62. FEJEZET

Patrick az autópálya közepén repeszt; Bend, Redmond, Sisters délkörén halad. Kanyart vesz, hogy kikerüljön egy döglött lovat, elhagyott autókat, lehullott faágakat, sár-és kavicshordalékot, amit a tavaszi esők mostak az útra.

Felkaptat a Cascade-hegység gerincére, aztán a másik oldalon le, az út a Willamette folyó völgyében ér sík terepre, ahol patakok vágnak át az erdőn, és megjelennek az alföldi mocsarak és földi szedresek, nyírfaligetek, elburjánzott lucernás szántók és gazos szőlők, ahol örömmel csipegetnek a madarak.

Kukoricát lát egyenes sorokban, emberek kapálnak a mezőn, egy nő megy lóháton, traktor húz szürke füstsávot maga mögött. A kerítésen kívül beszélgetett likánokkal az itteni életről. Elmondták, hogy vannak, akik földművelésből élnek és nem Balor hívei, de először látott ilyent.

Előbb egyenesen ült, aztán megtanulta, hogy megadja magát az útnak, belesimuljon, úgy érezte az aszfaltot, mintha gyalogosan járt volna rajta; bedőlt a kanyarokba, a kormány mintha teste folytatása lett volna. A motor – szénfeketén csillog, ívelt, izmos a teste, a motor duruzsolt a lába között, a Nyugat-Oregon buja mocsaras vidékének illatával keveredő dús olajszag – gyönyörű gép.

Eugene-be érve lassít. Mindenütt Chase Williams arcát látja – óriásplakátokon, falragaszokon, fákra, telefonpóznákra tűzőgépezve, épületek oldalára ragasztva –, kifakította a nap, szél tépte, eső áztatta. Mosolya apró fecnikben jut a csatornákba. Patrick néptelen utcákon dönget végig; sarat fröcsköl maga mögött, motorja nyomában olyan az aszfalt, mintha lovak verték volna fel, a nyerítés, nyihogás helyett a Harley morajlik.

Még egyszer megnézi a GPS-t, megtalálja a városközpontot, és a forgalommal szemben, tűzcsap előtt parkol. Néha jó érzés szabálytalankodni. Leállítja a motort. A parkolóban hullákat lát; egy kupacban vannak. Nem látszik, hogy férfiak-e vagy nők, elszürkült bőrű csontvázak.

A kapu mögött egy irodaépület romjai, talán bombarobbanás szórta szét. Onnan, ahol áll, az épület rothadt lépnek látszik – szürke, helyenként fekete lyukakkal –, madarak repkednek ki-be, papírok, íróasztalok, székek látszanak ki a kivájt fülkékből, üregekből.

Roppanást hall. Valami fémes tárgyat ütöttek meg. Semmit nem lát, úgy véli, valami madár vagy a szél, csak kavics koppant egy jármű motorháztetején. Aztán megint hallja a hangot. És megint. Felismeri, hogy ritmust alkot. Aztán úgy tizenöt méternyire észreveszi a férfit, egy tölgyfa tövénél ül. Mintha a gyökerek kasából nőtt volna ki, ölében gitárt tart. A hangszer olyan mocskos és kopott, mint amit hosszú évek után ástak ki valahonnan a föld alól, a húrok meg rozsdásodtak és nyikorognak, mintha szögesdrótot húznának végig szikes talajon. A férfi még egy percig játszik, valami countrynótát, talán Johnny Cash-t. Amikor végre abbahagyja a pengetést, még vár, amíg a hangok egy ideig a levegőben lógnak, aztán feláll.

– Nem látszol közénk valónak.

– Milyennek látszom?

– Mint egy nagy amerikai hős.

– Nem vagyok az.

Patrick az anyjára gondol, és Claire-re gondol, és eszébe jut az öregasszony, aki megszánta a Köztársaságban, eszébe jut, hogy likánnak lenni nem jelenti automatikusan azt, hogy veszélyes az ember. De ennek a férfinak a mosolya úgy vág át a szakállán, mint a borotvapenge. A gitár kiesik a kezéből, üres kong ássál esik le, remegnek a húrok. Egész testében reszketni kezd, hátraveti a fejét és torkából mély üvöltés tör fel.

Patrick nem várja meg, hogy átalakuljon. Előrántja a pisztolyát és torkon lövi a gitárost. A férfi felemeli a kezét, hogy elállítsa a testéből ömlő vért. Az artériás vérzés előtör ujjai közt. Patrick újra lő, most mellkason találja. A test a gitár mellé csuklik.

Patrick nem most ölt először, és nem is utoljára. így mennek most a dolgok.

Amikor átsétál a kapun, amikor elindul a gazos ösvényen és benéz a kiégett, lebombázott épületekbe, elillan belőle a sietség és a céltudat. Elkésett. A levegőben koromszag terjeng. A Harley kipufogógázának szaga veszi körül, de érzi, hogy ő is ugyanúgy bűzlik, mint az egész hely.

Értelmetlen. Ilyen nagy utat tett meg – kockáztatta a hadbíróságot, az életét –, hasztalanul. Nem csoda, hogy az oltásnak, amely régebben főcímekben szerepelt, már nincs hírértéke, már nincs benne a politikai közbeszédben. Elvesztettek mindent, és mindez valószínűleg azért következett be, mert egy titkos intézményben, titokban dolgoztak, mert szabadalmat akartak bevezetni. Teste fáj a hosszú utazástól, lába remeg, dereka sajog. Feje körül kövér fekete légy köröz, idegesen hessenti el. Nem tudja, mit várt. Nyilván nem azt, hogy szigorúan őrzött hűtőszekrényben fecskendőbe felszívva, készen megtalálja az oltóanyagot. De ezt sem. Hogy minden csupa rom.

Újabb légy találja meg, szája sarkán landol, odébb köpi. Többen jönnek, még többen, lustán zsongnak körülötte, háló formában. Az egyik leszáll a bőrére. Agyonüti. Visszanéz arra, amerről jött – téglaépületek, felnyúlt fű, juharfákkal szegélyezett keskeny ösvény –, semmi, ami a legyeket vonzhatná.

Körülötte zsongnak, olyan hangosan, hogy semmi mást nem lehet tőlük hallani. Hallja szárnyaik rezgését, olyan erős, mintha négyütemű motor remegne végig a csontjain. Nincs felhő az égen, a nap vakító délutáni szögből süt. Jobb kezét napellenzőül szeme elé emeli. Befordul egy épület sarkán, egyszerre látja meg a testet és érzi meg a szagát.

Húszméternyire, térdig érő fűben, egy kerek tetejű épület közelében. Patrick takarónyi alvadt, száradt vérfoltot lát. Annak közepén fekszik a test, véres, meggyötört, nem régóta halott. Amikor Patrick közelebb ér, megérzi a vér szagát, a belek rothadtságát, és émelygés fogja el, pólóját az orrára húzza.

A madarak kikezdték a testet. Az arc eltűnt, mintha lehámozták volna róla, kilátszik a fehér csont. Torka felhasítva, a zongorahúrszerű ínszalagok a helyükön maradtak, csak a húst tépték ki közülük. Inge szétnyílt, mintha szárnya lenne, szabadon áll a bordái alatt tátongó űr, ahova valami a fogát vagy karmát mélyesztette. Patrick nem hessegeti el a legyeket, amelyek megkóstolták a testet és most őt ízlelik, bár a bőrén másznak csiklandós lábukkal. Inkább belerúg a hullába.

A legyek dühös felhőként reppennek fel. Abban a pillanatban Patrick világosan látja a hurkot a nyaka körül és a biztonsági jelvényt, amelyen rajta áll a neve: Neal Desai.

Igyekszik a lehető leghalkabban mozogni. Akármi ölte meg Desait, nemrégen tette. Talán a gitáros likán, de lehet, hogy nem. De bármilyen óvatosan lép, bakancsa így is ropog az üvegszilánkokon, amelyek egykor a Pfizer-épület portálját alkották. Odabent hűvös van, a mennyezet magas, árnyékokba burkolózik.

A földszinten minden helyiséget ellenőriz, mind üres. Nincsenek székek, asztalok, berendezések, nincs felfordulás a pultokon, szekrényekben. A létesítmény olyan új, hogy még nem költöztek be. Patrick halványan emlékszik, hogy amikor Desai után kutatott az Interneten, az egyik kép ásóval ábrázolta, a nyélre hajolt, valami alapkőletételi ceremónián, amely itt lehetett.

Leóvakodik a főlépcsőn. A napfény halványul. Egyik zsebéből mini zseblámpát vesz elő, bekapcsolja, annak sugarával próbálja oszlatni a sötétet, pisztolya csövét irányítani. Kétoldalt széles folyosó. Érez valamit odalent; valamit, ami eltér a füstszagú levegőtől. Leheletnyi testszag.

Elemlámpája fényével végig pásztázza a falakat, ajtókat. Árnyékok mozdulnak, lapulnak, és Patrick arra számít, hogy valamelyik életre kel.

Nyitott ajtót lát. Látja a kódbillentyűzetet, az acélkeretet. Valamiféle pánikszoba lehet. Olyan átható a bűz odabent, hogy a száján át kell lélegeznie.

Végigvezeti az elemlámpafényt a helyiségen. A sarokban meglát egy összegyűrt dzsekit, aztán a pulton egy laptopot, egy iratmappát, néhány barna dossziét és papírlapokat. Belelapoz: adagolási információk, kezelési jegyzőkönyvek, kémiai összetételek. Mintha idegen nyelven olvasna.

Aztán az elemlámpa fénye ezüstfedelű üvegedényre világít. Úgy csillan, mint egy apró, fényes égitest.

Patrick repül, könnyű, mint a levegő. Az út végigkanyarog a Willamette völgyén, a Cascade-hegység felé. A motor berreg alatta, a szél, akár egy női kéz, a hajába túr, fenyőgyanta és nedves, termékeny föld illata száll. Mámoros hangulatban van. Minden, amit a laborban talált, már a hátizsákjában van, a porral teli fiola is a sapkájába van tekerve. A címkéje szerint LOBOS VAKCINA MINTA #342, 5ML, 10 DÓZIS.

Aztán szürke felhőt vesz észre a távolban. Tábortűznek túl nagy, túl határozatlan körvonalú ahhoz, hogy égő ház vagy mező legyen. És Patrick rájön, hogy a felhő egyenesen feléje tart.

A fékbe tapos, kavicsok csikorognak, ahogy a padkára hajt és megáll.

– Valami jön – mondja ki hangosan, magának. Előtte az út erdőbe kanyarog. Arra koncentrál, mintha távcsövön nézné, és a világ többi része teljesen elmosódik.

A levegő, az aszfalt, a motorok remegéséből érzi. Sokan vannak.

Torka összeszorul, vére lávaforróra izzik, szíve nagyot dobban és lelke legmélyét végtelen sötét anyag tölti ki, ami örök időktől fogva ott létezik; ez a sötét anyag most olvadni kezd, és rossz érzéssel fertőzi meg. Sokáig érzéketlen volt. Ez most félelem. Semmivel össze nem téveszthető félelem.

Nem maga miatt, hanem a miatt, amit visz.

Lehúzódik az autópályáról az árokba, aztán ki. Az alja csúszós, vizes, a motor majdnem kicsúszik alóla. Fák között cikcakkozik. Kemény szárú gyomokba és tölgycserjékbe akad a jármű, csikorog a fém. Az úttól körülbelül tízméternyire – ami nagyon, nagyon közelinek tűnik – bekanyarodik egy kidőlt fa mögé, oldalára dönti a gépet és ágakkal kezdi takarni.

A kidőlt fa duglászfenyő, tűlevelei élénk barnák, kérgét villámcsapás okozta recés barna véna szeli ketté. Ahogy behúzódik az ágak fészkébe, közvetlenül a törzs mellé, haja feláll, vénái összehúzódnak. Mintha érezné a maradék elektromosságot.

Ekkor már hallható is a halk moraj; lehúzza a fejét, hallgatja, hogy a zaj egyre hangosabb és hangosabb, aztán a kanyarban meglátja a járművek konvoját: motorok, feltuningolt furgonok, vörös láng nyelvekkel festett oldalú Cadillacek. Mindegyiknek rossz motorhangja van, olajat köhögnek fel, repedt kipufogóik, csikorgó fékeik olyan hangot keltenek, mintha valami lepukkant cirkusz közlekedne égre törő, misztikus kék kipufogógázban.

Az egyik Cadillac tetejére testek vannak kötözve, mintha vadászok vinnének trófeát. Ha még nem halottak, akkor nemsokára azok lesznek. A tetőről vér csorog, végig a szélvédőn; az ablaktörlők letörlik. Patrick látja a sofőrt, görnyedt háttal vezet, a vörös folton át les ki vigyorogva. A visszapillantó tükörről rózsafüzér lóg.

Alig öt perccel korábban a világ furcsamód tisztának és nyugodtnak tűnt. Most a gomolygó füstködben motorok moraj lanak, kürtök szólnak, a hangszórókból heavy metál bömböl, tetovált férfiak vigyorognak a szélbe, és egy pillanatig úgy tűnik, mintha a reaktor soha nem is olvadt volna le.

A rémálomparádé sereghajtója egy platós nyerges vontató. A platón kanapék, összevissza felrakott székek, férfiak és nők terpeszkednek rajtuk. Lábuknál sörösdobozok gurulnak. Metál zene – talán Pantera vagy Slayer – bömböl a dobozból és kis híján túlbömböli a dízelmotor zaját. Öt férfi vesz körbe egy zöld bikinis nőt; az italtól és a turbulenciától kissé ingó léptekkel táncolnak. Kezük kinyújtva, mintha halloweeni madárijesztők lennének. Piszkosak és izgatottak. Többen már az átalakulás valamelyik stádiumában vannak.

A lapos plató végén meztelen felsőtestű férfi láncot lenget a feje fölött. Fegyvere távcsövén át Patrick végig pásztázza a férfit, látja hájasan rengő hasát, mintha a hanfordi pokol hője most kezdené őt leolvasztani.

Patrick mellkasa olyan, mintha dob lenne, benne szakadatlanul dübörög a szíve; a tettvágy erős izgalma fogja el, nincs tudatában, milyen végtelen ostobaság, amit tenni készül. Ujja a ravaszra feszül – tiszta reflex –, de mielőtt elereszthetné a sorozatot, mielőtt a puska hátrarúg a kezében, megáll az idő.

A zene elhalkul, mennydörgő hangok hasítanak a levegőbe; Patrick előbb a fegyverére pillant, aztán a borult égre. A hang forrását keresi. A platón álló férfi bal mellbimbója alatt apró vörös szájadék nyílik. Aztán a halántékánál egy másik. Nem kiált fel, nem kap a mellkasához. Egyszerűen összecsuklik. Nem él már. Aztán működésbe lép az ütközés fizikája: visszataszító végtagkavalkád huppan le a platóról, a forró útfelületre.

Aztán az egyik hátsó kerék kilukad, a felni szikrákat szórva az aszfaltot karistolja. A tréler csikorogva megállt. Az egyik kanapé felborul, a rajta ülőket az útra önti. A zöld bikinis nőnek valahogy sikerül megőriznie egyensúlyát. Sikolt. Vér fröccsent rá. A közelében álló egyik férfi meg remeg egy pillanatra, aztán a nő csupasz lábához esik. Egy másik csatlakozik hozzá. A többiek túl későn veszik észre, hogy megtámadták őket.

Az ellenség hátulról közelít; tucatnyi terepmotor száguld a sztrádán, a motorok úgy bőgnek, mint a láncfűrész. Férfiak ülnek a motorokon; terepszínű nadrág van rajtuk és amerikai zászlós póló, fekete hátizsák. Fejük borotvált. Előrenyújtott kezükben pisztolyok, puskák. Minden lövésre füstfelhők keletkeznek.

Patrickre ez nem hat olyan meglepetésként, mint kellene. Inkább úgy érzi, hogy tudnia kellett volna. Tudhatta volna, hogy mire képes az igaz amerikaiak bandája. Saját milíciájuk van.

Nem lassítanak, ahogy a platós járműhöz érnek. Az alakzat kettéválik, a plató két oldaláról tüzelnek, ahogy elhaladnak mellette. Testek zuhannak. Vérköd porlik a levegőben. Egy likán ráugrik az egyik motorosra, lehúzza az útra, jó húsz méteren át csúsznak és forognak, mire meg tudnak állni.

Nemsokára mindenki halott, a zöld bikinis nő kivételével. Átalakult; négykézláb vonaglik, torokhangon üvölt, amikor az egyik amerikai – Patrick szinte biztos abban, hogy Max az, felismeri golyófejét és alacsony, kövér testét – a platóra mászik és a likán nőhöz közelít. Pengét húz végig a nyakán, majd hajvonalán. Skalpját szemeteszsákba ejti.

Szinte biztosra veszi, hogy kisüt a nap, a fény megcsillan az alig eltakart Night Train kilátszó kipufogódobján, az egyik igaz amerikai majd ujjal mutat felé és felkiált: „Ott!” És ennyi, meg fog halni. A vakcina elveszik. Az igaz amerikaiak körülveszik, ahogy akkor az erdőben, és befejezik a munkát, amit akkor elkezdtek.

De nem. Visszaszállnak terepmotorjaikra és elhajtanak. Semmit nem vesznek észre, csak magukkal foglalkoznak.

A közelben madár rikolt fel, adja meg a jelet, hogy minden rendben, és az erdő élete folytatódik. Susog ás, csivitelés, csend. Patrick tüdejébe hangos sóhajjal áramlik be a levegő. Rájön, hogy egészen idáig visszatartotta a lélegzetét.

Nem is tudja már, mit remélt, mire számított a laboratóriumban. Válaszokra. Az egyik válasz az lehet, hogy pontosan mit is talált. De az, hogy mi jön ki ebből a válaszból, még több kérdést vet fel, és ezek a kérdések úgy megülnek a fejében, mint a sűrű cement. Ösztöne sürgeti, hogy meneküljön a biztonságba. De az engedély nélküli határátlépésnek következményei vannak. És biztosan rá nézve is lesznek következmények. És ha a hadsereg képes valami értéket kihozni a fiolából, akkor ezek a következmények a közjót szolgálják. Ennek minden likánra vonatkozó következményei lesznek. Nehéz megjósolni, vajon a betegség tűnik el, vagy az identitás, ami saját fajt vagy alfajt hozott létre. Bár Patrick előbb nagyon fellelkesült, mintha olyasmit talált volna a fiolával, amit már elveszettnek gondoltak, teste pokolian sajog – a félelem nagyfeszültségű árama cikázik benne –, aztán mintha teljesen kiszáradna.

Feltámad a szél, és amikor lélegzetet vesz, amikor felsóhajt, vér és puskapor szagát érzi a levegőben. A dögvész nem csak embereket öl – a lobos pedig az: dögvész –, az egész emberiséget elpusztítja.

Visszateszi fegyverét a tokba, felállítja a Harley-t és kitolja az útra. Próbál nem nézni az úttesten heverő holttestekre; a vér tócsába gyűlik körülöttük, mint az olajfolt. Felül a nyeregbe, indít, egy percig járatja, bőg éti a motort, aztán sebességbe kapcsol és hirtelen kilő. Porfelhő száll fel mögötte. Szeme alatt fekete karikák, tekintete űzött, kísértő kérdések vibrálnak benne. Úgy néz ki, mint a vesztett háborúból sebesülten hazatérők. Gondolkodnia kell. Muszáj találnia egy helyet, ahol meghúzódhat és átgondolhatja ezt az egészet.