Második fejezet

A viszály első jelei

Miután berendezkedtek Hasztinápurában, Kuntí elbeszélte fiainak a Kuruk történetét. Azt is elmesélte nekik, hogy Pándu, az után, hogy megátkozták, idősebb bátyját, Dhritarástrát bízta meg az országlással. Ennek a lehetősége mindaddig fel sem merülhetett, hiszen Dhritarástra idősebb létére sem tudott volna Pándu helyett uralkodni, mivel születésétől fogva vak volt. Amikor azonban Pándu az erdőbe költözött, neki kellett a helyébe lépnie. Az uralkodásban Bhísma segédkezett neki, valamint Pándu egy másik fivére, Vidura, aki a király legfőbb tanácsadója volt.

Mivel Vidura egy szolgálólány gyermekeként született, ő maga nem lehetett a király.

A fiúk arról kérdezték anyjukat, hogy miért nem Bhísma, a legidősebb Kuru lett az uralkodó.

Kuntí ennek a történetét is elmesélte:

Sok-sok évvel ezelőtt Sántanu király uralkodott Hasztinápurában. A királyban szerelem ébredt Gangá istennő iránt, amikor megpillantotta a folyóparton. Egybekeltek, s házasságukból született Bhísma, akit anyja az istenek között nevelt és taníttatott. Telt-múlt az idő, és Sántanu egy másik hajadon, egy halász leánya iránt is szerelemre lobbant. Az apa azonban csak bizonyos feltételek mellett egyezett bele a házasságba. Azt akarta, hogy az unokája örökölje majd a trónt.

Sántanu ebbe nem egyezhetett bele, mivel a rendkívül rátermett Bhísmát már kinevezte trónörökösnek. Megpróbálta feledni a leányt, ám amikor Bhísma értesült a történtekről, s látta atyja csalódottságát, felkereste a halászt. Megígérte neki, hogy végérvényesen lemond a királyi trónról, ám az embernek még ez sem volt elég, mivel attól tartott, hogy Bhísma fiai majd magukénak követelik azt. Végül csak akkor egyezett bele a frigybe, amikor Bhísma megfogadta, hogy soha nem házasodik meg.

– Így hát Sántanu feleségül vette a halász leányát, Szatjavatít. Született egy fia, aki a nagyapátok volt, de sajnálatos módon még azelőtt meghalt, hogy utóda születhetett volna. A Kuruk attól féltek, hogy kihal a dinasztia, ezért a nagy risi, Vjászadéva segítségét kérték, aki a szentírás utasításait követve három fiat nemzett nagyatyátok két feleségének: Dhritarástrát, Vidurát és jóatyátokat – fejezte be Kuntí a történetet.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, Pándu fiai, a Pándavák – ahogy az emberek nevezték őket – egyre kedvesebbé váltak az idősebb Kuruk szemében. Az öt testvérben minden jó tulajdonság megmutatkozott. Feljebbvalóikkal szemben alázatosak és szolgálatkészek voltak, s nagy jámborságról és őszinteségről tettek tanúbizonyságot. Ahogy növekedtek, a Kuruk vezetői előtt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fiúk a trón méltó örökösei lesznek. A Kuruk minden tekintetben elégedettek voltak az isteni sarjakkal.

A Pándavákat azonban nem kedvelte kivétel nélkül mindenki a városban. Siva áldásának köszönhetően Dhritarástrának száz fia született, s e hercegek – a Kauravák – irigyek lettek Pándu fiaira. Különösen a legidősebbet, Durjódhanát emésztette a méreg a palotában lakó Pándavák miatt, mivel látta, hogy egyre csökkennek a trón megszerzésére való esélyei. Ő és az öccsei soha nem adták tanújelét olyan kiváló tulajdonságoknak, mint a Pándavák. Szerte az országban félelemmel gondoltak Durjódhana esetleges jövőbeli királyságára, mivel születését számos baljós előjel kísérte. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy Judhisthira sokkal jobb király lenne.

Látva, hogy a Pándavák jelenlétében egyre nagyobb veszélybe kerül a helyzete, Durjódhana dúlt-fúlt mérgében. Nagyon neheztelt rájuk, mivel a trónra való feltételezett joga egyre inkább megkérdőjeleződött. Személyes jellemvonásaiktól eltekintve a Pándavák jogilag is elsőbbségben voltak az uralkodói poszt betöltését illetően. Apjuk volt egykor a király – Dhritarástra pusztán fivére távolmaradása miatt lépett a trónra.

Durjódhana fájdalmát és vélt megalázottságát, ami a Kuru családban való tekintélyvesztése miatt gyötörte, csak tovább tetézte az, ahogy Bhíma vele és testvéreivel bánt. Bhíma, a második legidősebb Pándava, nem tűrte el a Kauravák fennhéjázását, s a dölyfös Durjódhanát kiváltképp elviselhetetlennek találta. Nem sok időbe tellett, s versengés alakult ki a két herceg között. Bhíma részéről ez csupán kisfiús incselkedés, tréfálkozás formájában nyilvánult meg, Durjódhana azonban egyre komolyabban állt hozzá az egészhez. Nem tudta elviselni Bhíma piszkálódását.

Váju fia mérhetetlen testi erővel bírt: nevetve megbirkózott volna mind a száz Kauravával egyszerre, megannyi szalmaszálként röpítve őket szerteszét. Örömét lelte a jóízű tréfákban, s gyakran tette nevetségessé nálánál jóval gyengébb unokatestvéreit.

Durjódhana úgy gondolta, jobb, ha maga tesz valamit az ügyben. Egy rendkívül megalázó eset után, amikor is Bhíma lerázta őt egy nagy gyümölcsfáról, úgy érezte, ezt már nem bírja tovább. Félrehívta legidősebb öccsét, Duhsászanát, s így szólt hozzá: – Borzasztó ez a Bhíma, nem? Egyszerűen semmiben sem tudunk fölébe kerekedni. Annyit eszik meg egyedül, mint közülünk húszan együttvéve. Öcsém, az igazat megvallva engem az őrületbe kerget. Tennünk kell valamit, s én már ki is terveltem, hogy mit.

Durjódhana tanácsot kért nagybátyjától, Sakunitól, akiben rokon érzésű bizalmasára talált.

Sakuni, Gándhárí bátyja, sértve érezte magát, hogy a Kuruk nem Pánduhoz, hanem a vak Dhritarástrához adták feleségül a húgát. Bhísma keze volt a dologban, aki elment Gandhára királyhoz, hogy megkérje a lánya, Gándhárí kezét Dhritarástra számára. Noha Dhritarástra vak volt, a király beleegyezett, mivel a hatalmas Kuru-családdal való szoros kapcsolatot mindennél kívánatosabbnak tartotta. Sakunit azonban méreg emésztette. Gyönyörű és művelt húgát, aki ráadásul azt az áldást kapta, hogy száz fia fog születni, miért nem Pánduhoz, a trónon lévő királyhoz adták? Sakuni elkísérte Gándhárít Hasztinápurába, s eltökélte magában, hogy bosszút fog állni Bhísmán. Fel is csillant a nagy lehetőség, Durjódhana személyében. Nem kellett hozzá sok idő, s a fiatal Kaurava herceg ármánykodó nagybátyját fogadta el bizalmas pártfogójának.

Sakuni kioktatta a Kauravát, hogy miként viselkedjen a Pándavákkal szemben, akikről tudta, hogy nagyon kedvesek Bhísma számára.

Durjódhana arcán alig észrevehető mosoly bujkált, s így szólt Duhsászanához: – Ide hallgass, édes öcsém! Holnap lemegyünk a folyóhoz a Pándavákkal. Egyszer végre lakomázhatnánk egy nagyot drága unokatestvéreinkkel, nemdebár? Személyesen gondoskodom majd néhány különleges fogásról a feneketlen gyomrú Bhíma számára. – Lopva körültekintett, s megmutatott neki egy hajtást, amit a halálos mérgű datura növényről tépett le. – Azt hallottam, a megfelelő fűszerezéssel ízletes étel főzhető belőle. Fogadjunk, hogy Bhíma egy egész fazékkal megeszik majd belőle. – Halkan, fojtott hangon beszélt, s elmagyarázta Duhsászanának, hogy ők ketten majd ott maradnak Bhíma közelében, amíg a méreg kifejti hatását, majd miután mindenki elment, bedobják a folyóba. – Csodálatos, nem? S ami a többi Pándavát illeti, ugyan mit tehetnek majd, ha a roppant erejű Bhíma nem lesz többé? Trónra kerülésemnek így már semmi sem vethet gátat!

Duhsászana elvigyorodott és helyeslően bólogatott. Ő is állandóan rettegett Bhímától. Aztán meg bármit megtett volna, ami Durjódhanát elégedetté teszi. Nevetve csatlakoztak testvéreikhez, s az erdővel szegélyezett úton elindultak a palota felé. Ugrándozva tekingettek a gyanútlan Bhíma irányába, s egyre nagyobb erővel tört fel belőlük a kaján nevetés.

Másnap reggel Durjódhana azt javasolta a hercegeknek, hogy menjenek le a folyóhoz egy kis vízi szórakozásra. Meleg nyári nap volt, úgyhogy mindenki jónak találta az ötletet. Nemsokára mindnyájan csillogó aranyszekereiken ültek, s hangos kurjongatások közepette, nagy porfelhőt hagyva maguk mögött az úton, el is viharzottak. A folyóhoz érve leugráltak kocsijaikról, s beléptek a gyönyörű épületbe, egy hétemeletes, fehér márványból készült palotába, amit a király építtetett számukra fejedelmi szórakozásaikhoz. Égbeszökő tetején színes zászlók sorakoztak, s táncolva lobogtak a szélben. Az épület belsejében több tucat fényűzően berendezett szoba várta az érkezőket. Királyi zenészek és táncosok szórakoztatták a hercegeket, s száz állig felfegyverzett testőr gondoskodott a biztonságukról.

Durjódhana átvezette a csapatot a palotán, s amikor a központi kertekbe jutottak, így szólt: – Gyertek testvéreim, fogyasszuk el az ebédünket, majd menjünk le a folyóhoz egy kis mókára!

A herceg tudta, hogy Bhíma nem fog egykönnyen összeroskadni a méregtől. Bizonyára beletelik majd egy kis időbe, míg a szer kifejti hatását. Minél előbb be akarta hát neki adni, ezért a tágas gyepre irányította a hercegeket, ahol már tálalva volt a lakoma. Az ifjakat kényelmes ülőhelyek várták, az asztalok arany asztalneműtől roskadoztak.

A gyanútlan Pándavák megcsodálták a gyönyörű kertet, melynek közepén egy nagy, puha pázsittal szegélyezett tó terült el, tele illatozó lótuszvirágokkal. Mindent betöltött a virágok édes illata, s a hercegek fülét egy csilingelő vízesés kellemes hangja gyönyörködtette.

A szolgák ülőhellyel kínálták az ifjakat, elkezdték felszolgálni az ételeket, s a hercegek nagy étvággyal neki is láttak a mesterien elkészített, ízletes fogásoknak. Durjódhana kisurrant a konyhába, s egy beavatott szolga segítségével előkészítette a Bhímának szánt mérgezett ételt.

Személyesen vitte ki a konyhából, s szerető gondoskodást színlelve saját kezűleg szolgálta fel azt Bhímának. A Kaurava herceg gonosz mosollyal figyelte unokatestvérét: a gyanútlan ifjú jóízű falatozással fogyasztotta el a halálos ételt. Durjódhana ínycsiklandó zöldségételekkel rakta meg Bhíma tányérját, majd különféle süteményekkel, italokkal kínálta, melyek láthatatlan méreggel voltak átitatva.

A lakoma után a hercegek pihentek egy kicsit, majd elindultak a folyóhoz. Az erdei úton futásnak eredtek, s meg sem álltak a fűvel benőtt folyópartig. Selyemruháikat ledobálva a kristálytiszta vízbe vetették magukat, majd nagy nevetés és csapkodás közepette birkózni, lökdösődni kezdtek. Bhíma, akire még nem hatott a méreg, majd kicsattant az erőtől. Könnyedén felkapta és messzire a folyóba hajította a Kaurava hercegeket, majd erős karjával úgy felkorbácsolta a vizet, hogy a hullámok elsodorták őket.

A nap a nyugati horizont felé közeledett, s a fiúk kezdtek elfáradni. Felöltöztek, s visszaindultak a szálláshelyükre, hogy lefeküdjenek éjszakára. Bhíma már kezdte érezni a méreg hatását: zúgott a feje, szörnyű ólmosság nehezedett a szemhéjára. Kitámolygott a vízből, s a folyóparton elterülve eszméletlen állapotba zuhant.

Durjódhana és Duhsászana a közelből figyelte az eseményeket. Nagyon lassan öltözködtek, s a testvéreiknek azt mondták, menjenek nyugodtan előre. Amikor mindenki eltűnt a színről, a kocsijukról egy nagy köteg kenderkötelet emeltek le, amit még a városból hoztak magukkal.

Szorosan megkötözték Bhímát, s a folyóba gurították. Miután az ájult herceg elmerült a vízben, megfordultak, s a testvéreik után futottak. Nem győzték dicsérni egymást a jól végzett munkáért.

Az istenek elrendezése folytán Bhíma nem fulladt meg. Azonnal víz alatti áramlatok ragadták magukkal, s a testét egy misztikus vízi útvonalon sodorták előre a nágák világa felé. A mennyei kígyóknak eme birodalmán folyik át a Gangesz is, mielőtt a Földre érkezne. A váratlanul felbukkanó emberi lény láttán elővillantak a közelben tartózkodó nágák méregfogai, s nem egy közülük megmarta a herceget. Erős mérgük azonban Durjódhana mérgének ellenszereként hatott.

Bhíma lassacskán magához tért, s ahogy körbepillantott, látta, hogy egy különös folyóparton fekszik: hatalmas kígyók tekeregnek körülötte, méregfogaik vészjóslóan meredeznek. Bhíma megfeszítette az izmait, s a kötelek mind lepattantak róla. Talpra ugrott, s a kígyókat két kézzel megmarkolva, a földhöz csapdosta őket. Egy részüket beletaposta a földbe, a többit meg jó messzire hajította.

Amikor már több tucat kígyó hevert eszméletlenül a földön, a többiek fejvesztve elmenekültek. Meg sem álltak Vaszukiig, a kígyókirályig, s a rémülettől remegve számoltak be a történtekről:

– Egy roppant erejű emberi lény tévedt közénk. Egyszerűen nem tudtunk fölébe kerekedni.

Vaszuki tudta, hogy közönséges ember nem juthatott csak úgy ide: csakis risi vagy félisten lehet. A nágakirály emberi alakot öltött magára, s felkelt drágaköves trónjáról. A folyóhoz ment, nyomában egy másik nága-vezérrel, Arkával. Sok-sok éve Arka az emberek társadalmában élt.

Kuntí egyik őse volt, s mennyei látása révén felismerte Bhímában távoli leszármazottját.

Bemutatkozott a Pándavának, s melegen átölelte.

Vaszuki örült, hogy láthatja a jámbor Kuru herceget. Tudta, hogy csakis az istenek hozhatták őt ide valamilyen titkos céllal, ezért így szólt Arkához: – Mi jót tehetnék ezzel a fiúval?

Arka ránézett a tagbaszakadt ifjúra és elmosolyodott: – Azt hiszem, hercegünk számára az lenne a legnagyobb áldás, ha megkóstolná italunkat, a raszát.

Vaszuki egyetértett: – Igen, vezesd a palotába, s szolgáljátok fel neki a raszát!

A nágák válogatott mennyei növényekből párolt nektáritala fogyasztójának félisteni erőt kölcsönzött. A kígyók ámulva figyelték, hogy Bhíma egy ültében nyolc kanna italt dönt magába.

Az ivás után a herceg újra elálmosodott. Vaszuki lefektette a palotában, s az ifjú erőbajnok, míg teste a raszát emésztette, nyolc napig tartó mély álomba zuhant. A kilencedik napon felébredt, s szinte határtalan erőt érzett magában.

– Tízezer elefánt erejével bírsz – mondta neki Arka. – Senki sem tud legyőzni a csatában. Gyere, egyél valamit! Aztán majd megmutatom, hogyan térhetsz vissza a földre – a családod már nagyon aggódik miattad.

A nágák mindenféle égi étellel etették meg Bhímát, finom selyemruhát és arany ékszereket adtak rá, aztán visszavitték a folyóhoz. Megkérték, hogy hunyja be a szemét, Arka bevezette a vízbe, s néhány pillanat múlva a Gangesz partján, a kastély közelében találta magát. Amikor látta, hogy Arka nincs sehol, nyomban nekiiramodott, hogy minél előbb Hasztinápurába érjen.

Kuntí aggodalomtól gyötörve sóhajtozott a városban. Hol lehet Bhíma? Testvérei meglepetten látták, hogy nem volt ott a városban, amikor megérkeztek. Miután hiába keresték a folyópart környékén, úgy gondolták, hogy megelőzve őket, előreszaladt az úton.

Kuntí gonosztettre gyanakodott: tudott róla, milyen ellenséges érzelmeket táplál Durjódhana a fiaival szemben. Feltárta a szívét Vidurának:

– Félek! Nagyon félek, hogy a Kaurava herceg megölte a fiamat.

Vidura megrázta a fejét: – Az nem lehet, ó, királynő. A nagy Vjászadéva megjövendölte, hogy fiaidra hosszú élet vár. Az istenek ugyancsak nagy jövőt jósoltak Bhímának. Ezek a jóslatok tévedhetetlenek.

A Durjódhana születésekor megfigyelt baljós jelekre gondolva azonban Vidura óvatosságra intette Kuntít:

– Résen kell lenned, királynő! A Kaurava herceg bármire képes lehet… még veled szemben is.

Bhíma távollétének nyolc napja alatt Kuntí és fiai szörnyű aggodalmakat éltek át. Aztán a kilencedik napon, nem sokkal napfelkelte után, repeső szívvel látták, hogy Bhíma a palota irányába szalad az országúton. Fehér selyemruhája lobogott a szélben. Egyenesen örvendező anyjához futott, s leborult a lábaihoz. Testvérei könnyes szemmel ölelték át, s izgatottan kérdezgették, hogy hol volt eddig.

Bhíma már rájött, hogy mi történt. Amikor észrevette, hogy meg van kötözve, azonnal Durjódhanára gyanakodott. Ezt Vaszuki is alátámasztotta, aki isteni látásának köszönhetően mindenről tudott. Bhíma beszámolt családjának a nágák mennyei világában tett látogatásáról.

Mindannyian köszönetet mondtak az Úrnak szerencsés hazatéréséért. Az Úr elrendezésének köszönhetően Bhímának egy haja szála sem görbült, annak ellenére, hogy Durjódhana oly nagy igyekezettel próbált megszabadulni tőle.

Judhisthirát megdöbbentette, hogy Durjódhana ilyen ellenséges érzelmeket táplál irántuk.

Körültekintően mérlegelte, hogy mit tehetnének ebben a helyzetben, s anyjával és testvéreivel is megtanácskozta a dolgot. Végül úgy döntött, legjobb lesz, ha nem szólnak semmit. Ha a Kuruk elöljáróit tájékoztatják a történtekről, nyílt ellenségeskedés támad majd a két tábor között. Mint a halott Pándu fiai, kedvezőtlen helyzetben vannak. Most Dhritarástra a király, aki majomszeretettel csügg a fiain, s nem valószínű, hogy fellépne ellenük unokaöccsei védelmében.

Vidura volt az egyetlen, akiben teljesen megbíztak, s Kuntínak is nagy bizalma volt benne.

Mivel Vidura is jóváhagyta Judhisthira döntését, a testvérek egy szót sem szóltak az incidensről.

Attól a naptól kezdve azonban nagyon éberen figyelték, hogy Durjódhana nem forral-e ellenük valami újabb gonosztettet.

Isteni viselkedésüknek köszönhetően a Pándavák Bhísma és Vidura kedvenceivé váltak.

Bhísma különösképp rajongott értük, s apjuk helyett apjuk volt. Az öt fivért harcművészettanáruk, Kripa is nagyon kedvelte. Kripa egy Saradván nevű risinek volt a fia, aki minden harcművészeti tudnivalót átadott neki.

A Kuruk elégedettek voltak Kripa oktatói munkájával – fiaik nagy jártasságra tettek szert valamennyi fegyvernem használatában. Bhísma azonban úgy érezte, hogy a tanulmányaik végső tökéletességét jelentő finom fogások elsajátításához egy másik tanárra lenne szükségük. Kripa iskolájába több száz diák járt – számos király küldte ide fiait, hogy a nagy tudású bráhmanától tanuljanak. Arra már nemigen maradt ideje, hogy a hercegeket a harcművészet apró részleteire is oktassa. Bhísma ezért azon töprengett, vajon hol találhatna egy Kripához fogható tanárt, aki tökélyre tudná fejleszteni a fiúk harci tudományát. Hiába kutatott azonban megfelelő személy után, nem járt sikerrel.

Egy napon néhányan a hercegek közül odafutottak hozzá. Leborultak a lábához, s izgatottan hadarták:

– Ó, nagyatya, egy titokzatos bráhmana küldött minket hozzád! A város határában találkoztunk vele, s azt mondta, te tudni fogod, hogy ki ő.

Elmesélték Bhísmának, hogy amikor az erdőben játszottak, a labdájuk egy mély, elhagyatott kútba pottyant. Tanácstalanul álltak a kút körül, amikor egy bráhmana jött oda hozzájuk.

– Na nézd csak a Kuru hercegeket! – szólt hozzájuk nevetve –, elvesztették a labdájukat, s itt állnak megszeppenve. Hát hová raktátok a fegyverforgató tudományotokat?

A napbarnított bráhmana ekkor felajánlotta, hogy egy tál ételért cserébe visszaszerzi a labdájukat. Lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, s beledobta a kútba.

– Megmutatom nektek, hogyan lehet még e gyűrűt is kihalászni onnan – kiáltotta.

– Nagyra becsült uram – válaszolt Judhisthira –, ha vissza tudod szerezni a labdát és a gyűrűt, akkor megígérem neked, hogy a megélhetésed biztosítva lesz Hasztinápurában.

Talányos mosollyal az arcán a bráhmana egy marék hosszú szárú füvet tépett, s néhány mantra kíséretében beledobott egy szálat a kútba. Az épp a labdába fúródott, s amikor gyors egymásutánban a többit is a kútba röpítette, azok hosszú láncot alkotva egymáshoz tapadtak. A bráhmana ekkor megrántotta a láncot, s a kútból egyenesen a kezébe pottyant a labda. Aztán a hercegektől elkért egy íjat, egy pillanatig összpontosított, majd a kútba lőtt egy nyílvesszőt, amely a következő pillanatban a gyűrűvel a végén ugrott ki onnan.

A hercegek körbesereglették a bráhmanát, s hangosan kérlelni kezdték, hogy tanítsa meg nekik ezeket a fogásokat. Az idegen azt válaszolta, hogy meséljék el Bhísmának a látottakat: a nagy Kuru tudni fogja, hogy ki van itt, s ha beleegyezését adja, akkor eljön Hasztinápurába tanítani.

A történtek hallatán Bhísma arca felragyogott. A bráhmana csakis Dróna lehet, aki a harcművészetet ugyanattól a tanítómestertől – Parasurámától – tanulta, akitől ő is. Dróna – Bharadvádzsa, a nagy aszkéta-risi fia – messze földön híres tanító volt. Nem is kívánhatott volna jobb tanárt a hercegeknek! Bhísma személyesen ment elébe, s azonnal felkérte, jöjjön el tanítónak a királyi udvarba. Dróna elfogadta az ajánlatot, s Bhísmával tartott Hasztinápurába.

Bhísma megkérte az újonnan érkezett tanárt, hogy beszéljen magáról a kíváncsi hercegeknek.

Jóllehet bráhmana volt, Dróna rendkívüli harcművészeti képességekkel rendelkezett.

Hallgatóságának elmesélte, miként tanulta meg a fegyverforgatás minden csínját-bínját Agnivésától, a hatalmas bráhmanától, aki apja ásramájában lakott. További képzésben Parasurámától részesült, akiről azt beszélték, hogy a Legfelsőbb Úr felhatalmazott inkarnációja.

– Minden tudásom ellenére azonban szegénységben tengődöm, s alig tudom fenntartani a családomat – folytatta Dróna. – Eljöttem hát ide, hátha akad majd néhány tanítvány, aki a tanításaimért cserébe egy kis adománnyal tudna segíteni.

– Szűkölködésednek ezennel vége, ó, bráhmana – mosolyodott el Bhísma. – Mindent megkapsz, amire csak szükséged van: a Kuruk a rendelkezésedre állnak. Ami vagyonnal rendelkezünk, az a tiéd is. Add át fiainknak mérhetetlen tudományodat! Nagy szerencse ért minket, hogy erre jártál.

Dróna letelepedett Hasztinápurában, s feleségét és fiát is a városba hozatta. Iskolát nyitott, s mind a Kauravákat, mind a Pándavákat tanítványaiul fogadta. A környező országok királyai is egyremásra küldték fiaikat, hogy tőle tanulhassanak, s értékes ajándékokkal halmozták el a bráhmanát.

Dróna irányítása alatt a hercegek nagyon magas szintű harcművészeti tudásra tettek szert.

Tanítványainak mindennap reggeltől estig gyakorlatozniuk kellett. Az összes fiú közül Ardzsuna tűnt ki a leginkább. Könnyűszerrel elsajátította valamennyi fegyver használatának művészetét, s legfőképpen az íjászatban jeleskedett. Tehetsége, gyorsasága és kitartása egyedülálló volt.

Alázatos és tisztelettudó viselkedését látva, Dróna egyre inkább megszerette, s gondosan megtanította neki mindazt, amit tudott.

– Senki a világon nem lesz csatában hozzád fogható – mondta Ardzsunának.

A tanulmányaiban töretlen lelkesedéssel előrehaladó Ardzsuna nap mint nap – jóval azután is, hogy a többi herceg már hazament – ott maradt az iskolában, hogy a tudását tökéletesítse. Késő este is ott állt az íjával, s láthatatlan célpontokra lövöldözött. Csukott szemmel képes volt arra, hogy néhány pillanat alatt felkapja és felajzza az íjat, s a célpontot biztos kézzel eltalálva kilője nyilát.

A két halálos vetélytárs, Bhíma és Durjódhana a buzogányharcban tett szert páratlan ügyességre. Mindketten hosszú órákon át gyakorlatoztak, miközben egyre csak arra törekedtek, hogy túltegyenek a másikon. Judhisthirából a legkiválóbb lándzsavető lett, az ikrek pedig a kardforgatás terén tettek szert felülmúlhatatlan jártasságra.