50. FEJEZET

Patrick a kőkemény állatkoponyán ül. Nem sokkal korábban megette a húst, amelyet Pablo szénné égetett, és már világosabban tud gondolkodni. Nem azért utazta át a fél világot, nem azért írta alá, hogy négy évet áldoz az életéből a hadseregnek, hogy meghaljon vagy olyan beszűkült idióta legyen, mint Austin. Az apja nem tud segíteni neki. Többszörösen is sérült. Ezt Patrick teljesen világosan látja, és szerepük egyelőre felcserélődött: nem az apja fog dönteni, hanem ő.

így hát, bár mindennél jobban szeretne gondolat és akarat nélküli fekete maggá összezsugorodni és hagyni, hogy elvigye a szél valami olyan helyre, ahol gyökeret ereszthet, és elölről kezdheti az életet, tudja, hogy cselekednie kell. Menekülésre gondol, arra, hogy felugrik ültő helyéből, aztán majd kiderül, milyen messzire jut. De rájön, hogy a tűz körén kívül a barlangban, ahol a nappalok végtelen éjszakákká váltak, más érzékszervek veszik át az irányítást – a szaglás, a tapintás, különösen a hallás –, és ezek a férfiak ismerik a sötétet, és ismerik ezt a helyet, így könnyen üldözőbe veszik és megtalálják. Ezért valami más utat kell választania.

– Apa!

Apja nem néz rá, le sem veszi szemét a tűzről, úgy válaszol:

– Mi van?

– Tudom anyáról.

– Gondoltam, hogy ez fog történni.

– És tudom, min dolgozol.

Apja ekkor ránéz, és tekintete mintha felcsillanna, bár lehet, hogy egyszerűen a tűz fénye tükröződik benne.

– Milyen messze vagyunk Tuonelától, apa?

Apja hangja alig hallgató suttogás, és Patrick nem biztos abban, hogy milyen választ hallott: „Nem messze” vagy „Lassan a testtel.” Belső zsebébe nyúl, fekete noteszt vesz elő.

– Tessék. Vedd ezt magadhoz!

Patrick ugyanabba a zsebébe teszi, amiben a kinyomtatott, összehajtogatott, a bázisról elhozott papírokat tartja.

– Bárcsak tudnék segíteni, apa! Mit tehetnék még? Mi tegyek, hogy segítsek?

Apja feléje hajol, de rögtön visszahúzódik, amikor Austin megszólal:

– Miről beszéltek? – Távolabb ül a tűztől, hátát a falnak vetve, mellette kerámiakancsó hever. – Semmi titok. – Szája tátva marad, ajkai között szállá sűrűsödött nyál remeg. – Semmi titok. Az itt tilos.

Patrick a tűzbe bámul, és úgy érzi, valami kirobban benne, mintha mellkasa nedves szalmabála lenne, füst gomolyogna belőle. Hamarosan lángba borul.

Austin köhécselve köszörüli a torkát. Csupa mocsok, mégis kisimítja a ráncokat zubbonya ujjából, hajszálat, fenyőtüskét szed le róla.

– Tudod, hogy innen nem mész sehová.

– Nem szólok senkinek.

– Lehet, de lehet, hogy mégis. Nem kockáztathatunk.

– Nem szólok senkinek.

– Attól, hogy kétszer mondod, még nem lesz igaz.

– Levehetem rólatok apám gondját. Üzenhetek a családotoknak, hogy életben vagytok. Bízhattok bennem.

Austin két kézzel fogja a kancsót, úgy iszik. A szeszt valószínűleg valami melléképületből vagy hátsó verandáról lopták.

– Senkiben se bízhatunk. A világ hazugságok fertője. Mindannyian nyakig vagyunk ebben az édes szarban – közli, azzal felemeli mutatóujját, és hangja magas, éles színt kap, a hivatalban levő elnököt utánozza. – Újjáépítünk egy utat, lebombázunk egy épületegyüttest. A likánok tudnak felelősségteljesen élni, ha lehetőséget kapnak. A likánokat láncon kell tartani, és be kell gyógyszerezni őket, és úgy kell bánni velük, mint a kutyákkal, mert kutyák. Minden ember egyenlőnek születik, de a likánok nem emberek. Ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint mi, és mégsem. Vagyis nincsenek ugyanolyan jogaik.

– Ha elengedtek, azzal jót tesztek.

– Az apád mindig azt mondta, hogy sosem fogadtál szót neki. Kezdj el hozzászokni a gondolathoz, próbáld a fejedbe verni: ugyanabban a veremben vagyunk. Mi nem hívtunk meg téged ide. Te jöttél ide.

Patricknek száz rossz válasz jut eszébe, de egyiket sem mondja ki. Egy percig nem lehet más hangot hallani, csak a tűz pattogását és ropogását. Hamu száll fölfelé, és ahogy Patrick a tekintetével követi, látja, hogy az ég még fényes. Nem tudná megmondani, hogy egy órája vagy száz órája van itt.

Pablo szólal meg:

– Egész nap te akarod szopogatni azt a hasas edényt? Legyen modorod, add tovább!

Austin még egyet kortyol, aztán feláll, nem könnyen, térde kétszer összeverődik. Igyekszik titkolni, de Patrick észreveszi, hogy tántorog a tűz felé menet. Ruhái lógnak rajta, mintha fogas lenne. Nadrágja ülepét széles prémfolttal javította meg valaki, úgy néz ki, mintha pelenka lenne rajta.

Patrick gyorsan felméri környezetét. Az apja figyeli őt. A fekete férfi mellkasa az álom ritmusára emelkedik, süllyed. Az M57 a falnak van támasztva, és senki nem őrzi. Austin a köcsögöt Pablo ölébe teszi, bejelenti, hogy elmegy kicsavarni a kígyót, és a hidas szakadék széle felé menet kétszer is megbotlik. Egy pillanat múlva már vizeletét csorgatja a mélybe.

– Patrick? – szól az apja.

– Mi az?

Pablo meghúzza a korsót, arca összerándul, megborzong, az ízt igyekszik felejteni.

– Akarsz segíteni?

– Igen.

– Tedd azt, amit egész idő alatt mondtam neked. Találd meg Nealt.

Pablo a csuklójával törli meg a száját, és odanyújtja a korsót Patricknek. Kerámia, mérete mint egy tejesköcsögé, kétféle barna árnyalatú mázzal festették, helyenként guanófoltos. Szája olyan széles, mint egy emberi száj; rothadt krumpli szaga árad belőle. Patrick rosszul van ettől a szagtól. Úgy érzi, a Köztársaság hava lenyomja, és mintha a sír súlya nyomná a tűz körül, megfertőzve a látását, így mintha nem lenne különbség az élők és a holtak között, mintha a gyerek eleve úgy születne, hogy a szíve helyén sárból tapasztott darázsfészek van, a szemében már por, és készen áll, hogy ládába tegyék és ledobják egy gödörbe.

Patrick a lehető legnyugodtabb hangján kérdezi, hogy kaphatna-e egy cigarettát.

Pablo megtapogatja a paklit a zsebében.

– Nem tudom, ember. Csak néhány szál maradt.

De azért ad egyet.

Patrick a tűznél gyújtja meg, és ajkai közé véve szívja, míg parázs nem gyúl. Vigyáz, nehogy letüdőzze a füstöt, mert tudja, hogy az meg köhög tetné.

Akkor az apjára néz, aki bólint, lenyúl és a fekete homokba mélyíti kezét.

– Hé! Itt még rengeteg van – mondja, és amikor Pablo kíváncsian néz rá, két marékkal az arcába szór.

Pablo a szeméhez kap, Patrick a nyakánál fogja a köcsögöt, átugrik az ülőköveken és tíz lépést botorkál oda, ahol az M57-es vár rá.

Apja a tűz körül vonszolja magát Pablo felé, igyekszik eljutni hozzá, mielőtt túl késő. De túl késő. Pablo, a zavaros tekintetű Pablo a lándzsájáért nyúl, előredöf vele, Patrick apját az arcán találja el, aztán nyaktőnél, aztán a mellkasán és döf, döf, csak döf. Apja, aki egészen idáig mintha látomásnak, kísértetnek tűnt volna, most vérzik és sikolt, szörnyen élő ebben az utolsó pillanatban.

De Patrick nem állhat meg. Hallja, hogy lépések dongnék felé, és mire a vállához emeli a fegyvert, szinte túl késő. Austin döbbent dühvel vicsorog, foga csupasz, már vérzik. Nem lassan mozog, az átalakulás remegve fut végig a testén, mintha valami toxinnak adná meg magát. Karja széttárva, hogy Patricket olyan roppantó ölelésbe fogja, ami elpattintja a bordáit, és a tört csontot tüdeje rózsaszín üregébe hajtja.

Ha a fegyver be lett volna biztosítva, Patrick halott lenne. De Austin már nem ad a szabályzatra. A ravasz enged. A fegyver eldördül. Narancssárga fényt köp a torkolatból. Két sorozat hátraveti a likánt, éppen akkor, amikor a csőhöz ér. A barlang mennydörgésszerű reccsenéssel telik meg, amit susogó áradat követ, és Patrick először azt hiszi, hogy vér tolul a fülébe.

De téved. Denevérek zaja.

Felriadtak álmukból, és most elsötétítik a levegőt és szárnyukkal csapkodnak. Rikoltó, magas hangjuk körbeveszi. Mindenütt ott vannak; imbolygó árnyékként zuhantak le a mennyezetről, és Patrick próbál keresztülvágni tömegükön. Testének ütköznek, bőrét súrolják, ő fejét lehajtva siet előre. Félelmében kis híján megdobja őket a korsóval, és vadul lövöldözni kezd rájuk. Úgy gondolja, éppen a híd felé tart, de elveszik a fekete áradatban, nem tudja, melyik oldalra bukjon le, hogy megtalálja a felszínt. A barlang aljzata egyenetlen; csontok és hálóhelyek borítják, helyenként bokaficamító kövek. Hallja a többiek dulakodását és torokhangú üvöltését, nyilván üldözik és tudja, hogy ha szembenéz velük, már nem emberek lesznek.

Kis híján a szakadékba lép. A híd két oldalán két vasoszlop a hídfő, azok tartják a helyén. Telibe találja az egyiket, az ütés ereje olyan, mintha ököllel vágták volna gyomron. Oldalra tántorodik, és ott van a meredély, a tátongó mélység alatta. Visszanyeri egyensúlyát, a hídra botorkál, és bár fáj a válla, földhöz csapja a korsót. A cserép darabokra törik, bűzös tartalma a híd deszkáira loccsan.

A cigarettát valahogy sikerült egész idő alatt megtartani az ajkai között. Hátralép, a híd imbolygó közepére, és így, hogy a denevérek már fent is, lent is és kétoldalt is röpködnek, a szeszre dobja a cigarettát, aztán könyörög, könyörög, könyörög, hogy ki ne hunyjon a szikra, kapjon lángra a kotyvalék. Hirtelen nagy robbanással kék lángok törnek fel, amitől hátratántorodik. A denevérek egyszerre visítanak fel és rebbennek szét, némelyik túl későn észleli a veszélyt, testük lángra gyúl, hamuvá zsugorodik, ahogy a lángokat próbálják kikerülni.

A híd másik oldalán Patrick éppen időben fordul vissza, hogy lássa: a faanyag és a kötelek tüzet fogtak, mellmagasságig érő tűzkaput vontak az átjáróba. Ezen a tűzön gázol át a likán, Austin. Egyik kezét a melléhez szorítja, ahonnan bugyog a vér, a másikkal az égő kötelekbe kapaszkodik. Mintha nem érezné a tüzet, lángok nyaldossák a lábát, a testét, de a düh és az adrenalin elfedi a fájdalomérzetét, és megy, csak megy előre, míg Patrick egy sorozatot nem enged az arcába. Összecsuklik, a megfeketedett deszkák leszakadnak a súlya alatt, lángoló teste üstököscsóvát húzva maga után folytatja útját lefelé, a szakadékba, amely, mint kiderül, négyszer olyan mély, mint amilyen széles.

Este egy halom döglött kutyát gyújtottak meg az udvaron. Három, a fején párnahuzatot viselő férfi dobta a tetemeket a földre, meglocsolták gázolajjal és felgyújtották őket, aztán elhúztak egy rendszám nélküli furgonon.

Claire a kollégium mosókonyhájának ablakából látja az elszenesedett halmot; takarítók veszik körül. A mosodában hat gép van, a fal mellett állnak, a padló síkos a kiömlött mosószertől. A helyiségnek két ablaka van, a sötét udvarra nyílnak. Esik a hó, mintha áttetsző rizspapírrétegeket borítana a környékre.

Fülhallgató van rajta, rádiót hallgat. Éppen arról van szó, hogy a likán demonstrációk hogyan befolyásolják a holnapi elnökválasztás eredményét. Darrell West politikai elemző szerint rekordrészvétel lesz, és elsöprő fölénnyel nyer Chase Williams.

– Megcsinálta. Szerintem megcsinálta. De azt is gondolom, hogy nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk abban, hogy milyen következményei lehetnek ennek mindkét oldalon. Egyes likánokat ez az agresszió oldalára állíthat, és nem likánok felhatalmazva érezhetik magukat, hogy… mondjuk úgy, barátságtalanul viselkedjenek.

Claire nem érti, hogy az emberek – akár fertőzöttek, akár nem – hogyan képesek erőszakra. A vírusokon kívül egyetlen más szervezet sem vágyik olyan hevesen arra, hogy feldúljon, elpusztítson mindent, ami az útjában áll. Az erőszak jellemző az emberre, és az erőszak határozza meg a főcímeket és a választásokat és a határokat, az egész világ lebontható arra, hogy ki kit üt erősebben.

Gyűlöli, hogy gondolkodásában milyen veszedelmes lett. De az elmúlt két napban, amióta megkapta a csomagot, úgy érezte, hogy látása időnként elsötétült, annyira, hogy az elé táruló képet talán csak a világtalanok értelmezhették volna.

Minden áthatóan sötétnek tűnik, mintha az ő világa elfordult volna a Naptól, és megállt volna égi pályáján. Ha Matthew nem lenne, talán meg is bolondulna.

Matthew nem engedi elmenni, csak ha ő is vele mehet. Claire ebbe beleegyezett, vonakodva, de egyben kellemes megkönnyebbüléssel. Akkor érez ilyet az ember, ha nagyon éhes, és végre süteménybe haraphat. Még egy napra szüksége van, hogy rendezze a dolgait. Holnap reggel indulnak. Claire most a ruháit mossa a földszinti mosodában. Még csak fél hat, de már sötét van. Olyan korán sötétedik! Hiányzik neki a napfény. Bár a körülmények elég komorak, Claire azon veszi észre magát, hogy mosolyog; azon mosolyog, hogy színes ruháik mosóporral behintve összekeverednek a gépben.

Hangos csattanással ereszti le a gép tetejét, ebben a pillanatban árnyék halad át az ablak előtt. Csak fél szemmel látja, de ez elég ahhoz, hogy a szája elé kapja a kezét.

Lassan az ablakhoz lép. Mögötte a mosógépbe sziszegve zúdul a víz, aztán gurgulázó hang hallatszik, és a gép életre kel, a motor forogni kezd. A gyenge hóesésben meglátja; háttal áll neki, talán tízlépésnyire. Jól látszik a biztonsági világítás sárgás fényében. A kertészeket és a takarítókat nézi, ahogy fekete műanyag zsákba lapátolják a kutyatetemeket.

Ő az. Claire pontosan tudja, hogy ő az. Fogalma sincs, mije van, amit ez a férfi olyan nagyon akar, és nem tudja, hogyan, de rátalált. Ha nem nézi, akkor is látja ott, ahol áll, térdig érő, fekete kétsoros gyapjúkabátot visel, a válla hótól fehérlik; kalaptalan feje gyulladt rózsaszín. Pontosan úgy áll, ahogy több mint egy éve, vékony fekete sziluett az éjszakában. Amikor a szülei meghaltak…

Olyan mozdulatlan, mint mellette a lámpaoszlop, és Claire szinte egészen biztos abban, hogy bármelyik pillanatban megfordulhat, sőt meg fog fordulni, meglátja őt az ablakban. Akkor a kabátjába nyúl, pisztolyt vesz elő, és a pisztoly csövéből golyók repülnek ki, arany drótokként süvítenek a fekete levegőben.

De nem ez történik. A magas férfi lehajol, felvesz egy marék havat, hógolyót gyúr belőle, ám nem dobja el, hanem beleharap, mintha hámozott alma fehér húsa lenne. Aztán elindul az ösvényen a kampusz központi épülete felé.

Claire pislog, és hosszú idő után végre levegőt vesz. Lehet, hogy nem is érte jött. Lehet, hogy mindegyikükért jött, mint valami fekete csuklyás, a búzában kaszával rendet vágó, félelmetes látomás. Akárhogy is, menekülnie kell.

A mosógépig hátrál, rátámaszkodik, és érzi, hogy a gép rezgése sustorogva kúszik fel a karján, majd egész testében szétárad. Suttognak a szülei, akiket golyók téptek szét, és Miriam, akinek két ujj hiányzik megcsonkított kezéről, és suttog Jeremy, aki cellájában járkál fel-alá, készen arra, hogy beledöfjék a méreg injekciót, és mindenki suttog, aki ott volt a nagy udvaron és a kamerákba bámult és dacolt a jogaikat csorbító kormánnyal. Hallja a suttogást, amely azt mondja neki, hogy vegye üldözőbe a magas férfit, hasítsa fel késsel gerincét vagy a torkát. Tépje, marja és szórja szét.

De a magas férfi kétszer olyan magas, mint ő, és Claire tudja, hogy pisztoly van nála; válltokban hordja, a mellkasánál dudorodik.

Mégsem maradhat ott, nem teheti meg, hogy egyszerűen elbújjon. Teste minden ideg szála sürgeti, hogy ne tegye ezt, de nem vesz tudomást erről az érzésről. Meg kell tudnia, miért jött a magas férfi. Ha érte jött, és nyilván ez az ok, akkor legalább tudni fogja. Tudni fogja, hogy mit akar. A tudás erősebbé teszi, mint az, hogy meg lapul a szobában.

Otthagyja a szennyest a mosógépben, sietve kilép az ajtón, ahol a hidegtől eláll a lélegzete, és majdnem visszafordul a kabátjáért, amely az emeleten van. Tudja, hogy erre nincs ideje, ezért edzőcipőben, melegítőben, kapucnis pulóverben indul el, a kapucnit arcába húzva álcának és a hideg ellen. Fejét lehajtva halad, úgy tesz, mintha azt nézné, hova lép, de fölfelé figyel, azt akarja, hogy a magas férfi megérezze, hogy követik, és sarkon forduljon. Claire elképzeli, ahogy a magas férfi rámutat, szája egyre szélesebbre tátva, és riadót fúj, és a kampusz minden szegletéből fekete ruhás, golyóálló mellényes férfiak törnek elő, megindulnak feléje.

Nincsenek csillagok az égen. Az égbolton nagy hasú felhők lebegnek, feketék, mintha hó helyett kormot akarnának hullajtani. Kora este van, a járdákon sok a diák, mindenki vacsorázni indul. Ahogy közéjük ér, Claire arra számít, hogy a diákok felé fordulnak, ránéznek, és a magas férfiban felismerik az ellenséget, de mintha észre sem vennék. Egyetemi területen egy öltönyös felnőtt szinte észrevétlen; lehet professzor, az irodai személyzet tagja, nem feltűnő.

Claire nem tudja biztosan megállapítani, de a magas férfi mintha fütyülne. Minél messzebb jutnak, annál jobban sajnálja, hogy követi. Annál jobban erősödik benne az érzés, mintha víz alatt lenne. Mintha sötét folyóban gázolna, és a vízoszlop nyomása, az áramlat az iszapos mederbe kényszerítené, mélyre, egyre mélyebbre. Alattomos erő, amely ott tartja, amíg meg nem hal. Ugyan mit érhetne el egy fegyvertelen, melegítős lány?

A kampusz feletti hegyoldalban szélturbina áll. Claire látja az építményt, vörös fényei villognak a havon. A William Archer Egyetem tulajdona, és eszébe jut, hogy az első héten hallott valami olyasmit, hogy hatmillió kilowattóra energiát ad, a kampusz éves energiaszükségletének csaknem egyharmadát. Egyszer felsétált oda, csak mert sétálni akart, és hallotta, hogy elektromosság sistereg végig az oszlopon.

Lelassítja lépteit, ahogy látja, hogy a magas férfi éles jobb fordulattal az adminisztráció épülete, a kupolás rotundájú mészkő téglatest, a Skinsheer Hall felé veszi az irányt. Kettesével veszi a lépcsőket, nagy erővel kitárja a súlyos tölgyfa ajtót, amitől az egyenletesen hulló hó felkavarodik. Aztán az ajtószárny becsapódik.

Claire az épületbe vezető rövid kőlépcsőhöz közelít. A hóban látja az ajtóhoz vezető lépteket, a magas férfi nyomát, és ott áll, ahol egy pillanattal korábban ő. Cipője talpa az ő edzőcipőjének méretéhez képest több mint tíz centivel hosszabb. Claire megáll, nem biztos abban, milyen messze hajlandó elmenni. Ekkor az egyik ablakban sötét árnyék jelenik meg.

Megbizonyosodik arról, hogy a járdákon nem jár senki, aztán átmászik a sövényen, és igyekszik nem törődni azzal, hogy a hó hidege a bokájába mar. A narancsszín fénnyel ragyogó ablakhoz oson. Éppen olyan magas, hogy még belát az üveget takaró két vastag vörös függöny közötti résen.

Fából készült magas könyvespolcot lát, amelyen gondosan elrendezett bőrkötéses könyvek sorakoznak, és olyan ritkaságok, mint egy régi kisvonat, egy csillogó rézóra, nagyító, amelynek fényes nyele talán csontból készült. Aztán egy arc jelenik meg előtte, olyan hirtelen, hogy szinte felsikolt.

Francis az, a szőke fiú az előadásról. Kis híján elmenekül, amikor rájön, hogy Francis nem láthatja őt, hogy a benti fény visszaverődik az ablakról, tükörfoncsorként hat a sötétség az üvegen. Saját tükörképét nézi. Claire teljesen mozdulatlanul áll, amikor Francis az üveghez hajol és kezelésbe vesz egy pattanást az állán. Makacsul dolgozik rajta, míg a pattanás kifakad, és helye vérezni kezd.

Elégedetten törli meg, elkeni a vért.

Aztán összerezzen és megfordul. Hallhatott valamit, talán kopogtak az ajtón, amit Claire nem hallhat. Francis eltűnik az ablakból, és Claire már látja az egész szobát: túlsó végén kifelé néző széles íróasztal. Az asztalnál egy férfi ül, az egyik dékán, Claire felismeri: alacsony, ősz hajú férfi, aki mindig barna öltönyben jár, öltöny nadrágja szára bokában megtörik, a zakó bő, lötyög rajta. Ez a férfi most feláll és kezet nyújt valakinek.

A magas férfi lép a képbe. A kézfogás nem tűnik udvariassági gesztusnak, hanem mintha erősen megragadnák egymást. Aztán a dékán elhúzza és gyorsan zsebre teszi a kezét. Beszélgetés kezdődik közöttük. Claire nem tudhatja, miről beszélnek, de merev arckifejezésükből ítélve – meg ahogy a dékán mintha összehúzná magát a saját bőrében – sejti, hogy semmi jóról.

Francis megint elhalad az ablak előtt, ujja még a kinyomott pattanáson időz, miközben a mobilján beszél. Nem tűnik különösen meglepettnek, hogy itt látja, Francist mindig is inkább testetlen kívülállónak, mint maguk közül valónak érezte. Informátor. Ezúttal hangok ütik meg a fülét, tisztán hallja az azonnali intézkedés és a kampusz bezárása kifejezéseket.

Ez elég ahhoz, hogy kirohanjon az éjszakába. Útközben meglátja a szélkereket. Több száz méter távolságból is hallja a halk, búgó, zümmögő elektromos hangot és a surrog ást, ahogy a lapátok hasítják a levegőt. Veszélyt sejtetve villog a vörös fény.