Huszonnyolcadik fejezet

Heves indulatok

A két nagy sereg tengernyi katonájából alig ezer Pándava harcos maradt. Fáradtan tértek vissza a táborukba, de nagyon boldogok voltak, hogy végül sikerült győzelmet aratniuk a hatalmas Kuruk fölött. A tizennyolcadik nap estéjén letették fegyvereiket, és nyugovóra tértek.

Krisna azt javasolta Judhisthirának és a fivéreknek, hogy a hagyománynak megfelelően az éjszakát töltsék a Kauravák táborában. Mivel ők voltak a győztesek, az ő kiváltságuk volt, hogy birtokba vegyék a Kauravák javait. Emellett irányítani és védelmezni kellett a Kauravák megannyi szolgáját és asszonyát is, akik a táborban voltak. Krisna és az öt fivér belépett Durjódhana hatalmas sátrába, s nyugovóra tértek éjszakára.

Időközben, kint az erdőben, Kripa, Asvatthámá és Kritavarmá egy nagy banyanfa alatt pihent.

Amikor ráakadtak az elesett Durjódhanára, borzadva hallották tőle, hogyan győzték le. A herceg biztatta őket, hogy másnap folytassák a harcot. A végsőkig elcsigázott harcosok végül összeestek a fa alatt. Asvatthámá azonban nem tudott elaludni. Még mindig égett benne a bosszúvágy. A fa lombjára tévedt a tekintete, s azt látta, hogy egy nagy bagoly csap le az égből. Az ágakon sok varjú aludt, s a bagoly egymás után ölte meg őket álmukban. Ahogy a megölt madarak potyogtak le a fáról, Asvatthámá elgondolkozott. Talán mindez a sors jelzése? Arra nem sok esélyt látott, hogy két társával le tudnák győzni a Pándavákat. De most mind mélyen alszanak… Alvó embereket persze tilos volt megölni, de ezek bűnös ellenségek. Bármilyen eszközzel is, de meg kell őket büntetni!

Dróna fia felkelt, és két társát is felébresztette. Amikor beavatta őket a tervébe, azok csak ültek némán: már azt is szégyellték volna, ha egyáltalán válaszra méltatják a javaslatot. Néhány pillanat múlva Kripa szólalt meg:

– Ó, hős, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy legyőzzük a Pándavákat, de a sors úgy rendelte, hogy másképp legyen. Durjódhana saját ostobaságának köszönheti balvégzetét. Az alattvalói lévén, minket is bánat sújt. Nem látom értelmét, hogy tovább harcoljunk, különösen ilyen bűnös eszközökkel nem. Menjünk vissza Hasztinápurába.

De Asvatthámát nem lehetett a tervétől eltántorítani. Eltökélte, hogy végez ellenségeivel, és nem hallgatott semmilyen érvre. Ezt Kripának is nyíltan megmondta. Az idős Kuru megint megpróbálta lebeszélni.

– Ha úgy érzed, harcolnod kell, hát harcolj tisztességes módon. Várd meg a reggelt. Akkor majd mi is csatlakozunk hozzád.

Asvatthámá felállt és a fegyvereiért nyúlt; ezüst vértje megcsillant a holdfényben.

– Nem. Nyílt összecsapásban nem sok esélyünk van. Most azonnal a táborukba megyek. Álmukban elkapom őket, s mint az állatokat, lemészárolom őket. Nem érdemelnek mást.

Kripa és Kritavarmá döbbenten nézték, ahogy Dróna fia szekerére száll. Kripa mindent megpróbált, hogy lebeszélje sötét tervéről, de Asvatthámá tántoríthatatlan volt. Elhajtott az éjszakában. Amikor a Pándavák táborához ért, egy furcsa kinézetű teremtménnyel találkozott a kapunál. Magas volt és félelmetes, vértől csöpögő tigrisbőrt viselt, s a nyaka körül egy fekete kígyó tekergőzött. Félelmetes arcán száz szem pislogott, hatalmas szája pedig olyan volt, mintha lángolna.

Az életéért aggódó Asvatthámá nyomban nekitámadt. Legerősebb fegyvereit mind kilőtte a szörnyű kinézetű idegenre, de hasztalan: nyilai mind elégtek, s a lény meg se rezzent.

Amikor rájött, hogy valószínűleg a nagy istenséggel, Sivával áll szemben, akit már oly régóta imád, Asvatthámá leszállt a szekeréről, és a földre borult előtte. A lény ekkor mennydörgő hangon megszólalt:

– Ó, gyermek, Siva vagyok. Pándu fiai a háború alatt az én védelmem alatt álltak. Mivel szeretem Krisnát, a hívei iránt is mindig részrehajló vagyok. Most azonban az idő indított ostromot a Pándava hősök ellen. Végrehajtották a Gondviselés tervét, megszabadították a földet terhétől, s most az ő elrendelt végzetük is elérkezett.

Siva felemelt egy hatalmas kardot.

– Ó, Dróna fia, vedd ezt a fegyvert. Úgy rendeltetett, hogy te légy pusztulásuk eszköze. Én erővel ruházlak fel, te pedig öld meg őket mind egy szálig.

Asvatthámá felállt és kézbe vette a kardot. Titokzatosan csillogott, s a markolata drágakövekkel volt kirakva. Siva ekkor eltűnt. Asvatthámá úgy érezte, irdatlan erő tölti el; mosolyogva kivonta kardját. Nesztelenül belépett a Pándavák táborába, és nyomban nekilátott az alvó harcosok legyilkolásának. A meglepett katonák kiugráltak az ágyukból, és már nyúltak volna a fegyverükért, de Asvatthámá könyörtelenül levágta őket. Az egyik sátorban öt alvó harcosra bukkant. Úgy hitte, csak a Pándavák lehetnek, s ujjongva az ágyukhoz ugrott. Nagy kardsuhintásokkal egyenként leölte őket. Ezután irtóztató röhögéssel, véres kardját a feje fölött suhogtatva, kirohant. Kevesebb mint egy óra alatt mindenkivel végzett a táborban. Az öt holttestet, akiket a Pándaváknak vélt, lefejezte: ez az öt fej lesz a legszebb trófea, amit Durjódhanának felajánlhat. A Kaurava legalább úgy hal meg, hogy ellenségeit is halottnak tudhatja.

Miután a fejeket a szekerébe dobta, Asvatthámá sebesen a haldokló Durjódhanához hajtott. A nap éppen felkelőben volt, s ő megpillantotta a holtsápadt herceget: látszott rajta, hogy már nincs sok ideje hátra. Dögevő állatok gyülekeztek körülötte, Asvatthámának kellett elijesztenie őket. A fejeket odatette a herceg mellé, és így szólt:

– Uram, ellenségeid halottak. Itt vannak a fejeik.

Durjódhana egy kicsit megemelte a fejét, és elmosolyodott. Csak nagy nehezen tudott megszólalni.

– Ez derék… ó, Dróna fia… Neked sikerült az, amit még Bhísma… Karna… és atyád sem tudott elérni. Jól van…

Durjódhana kinyújtotta a kezét, s megmarkolta az egyik hátborzongató fejet. A halott, maszkszerű arcon döbbenet ült, mintha még mindig azon szörnyülködne, hogy ilyen kegyetlen, állatias módon végeztek vele, miközben az igazak álmát aludta. A herceg alig tudta elhinni, hogy a Pándavák halottak. A fejek külsejéből szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy azok tényleg a Pándavák fejei-e, de a herceg tudta, hogyan fog erről megbizonyosodni. Utolsó csepp erejével összeszorította a fejet. Az nyomban összeroppant. Ugyanezt megcsinálta a maradék néggyel is.

– Ezek nem a Pándavák! – mondta csalódott hangon. – A fivéreknek szinte vasból van a fejük. Legerősebb buzogányütéseimmel sem tudtam bezúzni Bhíma koponyáját. Biztosan a Pándavák öt serdülőkorú fiát ölted meg. Ó, jaj, micsoda alávaló tett. Ki viszi így tovább a Kuruk nemzetségét?

– Ó, jaj! ó, jaj! – sóhajtozta Durjódhana, és visszahanyatlott a földre. A feje félrecsuklott, és kilehelte lelkét. Asvatthámá kétségbeesett. Amikor felkelt a nap, érezte, hogy elhagyja Siva ereje. Arról szó sem lehetett, hogy most szembeszálljon a Pándavákkal. Hamarosan keresni fogják.

Visszaült a szekerére, és elindult az erdő felé. Azt sem tudta, melyik úton meneküljön.

Napfelkelte után nem sokkal a Pándavák azt látták, hogy Dhristadjumna kocsihajtója szalad lélekszakadva a Kuru tábor felé. Valahogy sikerült élve megúsznia a vérfürdőt. A fivérek elborzadva hallgatták, amikor beszámolt nekik az elmúlt éjjel eseményeiről. Felzokogtak a fájdalomtól. Judhisthirát különösen lesújtották a hírek. A lágyszívű Pándava úgy érezte, mindezért ő a felelős. Az egész háború miatta tört ki, csak azért, hogy ő király lehessen. Hát most ő a király – de micsoda szörnyű áron! Összes szeretett feljebbvalója, barátai, unokatestvérei, s most még a fiai is mind halottak! Térdre rogyott, és halálra vált hangon megszólalt: – A már amúgy is keserű győzelem most még keserűbb. Miféle boldogságot fogunk mi élvezni, ha minden barátunk és rokonunk halott? Mi lesz Draupadíval? Hogy fogja túlélni, ha meghallja, hogy öt fiát legyilkolták?

Amikor Draupadí értesült a történtekről, szinte eszét vette a fájdalom. A fivérek hitvesükkel együtt a Pándava táborba siettek. Borzasztó látvány tárult a szemük elé. Mindenütt megcsonkított holttestek hevertek. Draupadí, amikor meglátta lefejezett fiait, ájultan esett össze. Amikor magához tért, a szeméből patakokban ömlött a könny, a teste hevesen rázkódott. Ardzsunára és Bhímára nézett, akik mellett ott állt Krisna is, és így szólt: – Addig nem mozdulok el innen, amíg Asvatthámá meg nem bűnhődik. Öljétek meg, mint egy állatot! Ha nem fizet meg ezért a bűnért, akkor én végzek magammal.

Krisna egyetértett vele:

– A vérszomjas, gonosz és könyörtelen Asvatthámá bármire képes. Mindenképpen el kell kapnunk. Induljunk, most azonnal!

Krisna és Ardzsuna rögtön el is indult a táborból. Krisna szekerén mentek, s egyenesen az erdőbe hajtottak. Amikor végre Asvatthámá nyomára bukkantak, üldözőbe vették, és hamarosan utol is érték. Vészesen közeledő üldözői láttán Asvatthámát rettegés fogta el. Egy szempillantás alatt megidézte a Brahmásztrát, és teljes erejéből elengedte. Ragyogó fehér fénykör sugárzott a szekeréből. Krisna, amint ezt észrevette, sürgetőn így szólt Ardzsunához: – Ó, hős, páni félelmében a nyomorult ostoba meggondolatlanul kilőtte a Brahmásztrát. Ez a fegyver képes elpusztítani az egész világot. Védd ki a sajátoddal, s aztán vond vissza mindkettőt.

Ardzsuna tüstént végrehajtotta Krisna parancsát. Kilőtt egy másik Brahmásztrát, amely utolérte Asvatthámá lövedékét. A két fegyver úgy ragyogott egymás mellett, mint két mennyei nap. Vakító fényesség árasztotta el az eget.

Amikor Asvatthámá látta, hogy hatástalanították a fegyverét, tudta, hogy közel a vég. Azon törte a fejét, hogy tudna még egy utolsó gaztettel ártani a Pándaváknak. Tudta, hogy Abhimanju felesége, Uttará gyermeket vár, ezért úgy döntött, hogy a megfelelő mantrákkal Uttará méhe felé irányítja a Brahmá-löveget. A gyermek volt a Pándavák egyetlen reménysége. Megszakadna a szívük, ha a magzat meghalna. Dróna fia összeszedte minden akaraterejét, s a löveget Uttará felé küldte.

Ardzsuna nem tudta, mit tett Asvatthámá, ezért a megfelelő mantrákkal visszahívta a saját fegyverét. A ragyogó fény alábbhagyott. Időközben a Pándavák táborában Uttará hirtelen nagy veszedelmet érzett. A teste remegni kezdett, majd összeesett. Nyomban imádkozni kezdett Krisnához:

– Ó, világmindenség mindenható Ura, kérlek, védj meg! E félelmetes siralomvölgyben rajtad kívül nincs más menedék.

Krisna, habár ott állt Ardzsuna mellett a szekéren, az erdőben, meghallotta az imáját. Mivel tudta, mire készül Asvatthámá, mindenek fölött álló hatalma révén kiterjesztette magát, és egy misztikus formában belépett Uttará méhébe. Eltérítette a közelítő Brahmásztrát, és semlegesítette a hatását. Uttará látta, amint a ragyogó fényesség feléje közelít, majd ártalmatlanul felkanyarodik az égbe.

Azt követően, hogy visszahívta a Brahmásztrát, Ardzsuna kilőtt egy másik fegyvert is, mely erős kötelekkel gúzsba kötötte Asvatthámát. Leugrott a járműről, majd a hajánál fogva Krisna szekeréhez vonszolta a foglyot. A legszívesebben ott helyben végzett volna vele, de ódzkodott a gondolattól, hogy megölje tanítója fiát. Dróna halála eleve nagy fájdalommal töltötte el Ardzsunát, ezért igencsak vonakodott attól, hogy egyetlen fiát is megölje. Krisnához fordult hát tanácsért, aki arra biztatta, hogy azon nyomban végezzen Asvatthámával.

– Úgy érzem, képtelen vagyok megölni ezt a nyomorultat, ó, Krisna. Vigyük inkább Judhisthira elé, s ő majd eldönti, mi legyen a teendő.

Krisna beleegyezett, Ardzsuna pedig felhúzta a szekérre a megkötözött Asvatthámát. A táborba érve Judhisthira lábai elé vetette.

– Íme, itt van fiaink gyilkosa. Mit csináljunk vele?

Amikor Draupadí meglátta a nyomorult állapotban lévő Asvatthámát, szánalom ébredt benne iránta. Kihunyt benne a bosszúvágy, s így szólt: – Ó, Ardzsuna, bocsásd szabadon. Ő egy bráhmana, s ráadásul a gurud fia. Ne kelljen miattunk Dróna feleségének is úgy zokognia, ahogy nekem. Könyörülj meg rajta!

Judhisthira üdvözölte felesége szavait, Bhíma azonban erősködött, hogy Asvatthámát haladéktalanul meg kell ölni.

– Kegyetlenül, álmukban gyilkolt meg ártatlan fiúkat. Miféle bráhmana az ilyen? Miért kellene megkegyelmezni neki?

Krisna Ardzsunára nézett, aki Asvatthámá mögött állt.

– Ó, Pártha, meg kell találnod a módját, hogy feleséged és bátyád kérésének is eleget tégy.

Ardzsuna a magasba emelte kardját, a másik kezével pedig megragadta Asvatthámá haját.

Draupadínak a lélegzete is elakadt, amikor a borotvaéles kard meglendült…, ám Ardzsuna csupán Asvatthámá kontyba tűzött haját vágta le, csillogó drágaköves csatjával együtt. Az ékszert Draupadínak adta, mondván:

– Ó, gyönyörű hölgy, ezt most már akár halottnak is lehet tekinteni. Ha egy harcosnak levágják a haját, az olyan, mintha megölnék, ebben az ékszerben pedig benne van Asvatthámá minden hatalma.

Asvatthámá mintha összetöpörödött volna, amikor levágták a haját. A földre rogyott, Krisna pedig így szólt hozzá:

– Dróna kegyetlen fia, a világ szemében gyáva és nyomorult leszel. Háromezer évig kell majd bolyonganod a földön, betegségektől és az emberek szidalmazásától sújtva mindenütt. Miután megkapod tetteid következményeit, végül a magasabb régiókba jutsz. Most pedig menj.

Asvatthámá felállt, és lehajtott fejjel eloldalgott. Krisna ezután megvigasztalta a Pándavákat és Draupadít, s örök lelki igazságokra tanította őket. Miután Judhisthira intézkedett az elesett katonák halotti szertartásáról, fivéreivel a Gangeszhez ment, hogy felajánlásokat mutassanak be az eltávozott lelkeknek.

Miután Dhritarástra és Gándhárí értesült a háború kimeneteléről és Durjódhana pusztulásáról, naphosszat csak ültek szótlanul a palotájukban, s a szívüket elviselhetetlen szomorúság mardosta.

Az összes fiuk halott volt. A Kuru-ház megsemmisült. Legnagyobb jóakarójuk és nagyra becsült feljebbvalójuk, Bhísma, még mindig a csatatéren haldoklott.

A bánat sújtotta királyi párt Szandzsaja próbálta vigasztalni.

– Vjászadévától hallottam, hogy minden az istenek elrendeléséből történt – magyarázta. – Durjódhana Kalinak, a sötét kor rossz szellemének megtestesült kiterjedése volt. Isteni elrendezés folytán csatarendbe állította a földre súlyos teherként nehezedő démoni elemeket, s aztán a pusztulásba vezette őket.

Gándhárí keblei hullámzottak a hangos zokogástól. A Kuru királyné tudomásul vette, amit Szandzsaja mondott. Mindig is tudta, hogy a fia gonosz lelkű. Már születése pillanatában a sorsára kellett volna hagyni. Az istenek terve azonban más volt – s ez a terv most beteljesedett.

Több mint hatmillió katona esett el, köztük több száz király.

Dhritarástra és felesége a hasztinápurai polgárokkal együtt szomorú menetben kivonult a Gangesz partjára, hogy felajánlásokat mutassanak be a halottaknak. Amikor a folyóhoz értek, a távolban a Pándavákat pillantották meg. Az öt fivér is észrevette idős nagybátyját és nagynénjét, eléjük járultak, és a földre borultak. Dhritarástra sírt, amikor sorban megmondták a nevüket.

Nagy nehezen mindegyiküket megölelte. Bhíma nevének hallatán mérhetetlen harag öntötte el.

Krisna észrevette ezt, s amikor a vak király éppen megölelte volna, félretolta Bhímát. Misztikus hatalma segítségével egy szempillantás alatt odavarázsolta Bhíma vasszobrát Durjódhana palotájából, s azt állította oda Dhritarástra elé. A király dühödt öleléssel ragadta meg a fémhasonmást, s mindenki legnagyobb döbbenetére apró darabokra törte, majd fulladozva és vért hányva a földre roskadt.

Szandzsaja letérdelt a király mellé, és gyengéden fölemelte.

– Nem szabad így viselkedni – dorgálta lágyan.

Miután elpárolgott a dühe, abban a hiszemben, hogy megölte Bhímát, így kiáltott: – Ó, jaj! Mit tettem!

– Csak Bhíma hasonmását törted össze, ó, király – nyugtatta meg Krisna. – Győzd le magadban a haragot és nyugodj meg. Ha megölöd Bhímát, attól még nem kelnek életre a fiaid.

Dhritarástra szégyenében lehorgasztotta a fejét. Szolgái támogatásával a folyóhoz ment, és némán fürdőt vett szent vizében. Nem tudott mit mondani. Mindenki azt tanácsolta neki, hogy tagadja meg Durjódhanát és eszelős intrikáit. Mivel ezt elmulasztotta megtenni, most ennek itta a levét. Bekövetkezett, amit már jó előre látni lehetett.

Gándháríban ugyancsak harag dúlt. Amikor a Pándavák odamentek hozzá, hogy a tiszteletüket ajánlják neki, odakiáltott Bhímának: – Hát nem tudtad volna legalább egy fiamnak meghagyni az életét?! Támasz nélkül hogy fogunk a világban vak férjemmel elboldogulni?

A Kuru királynénak ekkor eszébe jutott Krisna. Érezte, hogy haragja nőttön nő. Annyiszor hallotta már a risiktől, hogy ő a legfelsőbb személy, a mindenható, az élőlények jóakarója. Akkor miért hagyta, hogy annyi embert lemészároljanak? Amikor Krisna köszöntötte, kifakadt: – Ó, Késava, a Kuru-dinasztia úgyszólván a szemed láttára pusztult el. Hogy engedhetted ezt meg? Ezért a mulasztásodért megátkozlak, hogy a te dinasztiád is ugyanígy, testvérháborúban pusztuljon el!

A Pándavák megdöbbentek. Mit képzel magáról Gándhárí? Hogy mondhat bárki is átkot Krisnára? De Krisna csak mosolygott.

– Ó, erényes hölgy, úgy is lesz, ahogy mondtad. A Jadukat senki nem tudja megölni. Ezért amikor elérkezik eltávozásuk ideje, egymással fognak végezni. Köszönöm az átkot.

A Pándavák nagyon elszomorodtak. Krisna eltávozásának gondolata elviselhetetlen volt. S egy újabb testvérháború? Ezt még elgondolni is lehetetlen! De az Úrnak biztosan van egy isteni terve. A fivérek elköszöntek Gándhárítól, s odamentek anyjukhoz. Közben egyre csak Krisna szavai jártak a fejükben. Kuntí reszketett a benne dúló érzelmektől, amikor megölelte fiait. Nem győzte magasztalni Krisnát, amiért megmentette őket. Amikor a fivérek a folyóhoz indultak, hogy felajánlásokat tegyenek, ő is ott ment mögöttük. Karnára gondolt és csendesen sírt.

Felnézett a többi fiára. Ideje, hogy elmondja nekik az igazságot. Mély lélegzetet vett, s így szólt: – Ó, hősök, tegyetek egy felajánlást Karnának is. Az a nagy hős Szúrja fia volt, s az én méhemből született. Ő volt legidősebb bátyátok.

Az öt fivér megtorpant. Hátrafordultak, s döbbenettel az anyjukra meredtek. Judhisthira hitetlenkedve rázta a fejét. Eszébe jutott, hogy többször is feltűnt neki, mennyire hasonlít Karna lábfeje Kuntíéra. Nagyon csodálkozott rajta, de még álmában se hitte volna, hogy Karna a bátyja lehet. Most azonban kétségkívül bebizonyosodott. Égnek emelt karral felkiáltott: – Ó, hogy lehet, hogy erről nem szóltál nekünk? Mikor és hogyan született? Ó, nemes hölgy, kérlek, mondj el mindent. E hír hallatán úgy tör fel bennem a bánat, ahogy az óceán emelkedik egyre feljebb telihold idején.

Kuntí elbeszélte álmélkodó fiainak az egész történetet. Amikor befejezte, zokogva a földre roskadt. Judhisthira gyengéden felemelte, és megcirógatta a homlokát.

– Drága anyánk, biztosan nagyon sokat szenvedtél.

A testvérek a Gangeszbe léptek, hogy elvégezzék felajánlásaikat. Krisna odament a bánat sújtotta Judhisthirához, s vigasztalni kezdte:

– Karna tisztában volt vele, hogy ki ő. Egyszer megpróbáltam rábeszélni, hogy álljon a ti oldalatokra, de tántoríthatatlan volt. Rajtam kívül Szúrja és anyád is próbáltak a lelkére beszélni, de Karnát nem lehetett megingatni: eldöntötte, hogy Durjódhanát támogatja.

Judhisthira még mindig úgy érezte: tudnia kellett volna a dologról. Anyjának meg kellett volna bíznia benne. Oly sok vérontást el lehetett volna kerülni. Amikor Judhisthira kilépett a folyóból, így szólt Kuntíhoz:

– Ó, anyám, nem kárhoztatlak a hallgatásodért. Biztosan felsőbb elrendelésre cselekedtél így. Mégis úgy érzem, a bizalmadba kellett volna avatnod. Ezért azt mondom: a mai naptól egyetlen nő se tudjon titkot tartani.

Amikor az összes szertartást elvégezték, Judhisthira összeült tanácskozni a fivéreivel és Krisnával. Ideje volt, hogy ismét kézbe vegye a föld irányítását – de úgy érezte, képtelen erre. A háború borzalmai beleégtek a szívébe. Több millió asszony és gyermek gyászolt. Judhisthira úgy érezte, mindezért ő hibáztatható. Üres tekintettel meredt a földre. Valóban annyira fontos volt, hogy ő legyen az uralkodó? Minden hibája ellenére Durjódhana meglehetősen hatékony államférfi volt, s még a bráhmanákat is bőségesen ellátta. Most halott volt, csakúgy, mint öccsei, a Kuru vezérek és a sok-sok király. Judhisthirát zokogás rázta. Talán jobb lett volna mégis az erdőben maradni!

Egy nagyot sóhajtott, s kiöntötte a szívét:

– Mint a kutyák, akik egy darab húson marakodnak, úgy szálltunk hadba a birodalomért. Most azonban semmi kedvünk a húshoz. Félredobom. Az egész igyekezet haszontalan volt. Nem vágyom a háború üszkös maradékaira, amit oly sok élet árán szereztünk meg. Hadd vonuljak inkább vissza az erdőbe! Legyen Bhíma vagy Ardzsuna a király.

Judhisthira öccsei kétségbeesetten néztek a bátyjukra. Keményen harcoltak azért, hogy visszanyerjék a királyságát. Hogy is lehetne őt Durjódhanával egy napon említeni? Judhisthira uralma alatt az embereknek nem csak anyagi szempontból menne jól a sora, de, ami ennél sokkal fontosabb: a végső felszabadulás felé vezető úton haladnának. A hitetlen Durjódhana soha nem lett volna képes ilyen módon vezetni őket.

Judhisthira fivérei egymás után igyekeztek a lelkére beszélni, hogy vállalja magára a királyi feladatokat. Ő azonban eltökélt volt. A beszélgetés alatt több risi is csatlakozott hozzájuk. Végül Vjászadéva szólalt meg. Ő is alapos érvekkel támasztotta alá, hogy Judhisthirának kötelessége a királyi teendők ellátása. A halhatatlan bölcs szavai hallatán Judhisthira kezdte belátni, hogy el kellene foglalnia a trónt. Különösen azért, mert a bölcs újra megerősítette, hogy a háború az Úr közvetlen elrendezése volt. Judhisthira megértette, hogy nem szállt bűn a fejére a háború következményeként, az uralkodó kötelességeivel kapcsolatban azonban még mindig kételyei voltak – hiszen ezek is bűnnel teliek. Királynak lenni egyet jelent azzal, hogy az ember hatalmas vagyont birtokol és élvez, megtámad és leigáz más királyokat, a többi, látszólag erőszakos és önző cselekedetről nem is beszélve.

– Ó, bölcs – fordult Vjászadévához –, azt mondják, a király az alattvalók bűneiért is felel. Mit tegyek? Nem akarok bűnre bűnt halmozni, s az Urat magamra haragítani.

Judhisthira Krisnára pillantott, aki addig szótlanul hallgatta a beszélgetést. Vjászadéva is Krisna felé fordult, s átadta neki a szót, de Krisna csak mosolygott, és intett a bölcsnek, hogy folytassa. Vjászadéva így szólt:

– Ó, erényes, ha a királyi erkölcsről és kötelességekről óhajtasz hallani, fordulj Bhísmához. Még mindig életben van, s nincs ember a földön, aki nála jártasabb lenne az erkölcs szabályaiban. Ő majd minden kétségedet eloszlatja.

Bhísma nevének hallatán Judhisthira még jobban elszomorodott. Könnyek tolultak a szemébe. – Hogy járulhatnék nagyatyám elé éppen most? Hiszen én gyilkoltam le csalárdul!

Krisna biztatásképpen Judhisthira vállára tette a kezét.

– Tégy úgy, ahogy a bölcs tanácsolta. Bhísma biztosan örülni fog, ha meglát, s eloszlatja majd kételyeidet. Utána pedig foglald el a trónt.

Krisna szavai végül meggyőzték Judhisthirát.

– Ám legyen. A bráhmanákkal felszenteltetem magam, s aztán meglátogatom a Kuruk nagyatyját.

Ekkor a Pándava király a világ üdvéért felállt. A fivérei megéljenezték, majd elindultak Hasztinápurába.