11. FEJEZET

Chase emlékszik, mikor beszélt először Augustusszal. Hetedikben, az Obsidian Junior High iskolában, tornaóra után bement az öltözőbe. Zuhanyzók sustorognak. Gőz tölti be a levegőt. Fiúk sikálják hónaljukat szappannal vagy törölköznek öltözőszekrényük előtt. Megadja a szekrény kódját, de hirtelen megáll a mozdulat, még nem rántja fel az ajtót… mert furcsa hangokat hall: gúny kacajt; valakik röhögnek, mint a sakál.

Három fiú – még rövidnadrágban és atlétatrikóban – áll egy vécéfülke előtt, és olyan erősen rúgják az ajtót, hogy a vékony fémlemez behorpad.

– Na, mi lesz? – kiáltanak be. – Gyere ki és mutasd meg a puncidat!

A következő rúgás beszakítja az ajtót.

Chase felismeri a bent levő gyereket. Matekórákon egy csoportban van vele, és egyik nap a menzán sorban állás közben egy trapéznadrágos, lófarokfrizurás lány, akihez véletlenül hozzádörzsölődött, odafordult hozzá és azt mondta neki: „Ne érj hozzám. Te még kisfiú vagy, még a pubertáson se vagy túl.”

A fiú kis szemüveget visel, testéhez képest túl nagy a feje. Vékony szálú haja olyan, mint a kukoricahaj. Karja, lába zömök, teste kerek. Ettől úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt csecsemő.

Ugyanez nem mondható el Chase-ről, aki fiatalabbnak érzi magát a testénél. Néhány éve a csontjai fájni kezdtek, és farkasétvágya lett; hat tojást falt fel reggelire, vacsorára egy egész pizzát; minden héten majdnem húsz liter tejet gurított le a torkán. Gyakran nézegette magát a tükörben; végtagjai megnyúltak, hogy utolérjék túlméretes talpát, tenyerét, amit anyja kutyustappancsoknak nevezett. Ötödikben kezdett maszturbálni; hatodikban már apja borotvájával és Barbasol borotvahabjával borotválkozott. A tanárok többségénél magasabb, támadójátékos az egyetemi kosárlabdacsapatban.

Nem jó fiú; tudja, hogy ennek semmi köze ahhoz, ami ezután történik. Gyűlöli a metodista templomot, ahova a szülei minden vasárnap el vonszolják, és a futballpálya lelátója alatt cigizik, vizsgákon puskázik és minden adandó alkalommal igyekszik a lányok szoknyája alá dugni a kezét. Szabályszegéseinek nagy része az örömmel van összefüggésben; az örömöt keresi; a sörözés izgalmában, abban, hogy ha leszopják, az olyan érzés, mintha egész teste egyetlen csiklandó ideg végződés lenne.

Nem is rossz fiú; van benne valami természetes igazság érzet, amit most ez a három fog szabályozós, pattanásos hátú púnk motivál. Összeálltak, hogy bandában letámadjanak valakit, aki gyengébb náluk.

Miközben Chase feléjük tart, a történtekből leszűrve azt állapítja meg, hogy a kölyök közvetlenül a tornaóra után bevette magát a vécéfulkébe; nem zuhanyozik, ott öltözik át, ahol senki nem látja. Ruhakupac marad a vécéfulkében, ahogy végig húzzák a nedves mozaikpadlón; félig öltözött fel; állig begombolt rövid ujjú ing van rajta és fehér rövidnadrág, ami illik bőre sápadtságához. Küzd, de nem kiált fel, amikor a fiúk az alsónadrágja felé nyúlnak és megpróbálják lerángatni róla.

Chase mögéjük lép. Egy pillanatra sem torpan meg, nem tétovázik, egyenesen seggbe rúgja az egyik fiút, aki térddel a falnak esik, nedves, tompa puffanás hallatszik. Chase összecsapja a másik két gyerek fejét, aztán a hajuknál fogva a közeli piszoárba nyomja a fejüket. Jó öt másodpercig tartja ott őket, szájukat a szagtalanító tablettára szorítja. Aztán megnyomja az öblítőt és hagyja, hogy köpködjenek.

A megtámadott kölyök összeszedi a ruháit. Arca kifejezéstelen, szemüvege bepárásodott, nem látszik a szeme. Egyikük sem mond semmit. Egészen másnapig, amikor matekóra után a kölyök bemutatkozik. Augustus. És megkérdezi, mit tehet Chase-ért.

– Nem tartozol semmivel.

A többiek kifelé mennek a teremből; a furcsa párosra pillantanak. Augustus ott áll, összefont karral, Chase pedig terpeszben ül vele szemben; így magasságuk körülbelül egyenlő.

– Ezzel nem értek egyet – szól a kölyök. – És talán te sem, ha meghallgatod az ajánlatomat.

A kölyök szavainak pontossága, a magabiztos szájcsücsörítés, a fehér rövid ujjú ing, amilyet csak egy könyvelő viselne nyaranta. Chase mintha földönkívülivel beszélgetne. Fogalma sincs, hogyan válaszoljon, de nem is kell válaszolnia, mert a kölyök kitölti a csendet. Augustus közli, hogy ha védelmezi őt, megcsinál Chase helyett minden házi feladatot, amit nehéznek talál.

– Nem vagyok hülye. És nem kell segítség – feleli Chase, és nem annyira dühös ezért az ajánlatért, mint amennyire szórakoztatónak találja. – Jók a jegyeim.

– Neked vannak olyan kötelezettségeid, amilyenek nekem nincsenek. Ezeket akadályozza a házi feladat, ugye? Ha úgy érzed, önerőből eleget tudsz tenni a kötelezettségeidnek, az nagyszerű. De ha időnként adódna egy idegenbeli meccs vagy egy nagyon szexi randi, akkor lepasszolod nekem a feladatot, és én örömmel elvégzem helyetted.

– Mindezt azért, hogy rúgjam seggbe, aki beléd köt?

Kurta bólintás.

– Valamit valamiért.

Chase feláll. A kölyök fölé magasodik, ha akarná, a hátizsákjába gyömöszölhetné.

– Nem kell együtt lógnunk vagy ilyesmi, ugye?

– Nem. Hacsak nem akarod.

– Nem akarom.

Ezt a szerződést az elmúlt harminc évben többé-kevésbé betartották.

Chase sosem nevezte a nevén Augustust. Hosszú és ellenszenves; valami rég halott költő neve, aki a kertjében növő virágokról szeretett írni. A kölyök. így hívta Chase, egészen addig, amíg be nem iratkoztak az oregoni egyetemre, amikor a gólyahét alatt Augustus félrevonta Chase-t és kérte, hogy ne hívja így többet.

– Miért ne?

– Azért, mert olyan mellékjelentése van, mintha nem lenne erőm.

– Akkor hogy a pokolba szólítsalak?

– A nevemen.

– Kizárt dolog.

A Bölényfej néven állapodott meg. Mert a kölyöknek hatalmas feje volt, mint egy bölényfej; minden kalap kicsi volt rá, és mintha egyenesen a vállából nőtt volna ki. Chase mindenkit ragadványnéven szólít. Az adminisztrációs asszisztense Moneypenny. A jogi tanácsadója No Fun. A biztonságiak főnöke Shrek, mert kopasz, homloka előreugrik, hordótörzsét vékony lábakon egyensúlyozza. Azokra is ragadványnevet aggat, akiket nem ismer. A bárpultos Méz vagy Cukor, az inas vagy gondnok Haver vagy Barát. így éri el azt, hogy az emberek egy kicsit közelebb kerüljenek hozzá, a szemébe nézzenek és mosolyogjanak.

Édeském, így hívja a Kazumi gyógyfürdő recepciósát. Felismeri a teaházból. Ugyanaz a ráncos arc, szögletes test és kontyba kötött, evőpálcikákkal átszúrt ezüstös ősz haj. A sarokban cserepes bambusz áll. Mögötte japán betűkkel írt tekercs lóg. Nem mosolyog rá, csak kezét emeli, a sötét folyosóra mutat, és erős akcentussal szólal meg:

– Utolsó ajtó balra.

A fürdő Salem délnyugati részén van, nem messze a teaháztól. Jellegtelen, ablaktalan téglaépület, egy zálogház és egy pénzkölcsönző között. Az út tele van rozsdás, kipufogódob nélküli kocsikkal.

A hátsó szobát süllyesztett világítás borítja halvány narancsszínű ragyogásba. Zene lüktet a mennyezeti hangszóróból, valami akusztikus darab; Chase felismeri, ez ugyanaz a hangszer, amilyenen a teaházban játszottak: a koto, aminek pendített húrjai a hálóban táncoló pók lábaira emlékeztetik. A helyiség közepén masszázsasztal áll, a fal mellett üvegajtós, márványlapos komód puha törölközőkkel, sok üveg masszázsolajjal és testápolóval. Tetején szobaszökőkútban víz csörgedezik színes köveken.

Bölényfej többször figyelmeztette, hogy ne jöjjön ide. Irodavezetőként, főtanácsadóként hosszú ideig mintha az lett volna a feladata, hogy megmondja Chase-nek, mit ne csináljon. Ne szidja, ne feketítse be Weyerhaeusert. Ne gúnyolja ki a Trail Blazerst. Élő sajtókonferenciákon ne káromkodjon. Ne rúgjon be szmoking os adománygyűjtő estéken. Ne húzzon be Ron Wydennek. Ne nyilatkozza az Oregoniannek, hogy szerinte Nancy Pelosi nagyszájú öregasszony.

A támadások mindent megváltoztattak.

– Fel tudod fogni – szólt Bölényfej több mint egy hónappal korábban, amikor a repülőgépeket támadás érte –, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett?

Akkor éppen a Mahonia Hallban, a kormányzói rezidencián voltak, amit Chase sosem kedvelt. Képmutató hely; Tudor-stílusú épület bálteremmel, borospincével, körülötte tüskés rózsakert. Nem is szólva arról, hogy az éjszaka közepén elég magányos tud lenni az ember egy kilencszázötven négyzetméteres házban, ha nem jön álom a szemére. Van, hogy levegő után kapkodva ébred – azt álmodja, hogy még mindig a Köztársaságban van, ahol két turnusban szolgált –, pörkölődő emberi hús szagát érzi, az ágy alól nagy szürke pókként kinyúló karmos kezeket képzel. Többször megesett, hogy hajnali háromkor sört vitt ki a biztonsági őrnek, együtt itták meg a verandán.

A támadások délutánján ő és Bölényfej kényelmes vörösesbarna bőrfotelekben ültek és a lapos képernyőt bámulták; előre-hátra váltogattak a CNN és a Fox News között. Ugyanaz a hír, különböző beszélő fejek. Denver határában búzamezőn füstölögtek a roncsok. A PDX és a Logan International mint hatalmas fehér koporsókat mutatta a reptér aszfaltján álló repülőgépeket.

Egy riporter meginterjúvolt egy Looney Tunes pólós, lila lábszárvédős nőt. A képernyő alján futó felirat szerint az egyik utas rokona.

– Ez a legborzasztóbb dolog a világon – mondta, gyűrött papír zsebkendővel törölgetve szemét.

– És éppen itt történik.

A híradó váltott, Jeremy Sabert mutatta, a támadásokért felelősséget vállaló Ellenállási Mozgalom vezetőjét. Online videóüzenetében egy íróasztal mögött ült, feltűrt ujjú galléros ingben. Kócos, göndör haj, csupa borosta szögletes arc, teletetovált karok. Inkább baristának vagy népszerű főiskolai tanárnak tűnt, mint egy szélsőséges csoport szóvivőj ének.

– Vannak, akik szerint nem értékeljük az emberi életet. Nagyon is nagyra értékeljük. Ezért vettük el. Szándékosan tettük. Most figyelnek ránk. Erre van szükségünk. Hogy figyeljenek ránk. Nem teljesítették a követeléseinket. – Fő sérelmeik között kényszergyógykezeléseket, vérmintaelemzéseket, korlátozott munkavállalási lehetőségeket említett, valamint azt, hogy az Egyesült Államok megszállta a Köztársaságot és nyilvános likán adatbázis létrehozását tervezik. – Ha a kormány nem reagál ezekre a nagyon is ésszerű kérésekre, akkor megint ésszerűtlenül kell viselkednünk. A terror folytatódik.

Bölényfej ekkor felállt, kezét sportzakója zsebébe dugta és az ablakhoz sétált; szürke fény áradt be a vízfoltos üvegen, amiről Chase-nek a haditengerészet terepszínű egyenruhájának mintázata jutott eszébe.

– Úgy is lehet erre tekinteni – szólt Bölényfej –, hogy ez tragédia. – Chase felé fordult, kivette kezét a zsebéből és pisztolyként tartotta előre. – De van egy másik megközelítés is. Ez megváltoztatja a játékot. Időben jött. Előnyös. Te vagy az egyetlen politikus ebben az országban, aki harcolt a Köztársaságban. Erre emlékeztetnünk kell az embereket.

Bölényfejnek megvan a maga jellegzetes beszédstílusa. Gondosan tagol minden szót, mintha apró igazgyöngyként születnének meg a fogai között.

Tíz évig dolgozott jogászként, aztán belépett egy vezetői tanácsadó társasághoz, amely abban adott tanácsokat a cégeknek, hogy milyen gépeket vegyenek, kiket rúgjanak ki és milyen telephelyet válasszanak. Stratégiai marketing platformokat alakított ki, amivel fellendíthette vagy újraalkotta a céget; azt szokta mondani, hogy egy nagyvállalatból egész holdingot csinál. Ő vetette fel Chase-nek, hogy induljon a kormányzói posztért. És Bölényfej most először sejt esélyt az újraválasztásra. Látja a szája remegéséből. – Ma estére mikrofon elé kell állítani téged, lehetőleg háttérben azzal a repülőgéppel.

– Útközben kiötlünk valami beszédet?

Bölényfej ezen egy pillanatra elgondolkodik.

– Nem. Beszélj szívből, őszintén. Csak arra ügyelj, hogy a szívedben több düh legyen, mint gyász.

– A tévében újabb képet mutatnak a lángoló roncsról. Bölényfej szemüvegén tükröződik a pulzáló narancsszín, a lencsék ikernapokként ragyognak. – Az emberekben növekszik a düh.

Chase pedig pontosan azt adta nekik. Két órával később ott állt a hangár nyitott ajtaja előtt, ahová a roncsot behúzták. Eső áztatta az arcát, riporterek hada vette körül.

– Hogy mit gondolok? Azt gondolom, hogy ideje meghúzni a pórázt, összetekerni az újságot, ahogy rossz kutyákat fegyelmezni szoktunk.

Azóta minden vezető hírműsornak, magazinnak, újságnak nyilatkozott; gazember volt és hős. Életében először adtak neki ragadványneveket. Kutyakatona az egyik. Vadőr a másik. A saját arcát látja, amikor bejelentkezik az AOL-ra, amikor kinyitja a Newsweeket, hogy megnézze a szerkesztőségi karikatúrát, amikor a tévécsatornák között váltogat lába között egy hideg Coors sörrel. Támogatja a Köztársaság megszállásának fenntartását, az atomenergia-termelés növelését, és olyan közvélemény-kutatásokat idéz, amelyek szerint a Köztársaság lakói nagyjából ugyanígy éreznek, lakói azoktól az állásoktól, attól az infrastruktúrától és biztonságtól függnek, amelyeket az Egyesült Államok biztosít számukra. Támogatja a regisztráció nyilvánossá tételét; őrkutyalistának nevezi. Támogatja a gyógyszerkutatásokat, hogy megfelelő oltásokat dolgozzanak ki, a szegregációt, a felfüggesztett jogokat. Azt vallja: „Szélsőséggel a szélsőség ellen.”

A rengeteg beszéd kifárasztja. Maroknyi tablettát tart a zsebében; talál ellenszert mindenféle zajra, zavarra, ami a taposómalomban és a szexben érheti. Minden este öt mérföldet gyalogol, átizzadja a ruháit. Néha elcsábít egy-egy nőt; a KOIN 6 szőke riporterét, a Book of Kells Irish Pub vörös hajú pincérnőjét, és néha megfizet az ilyen kalandokért.

Ma megfizet. A fürdőben, a hátsó szobában a falon levő digitális termosztát mutatja, hogy a hőmérséklet 24 fok. Elég meleg ahhoz, hogy szívesen lerúgja a csizmáját, lehámozza magáról a ruhát, halomba rakja a sarokban. Farmernadrág és farmering. Kordbársony zakó. Nadrág szíján tőrtok, benne szarvasagancsnyelű kés. Kilenc centi hosszú ezüst penge, tizenhatodik születésnapi ajándék az apjától. Nála volt a Köztársaságban is, és most sehová nem megy nélküle. Ezredesként szerelt le; meztelen vállán sebhelyként viseli a horgonyos-sasos tetoválást.

Zsebéből óvszert vesz elő, tenyerébe rejti. Fehér törölköző lóg egy fogasról; leemeli, a dereka köré tekeri. A derengő fényben szinte alig van árnyéka; halvány folt csak a padlón, aztán a masszázsasztalon. Felmászik, a fejtartó lyukba illeszti arcát.

Hallja, hogy kattan a zár, csukódik az ajtó, surrogó léptek közelednek a szőnyegen. Choko. Ez a nő neve. Egy ideje hetente találkoznak egy-egy órára. Néha megengedi, hogy a nő olajjal kenje be a hátát, kidörzsölje a mérget izmai közül; máskor nem engedi. Olykor azt kéri, hogy fordítsa őt a hátára. A nő néha a szájába és a kezébe veszi. És van úgy, hogy fellép hozzá az asztalra.

– Na végre! – szól, és fejét felemelve a néhány lépésnyire álló nőre néz. A nő vörös kimonót visel, rajta fekete sárkányhímzéses kimonó. Kibontott haja szétterül a vállán és a karján, a könyökéig ér. A nő mosolyog. A szökőkút csörgedezik. A férfi visszaejti fejét a mélyedésbe. – Meg masszíroznád a hátamat? Megmacskásodtak az izmaim. Aztán hozzáfoghatunk.

Hatalmas, éhes vágyakozás horgad benne. A vér az ágyékába tolul. Erekciója kényelmetlenül feszül az asztalnak. Hallja, hogy a nő ruhái a földre hullnak. Hallja, hogy szaggatottan veszi a levegőt, szinte liheg.

– Hé, milyen parti folyik nélkülem?

Mosolyogva könyököl fel. Látása homályos, ahogy arcát megnyomta az asztal. Először azt hiszi, ezért látja úgy, hogy a nő alakja változik, teste itt-ott dudorodik és hajlik, mintha egy elhaladó autó karosszériáján látná tükröződni. Aztán pislog, és két pislogás között meglátja az eltorzult tartást, a hosszabbodó fogakat, a bőr alól madártollszerűen serkedő szőrt. Úgy érzi, mintha lyukas lenne a gyomra, ahogy akkor érzett, amikor kézifegyverekből lőttek a közelében, amikor a nyomjelző rakéták vérvörös üstökösként hasítottak az éjszakába.

A nő mély torokhangon szólal meg:

– Üzenetet hoztam az Ellenállástól.

Mielőtt lecsúszhatna az asztalról, a nő megragadja a lábát; fölrántja, karmait, fogait a lábikrájába mélyeszti. Chase belerúg a nőbe, az vértől csöpögő szájjal hátrazuhan. Az ő vére van a száján. Nem vesztegeti az időt arra, hogy megvizsgálja a sebet, hogy felismerje, mit jelent ez: fertőzést.

A törülköző lecsúszik róla, amikor leesik az asztalról. Első reakciója az, hogy ostoba módon utánakap, eltakarja magát… aztán hasonló ostoba döntéssel az ajtóhoz rohanjon, segítséget kérjen. De még időben felismeri, hogy ez tervezett támadás volt, és az ilyesmit ritkán végzik egyedül.

A nő felmordul. Állatias a hangja. Chase a zsigereiben érzi, a csontjaiban érzi, úgy, mint amikor a basszus lüktet a túl hangos hangszóróból. Soha nem volt ennél védtelenebb; meztelen, fegyvertelen, és vérzik. Nem érez semmilyen fájdalmat. Még nem. Csak a lábán csorgó vér melegét, az iszamos ragacsosságot a talpa alatt, amikor hátratántorodik, fegyvert keres, valamit, amivel védekezhetne.

Gerince nekiütközik a komód szélének, nem hátrálhat tovább. Hátára lecsapódik az elektromos szökőkút vízpárája. Ez adja az ötletet: kirántja a zsinórt a konnektorból, felkapja az egész szerkentyűt és a likán felé dobja. A kövek színes záporként hullnak a padlóra. A szökőkút tálja repül tovább a likán nő felé, aki kinyújtja a karját, hogy elkapja, de a tárgy a mellkasának ütközik, vizes lesz a haja, és ettől olyan, mintha hullámzó árnyék lenne.

A likán a masszázsasztal egyik oldalán van – a párnázatot sárga karmolások szabdalják –, ő a másikon. El kell jutnia a ruhakupacig, a helyiség túlsó oldalára, ott van a tőr. Érzi a likán szagát. Mindenhol felismerné ezt a szagot. Mint a mosdatlan ágyék. Állítólag a túlstimulált hipofízisük okozza.

A likán meggörbedt háttal áll, melle leng, mint az inga, mancsa a levegőt csapkodja, arca szinte alig látszik ki a sok szőr alól. Olyan hangokat hallat, mintha torokból ejtené ki a szavakat. Chase bőre megfeszül. A likán felkapaszkodik az asztalra, négykézláb közeledik felé. Chase futni próbál, majdnem elesik, talpa megcsúszik a padlón.

Épp a ruháihoz ér, amikor a likán ráugrik és a padlóra nyomja. Egy pillanatig úgy fonódnak össze, hogy akár szeretők is lehetnének; végtagok kapcsolódnak egymásba, mindketten lihegnek. A likán gyorsabb nála, de ő erősebb. Karjával erősen a hóna alá szorítja a likán torkát, és magával vonszolja a falig. A likán teste kapálózik a teste ellen. Nyakláncként viseli Chase karját. A férfi fojtogatja, a likán belemélyeszti a karmait, cafatokban karmolja a bőrt alsó karjáról, combjáról, bordáiról, ahol éri, de Chase összeszorítja a fogát a fájdalom ellen, és szabad kezével a kést keresi. Előrángatja nadrág szíját a ruhák alól, a bőrtokkal ügyetlenkedik.

Végül előrántja a tőrt. A szabaddá tett penge ezüstös villanásában meglátja saját tágra nyílt, riadt tekintetét. Aztán egy íves karmozdulattal maguk felé fordítja a fegyvert. A nő – nem, a likán, a lény – igyekszik kitérni előle, csapkod, karmol, de ereje gyengül, és Chase néhány elszánt próbálkozás után végül a mellkasába döfi a kést; bordát talál, mélyebbre fúrja.

Ami morgás lett volna, a fojtó fogás szorításában fájdalmas nyögésnek hangzik. Chase újra és újra döf – kés, kés, kés –, a szükségesnél sokkal többször; a likán teste ernyed az ölében. Nem nyeri vissza emberi alakját. Nem úgy van, mint a mesékben. Vadállatként hal meg és vadállat marad.

Chase gyengének érzi magát. A szoba olyan hideg, a test olyan meleg. El tudna aludni így, a tetemmel takarózva. De nem teszi. Lelöki magáról, nagy nehezen feláll, küszködik a látótere szélén csapkodó szürke szárnyakkal. Nem is nagyon akarja látni szétroncsolt karját, amikor felveszi a törölközőt a padlóról és szorítókötést csinál belőle. Rögtön vérrózsák nyílnak a pamuton.

Nincs ablak. Egyetlen kijárat van. És egyetlen bejárat. Eltart egy ideig, de a komódot az ajtó elé húzza. Eszébe jut, milyen ridegen nézett rá az öregasszony, és tudja, hogy Choko nincs egyedül. Segítségre van szüksége. Keze remeg, iszamos a vértől, de valahogy sikerül elővennie a telefonját a zakója zsebéből, és Bölényfej számát hívja. Elmondja, mi történt, és utasítja, hogy siessen.