I. RÉSZ

1. FEJEZET

Patrick Gamble nem tud aludni. Egész éjjel, behunyt szemmel is látja az óra vöröslő számait, ahogy egyet-egyet kattanva halad az idő: 2:00, 3:30, 4:10, most már 4:30, de felkel, mielőtt az ébresztő megszólalna. Felkapcsolja a lámpát, belebújik a gondosan összehajtogatott, odakészített kék farmerbe és a fekete pólóba; erre a pillanatra volt odakészítve; erre a pillanatra, amitől az elmúlt két hónapban mindvégig rettegett. Bőröndje nyitva ásít a padlón. Kilép az előszobába, elbotorkál a fürdőszobáig, dezodorral dörzsöli be hónalját, fogat mos, mentafogkrémtől habzik a szája, aztán tisztálkodócsomagját a bőröndjébe dobja.

Ott áll a bőrönd fölött; vár, mintha az erős reménykedés valóra váltaná reményét, és addig vár, amíg feltámadt reményei meghiúsulnak, vár, amíg meg nem érzi, hogy apja ott áll a hálószoba ajtajában, aztán felé fordul, ránéz, és azt mondja:

– Itt az idő.

Nem fog sírni. Apja tanította erre, hogy ne sírjon, és ha mindenképpen sírnia kell, titkolja el. Behúzza a bőrönd cipzárját, becsukja, felállítja és megnézi magát a tükörben. Arcán többnapos borosta, szeme annyira vörös a kialvatlanságtól, hogy úgy néz ki, mint valami elhervadt virág. Aztán elindul a hallban a nappali felé, ahol apja várja.

A teherautó a kocsifelhajtón várakozik. A levegőben fenyőillat és kipufogógáz szaga terjeng. Az éjszakai égen már kezd áttörni a napfény, de csak halvány ragyogás, hamis hajnal. A bőrönd kerekei csikorognak a kavicsos ösvényen, Patrick két kézzel küszködik a súllyal. Apja segíteni akar, de Patrick megszólal:

– Majd én… – Azzal feldobja a teherautó platójára. – Sajnálom – mondja az apja, és a szavak a levegőben lógnak, amíg Patrick fel nem csukja a plató ajtaját. Beülnek a fülkébe; a padülésen Patrick papírszalvétába csomagolt mogyoróvajas pirítós szendvicset talál, de rossz a gyomra; olyan, mintha csupa seb ököl lenne, és képtelen egy falatnál többet lenyelni.

Elindulnak a hosszú kavicsos bejárón; a reflektor fénye a fák alagútjában görbült árnyékokra vetül. Rajtuk kívül nincs más a vidéki úton, aztán beérnek az I-580-as út forgalmába. Délnek tartanak, San Francisco irányába. Az ég fele csillagos, a másik felét koromfekete fellegek borítják; időnként aranyhuzal-villámok hasítanak bele.

Apja azt mondja, reméli, kitisztul az idő, és a repülő akadály nélkül fel tud szállni, mire Patrick azt feleli, hogy azt reméli ő is.

– Eltetted Neal számát?

– Igen.

– Arra az esetre, ha rosszul alakulnának a dolgok anyáddal?

– Igen.

– Nem mintha azt hinném, hogy így lesz, de ha mégis, Neal onnan csak háromórás autóútra lakik.

– Tudom.

Az ég szilvalila színűre változik; a nap, a csillagok, a felhők csatáznak az égbolton. Patrick ettől a látványtól önkéntelenül arra gondol, hogy idelent is így van ez; minden megosztott, mint a táj: óceán és erdő és sivatag és város, felhők és nap és köd, mintha sok világ lenne bezsúfolva egybe.

Még egy fél óra, míg a fénygolyó felemelkedik a horizonton, és fáj a szemnek ránézni. Apja úgy fogja a kormánykereket, mintha a kocsi csak akkor menne oda, ahová ő akarja, ha keményen, izomból irányítja. Nem szólnak egymáshoz, mert nincs mit mondani. Már mindent elmondtak. Patrick nem akar menni, de ennek semmi jelentősége nincsen, mert tény, hogy muszáj mennie. Ez mindkettőjükre igaz. Muszáj.

Az égen besűrűsödnek a felhők. Eső hull. Sirályok sivítanak. Az öbölnél ködfal emelkedik. A közeli barnálló hegyek csak homályos tömegnek látszanak, a forgalom zaja csak halk moraj, ahogy az autók leözönlenek az autópályáról és a parkolókba, autókölcsönzőkbe, terminálokhoz vezető keskenyebb utakon haladnak. Az egyik autó, egy ezüst vadrácsos fekete kupé a föld alá hajt, San Francisco nemzetközi repülőterének érkezési oldalára, de nem áll meg ott, ahol a többi autó megáll, nem húz a járdaszegély mellé, nem lóg ki a hátulja, nem teszi ki a vészvillogót. Elmegy a többi autó mellett, befordul a betonfalakkal határolt sarkon, ott lelassít annyira, hogy az utas kinyithassa az ajtót; aktatáskás férfi pattan ki a kocsiból, és nem búcsúzva, hátra sem pillantva elindul.

Halványan elmosolyodik, amikor egy perccel később elhalad a TERMINÁL felirat alatt. Úgy néz ki, mint egy üzletember, aki éppen szerződéskötésre indul. Kezében ezüstcsatos fekete bőr aktatáska. Az elegáns Nunn Bush cipő orra opálosan fénylik. Gondosan vasalt sötétszürke öltönyt visel, keményített fehér inget; vörös nyakkendő fut le a mellén. Haja egyenesen el van választva, félrefésülve; már őszül, zselé sötétíti szénfeketére a szálakat. Úgy néz ki, mint ezer más férfi a reptéren ezen a reggelen. Arca bárki arca lehetne.

Ha azonban közelebbről megnézzük, láthatóvá válik, hogy sápadt, nyakán pörsenések vannak, hegek szabdalják; szakállát előző este borotválta le. Éles szem észreveszi, hogy aktatáskája fülén elfehérednek az ujjai, annyira szorítja a bőrt. Szeme sarka vörös az álmatlanul töltött éjszaka után. Fogát összeszorítja, állkapcsán kidudorodnak, meg-megrándulnak az izmok.

Ez a nap egyik legforgalmasabb időszaka, amikor a biztonsági őrök, az utaskísérők, az utastársak a legkevésbé figyelmesek; a reptér nyüzsög a testektől, ez a zaj karneválja. A bejárat fölötti mozgásérzékelő rávillan, a kétszárnyú fotocellás ajtó kinyílik, mint valami száj, és a férfi belép a poggyászkiadó térbe. Neonzöld melegítős japán turisták fecsegnek. Egy kövér férfi kibukik a tolószékéből. Kimerültnek látszó pár duzzogó gyerekeket és tömött hátizsákot vonszol maga után. Egy szürke esőkabátos, tépőzáras cipőt viselő idős ember álmélkodik:

– Az vajon hogy jutott be ide? – fejét hátrahajtva felbandzsít a fehér fémgerendára, ahol egy varjú ül.

Elsiet mellettük, felmegy egy mozgólépcsőn, elhalad a légitársaságok jegypultjai előtt a biztonsági ellenőrzéshez. Tekintete vadul pásztázza környezetét, bár teste fegyelmezetten feszült marad, ahogy előrehalad. Szivarzsebébe nyúl, oda tette az előző este kinyomtatott beszállókártyáját; úgy kandikál ki onnan, mint egy szépen összehajtott díszzsebkendő; megtapogatja, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy tényleg ott van.

A biztonsági ellenőr haja rövidre van nyírva, teste telt; alig néz fel, ahogy kék halogénlámpával ellenőrzi a férfi igazolványának eredetiségét, aztán szignózza a beszállókártyát, majd visszaadja.

– Rendben – mondja.

A férfi válaszol:

– Köszönöm.

A sor hosszú, de elég gyorsan halad a fekete terelőszalagok labirintusában. Amikor áthalad a fémdetektoron, behunyja a szemét és visszatartja lélegzetét. Aztán az őr int neki.

– Rendben.

Egy pillanat múlva a röntgengép átvilágítja a holmiját tartalmazó tálcát, ami aztán kigördül a túloldalon. Kiveszi belőle cipőjét, aktatáskáját, pénztárcáját, ezüstóráját; a számlapjára pillant, ahogy visszacsatolja a csuklójára. A járatára csak negyven perc múlva lehet beszállni.

Nem reggelizett, gyomrát összerántja a sav. A gyorsételek, a virsli és a tojás szaga túl sok, de éhsége felülkerekedik. Szendvicset rendel, fel-alá járkálva vár rá. Amikor elkészül, és szólítják a számát, elveszi a zacskót, feltépi, és alig kap levegőt, úgy tömi magába, falja az ételt. Aztán lenyalja a zsírt a papírról, majd összegyűri és a szemétbe dobja. Lenyalja az ujjait is. Kezét ezután a nadrágjába törli, nem is törődik vele, hogy zsíros foltot hagy a szöveten. Majd körülnéz, látni akarja, nem figyelt-e fel rá valaki. De igen. Egy idős nő – arca, mint az aszott alma, haja, mint a pitypangpihe –, a közelben ül, tolószékben. Tátott szájjal nézi a férfit, sárga fogsora kilátszik.

– Elég éhes lehetett – jegyzi meg végül.

A férfi megkeresi a beszállókaput, és ott áll az eső áztatta ablak alatt. Tükörképe kísérletként lebeg az üvegen; átnéz rajta, meglátja a beszállókapunál álló repülőgépet. Mögötte üzemanyagtankerek és poggyászkocsik gázolnak fekete pocsolyákon át; a víz szétfröccsen, aztán a környező világ tükörképe fodrozódik bennük. Esőkabátjukon rikító színű, fényvisszaverő narancssárga-zöld mellényt viselő férfiak dobálják a poggyászt a gép gyomrába vezető szállítószalagra. A távolban Boeing 747-es gép száguld végig a kifutópályán, mint valami hatalmas lövedék, egyre gyorsabban, aztán orra felemelkedik, utána a gép teste is, egyre nyílik a talajjal bezárt szög, majd a gép elrugaszkodik a kifutópályától.

A férfi gyakran pillant az órájára. Nyakkendője túl szoros. Öltönye túl meleg. Legszívesebben lehámozná magáról a zakót, de érzi, hogy inge a testére tapadt és tudja, hogy az anyag helyenként foltos, a derekánál, ahol a verejték mintha tócsába gyűlne, szinte áttetsző. Beszállókártyájával törölgeti a homlokát. A festék fog.

A reptéri alkalmazott az ellenőrzőpulthoz lép, bekapcsolja a hangosbeszélőt, bemondja a járatszámot és az úti célt: 373, Portland, Oregon. Hangja nőiesen magas, nyugodt, begyakorolt. Ekkor bemondja azt is, hogy az első osztályú utasok a prémium és felső cégvezetői kártyák birtokosaival együtt szíveskedjenek a kapuhoz fáradni. Az órájára néz, és aznap reggel már vagy századszor ellenőrzi a beszállókártyáját. Húsz perc múlva indulnak, és ő a második csoporttal száll be. Legszívesebben fel-alá járkálna. Fegyelmeznie kell magát, hogy egy helyben maradjon.

Eltelik még néhány perc. Fontolgatja, hogy beáll a pult körül tömörülők, a beszállásra várók közé, de a gondolatra, ahogy az a rengeteg test ott párállik, és milyen szagok terjenghetnek közöttük, inkább az ablak mellett marad.

A kisgyerekes és segítségre szoruló utasok beszállhatnak. Aztán az első csoport. És végül a második. A kapu felé siet, de elsőre nem biztos benne, hova menjen, ki az, aki már beszáll, és ki az, aki még várakozik a testek kuszaságában, gurulós bőröndök között. Nem mozdulnak. Húsfalat alkotnak. Legszívesebben félrelökné őket, elhajítana valamit, de képes uralkodni magán, nyugodtan lélegezni, megkerülni a tömeget és megtalálni a beszállókapu felé araszoló sort; a légitársaság képviselője üres mosollyal vizsgálja meg a jegyeket, és gépiesen ismétli: köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Eddig nem vette észre a beszállóhíd mellett álló újabb, nem szokásos biztonsági ellenőrzést. Egy férfi és egy nő. Széles vállúak, nagy hasúak, szinte kibuggyannak az egyenruhájukból. A sort nézik. Szinte biztos benne, hogy rá várnak. És nemsokára, most már bármelyik pillanatban megindulnak, lerohanják, a földre teperik és megbilincselik a kezét. Már csak néhány lépésre van tőlük, amikor kiemelnek a sorból egy nagy karimájú kalapot és bő, virág mintás ruhát viselő nőt, elnézést kérnek tőle, hogy véletlenszerűen ellenőrzik az utasokat.

– Az ön biztonsága érdekében – mondják.

A pulthoz ér. Mosolyogva adja át a kisasszonynak a jegyét.

– Köszönöm – mondja a kisasszony.

– Én köszönöm – feleli a férfi.

Beáll az utasok kígyózó sorába; mindegyikük vállát laptoptáska húzza, tartásuk elbillen, ahogy az utasfolyosó torkában araszolnak. Hideg, nyirkos szél fuj be a réseken. Izzadságtól csatakos; megborzong a hidegtől.

– Fél a repüléstől? – kérdi egy férfihang mögötte. Alacsony, zömök, kecskeszakállas férfi, fején baseballsapka, kezében fekete és narancsszín, OSU-logós anorák.

– Egy kicsit.

Az utasfolyosó balra kanyarodik, a repülőgép nyitott ajtajához. Az egyik stewardess az ajtóval szemben, a konyhafülke előtt áll. Erősen rúzsozott ajkával rámosolyog.

– Üdvözöljük a fedélzeten.

És már túl is lépett rajta, bejutott az első osztályú kabin halk luxusába, puha léptekkel halad a folyosón a többiekkel. Akik már ülnek, suhogó zizegéssel lapoznak újságjaikban. A poggyásztartók mind nyitva vannak, őrült szájként tátognak rájuk, várják, hogy elnyelhessék a pelenkástáskákat és a kabinbőröndöket, amiket az emberek felfelé tolnak, mielőtt beoldalaznának ülőhelyükre.

Nem fogja föltenni az aktatáskáját. Nincs benne semmi, csak néhány toll és egy tegnapi újság. Magánál tartja. Becsusszan a helyére. 13A. Alig van ideje feltolni az árnyékolót és kinézni, amikor a mellette levő ülés meg rázkódik a mellé ülő test súlyától.

– Megint én vagyok – szól a kecskeszakállas alak.

Azzal válaszol, hogy bekapcsolja magát és szorosra rántja a biztonsági öv szalagját. Kinéz az ablakon; a tócsás aszfaltot bámulja, a munkásokat, akik az utolsó bőröndöket dobják fel a futószalagra. Reméli, hogy a kecskeszakállas férfi nem szólal meg többet.

De megszólal.

– Hova utazik?

– Portlandbe.

– Ó, persze, itt mindenki oda utazik. Csak nem tudtam, hogy az-e a célállomása.

– Az út vége. – Nehezen mond ki szavakat; nehéz bármilyen beszélgetésbe bonyolódnia, mert teljesen lényegtelennek érzi és üres figyelemelterelésnek, igen, de azért is, mert gondolatban valahol máshol jár, húsz perccel a felszállás után, már a levegőben. – Igen.

– A rózsák városa – jegyzi meg, a rózsa szót elnyújtva. – Onnan származik?

– Nem.

– Én sem. Én salemi vagyok – mondja, és egy dallamot fütyül, ami egy pillanattal később elenyészik. Az ülészsebbe csúsztatott fedélzeti magazint lapozza. – Jut eszembe, én Troy vagyok.

Az utasok fel-le járkálnak a folyosón, odakint repülők szállnak fel és szállnak le az ég szürke mennyezetéről. Egyik percben eltűnnek, a másikban újra megjelennek, mint az élelem után kutató madarak a tengerparton; farkuk színes: vörös, lila vagy kék, visítva fékeznek a kifutón.

Az ajtót becsukják. A légnyomás nő. Neki pattog tőle a füle. A stewardess hangosbeszélőn üdvözli őket, elhadarja a járatról szóló információkat, aztán monoton hangon sorolja a biztonsági övvel és az utasbiztonsággal kapcsolatos tudnivalókat. A férfi kiiktatja tudatából a stewardess gépies hangját. A szellőzőnyílásokból áramlani kezd a levegő. A hajtóművek beindulnak. A gép hátrál a beszállókaputól, aztán előregördül, és negyvenöt fokos fordulatok sorát követően megtalálja helyét a kifutón, majd a pilóta hangja reccsen a hangszórókból:

– Személyzet, kérem, készüljenek a felszállásra.

Az ablakon koppanó esőcseppek oldalra siklanak, vékony, remegő erekké válnak, amikor a gép nagy sebességgel megindul előre és egyre gyorsul. Aztán végre elemelkednek a talajtól, és a repülésnek ebben az első pillanatában a férfi a testét az ülésbe szorító fizikai erő ellenére megkönnyebbültnek, súlytalannak érzi magát. Lenéz az alant elterülő ködös városra. Ebben a pillanatban odalent emberek – autóikból, a járdákról – felnéznek, a gép felé emelik arcukat. Talán eltűnődnek, hova mehet ez a gép, kik vannak a fedélzeten, milyen kalandok elé néznek – és szédítően erősnek érzi magát attól, hogy ő tudja a választ.

Troy közelebb hajol hozzá, válluk összeér.

– Ne aggódjon nagyon. A repülés élvezet. Én gyakran repülök.

A férfi rájön, hogy szája nyitva van, légzése gyors. Foga összecsattan, olyan hirtelen csukja be. Olyan gyorsan pislog, mintha a szeme fényképezőgép blendéje lenne.

– Jól vagyok.

– Csak egy kis adalék – folytatja Troy. – Szinte minden repülőgépszerencsétlenség… olvastam, szóval egészen biztos… vagy talán a tévében láttam… mindegy, de szinte minden szerencsétlenség akkor történik, amikor a repülő felszáll vagy leszáll. Gondolom, most azt mondaná, hogy éppen felszállunk, amíg el nem érjük az utazómagasságot. Ha elérjük, akkor szól a stewardess, és elmondja azt is, hogy már használhatja a számítógépét. És bong… ilyen hang is lesz. – A „bong” szóra szétnyitja ujjait. – Onnan tudja, hogy jók vagyunk. Úgy értem, statisztikailag.

A következő néhány percben a férfi a repülő körül gomolygó felhőket nézi. Aztán lágy csengőszó hallatszik valahonnan fentről.

– Ez az! – szólal meg Troy. – Rendben is vagyunk.

A stewardess hangja újra megszólal a hangszóróból; közli, hogy az utasok már biztonságosan használhatják elektronikus eszközeiket. A következő fél órában azonban turbulenciára kell számítani, ezért biztonsági öveiket ne kapcsolják ki, és csak akkor hagyják el a helyüket, ha arra feltétlenül szükség van.

A repülő rázkódik. Vagy talán ő rázkódik. Úgy érzi, mintha eldőlne, mintha kidobnák saját testéből. Szíve erősen kalapál. Légzése szapora, felszínes. Troy mond valamit… szája mozog… de nem hallj a.

Biztonsági övének csatja úgy pattan fel, mintha rugós kés lenne.

Patrick azt kívánja, bárcsak ne rendelt volna nagy kólát. De fáradt volt, és kávét nem iszik, mert pocsolyaíze van, és a nagy pohár csak tíz centtel került többe, mint a közepes… és azt gondolta, a pokolba is, ez kell. Ez is olyan reggel volt. Francos egy reggel. Az apja elhagyja a fiát, elhagyja a munkáját az Anchor Steam sörgyárban, elmegy a háborúba harcolni. Az egységét mozgósították.

És Patrick elhagyja az apját, elhagyja Kaliforniát, a barátait, a középiskoláját, maga mögött hagy mindent, ami az életét meghatározta, amitől ő az a személyiség, akivé lett. Bár legszívesebben ököllel verné be az ablakot, felgyújtana egy épületet, autót törne totálra téglafalnak hajtva, viszonylag nyugodtan kell ülnie. Legszívesebben azt mondaná, muszáj kimondania: a francba! Mert az apja ezt kérte tőle.

– Nem akarok menni. És te se akarsz menni. De mindkettőnknek muszáj. És csak tizenkét hónapra – mondta. – Gondolj rá úgy, mintha vakációra mennél. Esély, hogy egy kicsit jobban megismerd anyádat.

Tizenkét hónap. Ennyi ideig tart az apja kötelező szolgálata. Patricknek addig kell kibírnia valahogy.

De most vizelnie kell. És belső, ablak melletti ülésen ül. Nem juthat ki másképpen, csak úgy, ha a középen és a sor szélén ülő két nő becsukja a laptopját, feláll, ami nagy műsor, mert arra mindenki felnéz a repülőn és azt gondolja: „Ó, a kölyöknek pisilnie kell.” És azt fogják gondolni… arra gondolnak, ahogy pisil… hogy amikor bezárkózik a vegyi anyagoktól szagos vécébe és a cipzárjával bajlódik és próbálja megtartani egyensúlyát, igyekszik nem lepisilni magát, miközben a turbulencia rázza a gépet. Talán kibírja. Vagy nem. Portlandig még két óra az út, és a nyomás olyan erős, hogy a hólyagja lüktetni kezd. Éppen készül megérinteni szomszédja csuklóját és elnézést kérni, hogy fel kell állnia, amikor két sorral előrébb valaki, egy sötétszürke öltönyös alak feláll.

Arca sápadt, izzad. Testének felületén apró megvonag lások látszanak, mintha rázkódna, mintha vibrálna. Gondosan fésült haja elveszti a formáját, zilált ősz tincsekben hullik a homlokába. Patrick arra gondol, hogy a turbulencia viselte meg, hogy talán hányni fog. A férfi végigbotorkál a folyosón, feltépi a mosdó ajtaját és becsapja maga mögött.

Patrick magában káromkodik. Most nemcsak hogy várnia kell, hanem egy olyan ember után kell a mosdót használnia, aki teleköpködi a helyiséget, nyomát ott hagyja a tükrön, a vécén, az ajtógombon. Három perc alatt háromszor fordul hátra, a vécé jelzőlámpáját nézi, azt kívánja, nyíljon már ki végre az ajtó. Valahányszor odanéz, újabb ember áll a folyosón, mindegyik karba font kézzel, feszült arckifejezéssel. Várnak. Arra gondol, be kéne állnia a sor végére.

Kicsatolja a biztonsági övét, éppen szólni akar… elszánta magát, hogy végül elnézést kér utastársaitól és feláll… amikor a kabin hátsó részéről szaggatott morgás vagy morajlás hallatszik. A hajtóművek zaja, az utasok beszélgetésének hangja miatt nehéz elhelyezni a térben. Eszébe jut, hogy egyszer látott egy híradást arról, hogy sok repülőgépen nem végzik el időben az előírt karbantartást, és ilyen gépeknek egyáltalán nem lenne szabad a levegőben lenniük. Lehet, hogy a turbulencia miatti rázkódástól kilazultak a szárnyat tartó csavarok.

Ekkor újra felhangzik ez a morgás; elnyújtott, torok mélyéről jövő, hörgésszerű hang, és inkább állatinak tűnik, mint gépinek. A kabinban hirtelen mindenki elhallgat; csak az ülések recsegését lehet hallani, ahogy az emberek aggódva fordulnak hátra.

Aztán kivágódik a mosdó ajtaja.

A mosdósorban állók élén egy Rose Bowl pólós, kopasz férfi áll… így ő lesz az első áldozat. Az ajtó hátralöki. Elesne, de szűk a folyosó a háta mögött; megfogja a fal, és nem tud tovább hátrálni, amikor a lény előjön a mosdóból; úgy ront elő, mint egy szürke kísértet; szőr, izom és karmok lucskos tömege. Meglendíti a karját. A kopasz férfi sikolyát mintha elvágták volna; torkán metszés keletkezik, úgy néz ki, mint akinek másik szája nyílt; odakap, kezével próbálja visszatartani a vért. De nem sikerül; ujjai közt spriccel szerteszét. Az utasok mintha az addigi hirtelen, döbbent hallgatást akarnák behozni, sikoltozni kezdenek; hangjuk olyan, mint a sziréna hangja: lüktet, süllyed-emelkedik.

A lény elindul előre a folyosón.

Patricknek egy oposszum jut róla az eszébe, amit az apja egyszer csapdába ejtett. San Franciscótól északra, Dogtown közelében egy hobbifarmon laknak; fél hektár répa, paradicsom és málnabokor, három kecske, méhkaptárak, tyúkól. Egyik éjjel a tyúkok riadtan kotkodácsoltak, és mire apja elemlámpával a sötétben, kavargó tolifelhőn átvágva odarohant, azt látta, hogy törött tojások borítják a földet, és az egyik sarokban döglődő tyúk hever; egyik szárnya hiányzott, átharapott nyaka csupa vér. Csapdát állított; becsapódó rugós ajtóval ellátott ketrecet. Csalinak keményre főtt tojást és poshadt banánt tett be. Másnap éjjel elkapták az oposszumot.

Fújtatva, sziszegve járkált fel-alá a ketrecben, a rácsokra vetette magát, tűhegyes fogaival marcangolta, karmos mancsával a levegőt kaszabolta. Patrick emlékezett rá, hogy a biológiatanára egyszer azt mondta, az állatok nem éreznek úgy, mint az emberek, de Patrick tudta, hogy téved. Az oposszum mélyen érző lény. Tomboló dühöt és gyűlöletet érez. Meg akarta ölni őket azért, amit vele tettek. És bár Patrick tudta, hogy biztonságban van, hogy az állat a ketrecből nem tud kiszabadulni, azt is tudta, hogy apja nemsokára pisztolyt dug a ketrec rácsai közé és lelövi; mégsem ment közelebb hozzá, meg rezzent, valahányszor az állat teste a ketrec vasának ütődött.

Természetesen tudja, mi ez a lény. Likán. Rengeteget hallott róluk egész életében; regényekben, történelemkönyvekben, újságokban olvasott a likánról, filmekben, tévéműsorokban látta őket. Életben még nem. Az átalakulás tilos.

A likán olyan gyorsan mozog, hogy Patrick nehezen tudja felfogni… képét emlékezetébe vésni… csak annyit lát, hogy úgy néz ki, mint egy férfi, csak göndör szürke szőr borítja, mint az oposszum testét. Fogak villannak. Egy ülés kárpitjából zsírcsíkként szakad a töltőhab. Vér fröccsen, vörös pöttyökkel díszíti az ablakokat, a mennyezetről csöpög. A lény egyszer négykézláb jár, máskor lábán egyensúlyoz. Háta felpúposodik. Pofáján tompa orr látszik, villanó fogai hosszúak és élesek, mint a csontvázujjak; vigyorog. Keze… méretéhez képest túl nagy, hosszú körmű… mohón kinyújtva, a levegőbe karmol. Egy nő arca hasad le, mint valami maszk. Hosszú bélfonadék rándul ki hasfalból. Nyak rágódik át borzalmas csókban. Kisfiú repül, csattan a falnak, sírása rögtön elhal.

A repülőgép teste rázkódik. A pilóta valamit a hangszóróba üvölt, de hangját nem lehet hallani a kabinban visszhangzó sikításoktól. Egyesek zokognak. Mások imádkoznak. Vannak, akik kimásznak helyükről, elindulnak felfelé a folyosón, dörömbölnek a pilótafülke ajtaján, kétségbeesetten igyekeznek bejutni, elmenekülni a feléjük közeledő borzalom elől.

Patricknek eszébe jut, hogy nemrégiben egy este a tévé csatornáit váltogatva véletlenül belenézett egy beszélgetős műsorba. A műsorvezető egy kerek arcú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint egy rövidre nyírt ősz hajú fiú. A likánokról volt szó, a washingtoni tiltakozásokról és a Köztársaság helyzetéről.

– A pokolba az egyenlőséggel – szólt a babaarcú férfi, áthatón nézve a kamerába. – Senki ne mondja nekem, hogy a kutyámnak ugyanolyan jogai vannak, mint nekem. A biológia hozta ezt a döntést, nem én.

Apja ekkor kézbe vette a távirányítót, megnyomta a kikapcsoló gombot, és a kép egyetlen pontra húzódott össze, majd eltűnt.

– Ettől az embertől elmegy az étvágyam – mondta, és villával piszkálta a spagettit; nem evett, csak vörös tömeggé keverte. Arca sápadt volt és felpuffadt a védőoltásoktól, amiket az esetleges fertőzések ellen beadtak neki. Néhány napon belül ő is elutazik – a Bay Area egységgel, a 235-ös Hadmérnökszázaddal –, előbb a Petaluma Kiképzőközpontba, egyhetes intenzív kiképzésre, aztán a tengeren túlra, a Köztársaságba, ahol elsődleges feladatuk az utak megtisztítása, az út menti bombák és aknák eltávolítása és hatástalanítása lesz. Az utóbbi időkben jelentősen megszaporodtak az út menti bombák – és a rajtaütésszerű támadások, tűzharcok. A likánok fegyverrel és foggal-körömmel harcolnak. Azt akarják, hogy az amerikai csapatok távozzanak, vissza akarják kapni az országukat. Apja már bepakolta a hátizsákját, a hátsó ajtónál vár, arca likánharapás elleni védőoltásoktól puffadt, ruhája katonazöld; Patricknek szarvastetemből előhúzott hatalmas zsigerzacskó jut róla eszébe.

Ez az egész a háború miatt történik. Ezért van most a repülőn, ezért szedi darabokra a likán a gépet. Patrick a háborút átkozza meg az apját, és azt kívánja, bárcsak itt lenne most vele. Apja, aki ökölbe szorítaná a kezét, és felvenné a harcot. Nem pisálná össze magát, ahogy Patrick. Farmernadrágja forró és nedves, a Coke végül megtalálta a kivezető utat, eláztatja a lábát, megtölti a cipőjét.

A repülő utasterének hátsó része csupa vér; furcsa barlang rajzként csöpög a falakról. Mindenütt holttestek hevernek, a halál különböző pozícióiban, mint szobortöredékek a romkertben. Eddig a pillanatig a Patrick mellett ülő nő nem mozdult, nem szólt egy szót sem, megdermedt a félelemtől. Laptopja nyitva maradt, egyik keze még a billentyűzeten; olyan erősen nyomja az ujját, hogy a nyitott dokumentum folyamatosan gördül lefelé, oldalai egyetlen hosszú szó betűivel telnek meg, amit senki nem fog elolvasni. De most, ahogy a likán az ő soruk felé tart, megpróbál felállni, de nem tud; visszatartja a biztonsági öv. Nyöszörögve bajlódik vele, aztán feláll a helyéről és tétován elindul a folyosón, de visszafordul a laptopjáért; felkapja az asztalról. Ebben a pillanatban a likán előrelendül, karmai közé ragadja a készüléket, a nő fejére sújt vele; nedves toccsanás, füstölő szikrák. Műanyag szilánkok záporoznak a padlóra. A nő nyaka köré vénákként tekerednek a drótok, ahol a képernyő egy része még lóg. A likán közelebb húzza magához, mintha átölelné, háromszögletű arcát az áldozat nyakába temeti.

Ebben a pillanatban minden más hangot elnyomó sikoly hallatszik. Egy ázsiai férfi, az egyik légiutas-kísérő siet a folyosón; a mészárlás miatt azonban haladása lassú. A hátsó konyha felől érkezik; egyik kezében gőzölgő kávéskancsó, a másikban hegyes, ezüstfogú konzervnyitó.

A likán ekkor eldobja a nő testét; éppen akkor, amikor a férfi széles barna ívben ráloccsantja a forró kávét. A nő teste Patrickre zuhan, nem látja, mi történik ezután, de látja, hogy a likán felüvölt, nyilvánvalóan a fájdalomtól; hangja nyüszítőn magas.

Patrick a falhoz szorul. Nem löki le magáról a nő testét. Hagyja, hogy az ülésbe préselje, pajzsként védje. Parfümjének illata a vére szagával keveredik. A turbulencia miatt nehéz megítélni, de úgy érzi, mintha a nő teste megremegne, tehát még él. Magához öleli.

Behunyja a szemét, és a magánsötétségében próbálja visszaképzelni magát Kaliforniába, az ágyába, ahol várja, hogy apja felébressze, és azt mondja, ideje indulni. Azt kívánja, bárcsak be tudná zárni a fülét, hogy ne hallja a sikításokat, amelyek még harminc percig folytatódnak. Élete leghosszabb félórája ez.