46. FEJEZET

Kemény jégdarabok hullanak az égből, a bőrébe vágnak, a gyakorlóruháján kopognak. A rádiója tönkrement, repesz vagy golyó törte szét, de a GPS-e még működik. Patrick bepánikol, amikor észreveszi, hogy be van kapcsolva; korábban véletlenül megnyomhatott egy gombot, az akkumulátor félig lemerült. A bázis koordinátái el vannak mentve, behívja, és azt látja, hogy több mint negyven mérföldet kell megtennie. Takarékoskodnia kell az energiával, néhány óránként ellenőriznie kell a helyzetét, és csak remélheti, hogy szemre jól meg tudja határozni az utat, nem tér le túlságosan a helyes irányból.

Egy órával korábban, amikor kinyitotta a kunyhó ajtaját, hogy távozzon, az asszony megragadta, ujjai csontosak, de erősek, fájdalmasan az alkarjába nyomódtak. Kezébe adta a pisztolyt, amit addig rejtegetett előle. Patrick megköszönte neki és a pisztolytáskába tette, de az asszony még nem engedte el. Remegő arcán látta, hogy mondani akar neki valamit. Várt. Azt várta, hogy az asszony majd figyelmezteti valamire vagy jó utat kíván neki, de nem szólt semmit. Elengedte, kitolta az ajtón és rázárta utána a reteszt. És Patrick csak állt, szembenézett az előtte elnyúló üres tájjal, és érezte az egyre növekvő hideget – mintha barlang lehelete lett volna ott, ahol nincs barlang –, amely máris a ruhái alá hatolt.

Vidéken nőtt fel, éjszakánként gyakran ült a tornácon egy üveg Coke-kal a kezében és nézte a hullócsillagokat. Ismeri a sötétséget, amit nem szentségtelenített meg a városok ragyogása. De idekint, ahol az éjszakát a félhold világítja meg, ahol a vastag felhőktől a csillagok nagy részét nem lehet látni, teljesen elveszettnek érzi magát. Annyira elveszettnek, hogy amikor meghallja a helikopter rotorjának zaját – olyan, mint egy csapkodó fűrészpenge hangja –, és több mint húsz mérföldre saccolja a távolságot, fel sem néz, hogy meglássa, lángot gyújtson és integessen neki. Nem lesz több segítsége, nem lesz több csoda: minden szerencséjét kimerítette azzal, hogy az öregasszony megmentette.

Hóban talpal, minden lépés hangos reccsenés, mintha egy nagy kutya ropogtatna törékeny csontot. Félelmesnek találná ezt a hangot, ha nem tűnne minden olyan üresnek. Hátranéz, a két árkot látja, amelyet lába hagyott a hóban, és tudja, ha valaki vagy valami őt keresi, nem okoz gondot nekik, hogy megtalálja.

Szívverése a sebesült vállában lüktet. Valami másra próbál koncentrálni. Egy csillagképre. Jég kockára. A hegyekből lehúzódó fenyveserdőre, amelyen át kell haladnia, kelet felé, ahol régóta hajnalodik. Halványzöldes fény kúszik az égre. Emelkedőre ér, amikor a nap végre fehér villanással áttör. Egy pillanatra elvakítja a fény, megbotlik, lebucskázik a hegyoldalon, hóhullámot visz magával. Gyorsan csúszik, gördül, szikláknak ütközik, de különben súlytalannak érzi magát, mintha mentőövben lebegne.

Vállában szúró fájdalmat érez, aggódik, hogy a seb felszakadt. Ujjait, lábujjait mozgatja, meggyőződik róla, hogy ezenkívül nem esett más baja, aztán kilábal a hideg, vastag takaróból, amely körülveszi, és kis híján felkiált az izgalommal vegyes megkönnyebbüléstől.

Kitörni készülő kiáltásának az vet véget, hogy meglátja a nyomokat maga körül. Csizmák. Friss nyomok; a talplenyomatot még nem szitálta be a hófúvás. Lehajol, hogy közelebbről megnézze a mintázatot. Olyan, mint az övé. A nyomok, amelyek előbb különállóak, aztán összefonódnak, a százméternyire levő fenyőerdőbe vezetnek.

Legszívesebben rohanna a havon, követné a nyomukat, segítségért kiáltana, de valami egy hosszú percre ott marasztalja, ahol áll, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nem érti, hogy egy csoport katona – tán hatan lehetnek, amennyire meg tudja ítélni – mit keres itt, minden úttól, abszolút mindentől távol. Lehet, hogy valami különleges egység; talán helikopterrel vagy ejtőernyővel tették le őket ide, talán valami terroristatábort kell felszámolniuk. Vagy valami mást.

Ekkor az erdőből magas, fájdalmas üvöltés hallatszik. A farkasok izgatottnak tűnnek. Valami felizgatta őket.

Patrick alig van tudatában, hogy előveszi a pisztolyt, alig van tudatában, hogy lábát emeli és hagyja visszaesni, hogy az utolsó havas területen rohan a fák menedékébe és igyekszik vigyázni, hogy el ne botoljon a földből kiálló gyökerekben, hullott ágakban.

Könnyű megtalálni őket, mert zajt csapnak. Előbb üvöltenek, aztán csaholó hangot adnak, fogaikat csattogtatják, a bozótost zargatják fel. Olyan nagy zajjal vannak, hogy észre sem veszik, amikor a közelükbe ér. De nem könnyű észrevenni őket, értelmezni, amit lát. A tisztás tele van férfiakkal. Katonai gyakorlóruhát viselnek, jávorszarvas körül táncolnak, ami túl gyenge ahhoz, hogy felkeljen. A hó le van taposva, élénk vérfoltok pöttyözik.

A szarvas agancsa tüskés kosár, az állat ide-oda rángatja, aztán a katonák lerohanják, tomporába, hasába döfnek háromméteres nyelű, éles lándzsákkal – igán, lándzsákkal. A jávorszarvas patái mintha már nem mozognának; egyik hátsó lába éles szögben áll ki. Szeme a félelemtől fennakad, mély torokhangon felhorkan, de a hangot elmetszi a nyakába furódó éles lándzsahegy.

A férfiak ekkor fejüket hátravetve, szaggatott csaholással örülnek, és Patrick képtelen türtőztetni magát, nincs idege gondolkodni, ösztönösen előveszi a pisztolyát, felemeli és a rózsaszín, világosodó égboltra lő. Hatalmas reccsenés. A nap a fák tetején lángol.

Némelyik férfi megfordul, mások a földre hasalnak, megint mások az erdő fái közé menekülnek. Szent csend honol az erdőn. Patrick lassan leengedi a karját, a pisztoly csövét a földre tartja.

Aztán az egyik katona kiválik a többiek közül, és elindul Patrick felé. Először nyomoréknak tűnik hajlott hátúnak, kétfejűnek –, olyan szörnynek, ami a mesék erdeiben gyerekeket rabol. Reccsenő léptei olyan hangosak, mintha éles fogak aprítanának jeget.

Patrick szíve elszorul. Felismeri, hogy nem egy férfit lát, hanem kettőt; a második az első hátán ül, ahogy gyerekeket kötnek a szülő hátára szíjakkal. Nincs lába. Nyomorék vagy háborús sebesült.

A hordozó férfi úgy áll, hogy mindketten láthassák Patricket. Katonai gyakorlóruha van rajtuk – szakadt, sáros, toldott-foldott, jég foltos, mintha madárijesztőről húzták volna le –, és szakálluk sem rejti el a jellegzetes tompa likán orrot; szemük vérkarikás, olyan színű, mint a hajnal. Kinézetükről alig lehet megkülönböztetni őket.

Aztán a hámban ülő megszólal. Hangja előbb morgásnak hangzik, aztán felismerhető szavakká lágyul.

– Patrick – szól a likán. – Patrick? Te vagy az, Patrick? Tényleg te vagy az?

Nehéz látni úgy, hogy a nap csak félig kelt fel, az erdő árnyékokban ázik, és nehéz elhinni úgy, hogy annyi idő telt el, és olyan sok mérföld választotta el őket egymástól, de Patrick fokozatosan megérti, hogy az apját látja maga előtt.

Chase mindig fáradt. Nappal még többé-kevésbé képes elviselni a gyomorbizsergető stresszt; elszopogat még egy tablettát, felhívatja Bölényfejet, hogy tanácsot kérjen tőle, mit vegyen fel vagy mit mondjon, annyiszor elolvassa a következő beszédét, amíg többé-kevésbé az emlékezetébe nem vési, élvezi vagy szándékosan figyelmen kívül hagyja a lehetőséget, hogy hamarosan elnökké választják. De éjjel, amint megadja magát az álomnak, már nem képes kordában tartani aggodalmait, és ezek a félelmek úgy törnek ki belőle, mint fekete bika a ranchról, nincs akadály előttük. Ezért nem alszik, illetve nem alszik annyit, amennyit kellene.

Régebben úgy aludt, mint a tej, mint a mormota vagy mint akit fejbe vertek, mindig ezt mondogatta. Minden délután szunyókált egyet, és ebből mindig félmosollyal meg pulzuslüktető erekcióval ébredt, készen arra, hogy meghódítson bármit, amit meg kell hódítania. Ennek vége.

Az alváshiány pedig lassan kikezdi, így mint a részegek, csak emlékfoltokat tud összeilleszteni, és néhány részlet minden pillanatból hiányzik. Néha elmesél egy-egy viccet vagy történetet – a pap és a birka dolgot vagy azt, hogy egyszer a gleccsernél, a vadonban leterített egy grizzlyt, ami a sátra körül szaglászott –, és a közönség mosolyog, de az elnéző, szabadkozó tekintetekből látja, hogy ezt már mondta.

Így érzi magát most a Tuonela bányában, ahol a levegőben kénszag árad és a hatalmas teherkocsik tüdőfeketítő kipufogófüstje gomolyog. Úgy érzi, mintha már járt volna itt. Úgy érzi, mintha ugyanez a ruha lett volna rajta tegnap is. Úgy érzi, mintha mindig ugyanazt ismételgetné: „Nagyszerű, nagyszerű”, de képtelen mást mondani, függetlenül attól, hogy mire reagál.

Az üzemlátogatás vezetője, Mason zömök testű amerikai, akinek orrlikából fekete, drótszerű szőrszálak lógnak ki, rendkívül erősen gesztikulálva beszél, és szürke inget visel, amely úgy meggyűrődött széles vállán, mintha fólia lenne.

Mason előbb a cég központjába vezeti őket, egy méhkashoz hasonló helyre, ahol a keskeny folyosókról nyíló, kocka alakú, ajtó nélküli beton irodafulkékben közönyös arcú, fekete nyakkendős férfiak kalapálják a billentyűzetet, rendeznek stószokba papírokat és papírpohárból isszák a teát. Mason hátrafelé lépked, amikor csak lehetősége van rá, időnként ajtókeretbe támaszkodik, miközben az uránbányászatról és -finomításról beszél, elmondja, hogy az ércben általában nagyon alacsony koncentrációban van jelen az urán, ezért nagyon sok meddőt kell elhelyezni. Öklével nyitott tenyerébe csapva illusztrálja, hogy jelenleg a világ urántermelésének húsz százaléka Likánia Köztársaságból származik.

– Húsz százalék – mondja. – Tízezer tonna. Ennek jó részét az önök lába alatti kőzetből termeltük ki. Ez elég sok.

Elmondja, hogy a feldolgozás során hogyan zúzzák apró darabokra az ércet, majd lúgokkal hogyan vonják ki az uránt, és hogy ennek a folyamatnak az eredményeként egy sárga anyagot kapnak, ez száraz por, és a piacon U308-ként adják el.

– Ezt látják kiszállítani innen. Egyik vonatszerelvény megy a másik után.

Chase ezt jórészt már tudja – alapos felkészítést kapott a bányákból, és kénytelen volt memorizálni minden olyan témát, érvet, amely azzal kapcsolatos, hogy a nukleáris energia az Egyesült Államok legfontosabb energiaforrása lesz a következő évszázadban –, így inkább arra figyel, hogy ne csoszogjon, hogy legyen behúzva a hasa, mert a riporterek olyan sok fényképet készítenek róla, hogy csukott szemmel is a vakuk éles fényét látja.

A járólapokkal burkolt előcsarnok padlója nedves, ezért Mason figyelmeztet mindenkit, hogy legyenek óvatosak. Mégis megcsúsznak egy saroknál, ahol megijesztenek egy fekete hajú takarítót, akinek nyakából karfiol méretű daganat nőtt ki. Szürke overall van rajta, a felmosórongy fölé görnyed, és amikor meglátja őket, felkiált: „Ó!” – azzal hátrahúzódik a falhoz, és azt ismételgeti, milyen szörnyen sajnálja; tekintete Mason és Chase között cikázik, és megismétli, milyen szörnyen sajnálja.

A csoport kilép az épületből a napfényre. Olyan fényesség van, hogy kénytelenek a szemük elé tenni a kezüket. Felmennek a kilátóteraszra, ahonnan nemrégiben kaparták le a jeget, hogy megállhassanak rajta. Végignéznek a két nyílt színi fejtés gödrein. Az egyik félig megtelt sárga jéggel, a másikat rétegről rétegre mélyítették, falai fokozatosan lejtenek befelé, így lefelé fordított piramisnak tűnik. Mennydörgésszerű hang hallatszik: dinamitrobbanás. Markolók, rakodógépek zúgnak, kezelőik ólombetétes overallt viselnek, és a világ legjobb szűrőrendszerével ellátott kabinokban ültek, hogy megvédje őket.

– Főként a sugárzás és a szálló por ellen kell védekezni – közli Mason.

Odabent kitopogják a hideget a lábukból, védőszemüveget és sárga műanyag sisakot vesznek fel, mielőtt elindulnak a finomítóegységbe, ahol vaspallókon dobognak lépteik. Lépcsőkön mennek le-fel, ércőrlő gépek mellett haladnak el, amelyeken narancssárga porpatakok folynak le a varratok, szegecsek, csavarok mentén. Mintha minden falról Geiger-Müller-számlálók és radondetektorok lógnának, mint az ítéletnapig hátralévő időt ketyegve mérő óragyűjtemény.

Rázkódó, grafittifirkás falú, rátaposott rágógumitól mocskos padlójú lifttel mennek le az alsó szintre, amely tele van műszaki aknákkal, ezekből hűvös, pállott levegő árad, mintha eltemetett vadállat lehelete lenne. Mindenütt rácsos ventilátorok vannak, kiszívják a radonszennyezett levegőt, szűrt levegőt nyomnak be kívülről, és Masonnak ezt a zúgást kell túlkiabálnia, hogy meghallják, amit mond. Süllyesztett aknákról beszél nekik és érctelérekről és harántvágátokról. Alulról felfelé hajtott vágatokról és lejtaknákról és vakaknákról.

Fejlámpás bányász halad el mellettük mosolyogva; fogai fekete foltosak, oroszul mond valamit Chase-nek. Kinyújtja kezét, és Chase kezet fog vele, még akkor is tart a parolázás, amikor a biztonságiak már köréjük gyűlnek. Tudja, hogy mindenkinek, aki a bányában dolgozik, havonta vérvizsgálaton kell részt vennie, hogy akinél nem pozitív a Volpexx-teszt, azt azonnal kirúgják.

– Ne aggódjanak – mondja nekik Chase, és úgy fordítja testét, hogy szembenézzen egy villogó vakus kamerával. – Túl sokat aggódnak.

Amikor visszamásznak a liftbe, Mason odahajol Chase-hez és kuncogva azt kérdezi:

– Igaz, hogy egyszer hamburgerpogácsával dobott meg egy vég a tüntetőt, miután egy húscsomagoló üzembe látogatott?

– Nem igaz. Az a nő vegetáriánus volt. Nagy különbség.

Próbál együtt nevetni Masonnal, de a nevetés megkeseredik szájában, és az emlék, hogy egy marék darált marhahúst gyúr össze és hajít el, olyan, mintha valaki más emléke lenne; önkéntelenül és nem először gondol arra, hogy micsoda bolond. Aztán kinyílik a lift ajtaja, és a rácsos járda, amin végig mennek, úgy néz ki, mint egy másik rácsos járda és még egy és még egy, és amikor Chase leszegi fejét, egy pillanatig nem is tudja, hol áll.

Egyszer csak Neal telefont ad a kezébe, és ő elvonul vele egy rejtett sarokba. Bölényfej hangját hallja a vonal túlsó végén, már beszél, és Jeremy Saberről jelent, hogy a 60 Minutes nagyon nyomul, hogy interjút készíthessenek vele a halálsoron, és a média be akar számolni a kivégzésről.

– Nem akarjuk, hogy kamerát kapjon. Nem akarjuk, hogy mikrofont kapjon. Nem akarjuk, hogy még több kárt okozzon, mint amit eddig okozott, márpedig kárt fog okozni, ha hagyjuk, hogy a média felvegye a kivégzést. A kamerák mártírokat csinálnak. A kamerák csak felzargatják az idiótákat. A Los Angeles-i zavargások nem történtek volna meg, ha nem lett volna a Rodney King-riport.

Chase helyesel, és megint helyesel, és megkérdezi, hogy tehet-e még valamit.

– Törölközőt gyömöszölhetsz a pofájába és a Mississippit öntheted a képébe. Aztán levághatod a nyelvét és a farkát ugyanazzal az ollóval. Aztán lecsaphatod a nyakát és koporsóba vághatod és betont önthetsz rá és ágyúval lőhetsz rá és nézheted, hogy millió darabra esik szét.

– Miért hívtál, Bölényfej?

– Audioanyagra van szükségem tőled holnapra. Mondd el, milyen veszélyes médiamegjelenést adni egy terroristának. Hogy a veszélyes kutyákat zárt ajtók mögött kell tartani – felsóhajt, ami a statikus elektromosság recsegéseként hallatszik. – Különben csak jelentkeztem.

– Hiányzom, ugye?

– Kibaszottul hiányzol.

– Zaklatottnak tűnik a hangod.

– Valami nagyon sorsszerű dolog lóg itt a levegőben. Talán én vagyok az egyetlen, aki ezt érzékeli.

A sajtókonferenciát ferde mennyezetű, három betonfalú helyiségben tartják. A negyedik fal tiszta üveg; halvány téli fény szűrődik be, havas mezőre néz, ami egészen a drótkerítésig húzódik. Minden sarokban műfikusz áll; a szónoki emelvény elé öt sor összecsukható alumíniumszéket tettek.

Tizenöt perccel a sajtókonferencia előtt – a mikrofonpróba előtt, miután kiakasztották a Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok zászlait, miután a kamerák állványait elhelyezték a terem végében, miután a lakkozott hajú, parfümözött, sötétkék öltönyös diplomaták és egyéb méltóságok érkezni kezdenek – Chase azt mondja, hogy mindjárt visszajön. Egy kicsit ki kell szellőztetnie a fejét, kell egy csésze kávé.

Az egyik igazgató – széles vállú, csúcsos szakállú férfi – azt mondja:

– Megmutatom, merre van.

– Ne fáradjon. Tudom tartani a farkamat.

Chase néha nem is veszi észre, hogy valami tréfásat mondott, amíg valaki nem nevet. A nevetés most kényelmetlen; a teremből egészen a hallig kíséri. Benyomul a sárga csempével burkolt fürdőszobába, amelynek mennyezetéről két meztelen villanykörte lóg. Van mosdó, vécéfülke, piszoár. Mindegyik körül penészcsík húzódik. Lehúzza cipzárját, orrfacsaró szagú, narancssárga vizeletsugarat enged. A Volpexx rosszabb hatással van rá, mint bármi, amitől büdöset pisái az ember.

A beszédet súgógépről olvashatná, de sosem tudta jól követni a szöveget, így mindig igyekszik inkább memorizálni, amennyire csak tudja. Felidézi a főbb kifejezéseket – stratégiai energiatervezés, az urán az új arany –, ezért alig észleli, hogy az ajtó résnyire nyílik mögötte. Lerázza az utolsó vizeletcseppet, elteszi péniszét, és a csempék tükröződésében meglátja, hogy egy kiterjesztett karú emberalak csúszik feléje.

Chase hirtelen megfordul, így az ember a mellkasának ütközik. Amit ez után lát, az olyan, mintha kártyapaklit fordítanának felfelé. Fekete haj. Véres fogú vicsorgás. A mennyezet hátracsúszik, a villanykörte pislog. Éles karmok kaparnak felé. Tumor dudorodik ki a nyakból. Valahol a villogó emlékképek között eszébe jut a nedves padló, ahol délután haladtak át, a felmosófa nyelébe kapaszkodó takarító, aki a fal mellé húzódva enged utat nekik. És valahogy – estében, a végtelennek tűnő zuhanásban – Chase-nek sikerül még a padlóra puffanás előtt felkiáltania:

– Egy vérből vagyunk!

Aztán feje a betonra csapódik, és elméje eltompul.

A likán fölötte van. Látja saját döbbent arckifejezését a szemében, érzi a véres leheletet az arcában, úgy érzi, mintha szalmaszálon át szívna levegőt. Látása a széleken fekete, és mielőtt teljesen elsötétedik előtte a világ, kivágódik a vécé ajtaja, a hadnagy lép be, keze már a sliccén.

Ott tartja a kezét, de nem áll meg, előresiet és erős láblendítéssel bordán rúgja a likánt. A hang. Mintha pálca törne el. A likán felüvölt, szorítása enged, és Chase zihálva a torkán vesz levegőt, és úgy érzi, mintha tompa élű guillotine-penge csapott volna le rá.

A hadnagy visszahúzza bakancsos lábát, és halántékon rúgja a likánt. Ezúttal nincs üvöltés. Csak nedves puffanás. A likán legördül Chase-ről, és egy pillanatig mozdulatlanul fekszik, aztán a sarokba menekül. Nyöszörgő kupac.

A hadnagy ekkor már Chase mellett van, végigtapogatja, mintha a kezével gyógyítani tudna.

– Megmarta?

Chase beszélni próbál, de nem tud. Nagyot nyel.

– Nem – feleli mély, rekedtes hangon.

– Szerencse.

A hadnagy nem szól semmit. Homlokán mély ráncok húzódnak. Chase kezét nézi. Véres. Olyan érzés, mintha darázs szúrta volna meg. Chase a szeme elé húzza. Ott, a hüvelykujj alatti húsos párnán világosan látszanak a fog nyomok, mintha húsa puha cukor lenne, amit valaki megkóstolt, de nem ízlett neki.

A hadnaggyal nem lehet vitatkozni. Harapás érte. Kezelni kell, tesztet csinálni. És ha a vérminta pozitív lesz, minden megváltozik, ennek az egésznek vége. Hosszú ideig ül, a sebet bámulja, aztán lassan feláll a padlóról. Torkát mintha forró vasgallér venné körül. Hang van a fejében, sercegő zúgás, mintha zárlatos lenne valami készülék.

– Pisztolyt – mondja Chase, és kezét nyújtja.

– Tessék?

Chase türelmetlenül int.

– Pisztolyt!

A hadnagy leoldja pisztolyát és aggyal előre Chase felé nyújtja, aki egy pillanatig a kezében tartja, és a fekete csövön az ujjlenyomat múló páráját nézi.

Chase arra gondol, milyen könnyű lenne a szájához emelni a pisztolyt, mély levegőt venni, meghúzni a ravaszt és véget vetni ennek az egésznek. A fertőzöttség titkának, a gondolataiba hatoló sercegésnek, a nyugtalanító érzésnek, hogy minél erősebb lesz, minél nagyobb hatalma van, annál kevesebb dolog fölött rendelkezhet, annál kevesebbre vágyhat. Egyszerűbb, ha lelövi magát.

Öngyilkos lesz, és akkor ennek az egésznek kész, vége.

A gondolat rövid életű.

Felemeli a pisztolyt, a hadnagy arcába lő, és látja, hogy a felső ajak széle meglepetten kunkorodik fel, aztán koponyájának felső része megnyílik, vér csurran ki belőle, vörös kígyóként folyik le arcán, nyakán, aztán összecsuklik, a padlóra zuhan.

Chase-nek már csak néhány pillanata maradt. Biztosan meghallották a lövéseket. Már jönnek is. Mindjárt itt vannak.

A likánhoz lép, a likán pedig a túltengő adrenalin miatt átalakulva marad. Arcát rózsaszín vér-és könnyelegy festi. Felemeli a kezét – remeg, nem tudja kontrollálni a mozgását. Milyen törékenynek tűnik, milyen vékony a csuklója, az ujjai! Nehéz elképzelni a kegyetlen erőt, amellyel még egy pillanattal korábban az ő torkát szorongatta, fojtogatta. Aztán Chase közelebbről megnézi, és észreveszi a hosszú, sárga körmöt.

Chase biztos kézzel tartja a fegyvert, elképzeli, milyennek láthatja őt alulról a likán. Előrelép, teste eltakarja a mennyezeti villanykörte fényét. Aztán lendül a pisztoly, tátongó fekete csöve betölti a likán látóterét. Amikor Chase meghúzza a ravaszt, az elsütőszeg halkan csattan, mintha gyufát gyújtana. A fegyver hátraránt, és a golyó kisüvít a csövön, de a likán ezt már nem látja, már máshol jár.