9. FEJEZET

Claire olyan okosnak érezte magát, amikor rájött, hogy a levél csillagképek sorozatát ábrázolja. És most, két héttel később olyan ostobának érzi magát, hogy egy cseppet sem érti jobban, mit jelentenek, mit akart mondani neki az apja. Tudja, hogy nem jelenthet útirányt – nem az égre írt térkép, mert ezeken a vonalakon, erre-arra fordulva, a csillagok irányát követve nem jut el sehova. Eszébe jut, hátha segít a hangzás, köpi a neveket – Grus, Octans, Taurus, Orion, azaz Daru, Oktáns, Bika, Égi Vadász arra gondol, hogy hangjukban lehet a titok. Közvetlenül a szeme elé emeli a papírt, lassan húzza el, mintha az ábrából kép emelkedhetne ki. Amelyik csillagképnek van mitológiája, azt végiggondolja, túlelemzi, mintha valami szonettet boncolgatna, mintha ez lenne a házi feladat irodalomból. Focis rajzfilm mintás fedelű füzetében oldalakat körmöl tele elméletekkel, míg ujjai bele nem fájdulnak az írásba.

Olyan nagy benne a feszültség, hogy legszívesebben kettétépné a füzetet, aztán megint ketté, és szélnek eresztené a darabokat, hadd hulljon a fecni, mint a hó, ami azon az éjszakán hullt, amikor elkezdődött ez az egész. Aztán amikor üres a keze, és a feje is, bemászik valami tornác alá, összegömbölyödik, behunyja a szemét – amit ugyanolyan fertőzöttnek érez, mint a csuklóját, olyan sokat bámulta az ábrát –, és várja a halált. Az könnyebb lenne.

Sík vidéken jár, barna és sárga négyzet alakú területekre van felparcellázva, a telekhatárokon szögesdrót kerítés húzódik; Claire ettől úgy érzi, mintha egy gigantikus táblajátékban lenne. A látóhatárig terjedő széles, ringó búza-és szójababmezőkön látni lehet, hogy merre jár a szél. Fákat csak házak körül, szélfogóként látni. Egyre nagyobb a városok közti távolság. Sárga hasú mormoták dugják ki fejüket föld alatti vackaikból és cincognak rá, mintha azt mondanák: Hova mész? Minek töröd magad?

Különösen az elmúlt években fontosnak érezte magát, mintha valaminek a közepe lenne. Fontos volt, milyen cipő van rajta. Fontos volt a farmerja és a kabátja. A jegyei. A barátai. Az sms-ek. Hogy mit gondol filmekről, zenéről, tévéműsorokról. Hogy szeret vagy utál bizonyos fiúkat. És ez most mind odalett. Különösen ezeken az északi síkságokon, ahol sosem áll el a szél, és az ég nagyobbnak tűnik, mint talpa alatt a föld, és ő olyan kicsinek, jelentéktelennek érzi magát, mint még soha. Apró, ártalmatlan lénynek, akit fel lehet falni, és senki nem venné észre.

Egy élelmiszerbolt előtt fagyasztott készételekkel teli bevásárlókocsit toló, ősz hajú, félszemű nőt fűz meg, hogy vigye el egy darabon. Engedélyt kér, hogy egy fehérre meszelt kunyhó fedett verandáján aludhasson, ahol az első kertben négy gyerek rohangál, szöcskéket fognak és a lapos testű pók hálójába dobják. Egy mező végén megkérdezi az utat két baseballsapkás, vastag bőrkesztyűs férfitól, akik éppen szalmabálákat rakodnak egy pickup platójára. De többnyire kerüli az embereket; attól tart, hogy valaki ránéz és azt mondja: „Te vagy az a lány a hírekből?”

Bár tudja, hogy ez eléggé valószínűtlen. Többször megállt kis boltoknál, elolvasta a főcímeket. „Terror az égben”, „Likán terrorista konspiráció”, „A terror köztünk van”. Fotók jelentek meg a Denver mellett lezuhant repülőgép roncsairól, a megfeketedett fémről, a búzamező elszenesedett sebéről. Fényképeket közöltek a Portlandben és Bostonban leszállt gépekről, ahogy ott állnak a gurulóúton, körülöttük vörös és kék fények, több tucat sürgősségi jármű lámpái tükröződnek a géptörzsön. Fotók, amelyeken hosszú sorba rendezett hullazsákok láthatók a kifutópálya mellett. A drótkerítésnél gyülekező gyászolók; egymás kezét fogják, arcuk gyűrött, mint a használt papír zsebkendő. A fiú – a Csodafiú – fotói; a kép szemcsés, alig látszik az arca, vállán takaró, rendőrök kísérik. A halottak fényképei; a USA Today különkiadásban emlékezik meg róluk: név, életkor, lakhely, foglalkozás, hobbi, életben maradt családtagok. Három 737-es gép, 553 holttest.

Róla semmi.

Minden tornácon amerikai zászló lobog. Minden autó lökhárítóján csillagos-sávos lobogós mágnesek. És reggel, egy McDonald’s előtt egy férfi vödörrel és habos kefével a kezében súrolta le az épület téglával kirakott külső falát, ahová valaki spray-vei a Szemet szemért, halál minden likánra feliratot festette.

Ezt a stílust ismerte már könyvekből, filmekből, hallott róla a szüleitől, de közvetlenül még sosem tapasztalta. Tanakodik, hogy bemenjen-e; az épület mintha meg lenne mérgezve; de az illat jó, a sült olaj szagától összefut a szájában a nyál, és különben is hideg van; beűzi a meleg, fényesen megvilágított helyre. Vesz egy nagy kávét – két tejszínnel és cukorral –, egy Big Macet nagy sült krumplival. Életében nem evett még ilyen finomat.

Hátizsákjából előveszi a Bismarck Tribune-t, amit odakint egy szemetesben talált. Papírja még őrzi, kézujjaiba sugározza a hideget. A címoldalon talál egy cikket, amitől előregörnyed. Megtorlás ez a cikk címe; mellette az elnök képe, ahogy fekete mikrofoncsokor előtt áll, és arról beszél, hogy „Gyors, súlyos és azonnali választ adnak a merényletekre, és a megtorlás jelenleg is folyamatban van.” Nem mondott részleteket, nehogy ötleteket adjon azoknak, akiket üldöznek éppen, de az amerikai közvélemény megnyugodhat, mert már számos letartóztatást foganatosítottak, és ezeket a következő néhány hétben még számos ilyen esemény követi majd. „Pánikra semmi ok – idézték. – Semmi okunk nincs arra, hogy rátámadjunk likán embertársainkra, akik békésen élnek közöttünk, akiket nyilvántartunk és megfigyelünk, és a számukra felírt, szigorúan adagolt gyógyszerek hatására átalakulási képességük blokkolva van. Ne feledjük, hogy likánnak lenni nem egyenlő a szélsőségességgel, és türelemre intek mindenkit, amíg a kormány megteszi a tőle elvárható lépéseket annak érdekében, hogy kézre kerítsük azokat, akik ezért a szörnyű, megbocsáthatatlan katasztrófáért felelősek.” Ezután idézet következett egy kis likán jogvédő csoporttól, amely azt állítja, hogy a merényletek után széles körben zaklatták és üldözték a likánokat.

Ennyi. Semmi a megostromolt házról, a félautomata fegyverek ropogásáról, az ő meggyilkolt szüleiről. A fekete autós, fekete golyóálló mellényes férfiak Stacey-ék házánál is jártak, ami azt jelenti, hogy valószínűleg más házakba is elmentek, talán az egész országban mindenkihez. Elképzeli, ahogy száz ajtót rúgnak be, a zaj olyan, mintha száz csont törne, és elképzeli, ahogy a magas férfi belép minden ajtón. Ez miért nincs benne a hírekben?

Nem tudja, hova menjen, ezért nem megy sehová. Tíz napig Fargo külvárosában egy elhagyott motelben húzza meg magát. Seahorse Inn, ez az útszéli fogadó neve; a csikóhalat ábrázoló festett cégér ultramarinkékje hámlik. A parkolóban az aszfalt vastag repedéseit benőtte a gaz. Az ablakokat rétegelt lemezzel borították be. Tizenkét szoba van, mindegyik zárva, de amikor megkerüli az épületet, talál egy nyitott ablakot, amelyiken fölfeszítették a lemezborítást. A tábla a fűben hever. Bekiált: „Hahó! Van ott valaki?” De nincs válasz. Sokáig néz befelé az ablakon; szél lebegteti a kopott függönyt, megsimítja az arcát; aztán szeme megszokja a félhomályt, ekkor bemászik. Kazánházba ér, jó karját lendíti át a párkányon. Lába alatt zörög a padlót borító sok üres sörösdoboz. Keystone Light. Úgy sejti, kamaszok törtek be ide, és bulihelynek használták. A tapétán vitorlások és tengeri csillagok fakulnak. Vannak világosabb foltok, ahol festmények lógtak. A válaszfalba lyukat véstek. Egy felborult szék. Egy matrac lecsupaszítva; foltos, Claire reméli, hogy csak sör ömlött ki rá. Tudja, hogy ilyen helyen nem könnyen jön a szemére álom, de még mindig jobb, mint amikor tornácok alatt, pajtákban, kamionok fekhelyein, régi lakókocsikban aludt.

Még mielőtt belépne, érzi, hogy milyen felfordulás van a fürdőszobában. Sötét barlang. Alig látja a vécét bemocskoló száraz fekáliát. Valaki összetörte a tükröt, ezer szilánk csillog halványan a padlón. Becsukja az ajtót, és újra körbejár a szobában, leveti hátizsákját, és úgy dönt, hogy ez a szoba egy időre az otthona lesz.

Énszaga van. Apja ezt szokta mondogatni hosszú munkanapok után, amikor szimatolva felemelte a karját. „Énszagom van.” Claire naponta mosakodott folyókban, autós pihenőkben és kisboltok mosdóiban, de a ruhái olyan koszosak, mintha másik bőre lenne. És a csuklója. A kötés úgy bűzlik, mint szalonnasütés után a serpenyő alján a zsír. Újabb és újabb réteg szigetelőszalagot vitt fel rá, lezárta a maradék kilátszó rongyot, vastag ezüst ujjatlan kesztyűt csinált. Lassan meg itta az egész palack Ibuprofent, és bár a fájdalom csökkent, időnként, ha valaminek nekiüti a kezét, belényilall a fájdalom.

Megtanult mindent egy kézzel csinálni – eszik, cipőfűzőt köt be, kigombolja a nadrágját –, a másik kezét tétlenül a zsebében tartja.

Próbál a levélre koncentrálni, megfejteni a kódot, de nem sikerül; könnyen elkalandoznak a gondolatai. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a falat bámulja, arra gondol, mennyire hiányzik neki a telefonja, hogy egyszer üreges, kiszáradt tökből madárfészket csinált, hogy egyik szeptemberben erős hidegfront érte el Wisconsin északi részét, és egy számjegyű lett a hőmérséklet, és hogy a szüleivel egyszer kirándultak a Loon-tóhoz, kimentek a jégre és lékeket vágtak és úszókat helyeztek el, és ajég olyan tiszta volt, hogy látták a talpuk alatt kavargó süllőket, fekete sügéreket és nap halakat.

Tudja, hogy jön a hideg. Nagy hideg, amitől elfeketednek az ujjai és úgy vacog, hogy a fogai összekoccannak. Az időjárás-előrejelzők szeretik Fargo várost emlegetni; Fargo, ahol az ember felloccsant egy pohár vizet a levegőbe, és az nem csöpög vissza, ahol ha kint hagynak egy banánt éjszakára, azzal másnap reggel szöget lehet verni a fába.

Nem maradhat itt sokáig. Mindennap kimászik a Seahorse Inn ablakán, és a várost járja. A fű napról napra barnul, a faágak kopárabbak, aztán teljesen lecsupaszodnak; a száraz levelek az utcákon zörögnek. Vett egy fekete kötött sapkát a Walmartban, így küzd az egyre nagyobb hideg ellen. Folyton a levél jár a fejében, hogy teste üzleteket, lakónegyedeket jár körbe, és léptei többször lelassulnak, majdnem megáll, mintha az erős szél vissza akarná fújni oda, ahonnan jött.

De mi van akkor, ha tényleg hazamegy? Mi vár ott rá? Elképzeli, ahogy végigmegy a sötét házon, ujjait végig húzza a falakon, a golyó ütötte lyukakon, kikerüli a linóleumra száradt vértócsákat. Elképzeli, hogy kinyitja a gardróbszekrényeket, még ott lógnak a ruhák, amelyeket azonban már senki nem vesz fel soha többé; szülei párnáit arcához emeli, hajszálaikat látja a hajkefében.

Vagy mégsem. Lehet, hogy nem haltak meg. Lehet, hogy csak megsérültek. Lehet, hogy a félautomaták csak figyelmeztető lövéseket adtak le, a mennyezetbe lőttek, körülöttük gipszkarton darabok. Ha találna egy telefonfülkét, felhívhatná a 911-et, feladná magát, és talán már holnap láthatná őket. Megölelhetnék egymást egy fehér csempés, neoncsővel világított fogdahelyiségben, együtt lennének mind a hárman, zokognának a megkönnyebbüléstől és a felháborodástól; mert ők nem csináltak semmit. Ő nem csinált semmit. Igaz?

Vagy meglátogathatná a nagymamáját a Sleepy Hollow-i öreg otthonban. A magas férfi nyilván nem háborgatná őt, őt, akinek a fél arca lebénult, szavai kásásak, alig érthetők. És bár ők ketten sosem jöttek ki egymással, mégis családtag… és nagyi talán tud valamit. Claire elképzeli, hogyan görbül a hívogató ujj, ahogy az öregasszony előrehajol tolószékében és titkot súg neki.

Vagy talán délre kéne mennie, mint a dárdahegy alakzatban délre vonuló vadludak. Délen akár mezítláb is járhatna a strandon, és pincérnő lehetne egy étteremben, ahol a sörkertben bambuszfáklyák égnek. Vagy megnézhetné, mit mond a horoszkópja; feldobhatna egy érmét, hogy mi legyen; vagy egy templom hátsó sorában ücsörögve imádkozhatna. Nem tudja elhatározni magát, nem bízik magában; agya olyan, mint az égbolt, gomolygó, híg, szürke felhő; csak úgy záporoznak benne az egymást kizáró gondolatok.

Hosszú ideig tart, amire rászánja magát, hogy a nyilvános telefonba bedobjon egy negyeddollárost és felhívja az otthoni számukat, de egy csengés után az automata hang közli, hogy a szám már nem elérhető. Leteszi, a telefont bámulja, aztán bedob még egy negyeddollárost, és apja mobilszámát hívja. Két csengetés után valaki felveszi, de nem szól semmit. Csak lélegzést hall.

– Halló! Anya? Apa?

Megint csak lélegzés. Aztán nyálfröccsenés hangja reccsen a mikrofonban, ahogy a száj mosolyra húzódik. A hangot, amely hozzá beszél – élénk bariton –, nem ismeri fel, de az illető ismeri őt.

– Hol vagy, Claire? – kérdi.

A magas férfi. Rajta kívül ki más lehetne?

– Mondd meg, hol vagy!

Claire olyan erővel csapja le a telefont, hogy úgy cseng, mintha kalapács csapna üllőre.

Orra ég és csöpög, lába fáj, ujjbegyei elgémberednek, mire visszaér a Seahorse Innbe. Nem érti, mit akar tőle a magas férfi. Nem akarja tudni, hogy megtalálhatja-e őt így, hogy a telefonfülke száma ismeretlenként jelenik-e meg a mobiltelefon kijelzőjén vagy vissza tudják-e keresni, honnan eredt a hívás. Nem tudja, hogy azonnal el kell-e mennie, de azt tudja, hogy semmiképpen nem maradhat ott.

Amikor beugrik az ablakon, guggolásba dermed. Valahonnan a szobából zizzenés hallatszik. Aztán csend. Szeme hozzászokik a sötéthez, és a szürkeségben észleli az íróasztal, a szék, az ágy fekete sziluettjét. A sörös dobozok eltűntek, a fák közé dobálták őket. Első gondolata az, hogy visszavonul, de túlságosan fáradt ahhoz, hogy az ablakon át megint kiugorjon az éjszaka sötét négyszögébe. És ha megteszi, akkor mi van? Most hova menekülne?

Lassan előrelép, óvatosan helyezi lábát, igyekszik elosztani a súlyát, reméli, hogy a padló nem reccsen meg alatta. Egy percbe telik, amíg az ágyhoz ér, ahol az árnyékok áthatolhatatlan sötétségben gyűlnek össze.

Zsebében elemlámpa van; kétdolláros műanyag darab, akkora, mint egy toll. Előveszi, felkapcsolja és elriasztja az árnyékokat. Semmi.

Aztán meghallja; kaparászás és kattogás, olyan, amilyet egy csontváz adna ki, ha életre kelne. A fürdőszoba. Ajtaja nyitva, talán a huzat nyitotta ki, ami folyamatosan keresztülhúz a szobán. Az mozgatja a függönyt. Vagy nem.

Gyerekként, körülbelül hat-hét évesen egyszer annyira félt a sötéttől, annyira biztos volt abban, hogy a vécén egy hosszú, csontos ujjú, sápadt arcú alak rejtőzik, hogy inkább bepisilt, mint kimenjen a fürdőszobába. Most valami hasonlót, hólyag repesztő nyomást érez, amikor a fürdőszoba nyitott ajtajára néz, és elképzeli az összes lehetőséget, ami a sötétség mélyén rejtőzhet. A magas férfi fekete öltönyben. Mocskos-rongyos csavargó, arcán fűrészfog tetoválás. Szülei szelleme; karjuk hideg felhőként öleli körül őt.

Rekedtes hangon szól be:

– Jöjjön ki onnan!

Mintha erre válaszolna, a szél már nem fúj, és a beállt csendben halk kattanást hall. Nincs nála puska, az egyetlen lehetősége, hogy hagyja farkas énjét kibontakozni, ami lehetetlennek tűnik az ő állapotában, aki a gyásztól és a kimerültségtől alig él.

Kaparászás, most már hallja, aztán susogó hang, talán ruhasuhogás.

Elég. Előrelendül, fölemeli az elemlámpát. A gyenge sárga fény beszivárog a fürdőszobába, de nem tud áthatolni a többinél sötétebb ámyékfolton. Két szem vörösen villan. Claire akkor jön rá, hogy holló, amikor károg egyet és leugrik a vécé pereméről. Szárnya a levegőt csapkodja, karma beleakad Claire karjába, ő lerázza magáról, mire az elemlámpa pörögve kiesik a kezéből, és egy pillanatra nem tudja, merre van fel vagy le; a holló károg, a szárnyát csattogtatja, falaknak csapódik, aztán végül kimenekül a nyitott ablakon.

Claire a padlón kuporog. Fölnevet, aztán a nevetés zokogásba fullad.

Apjával a hollókat szokták számolni. Ha hollókat láttak a fán kuporogni vagy az alacsonyan szálló felhők közé repülni, egy régi ír mondókával szokták számolni őket. Apja ezért tanította meg neki. Egy holló a bánatnak, kettő vidámságnak, három holló a lányé, négy jár a fiúnak, öt holló az ezüsté, hat jut az aranynak, hét hollóról történet, mit soha el sem mondtak. „A hetes – szokta mondani apa az égre pillantva. – Azt a történetet akarom.” Bármit, csak az egyet ne. Ha egyetlen hollót láttak, sietve körülnéztek, egy másikat kerestek… ahogy ő most; de semmit nem lát, csak árnyakat.

Összekapkodja kevés holmiját, és elindul kifelé a városból. Esőcsepp hullik arcára, aztán még egy, és a sűrűsödő esőben a legközelebbi épülethez, egy Tesoro benzinkúthoz siet, hogy kivárja az eső végét; reméli, hogy csak futó zápor.

Megpörgeti a képeslapos állványt, véletlenszerűen kiválaszt egy lapot. Az elején lógó, piszkos pelenkás csecsemő rajza van, kisebesedett térdű, orrát piszkáló tipegő, szendvicset majszoló, napszemüveges kamasz, egy csapzott kutya és szemüveges nagyszülők, és középen egy kopasz középkorú férfi fehér atlétatrikóban, amiből előbukkan a sörhas. A hátoldalon felirat, MAMA – a MAMA, AKI MINDANNYIUNKAT AJNÁROZ rövidítése –, és üzenet a feladótól, feltehetően a férjtől: „Köszönjük, hogy olyan jól gondunkat viseled.”

Claire végigolvassa az összes üdvözlőlapot, elképzeli, hogy kinek küldhetne, aztán a hírlapállványhoz lép és belelapoz a People magazin legújabb számába. Valami feltűnőben lévő celeb csillag lépdel ki az óceánból, bikinijét lesodorja egy hullám; mellén keresztben fekete cenzorcsík látható. Hoppá! Ez a képaláírás. Claire nagyon szeretné, ha érdekelné a dolog; úgy akarja olvasni a cikkeket, mintha cukorkát falna, de valahol mélyen legbelül tudja, hogy a celebekről szóló pletykák iránti érdeklődés ideje lejárt.

Eső áztatja az ablakot. A szélfútta homályból rendőrautó válik ki; letér az autópályáról, a parkolóba hajt, a kerekek pocsolyákon gázolnak keresztül, vízlegyezőket pörgetnek fel.

Claire oda sem nézve visszateszi a magazint a tartóra; nem hajol le érte, amikor leesik. Ez biztosan egy jel, gondolja, amikor egy pillanat múlva megszólal az ajtócsengettyű, és a rendőr belép. Bajusz-és sörhaskezdemény tulajdonosa. Pisztolya a nadrágszíjára rögzített tokban. Karját jól eltartja a fegyvertől; másik kezében jókora műanyag bögre, benne hajlítható szívószál. Teletölti az edényt Cherry Pepsivel, lefedi és fütyörészve megy a pulthoz; a fütyörészést azonban félbeszakítja Claire. Kilép az üdvözlőkártyás állvány mögül, és megszólítja.

– Elnézést…

A rendőr lába csosszan, megáll.

– Mi van? – kérdezi. Adóvevője serceg. Gyorsan lehalkítja, halk hangok beszélnek az adóvevőn a légköri kisülések sercegésének háttérzajában.

Aztán Claire elmond neki mindent. De csak képzeletben. A valóságban csak néz a rendőrre, akinek nadrág szíjáról bilincs lóg; tudja, hogy egy percen belül térdre tudná kényszeríteni őt, a hátába térdelne, megbilincselné a csuklóját, borsspray-t szórna az arcába. Olyan furcsának érzi, hogy ilyen helyzetben találta magát, amikor egy hónappal korábban körülbelül ebben az időben a szüleivel ebédelt – grillezett sonkát és sajtot ettek és egy kis tál paradicsomlevest –, a konyhapulton a mű antik rádióban egy közszolgálati adó szólt. A világ legközönségesebb dolga hirtelen rendkívülivé lett attól a ténytől, hogy soha többé nem történhet meg.

– Na mi van? – kérdi a rendőr, azzal szájához emeli a bögrét és a szívószál olyan sötét lesz, mint egy véna, amikor meg szívja az italt.

– Mit akarsz?

Claire annyira meztelennek érzi magát a neonvilágításban, amely semmit nem rejt el, és amelytől mindenki úgy néz ki, mintha haldokolna. Elképzeli, milyennek láthatja őt a rendőr: lötyögő kabát, kusza haj, zsíros bőr, homlokán halványuló horzsolás és gyulladt vörös seb. Elszökött. Ezt gondolja. Aztán meglátja az összefüggést. Rájön, hogy ő az a lány, aki a rendőrségi körözésben szerepelt, akit valószínűleg Középnyugat északi részén mindenütt keresnek.

Egy lépést hátrál, a polc meg remeg mögötte, és egy pillanatig nem tud másra gondolni, mint az üdvözlőkártyára, arra az idétlen karikatúracsaládos darabra. Képzeletében ez az üdvözlőkártya nyílik ki, ahogy azt mondja:

– A barátom szerint a sebesség határnál hét mérfölddel gyorsabban lehet menni, azért még nem büntetik meg az embert. – Minden szónál azt várja, hogy megremeg hangja. De nem. – Vagyis hogy a rendőrök hétmérföldes tűréshatárt adnak az embernek. Igaz ez?

– Ne lépd át a sebesség határt.

– Értem. Nem fogom. De ez tényleg igaz?

– Nem vagyok gyorshajtó.

Ekkor Claire-nek beugrik az üdvözlőlap hátulja. MAMA. Mama, aki mindannyiunkat ajnároz; M-A-M-A. Betűszó. Néhány másodperccel elmaradt a beszélgetésben, amikor reagál.

– De megállítják azt, aki csak hét mérfölddel lépi túl a sebesség határt?

A rendőr megint az üdítőjébe kortyol, aztán a pultra teszi, hogy a pénztáros beüsse.

– Nem vagyunk egyformák. Talán ma lesz a napja, hogy lekapcsolnak, de lehet, hogy nem. Attól függően, hogy milyen lábbal kelt fel az ember. – Zsebében kotorász, aprót csörget elő. Mögötte a cigaretták, öngyújtók és energiaitalok fala. – Ha legközelebb valami ostobaságra készülsz, gondolj arra, hogy talán rossz kedvemben találsz.

– Rendben – mondja, de a rendőr már kint van az ajtón, és Claire már el is felejtette. Hátizsákját a padlóra ejti, és papírt, tollat keres benne. Nagyon gyorsan pislog, állkapcsa úgy összeszorul, hogy kattan benne az ízület. Újra végigveszi a csillagképeket. Grus. Octans. Taurus. Orion. Mensa. Indus. Reticulum. – És csak mondja az üres üzletnek; hangja komoran ünnepélyes, mintha valami ősi rítust adna elő. – Indus. Aries. Musca.