Mondtam én, hogy tetszeni fog a csatorna, vagy Most olyan ciszternát fogsz látni, mely homokkal van tele, vagy Meglátod, hogy ágazik el a pince. Néha eltévesztem, s akkor jókat nevetünk.

Nemcsak ezeket a játékokat találtam ki, a házon is sokat töprengtem. A ház valamelyik része sokszorosan megvan, bármely hely egy másik hely. Nem egy ciszterna, egy udvar, egy itató, egy jászol van; tizennégy (végtelen sok) jászol, itató, udvar, ciszterna van. Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ. Fáradságosan mégis átvergődtem ciszternás udvarokon és szürke kőből emelt, poros galériákon, s elértem az utcát, megláttam a Fáklyák templomát és a tengert. Ezt sehogy se értettem, míg csak egy éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és a templomok száma is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog a világon, mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap; idelent Aszterión. Talán én alkottam a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.

Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden bajtól. Hallom lépteiket vagy hangjukat a kőgalériák mélyén, és örvendezve sietek elébük. A szertartás alig néhány perc. Sorra felbuknak, egyik a másik után, be se vérzem a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, s a tetemek hozzásegítenek, hogy megkülönböztessem az egyik galériát a másiktól. Nem ismerem őket, de azt tudom: egyikük megjövendölte halála óráján, hogy egyszer eljő az én megváltóm. Azóta nem fáj a magányosságom, mert tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból. Ha elérne fülemhez a világ valamennyi zaja, felismerném lépteit. Bárcsak elvinne valahová, ahol nincs annyi galéria, és nincs annyi kapu. Milyen lesz az én megváltóm? - töprengek. Bika lesz vagy ember? Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?

*

A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.

- Mit szólsz hozzá, Ariadné? - kérdezte Thészeusz. - A Minótaurosz alig védekezett.

Hargitai György fordítása

{[1]} Az eredetiben tizennégy, de számos okból arra következtethetünk, hogy Aszterión ajkán ez a számnév a végtelennel egyenlő.

A MÁSIK HALÁL

Jó néhány esztendeje már (a levelet elvesztettem), hogy Gannon írt nekem Gualeguaychúból, s jelezte, hogy elküldi Ralph Waldo Emerson The past című költeményének talán első spanyol nyelvű fordítását, s utóiratában még hozzáfűzte, hogy don Pedro Damián, akire biztosan magam is emlékszem, néhány napja elhunyt tüdőembóliában. Emberünk újraélte lázálmában a véres masolleri csatát; számomra ez előre látható volt, sőt szokványos, mert don Pedro tizenkilenc vagy húszesztendős korában Aparicio Saravia zászlaja alá állt. Az 1904-es forradalom Río Negro vagy Paysandú tartomány valamelyik tanyáján érte, ahol béresként dolgozott; Pedro Damián Entre Ríos-i volt, gualeguayi, de ment, ahová a barátai, éppolyan lelkesen, éppolyan tudatlanul, mint azok. Harcolt valami összetűzésben és az utolsó csatában is, 1905-ben visszatért hazájába, és alázatos buzgalommal újból a földműveléshez látott. Tudtommal többé nem hagyta el a szülőföldjét. Utolsó harminc esztendejét egy magányos helyen töltötte, a Ńancaytól egy-két mérföldnyire; abban az elhagyatottságban 1942 körül beszélgettem vele egy este (legalábbis megpróbáltam beszélgetni vele). Hallgatag ember volt, nem túl értelmes. Annak a masolleri kalandnak a hangja és dühe töltötte ki egész életét; nem lepett meg, hogy halála óráján újraélte... Tudtam, hogy többé nem látom Damiánt, s szerettem volna emlékezni rá; vizuális emlékezetem azonban oly szegényes, hogy csupán egy fényképére emlékeztem, melyet Gannon készített róla. Nincs ebben semmi különös, ha figyelembe vesszük, hogy 1942 elején láttam azt az embert egyetlenegyszer, de a képét nagyon gyakran. Gannon küldte el nekem a fényképet; elkallódott, már nem is keresem. Ijesztő volna, ha megtalálnám.

A második eset Montevideóban történt, hónapok múlva. Az Entre Ríos-i ember lázas agóniája egy fantasztikus elbeszélést sugallt nekem a masolleri vereségről; Emir Rodríguez Monegal, akinek elmondtam a tartalmát, néhány ajánló sort írt számomra Dionisio Tabares ezredeshez, aki részt vett a hadjáratban. Az ezredes vacsora után fogadott. A belső udvaron, hintaszékében emlékezett az elmúlt időkről, rendszertelenül és szeretettel. Lemaradt lőszerről és kimerítő lovaglásokról beszélt, meg álmos és sáros emberekről, akik menetlabirintusokat szőttek; Saraviáról, aki bevonulhatott volna Montevideóba, de letért az útról, "mert a gaucho fél a várostól", lefejezett emberekről; egy olyan polgárháborúról, amely nem is két hadsereg összecsapásának, hanem egy zsivány álmának tűnt szememben. Beszélt Illescasról, Tupambaéról, Masollerről. Olyan kifogástalan elrendezésben és olyan átéléssel, hogy láthattam, sokszor elmondta már ezeket a dolgokat, s attól tartottam, hogy már alig maradt valami emlékkép a szavai mögött. Egy lélegzetnyi szünetben sikerült közbevetnem Damián nevét.

- Damián? Pedro Damián? - töprengett az ezredes. - Velem szolgált. Egy kis indián; Daymánnak hívták a fiúk. - Harsány nevetésre fakadt, amit hirtelen félbeszakított valami színlelt vagy őszinte kényszeredettség.

Egész más hangon mondta, hogy a háború, akár az asszony, próbára teszi a férfit, mert mielőtt harcba bocsátkozna, senki sem tudhatja, kicsoda is ő voltaképpen. Valaki gyávának tarthatja magát, holott bátor, s ugyanígy fordítva, ahogy ezzel a szegény Damiánnal történt, aki a szatócsboltokban fehér rangjelzéssel büszkélkedett, aztán Masollernél gyengének mutatkozott. A zumacók-kal támadt lövöldözésben férfiként viselkedett, de más dolog volt, amikor hadseregek álltak egymással szemben, és elkezdődött az ágyúzás, és minden ember úgy érezte, hogy ötezer másik ember azért fogott össze, hogy őt megölje. Szegény indián fiú, egész életében birkát fürösztött, és most hirtelen elragadta a hazafiság...

Furcsamód megszégyenített Tabares elbeszélése. Szerettem volna, ha másként esnek a dolgok. Mikor az öreg Damiánnal beszélgettem azon az estén, sok esztendővel azelőtt, akaratlanul is bálványt faragtam belőle; Tabares változata pedig tönkretette az egészet. Nyomban megértettem Damián tartózkodását és megátalkodott magányosságát; nem a szerénysége parancsolta rá, hanem a szégyen.

Hiába hajtogattam magamban, hogy akit egy gyáva tett üldöz, sokkal bonyolultabb és érdekesebb ember, mint egy tetőtől talpig bátor hős. A gaucho Martín Fierro, gondoltam, kevésbé emlékezetes, mint Lord Jim vagy Razumov. Igen, csakhogy Damiánnak, a gauchónak Martín Fierróvá kellett volna lennie - különösen az uruguayi gauchók előtt. Mindabban, amit Tabares mondott és nem mondott, megéreztem annak keserű ízét, amit artigizmusnak neveznek: azt a (talán vitathatatlan) felfogást, hogy Uruguay egyszerűbb a mi országunknál, következésképpen karakánabb... Emlékszem, hogy aznap este túláradó érzelmességgel búcsúztunk.

A télen tisztáznom kellett néhány körülményt fantasztikus elbeszélésemhez (mely sehogy sem akarta meglelni a maga formáját), így visszatértem Tabares ezredes házába. Egy másik, korosabb úr társaságában találtam: Juan Francisco Amaro doktor volt, Paysandúból, aki szintén harcolt Saravia forradalmában. Mint sejthető volt, Masollerre fordult a szó. Amaro néhány anekdotát idézett, aztán vontatottan, mintha fennhangon gondolkozna, hozzáfűzte:

- Santa Irenében éjszakáztunk, emlékszem, s csatlakozott hozzánk néhány ember. Köztük egy francia állatorvos, aki az akció előestéjén halt meg, és egy Entre Ríos-i birkanyíró, valami Pedro Damián.

Élesen közbevágtam:

- Tudom. Az argentin, aki megijedt a golyóktól.

Elhallgattam; azok ketten elképedten bámultak ram.

- Téved, uram - mondta végül Amaro. - Pedro Damián úgy halt meg, hogy bárki megirigyelhetné. Délután négyre járhatott. A pirosak gyalogsága megerősödött a hegyháton; a mieink lándzsával mentek rájuk; Damián járt az élen harsányan, és egy golyó a melle közepébe talált. Felágaskodott a nyeregben, még befejezte a kiáltást, és a földre zuhant, a lovak patái alá. Halott volt, az utolsó masolleri roham zúgott el felette. Olyan bátor volt, s még húszesztendős se!

Kétségtelen, hogy egy másik Damiánról beszélt, de valami arra késztetett, hogy megkérdezzem, mit kiáltott az indián.

- Káromkodott - mondta az ezredes -, ahogy roham közben káromkodnak.

- Meglehet - mondta Amaro -, de azt is kiáltotta: "Éljen Urquiza!"

Hallgattunk. Végül az ezredes azt suttogta:

- Mintha nem is Masollernél harcolt volna, hanem Caganchánál vagy India Muertánál, száz évvel azelőtt.

Őszinte csodálkozással tette hozzá:

- Én vezényeltem azokat a csapatokat, s esküszöm, most hallok először valamiféle Damiánról.

Hasztalan fáradoztunk, nem emlékezett rá.

Buenos Airesben megismétlődött a döbbenetem, amit feledékenysége okozott. A Mitchell angol könyvkereskedés alagsorában, Emerson műveinek tizenegy csodás kötete előtt találkoztam egy délután Patricio Gannonnal. Kérdeztem a The past fordítása felől. Azt mondta, nincs szándékában lefordítani, és a spanyol irodalom már úgyis olyan unalmas, hogy nincs szüksége Emersonra. Emlékeztettem, hogy megígérte nekem a fordítást, abban a levélben, amelyben megírta Damián halálát. Azt kérdezte, ki az a Damián. Mondtam, de hasztalan. Ijedten vettem észre, hogy furcsállón figyel, s egy irodalmi vitában kerestem menedéket. Emerson rágalmazóiról beszéltem, akik támadták ezt a szerencsétlen Poe-nál teljesebb, jelesebb és kétségtelenül eredetibb költőt.

Még egynéhány tényt kell rögzítenem. Áprilisban levelet kaptam Dionisio Tabares ezredestől; ő már nem volt olyan feledékeny, s most jól emlékezett a kis Entre Ríos-i indiánra, aki Masollernél kivágta a rezet, s akit emberei temettek el a hegy lábánál még azon az éjszakán. Júliusban Gualeguaychúban jártam; nem találtam Damián tanyáját, már senki sem emlékezett rá. Szerettem volna kifaggatni Diego Abaroa jószággondozót, aki látta a halálát, de még a tél beállta előtt ő is meghalt. Fel akartam idézni Damián vonásait; hónapok múlva, albumokban lapozgatva, rájöttem, hogy ez a sötét arc, melyre emlékezetemben sikerült rábukkannom, a híres tenoristáé, Tamberlické, Othello szerepében.

Rátérek feltevéseimre. A legegyszerűbb, de egyben a legkevésbé kielégítő, ha két Damiánt feltételezünk: a gyáva Entre Ríosban halt meg, 1946 körül, a bátor Masollernél esett el, 1904-ben. Ott van a hiba, hogy nem ad magyarázatot arra, ami valóban titokzatos: Tabares ezredes furcsa szellemi bakugrásaira, a feledésre, mely oly rövid idő alatt megsemmisíti a visszatérő alakját, de még nevét is. (Nem fogadom el, nem akarom elfogadni a legegyszerűbb feltevést: hogy az elsőt én álmodtam meg.) Érdekesebb az a természetfeletti feltételezés, melyet Ulrike von Kühlmann állított fel. Pedro Damián, mondta Ulrike, elesett a csatában, s halála óráján arra kérte Istent, hogy engedje visszatérni Entre Ríosba. Isten habozott egy pillanatig, mielőtt megadta ezt a kegyet, s aki kérte, már halott volt, s néhányan látták is elesni. Isten nem változtathatja meg a múltat, de a múlt képeit igen, és így a halál képét az ájulás képére változtatta, s az Entre Ríos-i árnya visszatért szülőföldjére. Visszatért, de emlékeztetnünk kell rá, hogy csupán árnyalak volt. Magányosan élt, asszony nélkül, barátok nélkül; mindent szeretett, mindent birtokolt, de csak távolból, szinte üvegfal mögül; "meghalt", és halvány képe elveszett, mint a víz a vízben. Ez a feltételezés téves, de rávezethetett volna az igazira (amit ma igaznak tartok), amely egyben a legegyszerűbb és a legelképesztőbb. Szinte varázslatos módon bukkantam rá Pier Damiani De Omnipotentia című tanulmányában, amelyhez a Paradicsom XXI. énekének két verssora vezetett el, melyek pontosan az azonosság kérdésével foglalkoznak. A tanulmány ötödik fejezetében Pier Damiani azt állítja Arisztotelésszel és Tours-i Fredegariusszal szemben, hogy Isten azt is meg nem történtté teheti, ami már egyszer megtörtént. Elolvastam a régi teológiai vitákat, s kezdtem megérteni don Pedro Damián tragikus históriáját.

*

Ilyennek képzelem el. Damián gyáván viselkedett Masoller mezején, és annak szentelte életét, hogy jóvátegye szégyenletes gyengeségét. Visszatért Entre Ríosba; nem emelt kezet senkire, nem mutatott ujjal senkire, nem kereste hősi hírét, de a Ńancay menti mezőkön megfogta a dolog végét, küszködött az erdővel és az elvadult földdel. Bizonyosan nem tudta, hogy a csoda előkészítésén fáradozik. A legkomolyabban gondolta: "Ha újabb csatába vezérel a sors, helyt fogok állni." Negyven esztendőn át őrizte homályos reménységét, s a sors végül meghozta a lehetőséget halála óráján. Lázálom formájában hozta meg, de már a görögök is tudták, hogy egy álom árnyai vagyunk. Haláltusájában újraélte csatáját, s férfihoz méltón viselkedett, élére állt a végső rohamnak, s egy golyó a melle közepébe talált. Így 1946-ban, egy hosszan tartó szenvedés révén, Pedro Damián a masolleri csatavesztéskor halt meg, mely 1904 tele és tavasza között történt.

A Summa Theologica tagadja, hogy az Isten megtehetné, hogy a múlt ne lett légyen, de mit sem szól az okok és okozatok bonyolult láncolatáról, mely olyan tömör és olyan egységes, hogy talán meg sem lehet semmisíteni egyetlen régmúlt eseményt, bármily jelentéktelen is, anélkül, hogy a jelent ne módosítaná. A múlt módosítása nem egyetlen cselekedet módosítása; már-már végtelen sok következményének megsemmisítését jelenti. Más szóval: két egyetemes történelmet kell teremteni. Az egyikben (mondjuk) Pedro Damián Entre Ríosban halt meg 1946-ban; a másikban Masollernél 1904-ben. Ezt éljük most, de a másik kiiktatása nem azonnal ment végbe, és a vázolt ellentmondásokhoz vezetett. Dionisio Tabares ezredesben beteljesedtek a különböző fokozatok: kezdetben arra emlékezett, hogy Damián gyáván viselkedett; később ezt teljesen elfelejtette, aztán hősi halálra emlékezett. Ezt erősíti Abaroa jószággondozó; világos, hogy ez azért halt meg, mert túlságosan sokféle emléke volt don Pedro Damiánról.

Ami engem illet, én nem forgok hasonló veszélyben. Kitaláltam és feljegyeztem egy eljárást, mely hozzáférhetetlen az emberek számára, valósággal csúfot űz az értelemből, de néhány körülmény semlegesíti ezt a félelmetes kiváltságot. Hirtelenében nem vagyok biztos benne, hogy mindig az igazat írtam. Gyanítom, hogy hamis emlékek is vannak elbeszélésemben. Gyanítom, hogy Pedro Damiánt (ha létezett) nem Pedro Damiánnak hívták, s én azért emlékszem rá ezen a néven, hogy valamikor azt higgyem, hogy Pier Damiani érvei sugallták nekem a történetét. Valami hasonló történik azzal a költeménnyel is, melyet az első bekezdésben említettem, és amely a múlt helyrehozhatatlanságáról szól. 1951 körül azt fogom hinni, hogy egy fantasztikus elbeszélést írtam, pedig valóságos történetet jegyeztem le; úgyszintén a jámbor Vergilius is úgy hitte kétezer éve, hogy egy ember születését jövendöli, holott Isten születését jósolta meg.

Szegény Damián! Elragadta a halál húszesztendős korában, egy szomorú, ismeretlen háborúban, egy jelentéktelen csatában, de elérte, amire szíve áhítozott, de sokára nyerte el, s lehet, hogy nincs is ennél nagyobb boldogság.

Hargitai György fordítása