43. FEJEZET

Washington állam nyugati részén mindent moha borít, és átható a földigilisztaszag. Gyakrabban esik az eső, mint nem. Az autók rozsdafoltosak az óceán felől fújó sós szelek miatt. Szeptemberben Miriam talált egy motelt Tacoma közelében, ahol nem tettek fel kérdéseket és megengedték, hogy hetente, készpénzzel fizessen. A falak fenyőlambériával vannak borítva, a szőnyeg foltos, a mennyezeti lámpákban döglött rovarok sötétlenek. Nem tilos a dohányzás. A hét szoba közül három előtt kerti székek és grilltűzhely. Ezekben a szobákban laknak. Az egyik lakó egy fogatlan férfi, Miriam gyanítja róla, hogy drogot kotyvaszt. A másik egy piszkosszőkére festett hajú kurva, akin mindennap ugyanaz a lila miniszoknya feszül.

A szövetségi börtön Seattle-től tizenkét mérfölddel délre van. Nincs körülötte kerítés. Területe mentén egyetlen őrtorony sem látható. Ez azért van, mert a fogvatartottak sosem lépnek ki a szabadba. Teljes elszigeteltségben vannak. A börtön furcsamód nyilvános helyen áll, egy Rent-A-Wreck használtautó-kölcsönző, egy Bull Pen Pub és egy All Star Grocery közelében, ahol Miriam rendszeresen leparkolja a Ramchargert, és csak ül, nézi a börtön szokásos szürke épületét. Bevehetetlen középkori várra emlékezteti.

A városban szinte minden sarkon van Starbucks kávézó; ezeknek a kávézóknak az ingyen Wi-Fi-jére csatlakozik, és kutat. A börtönt 1997-ben építették, 677 rabot tartanak fogva itt. Némelyik már elítélt, mások még ítéletre várnak. Bűneik spektruma tág: anarchista mozgalomban való részvétel, illegális megfigyelés, repülőgépeltérítés, bankrablás, belföldi terrorizmus. Egy nyilvános telefonról kezdeményezett hívásra az volt a válasz, hogy Jeremy nincs fogolyként nyilvántartva, de ez semmit nem jelent.

Nem bízik abban, hogy sikert érne el vele, és nincs is türelme kivárni az aktatologatást, hogy megszerezze az épület tervrajzát, de rákeres, ki volt az építész. A Google-ban könnyen meg is találja. Egyik éjszaka betör a cégéhez, és ellopja a terveket, plusz három számítógépet, hogy rendes rablásnak tűnjön.

Pillangómintás ágytakaróján kiteríti a terveket; a papír szélét sáros tornacipőjével és puha kötésű krimikkel nyomtatja le, amelyekre a vegyesboltban tett szert. Nem tetszik neki, amit lát. Ha riadó van, minden folyosó és lépcsőház ajtaja automatikusan záródik. A vastag fűtéscsöveken rácsok vannak, hogy ne legyen elég hely bemászni. Minden emeleten van ellenőrzőpont, a két föld alatti szinten is. Az ottani cellák ablaktalanok, bevehetetlenek. Jeremyt nyilván ott őrzik.

Gondolatban sok különböző forgatókönyvet végigfuttat. Elképzeli, hogy egy túsz nyakának szegezett fegyverrel lép be a főbejáraton. Hogy rövidzárlatot okoz a transzformátorban, az áramszünetben tüzet gyújt a szellőzőaknában, és beoson a tűzoltókkal együtt. Elképzeli, hogy az egyik őrt követi hazáig, székhez kötözi, ki vallatja a börtön alaprajzáról és az eljárásokról, aztán elveszi az egyenruháját, és reméli, hogy blöffel bejuthat.

Mindennap edz; felkészül, de hogy mire, azt ő sem tudja pontosan. Csak azt tudja, hogy tartozik ennyivel a férjének, akivel már nem ért egyet, de akit persze még szeret. Megpróbálja kiszabadítani. Kötelessége. Kétsége sem fér ahhoz, hogy kínvallatásnak vetették alá. Nem kétséges az sem, hogy halálra fogják ítélni. Rá gondol, amikor az erdőben kanyargó ösvényeken fut, amikor fürdőruhát vesz fel és a Puget Soundban úszik, és a helyi park játszóterén húzódzkodik fel – széles fogással, keskeny fogással, alulról –, és lábemelésekkel nyújt.

Folyton olyan érzése van, hogy figyelik, ezért hord magánál mindig kést vagy pisztolyt; gyakran megáll ajtókban, utcasarkokon. Éjszaka a motel ablaka olyan, mintha nedves fekete szem lenne, amelyik őt nézi; behúzza a függönyt, és úgy alszik, hogy puskát vesz maga mellé az ágyba, mintha a szeretője lenne, akinek olajos illata és a súlya hosszú időre ott hagyja nyomát a párnán.

Egyik nap a drog kotyvasztó édeskémnek hívja, és Miriam a középső ujját mutatja neki, mire a vénember lotyónak nevezi. Másnap reggel a Ramcharger bal első kerekét kilyukasztva találja. Egyenesen a férfi szobájához megy, berúgja az ajtót, a drogost tetten éri a fürdőszobában, épp belőné magát; az arcát a tükörbe veri, a vécétartály fedelét leemeli, azzal veri hátba, majd közli vele, hogy ha még egyszer keresztbe tesz neki, meghal.

Az All Star Grocery parkolójába áll be, letekeri az ablakot, és a börtönépületet figyeli; nem tudja, mit keres, de fogalma sincs, mi mást tehetne. Elképzeli a férjét valahol az épület gyomrában. Az első dolog, amit Jeremy mondott neki, az volt, hogy szereti a teste illatát. Nem hangzott betanult szövegnek. így érzett; orrlyukai remegtek. Jeremy mindig ilyen volt; egyenes és agresszív, mohó és kitartó. Attól volt olyan jó vezető és rossz férj. Miriam évekig vele tartott. Most is őt követi, az ő érdekét a magáé fölé helyezte.

Egyszer, amikor még csak randevúztak, a William Archer egyetemen összefonódva feküdtek egy futonon, és Jeremy azt mondta, hogy szeretkezni fog vele. Miriam semmit nem tehetett ellene. Azt kérdezte:

– Te mindig megkapod, amit akarsz?

Mire Jeremy azt felelte:

– Többnyire igen.

– Én is. – Azzal inge gallérjánál fogva megragadta őt, és magára húzta.

Amikor Jeremy a rajtaütésekről beszélt vagy előadást tartott, Miriam úgy érezte magát, mint akkor, amikor szeretkezett vele – mintha egyre növekvő és melegen bizsergető energiagömb lenne benne –, és abból, ahogy a hallgatóság szeme csillogott, tudta, hogy mások is így éreznek. Néha arra gondolt, hogy elege van az ideológiából. Néha teljesen normális életre vágyott, normális beszélgetésekre – hogy így fessük ki a verandát, úgy nyírjuk a füvet –, focira, parki játszadozásra, arra, hogy a hátsó kertben grillezzenek a szomszédokkal. Amikor a lányuk meghalt, az a fénygömb, amely évekig Miriam bensőjében ragyogott, amely éltette az évek során, szétfoszlott, kihunyt belőle a fény, olyan lett, mint a kiégett izzószál.

Ma tíz mérföldet fut. Könnyű, szemerkélő eső szitál. A tengerpart felől fúj a szél, algák és döglött halak szagát hozza. Egy kopasz fán varjak gyülekeznek, a fa ágai elnehezülnek, mintha fekete, mérgező gyümölcs érne rajtuk. Fölreppennek, amikor elfut alattuk; szárnyuk felkavarja a levegőt, árnyékuk gomolyog körülötte.

Amikor végre visszaér a motelbe, izzik a tüdeje, ólomsúlyú a lába. Becsúsztatja a kulcsot a zárba, és ellenőrzi a padlóra szórt hintőport. Az ajtó mellett tart egy flakonnal, és valahányszor elhagyja a szobát, szór belőle a padlóra, hogy lássa, behatolt-e valaki, amíg ő távol volt.

Lehámozza magáról a melegítőnadrágot, a pólót, egy kicsit nyújtózkodik meztelenül, aztán belép a fürdőszobába, és a tükörben vörös orrú tükörképére bámul. A forró zuhany majd kiolvasztja belőle a hideget. A függöny ugyanolyan sötét narancsszín, mint a szőnyegezés. Félrehúzza, hogy megengedje a vizet… és karja mozdulatával feltárja az óriás Morris Magog guggolva kuporgó alakj át. Rá vár.

Öreg likán nő; bár nehéz megállapítani a hosszú kabát és fejkendő miatt. Inkább meggörbült faágra vagy hajlott kőoszlopra emlékeztet. Néhány kósza fehér hajtincs csúszott ki a kendője alól, arca előtt lebeg. Lassan mozog, üggyel-bajjal átlábal a csikorgó havon, máskor megtorpan a kérges felszínen. Vállán egy tegeznyi nyílvessző és kőrisfa íj. Nagy testű kutya követi – vastag nyakú, hosszú lábú állat, orra hegyes, mint egy farkasé –, szánkót húz maga mögött, tele fehér nyulakkal; testüket hamarosan meg nyúzzák, kibelezik, megfőzik, minden egyes porcikájukat, inukat, szőrüket hasznosítják. Nyílvessző vagy csapda ölte meg őket; véres szőrük olyan, mint a csatatér, amely a kutya nyüszögésével együtt az asszonyt megállásra készteti.

Egy oldalösvényen közeledett a kanyon felől; sokáig áll a szurdok bejáratánál, a mészárlás nyomait szemléli. A Humvee-k és a MRAP-ok még füstölögnek; bármi történt is itt, nemrégen történt. A szurdok falain golyók és rakéták ütötte lukak látszanak; fekete glóriák íródtak a kőbe. A szél süvít, a kutya tutul az összeégett hús, az égett gumi szagától. Rengeteg test, egy halom összetört test. És milyen mozdulatlan mind!

Az asszony odamegy hozzájuk. A havon kidobott töltényhüvelyek csillognak. Kabátja egy rejtett zsebéből kést vesz elő. Az egyik testnél jár, aztán a másiknál; nem bajlódik gombokkal, csatokkal. Éles pengéjével nejlont és vásznat vág át, gyorsan átkutatja a zsebek, övtáskák tartalmát; egyes holmikat eldob, másokat a szánra tesz. Töltényt, gyufát, kést, elsősegély-felszerelést, törlőkendőt, nadrág szíjat, tábori kulacsot, távcsövet. Az egyik katonának a fél feje hiányzik. A másik mintha mosolyogna. Gyomra és mellkasa tele van golyókkal. Egy másik igyekezett fedezékbe mászni; harminc-méternyire jutott, vastag, csúnya vércsíkot húzott maga után a havon.

Egy másik katona a hátán fekszik. A kutya nyöszörög, csahol, a havat kaparja a feje mellett. Arca nem látszik a vértől, sártól, napszemüvegtől. Fiú. Válla felszakadt; az asszony nem tudja megállapítani, hogy golyó vagy repesz okozta-e a sebet. Sisakja eltűnt. Az egyik csizmája is. Lehajol, leveszi egyujjas kesztyűjét – nyúlszőrrel bélelt bőr –, csontvázszerűen sovány, leprafoltos kéz. Lekapja a fiú napszemüvegét. A fiatal katona szeme félig le van csukva, amiből semmit nem tud megállapítani.

Az öregasszony benyúl a fiú magas gallérja mögé, megérinti a nyakát, pulzust keres. Ekkor a fiú szeme hirtelen felnyílik, majd lecsukódik; olyan gyorsan, hogy észre sem vette volna, ha nem kereste volna az élet jeleit. Az asszony feláll, körülnéz, hogy lássa, nem figyeli-e valaki. Tőre pengéjén megcsillan a napfény.