58. FEJEZET

Chase Williams utasítja a nőket, hogy vetkőzzenek le. Ketten vannak, egy ázsiai és egy szőke; mindkettő karcsú, darázsderekú, és azt teszik, amit ő mond nekik. Az ázsiain hosszú vörös pulóver feszül fekete bőrövvel és hozzáillő, térdig érő csizmával. Amikor lehajol, hogy lehúzza csizmáján a cipzárt, úgy fordul, hogy a feneke kidudorodjon, és ki villanjon a két félgömböt elválasztó lila tanga. A szőke combközépig érő fekete ruhát visel, amely tintaszín halomban hullik le róla a bokájához. Félrerúgja a magas sarkú cipőjével együtt.

Chase azt mondja nekik, hogy simogassák egymást. Tartsanak neki egy kis bemutatót. Nincs zene, de úgy mozognak, mintha hallanának valamit, hajukat dobálják, csípőjüket emelik, kezük végigfut combon, mellen, a has hosszú egyenesén. Megragadják a bugyi gumiszalagját. Mohón pillantanak Chase-re festett szempillájuk fátyola mögül.

Williams elnök falán két aranykeretes portré lóg: Andrew Jackson és Teddy Roosevelt. A dekoráció minden elnöknél változik. Ő ezt a két képet kérte; gyakran hivatkozott rájuk kampányában; nem Lincolnt, nem Reagant akarta látni, nem is a szokásos régi gárda valamelyik tagját. Jackson és Roosevelt is szenvtelenül nézi a nőket, ahogy ő. Chase mindig azt mondja, hogy ez a Jackson meg ez a Roosevelt normális seggfej volt. Mindenki Népháznak hívta ezt a helyet, nem Fehér Háznak, és ez tetszik neki; kedvére van, hogy ez a kifejezés felülemelkedik a szobrokon, a kifényesített fafelületeken, a múzeumszerűségen, és a rend helyett inkább a gyengeség és a kis piszkos titkok lehetőségét hangsúlyozza.

Bár nem kéri erre a nőket, lassan az ágy felé mozdulnak; tudják, hogy ott akarja látni őket. Nem dőlhetnek egyszerűen rá, fel kell mászniuk. Az ágy elég masszív; hatalmas, és kilencven centire van a földtől. Baldachintartó faragott oszlopai kígyófejben végződnek. Amikor a lakberendező rákérdezett, nem kérne-e kisebbet, fenyegetően pillantott rá és közölte, hogy nem, csakis a king size felel meg neki.

Nem megy oda a nőkhöz. Füles fotelében ül, a sarokban, lábát keresztbe téve. Tengerészkék öltöny van rajta, ami valami varázslat folytán jelent meg a szekrényében, és tökéletes szabású, mintha rá öntötték volna. Mellette kerek faasztalon rézlámpa áll és egy stósz összetűzött dokumentum a délelőtti tájékoztató megbeszélésről. Sosem fogja elolvasni őket. Minél többet olvas, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud.

A nők vonaglani kezdenek. Kicsatolják melltartóikat, mellük kibukik. Szájuk megnyílik, nyelvük kicsap, egymást ízlelgetik. Folyamatosan őt nézik, várják, hogy megmondja, mit csináljanak. Lekapcsolja maga mellett a lámpát, hogy árnyékban üljön. Nézni akar, nem azt, hogy őt nézzék.

Valahol azt hallotta, hogy az elnökök gyorsabban öregszenek, hogy hivatalba lépve hirtelen őszülni kezdenek és meg ráncosodnak. Nyilván erről van szó. Haja gyérül, a hajvonal egyre távolabb kerül a homlokától. Bőre májfoltos, mint a lehulló falevelek. Izmai puhák, hasa kidudorodik. Amikor kiszáll a zuhany alól, nem törli le a párát a tükörről. Undorral tölti el saját tükörképe. Már nincs energiája edzeni; csak enni és aludni akar. Furcsa belegondolni, milyen fiatal volt egykor; kisbaba az anyja keblén, focilabdát az ujja hegyén táncoltató kamasz, lüktető erekciójú huszonéves, és ez a személy valahol összekuporodva lapul benne, mint valami féreg.

Volt idő, amikor az ágyban vonagló két nő látványától rohamközeli állapotba került volna. Annak az időnek vége. Kíváncsi, persze, de nem ébred fel a vágya. Próbál arra koncentrálni, hogy testéből minden vér az ágyékába gyűljön, hogy felizguljon. Lehet, hogy ma más lesz. Lehet, hogy ma jó napja van. Mert itt van két nő, aki bármit megtesz, amire csak kéri őket. És mert idáig még nem történt semmi. A rossz hiánya. Az egy jó nap. Milyen szánalmas ember lett belőle! Kezét próbálgatja; kicsatolja az övét, nadrágjába nyúl, masszírozza, de érzéketlen kukacot tapint. Semmi.

A portrék a falon mintha bámulnák. Arckifejezésük megkeseredett, vészjósló. Csalódást okozott nekik. Az egyik nő – a szőke – megszólal:

– Mikor jössz ide hozzánk, hogy meg bassz minket? – kérdi, azzal hanyatt fekszik, lábát széttárja, tenyerét a lába közé veszi.

– Hosszú napom volt.

– Tessék?

– Elmehettek. Mindketten. Fáradt vagyok.

A nők felülnek, ajakrúzsuk elmosódott, hajuk kócos; az ázsiai lecsusszan az ágyról, elindul Chase felé.

– Maradni akarunk. Azt akarjuk, hogy jól érezd magad – mondja, azzal kezét nyújtja felé.

Chase hátrálna tőle, de nincs hova menni.

– Tűnés! – szól, azzal felhúzza cipzárját, a levegőbe csap, és remegő kezébe hajtja a fejét. – Hagyjatok békén!

Egyszer hallott egy történetet egy férfiról, aki a lőszergyárban dolgozott. Úgy saccolta, hogy tíz év alatt több millió dumdum lövedéket rakott össze. Rézhegyet a gyújtókupakba. Száznyolcvanöt lőporszemcse. Nikkelvégű, rézvégű. Egész nap ott állt a présgépnél, aztán minden este nézte a híreket, és látta, hogy Arkansas államban közúti rutinellenőrzésnél lelőttek egy zsarut, New Jersey-ben egy lányt lőtt szemen az öccse, amikor az éjjeliszekrényből kivett pisztollyal játszott. Meghúz egy kart a billingsi gyárban, és két hónappal és háromezer mérfölddel odébb valaki az életét veszti. Egyik dolog a másikhoz vezet.

Erre nagyon sok példa van. Az ember balra fordul ahelyett, hogy jobbra fordulna, és így elkerüli a frontális ütközést, amitől egész életére agykárosodott lenne. Vagy viccel az egyik barátjával, hogy remeg a keze, és az illető elmegy az orvoshoz, aki agydaganatot fedez fel nála, még az áttétképzés előtti stádiumban. Vagy úgy dönt, hogy megáll a boltnál, hogy vegyen egy palack bort, és ugyanakkor nyúl a palack shiraz felé, amikor egy hófehér mosolyú nő, aki aztán két gyereket szül neki, majd lelép egy Sasa nevű pincérrel. Ha az ember túlságosan elgondolkodik ezeken a dolgokon, akkor a házból sem lesz kedve és mersze kimenni. Egy döntés dominószerűen végig dőlhet az ember életén.

Egy C-4-gyel megrakott repülőgép spirálvonalban zuhan lefelé az égből. Na és akkor mi van?

A Bonneville Szövetségi Áramügynökség (BPA), amely a Hanford atomerőmű és harmincegy állami vízi erőmű által termelt energiát értékesíti, nem érhető el sem az Interneten, sem telefonon.

Szolgáltatási területébe tartozik egész Washington, Oregon és Idaho állam, valamint Montana nyugati része és Kalifornia, Nevada, Utah, Wyoming, Kelet-Montana néhány kisebb területe is. A BPA nagykereskedői vásárlói közé állami és részvényesi tulajdonban levő közművek, közintézmények, hatóságok tartoznak, valamint nagy iparvállalatok, köztük alumíniumgyártók. Ráadásul az északnyugati tranzithálózaton a BPA nagy interregionális nagyfeszültségű vezetékeket üzemeltet, amelyek Kanadát Kaliforniával és a KözépNyugattal kötik össze. A robbanás után nagy területen van részleges és teljes áramkimaradás, aztán összeomlik a nyugati hálózat. És aztán? Mi van akkor, ha nincs áram? Ha a sugárzás beüt, és a Csendes-óceán menti északnyugati vidék napok alatt kiürül?

A Boeing és a Precision Castparts veszteségei padlóra küldik a repülőgépipart.

Az Intel nagy gyártóközpontjának elvesztése miatt hatalmas hiány keletkezik a számítógépek és a chipek piacán, hiszen ott tervezték és gyártották a világ számítógépchipjeinek nagy részét.

A Costco összeomlik. És kis híja, hogy más cégek is követik a példáját, amelyeket a katasztrófa lefejezett: a Nike, a Columbia Sportswear, a Microsoft, a Starbucks, a Cray Computers, az Amazon, a Safeco és a PEMCO, a Nordstrom, a REI, az Alaska Airlines, a MSNBC, a Nintendo, a T-Mobile, az Eddie Bauer, az Expedia, a Greenbrier és a Daimler Trucks.

Seattle és kisebb mértékben Portland kikötője fogadja be az Ázsiából az Egyesült Államokba érkező árukat; ezt a fogadókapacitást nem tudják átvenni más kikötők.

Még a Facebook is érintett, hiszen az egyik legnagyobb adatközpontjuk Prineville-ben rögtön leállt.

Mindez pánikot okoz, a pánik hatására összeomlik a tőzsde, a tőzsde összeomlásának hatására pedig világgazdasági válság alakul ki, így amikor eljön január 20.-a és Chase-t hatalmas hóviharban beiktatják hivatalába, tudja, arra ítéltetett, hogy elvigye a balhét. Gyakorlatilag nincs támogatottsága a nyilvánosság körében és a kongresszusban sem. Partizánviszályok már kétszer vezettek ahhoz, hogy kormányzati funkciók működése állt le, és majdnem előadódott az a példátlan eset, hogy a kormány fizetésképtelenné vált.

Ez túl sok, ezt lehetetlen elviselni.

Miután a nők összeszedték ruháikat, miután hangosan odasúgják egymásnak, hogy siessenek, miután az ajtó kattanva becsukódik mögöttük, Chase felugrik a fotelből. Leveri a lámpát a kisasztalról, a papírokat a földre söpri. Mielőtt elülne a papírok havazása, odalép Roosevelt és Jackson portréjához, letépi őket a képszegről, a szoba másik végébe hajítja; az egyik egy antik földgömböt talál el, a vászon kiszakad. Feltép egy párnát, lerántja a takarót az ágyról. Rosszul van a parfüm szagától, ami fertőző ágensként lebeg a helyiségben. Letépi a függönyöket a karnisról. Holdfény árad a szobába, ebben a megvilágításban a lakosztály olyan, mintha víz alatti világban lenne. A falat csapkodja, aztán átkozódik a fájdalomtól és hóna alá dugja a kezét. A fürdőszobába botorkál, a pipereszekrényből előkapja a fiola Volpexxet, és úgy nyitja fel, mintha madár nyakát csavarná ki.

A fürdőszoba ablaktalan márványcella. A tükörben meglátja homályos képét. Olyan, mint egy fantom. Volt már közel a halálhoz, de mindig úgy érezte, hogy elkerülhető, amiből szinte visszataszító erő áradt. Most az ellenkezőjét érzi, mintha elkerülhetetlen lenne, mintha sötét száj vonzaná.

Az egyik dolog vezet a másikhoz. Ok és okozat. Ha az egyik ember úgy dönt, hogy telepakol egy repülőt C-4-gyel, és az olyan krátert üt, amibe egy egész nemzet belezuhan, talán neki is lehet választása, aminek hasonlóan nagy hatása lehet. A gyógyítást választja. Úgy képzeli, hogy ott, akkor, abban a pillanatban elkezdődik valami, ami kiterjed és mindenkire hatással lesz.

Erősen zihálva áll a vécé előtt, beledobja a fiola tartalmát, és leöblíti az összes tablettát. Tudja, hogy ha még egy pillanatig vár, az lesz a vége, hogy a vécécsészébe dugja a fejét és tenyeréről habzsolja a gyógyszert, amely már oldódik a vízben. Még itt, a másodikon, a magánlakosztálya előtt is mindig őrködik valaki a folyosón, mindig figyelik, egyfolytában azt kérdezik, hogy szüksége van-e valamire, mintha magatehetetlen lenne vagy néma gyerek. Jobban szeret Camp Davidben lenni.

Ha kopognak, az sosem jelent jót. Ha kopognak, akkor újabb rossz hírek érkeznek a gazdaság teljesítményéről, arról, hogy a növekedés lassul, alig mozdul, az olaj-és élelmiszerárak az egekbe csapnak, hogy az emelés után a kamatlábak csökkentése sem segített, hogy a S&P duplán leminősítette az országot, rossz hírek az inflációról, a hajléktalanságról, arról, hogy mindenki milyen dühös, és a támogatottsága 30 százalék. Azt mondják, ez mind az ő hibája. Az erőszak erőszakot szül. Ha inkább az integráción dolgozott volna, az ellenállásnak nem lett volna minek ellenállnia. Most már túl késő. És most az ország és a lakosság egy részét kimetszették az Egyesült Államok területéből, mintha késsel vágták volna ki. Kísértetföld visszaszerzésére tett minden erőfeszítése értelmetlen, a pénz és a források pocsékolása. Nemrégiben a New York Times nagy cikkben foglalkozott a Csendes-óceán északnyugati vidékén folytatott terepmegtisztítási és terrorizmusellenes erőfeszítésekkel. Azt írták: „Vesztett csata. Mint szélviharban avart gereblyézni.”

Megint kopognak. Illetve ez már inkább dörömbölés. Mintha valaki egész alkarjával csapna az ajtóra. Követeli, hogy engedjék be. Nem válaszol, az ablakba áll, kifele néz. A pázsiton németjuhász kutyás biztonsági ember járőrözik. Virágzó cseresznyefa hullatja szirmait; a holdfényben a fehér sziromdarabok tépett papírfecniknek tűnnek. A hold hideg kék korongként lóg az égen. Csillagokat nem lát, a város fényei elnyomják az égitestek halvány ragyogását, de egy vörös fényt észrevesz az égen: az lehet a Mars.

Lehet, hogy a kopogás nem is olyan rossz hír. Lehet, hogy az egyik kurva itt felejtette a fülbevalóját. Vagy egy ügynök, aki hallotta, hogy Chase szétszedte a szobát, és meg akar győződni arról, hogy az elnök úr jól van-e, és megkérdezni, nincs-e szüksége valamire, esetleg kér-e egy szendvicset vagy házvezetést, vagy segítsenek neki mindent visszarendezni, ahogy volt.

Nyílik az ajtó, Bölényfej egy pillanatig a lakosztály küszöbén áll; a kinti fény tisztán vetíti árnyékát a sötét szobába; óriásnak látszik.

– Chase? – szól be, a villanykapcsolót keresve.

– Ne kapcsold fel!

Bölényfej karja lekonyul az oldala mentén. Nagy lendülettel becsukja maga mögött az ajtót, a sötétségbe bámul; szeme még nem szokott hozzá.

– Valami baj van?

– Semmi – feleli Chase. – Minden.

Bölényfej megbotlik a takaró tömegében.

– A francba, semmit se látok! – Az egyik állólámpába kapaszkodik, a szétszórt iratok láttán a fejét csóválja. Leguggol, aztán feladja a rendrakási kísérletet; felveszi a levert asztali lámpát, visszateszi az asztalra, megpróbálja visszailleszteni kibicsaklott ernyőjét, mielőtt bekapcsolja. Szemüvege aranyló fényt ver vissza. – Lehet, hogy találtunk valamit Balorról.

– Mondjad!

– A Pittock-villa. Portlandben. Nem száz százalékig biztos, de a műholdak jelentős tevékenységet mutattak azon a helyen. – Megmagyarázza, hogy cselekedni kell. Elmondja, amit már tucatszor mondott: hogy ez az ő pillanatuk, a területek szennyezése, az infrastruktúra teljes tönkretétele után maximális nyomás alatt kell tartani a likánokat. – Szorult helyzetben vannak. Ha fenntartjuk a nyomást, megtörjük őket.

Ezt már sokszor megtárgyalták. Hogy Balor legyen a legfőbb prioritás. Hogy a kígyó fejét kell levágni. Hogy az ellenállás egy kicsit vonaglik még, aztán nem ad több életjelet.

Most, hogy Jeremy Saber nincs már a képben, mondja Bölényfej, úgy tűnik, a helyébe Jonathan Puck lépett. Angol. Kétszer toloncolták ki. Huszonhétszer ítélték el. Lopás, testi sértés, nemi erőszak, kábítószerrel való visszaélés, fenyegetés, illegális fegyvertartás.

– És fel tudod fogni, csak százhatvan centi magas. Kisnagy ember. Semmi esélye, hogy egy ilyen testalkatú és temperamentumú ember vezetni tudná vagy összekovácsolhatná a helyileg is szétszórt mozgalmat.

Bölényfej egész éjjel képes lenne beszélni. Chase a szavába vág.

– Küldd oda az emberünket.

– Rakétacsapást akartam javasolni.

– Hagyjuk a katonaságot. Már kétszer elbaszták. Szétrobbantottak egy általános iskolát, tele mexikóiakkal. Lebombáztak egy gátat, és elárasztottak vízzel egy egész istenverte várost.

– Nem emberekről beszélünk. Nem gondolhatunk így a lázadókra.

– Menjetek oda helikopterrel, a testek kötélen lógjanak a levegőben, mint egy darab ölfa. Halkan, tisztán. így fogjuk csinálni.

– ^Így?

– Küldd oda azt az embert. Téma befejezve. Azt akarom, hogy egy levágott fejet tudjunk végigparádéztatni a Pennsylvania Avenue-n – mondja Chase, és egyetlen metsző pillantással minden további vitának elejét veszi.

Mindketten hátralépnek; nagy termetűek, a padlólapok nyikorognak alattuk. Bölényfej aggódón nézi, aztán tollat vesz elő belső zsebéből, és ráharap a végére, mintha pipaszár lenne.

– Minden rendben van?

Chase-nek eszébe jut a vécéöblítés zaja, a tabletták konfettizápora, ahogy eltűntek az örvényben. Arra gondol, hogy elmondja Bölényfejnek. Elmondja, hogy tiszta akar lenni, csak egy időre. Méregteleníti a szervezetét. Hogy meglássa, vajon a régi Chase előjön-e abból a ködből. De nem lehet. Bölényfej úgyis azt mondaná, hogy nem teheti. És nagyon elege van abból, hogy megmondják neki, mit tegyen.

– Minden kibaszottul rendben van. Hát nem látod?

Chase képtelen Bölényfej szemébe nézni. A padlót bámulja, ahova a szobában elhelyezett lámpák árnyékot vetnek.

– Örülnöd kéne. Örülj. Ezért dolgoztunk. Annyi éven át – mondja Bölényfej alig hallható hangon, megrökönyödve.

– Ezért? Ezért dolgoztunk? Ezt akartuk? – kérdi, körbemutatva a rommá dúlt szobában. – Ezt ugye te sem hiszed el?