10. FEJEZET

Miriam belefáradt a várakozásba. Két hétig maradt a kunyhóban; fel-alá járt a keményfa padlón, várta, mikor alszik ki a villany, mikortól nem folyik víz a csapból. Nyaka fáj a fürdőkádban való alvástól. Foga fáj a folytonos csikorgatástól. Szeme ég attól, hogy az ablakokra szögeit rétegelt lemez táblákba vágott lyukakon néz kifelé.

Néha mintha nevetést hallana az erdőből. Néha bekapcsolnak a mozgásjelző lámpák, és kísérteties fényt adnak az éjszakának. Egyik reggel arra ébredt, hogy valami az ajtónak csapódott, és még kábán arra gondolt, hogy az újság jött meg, csak később vette észre, hogy a lábtörlőjén nyúl vérzett ki. Különben két hét semmi.

Soha nem töltött ennyi időt átalakulás nélkül. Manapság nem bízik lényének ebben a részében; mint a whiskey-s üveget nézegető alkoholista, aki tudja, hogy hiába ígéri meg magának, hogy csak egyetlen kortyot iszik, úgysem tud megállni, felhajtja az egész palackot, és az este törött edényekkel, horzsolásokkal meg a szirénák hangjával végződik. Ha átalakul, vagy széttör mindent, vagy kirágja magát.

Igyekszik valamivel agyonütni az időt. Ugrókötelezik, amíg meg nem fájdul a lába. Fekvőtámaszokat és felüléseket végez a helyiség közepén, az ovális szőnyegen. Sakkozik, minden lépésnél megfordítja a táblát, úgy tesz, mintha volna ellenfele. Kiolvas minden puhafedelű könyvet a könyvespolcról, köztük a Dr. Jekyll és Mr. Hyde Dover-féle kiadását. Az alsó polc tele van mesekönyvekkel, és nemegyszer kinyitja őket, mintha biztos akarna lenni abban, hogy a szöveg és a rajzok nem tűntek el belőlük. Pillantása férje magánkiadásban megjelent, tégla méretű könyvére téved – címe A forradalom –, borítóján egy álló ember, aki farkasárnyékot vet; ezt biztosan nem olvassa el, akármennyire unatkozik is.

Elrágcsál egy zacskó tortilla chipset, aztán ujjairól lenyalja a morzsákat és a sót. Eszik mogyorót, Oreo kekszet, müzliszeleteket. Feltör hat tojást, sajtot reszel, borsot tör, gőzölgő omlettet készít. Mindig van a keze ügyében kávé, a bögre a fogához koccan. Nagyon éhes.

Ez az éjszaka különösen rossz. Majdnem telihold van, vonzza a vérét. A szája tele van nyállal, izmai mintha szorosan összenyomott rugók lennének, amiket semmilyen nyújtás nem képes meglazítani. Fogát csikorgatja, és úgy zihál, mintha futott volna. Minden zajra az ablakhoz ugrik, puskával a kezében. Szeme minden árnyékra összeszűkül. Helyiségről helyiségre halad, az óramutató járásával megegyezően, kinéz az erdővel körülvett tisztásra.

Nem gyújt fényt a kunyhóban, hogy ne akadályozza az éjszakai kilátást; a fatáblákba vágott lyukak úgy világítanak, mint a ferde, kék szemek. A nappaliban a földre veti magát és lenyom huszonöt fekvőtámaszt. Az utolsó után megpihen, mellkasa, álla a szőnyegen. Visszatartja a lélegzetét. Valami megváltozott. Érzi, mint az ajtónyitást; megváltoztak a hangok, a légnyomás.

Lassan felkel a padlóról, az első ablakhoz megy és kioldja a biztonsági reteszt. A rés akkora, mint egy vonalzó, a fához kell nyomnia a homlokát, hogy lásson valamit. Szálkák dörzsölik orrát, homlokát. Jó egy perc telik el, mielőtt meglátja; az erdőszélen árnyék kel életre, elválik a többi árnyéktól; a tisztásra lép, nagyon úgy néz ki, mintha az erdő része lenne; agancsát úgy tolja előre, mintha ágak lennének, az orra alatti fehér csík olyan fényes, mint a fák fölött felkelő hold. Szarvasbika.

Behunyja szemét, és amikor újra felnyitja, eltűnik az egész világ, csak a szarvast látja, mintha reflektorral világítanák meg. Az állat lehajtja fejét, füvet legel, és ő is kinyitja száját, nyelvét végighúzza fogsorán. Testében megindul a vér, mellkasába tódul, lüktető nyomás. Azt képzeli, hogy bordakosara börtönrács, amely már nem sokáig tud ellenállni a szétfeszítésre kész fekete ujjaknak.

Ha nem siet, a szarvas belép a mozgásérzékelők hatókörébe, és a fényrobbanás elriasztja. Az ajtó három ötször tízes stafniléccel van megerősítve. Leteszi a puskát, felveszi a fúrót és tétovázik; tudja, hogy a szarvas meghallja a hangot. Inkább csavarhúzót keres az egyik fiókban. Alig vesz tudomást a kezébe álló görcsről, miközben kicsavarja a kilenc, ujjnyi hosszú csavart.

Az őt korholó, visszafogottságra intő hang, amely azt mondja, hogy maradjon nyugton, csak suttogás, könnyen figyelmen kívül hagyható.

Úgy veti le magáról a ruhát, mint bőrt, amire már nincs szüksége. Amikor a léceket feltépve kinyitja az ajtót, és két hét után megremegve először vesz friss levegőt, amikor átlépi a küszöböt és a sötét kunyhóból kilép az éjszaka holdfényes tágasságába, már átváltozik. A folyamat egyszerű és könnyen megy nála, mintha tó vizébe merülne.

A szarvas felemeli a fejét, őt nézi. Fekete a szeme. Füle moccan. Felemeli egyik patáját, mozdulni készül; amikor Miriam elrugaszkodik a tornácról és halálos vágtába lendül, a szarvas hirtelen megfordul, megugrik, a fák menedékébe igyekszik. A mozgásérzékelő villan, rögtön nappali világosság lesz, és a fény előrevetíti árnyékát; hosszú, fekete folt, azt üldözi.

Szél süvít a fülébe, összekuszálja szőrét, úgy érzi, mintha a szél áramán haladna; fák mellett suhan el, bozótoson vág át, fatörzseken ugrik keresztül, de mindig látja a szarvast. Gyorsabb nála, ám a mérete akadályozza. Teste fatörzseken pattan; agancsa beleakad az alacsonyra lógó ágakba, végül az egyiken fennakad, és a szarvas nagy rándulással megáll.

Vadul rázza a fejét, igyekszik elszakadni a fától. Reccsen a fa, de nem enged. Tűlevelek záporoznak. A támadó test súlya kiszabadítja a szarvast; hadonászó végtagok gomolyagjává lesznek, aztán már túl késő menekülni; karmai a szarvas nyakába kapnak. Csontjai gyöngyházszínűek, vére úgy gőzölög, mint egy elszabadult kísértet. Sokáig csillapítja farkaséhét.

Egyszer csak megmerevednek az izmai. Csak most érzi a levegő hűvösségét. Tudja, hogy egyszerre farkas és nő; a nőt csak halványan érzi magában, mint amikor éppen csak meg remeg a szélzsák; parányi figyelmeztetés csupán, ami arra készteti, hogy felemelje fejét a tetemtől és felismerje az éjszaka veszélyét.

Felhő úszik a hold elé, egy pillanatra elsötétíti az erdőt. Félelem tör rá, felemelkedik a guggolásból. Szaglóérzékét tompítja a vér szaga, a szarvas vére könyékig beborítja, arca is csupa vér, összecsomósodott a bőréből kinőtt szőr. Surranás hangjára fordul meg hirtelen. A hold előbukkan a felhő mögül, fénye megcsillan valamin; először mohos kőnek tűnik.

Szeme szikrázik, mint a kvarckristályok, foga megvillan, amikor felemelkedik és kirajzolódik Morris Magog hatalmas figurája. Látja felfelé szálló leheletét és elképzeli, hogy ez a lehelet kemenceforró.

Nem nyüszít fel. Nem bénítja meg a férfi borzalmas látványa. Ösztönzésnek elég egy kis szellő. Négy lábon rohan, hagyja, hogy a farkas vezesse. Ágak csapódnak neki. A szarvas vére ragacsos patinaként szárad rá. A vadászat izgalma elmúlt, helyébe hideg, érzelemmentes meneküléskényszer lépett. A félelem ráér.

Nem néz hátra, de szorosan a nyomában érzi; faágak reccsennek, mély, torokhangú morgás hallatszik, mintha kő moccanna. És elég jól el tudja képzelni, inkább medve, mint farkas; szőr és izomtömeg, szája a legsötétebb fekete.

Ott van. Az erdő a tisztásra nyílik, a kocsibejáró kanyarog rajta. A pajta. A Ramcharger. A kunyhó négyszögletes tömege. Sebezhetőbbnek érzi magát a nyílt terepen, és először gondol arra, hogy Magog egyedül van-e. Fényrobbanás vakítja el. A mozgásérzékelő. A sárga ködön át megtalálja a lépcsőt, felmászik; várja a nyitott ajtó, a négyszögletű sötétség; beleugrik. Nem hagy magának időt arra, hogy lássa, milyen messze van üldözője, csak gyorsan bezárja az ajtót és hátrál; biztos benne, hogy bármelyik pillanatban betörhet.

Már kezd visszaváltozni emberi alakba, és mint ilyenkor mindig, kicsinek, zavartnak érzi magát, minden porcikája fáj, mintha álomból ébredne másnaposságra. Vakon nyúl hátra a kisasztalra, megtalálja a Glockot.

Tudja, hogy a puskát, a machetét kéne kézbe vennie, és plusztárakat. De abban a pillanatban teste leginkább arra vágyik, hogy egy sarokban összekucorodjon; a fal faanyaga meztelen hátába vág. Hallja, hogy reccsen a veranda padlója. Aztán egy pillanattal később halk kaparás hallatszik az ajtó túloldaláról; köröm siklik végig a felületen. Az ajtógomb lassan fordul, de a zárnyelv nem mozdul a zárban, így visszaugrik a helyére.

Eltelik egy perc. A mozgásérzékelő lámpa kikapcsol. Éles fehér fény helyett vizenyős, kékes ragyogás szűrődik be az ablakok résein. Az egyik hirtelen elsötétül. Miriam az orrán át, sípolva veszi a levegőt. Bárcsak besimulhatna teste a falba, bárcsak bútordarab lenne a szobában! Célra tartja a Glock csövét. Ujja megfeszül az elsütő szerkezeten. Csak negyedkilónyi erőt kell kifejtenie.

A sötétség visszahúzódik, az ablakrés ismét kéken világol. Aztán egy pillanattal később a mozgásérzékelő újra bekapcsol.

Nem érez megkönnyebbülést. Mintha hurok lenne a nyakán, és csak idő kérdése, hogy a csapóajtó kioldódjon alatta. Élete egyik leghosszabb csendjében vár. Alig lélegzik, hogy még jobban halljon. Aztán a kunyhó meg rázkódik, és valami puffan a tetőn. Nem kiált fel, csak az öklébe harap.

A rézsútos mennyezet horonycsapos deszkából készült. Amikor a lépések lassan, tompán megindulnak, ötven év pora záporozik le. Miriam kipislogja a porszemcséket a szeméből, és olyan erősen markolja a pisztolyt, hogy a fém a tenyerébe vág. Arra összpontosít, hogy a fa reccsenéseiből meghatározza a lépések helyét; aztán úgy érzi, pontosan be tud határolni egy kört a mennyezeten, ahol biztosan eltalálja Magogot.

Mert hogy baszakodik vele. Elege van már abból, hogy baszakodjanak vele. Fölemeli a Glockot és lő.

Öt sorozatot lő ki; a kipattanó töltényhüvelyek az ölébe hullnak és égetik, de ezt alig veszi észre. A kunyhó meg remeg, mintha autóval ütközött volna. Talált. Az elesett test mennydörgő hanggal gurul le a tetőről. Rövid csend, aztán erős, tompa huppanás.