64. FEJEZET

Chase a betontribünről nézi a küzdelmeket. Virginia államban, Fredericksburgban vannak, a vásártéren, ahol többnyire haszonállatokat szoktak bemutatni. A tető acél, a talaj kemény föld. A likánok némelyike hosszúra növeszti és varkocsban viseli a haját. Mások rövidre nyírják, halántékukra cikázó villámrajzolatot borotválnak. Megint mások befestik az arcukat, koponyát, vicsorgó démont csinálnak magukból. Strasszal kivert bőr-, latex-vagy poliészter ruhát viselnek; hamis kövek csillognak a fényben, ahogy tapsvihar közepette előtörnek az ajtóból; a beton lelátókon és összecsukható alumíniumszékeken ülők éljeneznek, a neonfénnyel megvilágított földes porondot figyelik.

Inkább gödörszerű a hely, mint ring. Nincsenek kötelek, se oszlopok. Csak a három méter magas beton peremfal, ahol húsz négyzetméternyi felkapart, sártól szennyes föld látható. Öt fekete hangszóró viszi a kommentátor mennydörgő hangját; bemutatja a harcosokat: Farkasvész, Csuklyás Igazság és hasonló neveken.

A harci játékokat a Combat Zone nevű zenei tévéadó szervezi. Kíméletlen erőszakot ígérnek. Szék, létra, rajzszög, borotvapenge, neoncső és szögesdrót alkotja a hagyományos fegyverarzenált. És fogak meg karmok.

A likánok szinte repülnek az arénába. Két lábon és négykézláb támadnak egymásra. Marokkal szorítanak légcsövet, kezeket csavarnak hátra, csomószám tépnek hajat, húscafatokat szakítanak ki, és mintha örömüket lelnék a fájdalomban, ha adják, ha kapják, mert a fájdalom jó érzés. így gondolja Chase. A fájdalom jó érzés. Mert arra emlékezteti az embert, hogy életben van. Él. Eleven. Ellentétben azokkal, akiket béna ködben tart a Volpexx.

Néhány héttel korábban meglátogatott egy likán börtönt, azon tucatnyi intézmény egyikét, ahol azokat tartják, akiket terrorcselekmény elkövetésével vádolnak vagy gyanúsítanak. Hangok visszhangoztak a betonfolyosókon. A cellákban meztelen felsőtestű, beesett szemű férfiak járkáltak nyughatatlanul fel-alá; bordáik karmoknak látszottak behorpadt hasuk fölött. Arcukat a rácsokhoz nyomták, értelmetlen hülyeségeket szónokoltak és mormogtak. Sajnálta őket. De az arénában levő likánokat nem sajnálja. Sőt, irigyli őket.

Chase a közönséggel együtt éljenez. Farmernadrág van rajta, kapucnis pulóver, mélyen az arcába húzott baseballsapka. Napok óta nem vágta a szakállát, borostás. A titkosszolgálat két ügynöke van mellette jobbról-balról, akik nagyon igyekeznek civilnek látszani – Redskins-dzseki van rajtuk –, de olyan nyilvánvaló faarccal néznek és figyelnek, hogy Chase kénytelen időnként könyökkel oldalba bökni őket és megmondani, hogy nyugodjanak le, lazuljanak egy kicsit. Nem akarták őt elhozni ide. Chase azonban parancsot adott nekik, kirúgással fenyegette őket, ha nem engedelmeskednek.

Trice és Houston különleges ügynökök. Így hívják őket. Ő Csöbör és Vödör néven illeti a két tisztet. Szinte képtelen megállni, hogy valakinek ne adjon becenevet. A belügyminiszternek, a kereskedelmi miniszternek, a gazdasági miniszternek, a kabinettitkároknak, a NASA igazgatójának, a vezérkari főnöknek, a legfelsőbb bíróság elnökének. Túl sok arc, túl sok név, mindannyiukat az a vágy egyesíti, hogy rávegyék őt valamire, amit ő nem akar megtenni.

Naponta három órát edz. Futópadozik, súlyt emel. Egész teste mintha gyönyörtől lüktetne, valahányszor újabb ötven kilót emel fel, valahányszor jól behúz a zsáknak. Teste kirobbanó erőtől duzzad, érzi magában az energiát.

A ring ben küzdők látványa hasonló érzéssel tölti el. Keze kinyílik, ökölbe szorul. Inkább liheg, mint lélegzik. Izmai megfeszülnek. Amikor úgy érzi, a kontrollvesztés határán van, amikor a vér rezes ízét érzi ínyén, odahajol az egyik ügynökhöz.

– Ideje indulni.

– Igenis, elnök úr – felelik ketten egyszerre.

A felderítőegység bázisa Salemtől délre van; széles mező, amelyet gyakran használnak arra, hogy szárazföldi csapatokat tegyenek le. Mellette autópálya halad. Éjszaka köd árad az erdőkből és az árkokból, feltölti a világot, a levegő olyan, mintha kísértetekkel lenne tele. A felderítő alakulat érkezését hajnalra tervezik, amikor már megfelelőek a látási viszonyok.

Patrick órákig vár. A Night Train testén izzadságként cseppekben gyűlik a pára. Csuromvíz a haja meg a ruhái. Az izgalom és a nyugalom, amelyet éjszaka érzett, a múlté, helyébe szorongás lépett. A hang furcsán terjed a ködben, a szél időnként a fülébe fúj, arra mindig megfordul. Fenyőtoboz esik le. Mókus cakkog. Egy letört ágról betárazott pisztoly jut eszébe.

Korábban, amikor lassan hajtott a ködön át, egy füles szarvas szökellt fel előtte az úton, és olyan hihetetlenül magasra ugrott, hogy egyetlen fehér farokvillanással átúszott a szögesdrót felett és eltűnt a ködben, amelyben kis időre tejszerű lyuk támadt, aztán bezáródott utána.

– Láttátok ezt? – kiáltott fel Patrick, aztán rájött, hogy senki nem hallja. – Ez gyönyörű volt.

Akkor olyan jó érzése volt. Magabiztos lett. Céltudatos. Azt kívánta, bárcsak tartalékolni tudna ebből az érzésből máskorra. Most elérhetetlen ez az állapot. Órája lassan delet mutat, a köd pászmákra bomlik a lába körül. Az éjjel szabadkozva beszélt a hadnagyával, aztán a parancsnokkal is. Nem próbált alkudozni. Nem érezte szükségét. Szidták, átkozott bolondnak nevezték, ahogy arra számított is. Mi a fenét gondolt – csak úgy engedett egy szeszélynek, az életét kockáztatta, felrúgott minden írott szabályt –, meg sem próbálták megérteni.

– Uram, a legnagyobb tisztelettel elnézést kérek.

Elmondta, hogy mit talált, minek sejti a fiolát. Hosszú csend következett. Aztán megmondták neki a koordinátákat, ahol másnap találkoznak. Hazaviszik.

Arra gondol, hogy erőfeszítéseit talán nem honorálják jelentőségének megfelelően. Lehet, hogy a börtönben találja magát. Lehet, hogy a fiola csak egy darab üveg, és nincs benne más, csak por, semmi érték. Távcsővel figyeli a horizontot. Gyapjas halmokban, szórványosan lógnak felhők az égen, de különben tiszta az ég. Hegyek nőnek fel, megmutatkozik a hegység, a Hood, a Jefferson éles fehér csúcsai karcolják az égboltozat kékjét. Úgy tippeli, hogy a helikopterek keletről fognak jönni. Két Blackhawk, talán több is. Végig pásztázza a hegygerinceket, a hegycsúcsokat. Semmi.

Leengedi a távcsövét. Szél fúj az erdőben, rázza a fákat, susog a törzsek és levelek között. Aztán eléri a meleg hullám, kemény szemcsés homokot hord, elfújja a köd utolsó foszlányait. Behunyja a szemét, arcát az ég felé fordítva élvezi a napsütést. Éppen időben nyitja ki, hogy meglássa, hogy egy teherautókból és dzsipekből álló konvoj áll meg a mező szélén húzódó úton, alig tízméternyire.

Eláll a szél, meghallja a motorok hangját, olyan, mintha egy nagy állat morogna. Kivágódnak az ajtók. Húsz komor arcú mexikói férfi ugrik ki a kocsikból.

Fegyvert rántani teljesen értelmetlen. Máris több pisztoly, puska csöve irányul rá. A fekete furatokba bámul és várja a golyókat. Arra gondol, vajon meghallja-e a lövést, amely megöli. Reméli, hogy nem. Reméli, hogy a halál gyorsan jön, minden érzéke egyszerre kitörlődik, csend, sötétség, béke.

Összerezzen a „Patrick” hallatán, mintha závár csattant volna.

A lány átnyomakodik a férfiak között. Patrick azonnal felismeri, de a kép, hogy Claire ott áll előtte, és az emlék, ahogy ott ült a Wranglerében, ismeretlen csillagképként jelenik meg tudatában. Csak a szemükkel beszélnek. Zavar és öröm van tekintetükben, amely szerint Claire idősebbnek tűnik, és Patrick is, mintha a világ összeomlása kiszorította volna belőlük a fiatalságot, és átpréselte őket a felnőttség oldalára. Szemük azt mondja: „Alig hiszem el, hogy te vagy az.”

– Te vagy az – mondja Claire.

– Én vagyok.

Mielőtt bármit mondhatnának, a levegőt helikopterek rotorja veri fel, és ők az égre néznek.

Chase még nem nyúlt a villanykapcsolóhoz – az ajtó még be sem csukódott utána –, amikor lámpafény gyúl a sötét szobában. Narancsszín fénykörében Bölényfej ül. Szemüvegén megcsillan, tükröződik a fény. Keze hosszú pillanatokig marad a húzóláncon, míg Chase ott áll, meglepetten, zakója félig rajta, félig levetve.

– Hol voltál?

– A városban.

– Hol?

– A városban.

Alig néhány perccel korábban, amikor átsétált a zúgó fémdetektorokon, amikor az egyik szolgálattevő odalépett hozzá és a zakóját kérte, Chase elég nyersen elküldte. Azt mondta, egyedül is fel tudja akasztani a ruháit. Most lehámozza magáról a zakót és a padlóra dobja.

– Ki kellett jutnom egy kicsit.

Bölényfej nem emeli fel a hangját, amikor azt mondja:

– A kurva Egyesült Államok elnöke vagy. Te nem mehetsz csak úgy ki a városba.

Chase ekkor nagyon utálja. Gyűlöli a komor képét, félelmetes tekintetét, ami az elnöki rezidencia falán lógó portrék komoran bámuló ábrázatához hasonló, ő is csak addig támogató, amíg megfelelően viselkedik, amíg úgy látja el a feladatát, ahogy ők jónak tartják. Nem mehet sehova egyedül, semmilyen döntést nem hozhat egyedül. Nem lesz a játékszerük, ő nem a „vele mindent lehet” Mr. Smith.

– Feltételezem, nem azért jöttél, hogy kioktass.

– Valami történt – közli. Mozdulatlansága egyenesen idegesítő. – Valami nagy dolog.

Chase nem áll meg, hogy meghallgassa. A fürdőszobában lehúzza a cipzárját, vizel, így Bölényfej kénytelen várni vagy a vízzubogás zajában elmondani, amit akart. Chase nem siet, komótosan kezet mos.

Amikor előjön a mosdóból, Bölényfej még mindig a fotelben ül, lába keresztbe, keze a térdén összefonva. Azt kérdezi, Chase emlékszik-e a Csodafiúra, a púnk kölyökre, az egyetlen túlélőre, akivel a repülőgép-eltérítéses esetnél annyit foglalkozott a sajtó, aki úgy maradt életben, hogy halottnak tettette magát, és később önként beállt katonának.

– Hogyan is felejthetném el? Akkor kezdődött az egész felfordulás.

– Most olyasmit csinált, ami publicitás szempontjából valóságos álom. Vagy rémálom.

Bölényfej elmondja neki, amit már tud. A hanfordi erőmű felrobbanásával egy időben az ellenállás felgyújtotta a vakcinakutatás laboratóriumait. Minden elveszett. Más magánintézmények ott folytatták, ahol Desai abbahagyta, vagyis abból, amennyi információ és kutatási eredmény a rendelkezésükre állt, de azt mondják, még legalább egy év, mire kész az oltás, márpedig az elnöksége alatt ez feltétlenül szükséges. Csodafiú azt állítja, hogy megtalálta a vakcinát. Engedély nélkül távozott, belopózott Kísértetföldre, a kutatóintézetben megtalálta a pánikszobát, aztán Desait, a jegyzeteit, a laptopját és szerinte a vakcinát is.

– Akkor mi a probléma? Álomnak ez olyan jó, mint az éjszakai magömlés.

– A probléma az, hogy eltűnt.

Először nem mozdulnak, mintha a helikopterek nem vennék észre őket, ha mozdulatlanul állnak, akár az őzek. A két Blackhawk köröz a mező fölött egyszer, kétszer. A fű lelapul, a fák remegnek a rotorok szelétől. Homok csap arcukba. A helikopterek úgy lebegnek, mint a darazsak: fekete test, vékony, hosszú farok. Olyan fülsüketítő a robaj, hogy Patrick alig hallja a hangot, ami a fülébe üvölt.

– Ezek a barátaid, GI Joe?

Mielőtt válaszolni tudna, valaki a hajába markol, kirántja a pisztolyát a tokból és a torkába nyomja.

Körülötte a mexikóiak az ég felé emelik fegyvereiket – köztük AR-15-ösöket is – és tüzelni kezdenek. Golyók szikráznak a helikopterek alján. Üveg törik és hull szikrázó esőként. Az egyik hirtelen megdől és éles emelkedőt vesz. Rotorlapátja eléri a másik Blackhawk hátsó stabilizátorát. Olyan hang hallatszik, mint amikor tányéron kés csikordul. A négylapátos propeller egyik lapátja reccsen, leszakad, repül, fülsüketítő reccsenéssel telibe találja az egyik teherautót.

A stabilitását vesztett Blackhawk az út mentén falként álló fák irányába dől. A maradék három lapát az ágakat nyesi, a géptest beágyazza magát a törzsek közé és leszakad. A helikopter füstöl és nyikorog a levegőben. Az orr-rész esik le először, a farok nyílvesszőként fölfele mozdul. Szörnyű hang hallatszik, fém csikordul a kövön. Az ütközésből nem keletkezik tűzgolyó. A helikopter egyszerűen az oldalára dől. A motor leáll. A roncsból füst és por száll fel.

Az ég üres, a másik helikopter elszállt. Patricket elengedik, az útra lökik, térdét az aszfaltba üti. Claire-t keresi, a mexikóiak között találja meg. Nem tűnik rémültnek, ahogy képzelte. Nem sír, nem kiált fel. Nem kapja a szájához a kezét. Ott áll, kezében még füstölgő revolver. Ajka fehér vonal, minden érzelmet elharapott.

A mexikóiak egy csoportja közelíti meg a lezuhant helikoptert, megpróbálják felrángatni az ajtót. De beragadt. így beleengednek egy sorozatot az üvegbe, benyúlnak a keletkezett lyukon és ki vég zik az ülésbe kötött legénységet.

Bölényfej beszámol a sikertelen kimentési kísérletről, a lezuhant helikopterről, arról, hogy úgy sejtik, emberrablás történt, és Csodafiú műholdas telefonjának érzékelt jeléről. Mindezt olyan drámaian, olyan erősen gesztikulálva teszi, hogy valóságos árnyjátékszínházat produkál a padlón, és Chase önkéntelenül ott képzeli magát a kavargó árnyékok közé.

– Egy fiola? – kérdi Chase. – Egyetlen fiola?

– Igen.

– Csak egy?

– Igen.

– Hány dózis van egy fiolában?

– Azt hiszem, tíz. Vagy kevesebb. Nem vagyok benne biztos.

– Ha megszerezzük, másolni tudjuk.

– Elméletileg igen.

– Az mennyi ideig tartana?

– Nem tudom megmondani.

– Egy fiola.

– Igen.

– A mi varázsgolyónk.

Chase az utóbbi hetekben újra álmodik. Amíg a Volpexxet szedte, üresek voltak az álmai, minden reggel elhaló feketeségre ébredt. Most az álmai néha az ébrenlétnél is élénkebbek. Visszatért a sötét bőrű, parázsló szemű nő. És mások is. Tegnap éjjel arról a férfiról álmodott, akit Niflheltől délre egy kétsávos úton ölt meg. Az egysége egy ellátmányt szállító konvoj számára tisztította meg az utat, és álmában újra ott volt. Igazán ott volt. Az út minden métere, a város minden részlete ismerős volt, ahogy elhaladt a csatorna, a lepusztult lakónegyedek, a bádogból, sárból és hóból épült viskók, a kordékon, kannákban zötykölődő, félig fagyott tej. Megláttak egy férfit az út szélén, éppen átalakulóban volt. Haja olyan fehér, mint körülötte a hó. Mezítláb volt, hosszú ujjú polárban, rongyos nadrágban. Mintha nem érzékelte volna maga körül a járművek zaját. Egyenesen előrenézett, szájából, szeméből vér szivárgott, előrevonszolta magát, egyik karját a másik után rakta. Chase rádión hátraszólt a többi járműnek, hogy álljanak meg, aztán az egység frekvenciájára kapcsolt, megadta a helyzetüket és jelentést tett. A prionbetegség késői stádiumában előfordul, hogy az agy vérzik és a fertőzött személynél téboly szerű tünetek jelentkeznek.

– Azt hiszem, találtunk egy veszett kutyát.

Néhány másodperccel később megkapták a parancsot, hogy öljék meg a likánt.

Chase parancsot adhatott volna a lövészeknek, hogy tüzeljenek, de nem akarta megterhelni őket egy újabb halállal. Kiszállt a járműből, lehasalt a hóra, és M16-osának távcsövével befogta a likánt, de nem akarta hátulról lelőni. Kétszer kiáltott rá. Másodszorra a likán megpördült, havas kezét gyengén felemelte, mintha a levegőt karmolná, vagy figyelmeztetné, hogy menjen el. Olyan öreg volt, hogy Chase nagyapja lehetett volna. Chase egyetlen sorozatot eresztett belé, aztán visszaszállt a kocsiba; az összegörnyedt testet ott hagyta a hókupacon. Átkozottul érezte magát, de legalább ő érezte átkozottul magát, és nem valamelyik kipirosodott arcú, tetovált, tizenkilenc éves embere.

Most is ezt akarja; lehetőséget, hogy bátran cselekedjen és vállaljon minden fájdalmat vagy dicsőséget, ami ezzel jár. És tudja, hogy muszáj ezt tennie. Nincs más lehetősége, hogy saját sürgős használatára megszerezze a vakcinát. Gyógyszeres segítség nélkül nem képes tovább rejtegetni állapotát.

Bölényfej stratégiáról beszél, hogy minek kell történnie a következő huszonnégy órában. Hangja elhalkul, amikor Chase vetkőzni kezd, lehámozza magáról az inget, lerángatja a nadrágját, zokniját, alsónadrágját, és ott áll ruhakupacban.

– Mit csinálsz? – kérdi Bölényfej. Még nincs itt a lefekvés ideje. Megbeszélést kell összehívniuk. A válságtárgyalóba kell menniük. Beszélniük kell a határvidék parancsnokával. Bölényfej már rendelt kávét a ház konyhájából.

– Elmegyek.

– Hova?

– Oregonba.

Bölényfej nem is tudja, hova nézzen. Leteszi a lábát, aztán újra keresztbe rakja.

– Hogy mit…?

Chase a karosszékhez sétál, megáll Bölényfejtől alig egylépésnyire.

– Megyek. Megkeresem azt a fiút. – Hasa olyan, mint egymásra pakolt kövek. Karjain kidudorodnak a vénák. Ágyéka lüktet.

Bölényfej elfordul, egyenesen a lámpára bámul.

– Nem értem… mit akarsz… miért gondolod, hogy…

Chase az utóbbi napokban hosszan és erősen gondolkodott. Ha ő cselekedne, ha nem egyszerűen megmondaná másoknak, mit csináljanak, ez jó üzlet lenne, kifizetődő dolog. De csak beszél; soha nem tesz semmit. Valamit tennie kell, és most tehet valamit. Arra a vidékre gondol, a hegységre, amely hegyekké, dombokká szelídül, aztán sík vidék lesz, öntözőcsatornákkal szabdalt zsályamezők. Oregon középső része olyan, mint a foltvarrott takaró, barna hangafű, élénkzöld lucerna, mindezt most szöges drót veszi körül. Ez az előző élete, és az apja előző élete meg a nagyapjáé, ahol antilopra vadásztak, csillagokat számoltak, lovakat, marhákat tenyésztettek és családot tartottak el. Ezt az egészet ellopták a likánok. Elveszett. Semmi sem maradt, csak elszáradt zsályacserjék, felrúgott, a földbe belerothadó kerítések. Abban, hogy visszautazik oda, esélyt lát, hogy visszaszerezze életének azt a részét. És megfeleljen a róla kialakított képnek, ami miatt az emberek rá szavaztak. Letette az elnöki esküt, Isten nevét vette a szájára, de ezek csak szavak, túl gyorsan kimondott szavak, és szavaktól nem lesz az ember vezető. A közösséget meg kell nyugtatni, a közösséget bátorítani kell; az embereknek szükségük van arra, hogy visszanyerjék az elvesztett bizalmat. Látniuk kell, hogy cselekszik, hogy higgyenek benne mint elnökben. Egészen eddig nem volt biztos abban, hogy a cím jelmeznél többet jelent.

Bölényfej még a lámpafénybe bámul.

– Biztosan viccelsz.

– Nem viccelek.

– Komolyan beszélsz?

– Komolyan beszélek.

Bölényfej összeszorítja az ajkát, lehajtja fejét, aztán mintha valami derengene benne. Felugrik a székből. Amikor Chase mozdul, hogy elállja az útját, Bölényfej egy lépést hátralöki.

– Nem mész. Magától értetődik, hogy nem mész sehová. Azt hiszed, valami önjelölt igazságosztó vagy. Nem. Ez nevetséges, céltalan és veszélyes. Néha olyan ostoba vagy! Átkozottul ostoba!

Chase ellöki. Bölényfej háta a falnak csapódik. Nyiffan, nyöszörög. Szemüvege félrecsúszva billeg az orrán. Végigsimít megmaradt kevés haján, ami most égnek áll.

– Nem értem, mi bajod van. Valami bajod van, az biztos.

Chase megindul felé. Úgy érzi, mintha szíve rövidzárlatos lenne, és a hirtelen nagy hőtől nem tudná eldönteni, hogy meghaljon vagy fellobbanjon.

– Megyek, megkeresem azt a fiút! Megkeresem a varázsgolyót. Megyek, bepiszkolom a kezemet, így döntöttem. Ebben én határozok. Nem te.

– Te nem is hallgatsz rám!

– Nem is kell hallgatnom. A rohadt életbe, hát én vagyok az elnök!

Bölényfej ekkor pofon vágja. A hang olyan, mintha luftballont pukkasztottak volna ki.

Chase arca kipirosodik az ütés helyén, kezét rászorítja. Odébb tántorodik, aztán a padlóra kuporodik, mintha magába akarná zárni a feltámadt dühöt, ami sehogy sem hagy alább. Aminek képtelen tovább ellenállni.

Bölényfej ölelésre nyújtja kezét feléje, mintha gyenge lasszó lenne.

– Ó, Istenem! Jaj, ne! Sajnálom. Sajnálom, régi barátom. – Ugyanaz a kéz, ami megütötte Chase-t, most háta meztelen bőrét simogatja. – Nagyon sajnálom.

Azonnal visszahúzza a kezét, amikor szőrök kezdenek nőni alatta. Van ideje elmenekülni. Van ideje kiáltani. De nem teszi. Úgy tűnik, bízik abban, hogy Chase, a barátja, a régi barátja uralkodni tud magán, képes visszafogni magát akkor is, amikor lassan feláll összekuporodott testhelyzetéből és megindul felé, szája megnyílt, mintha csókolni akarna.