Huszonharmadik fejezet

Időtlen bölcsesség a csatamezőn

Miután Krisna elhagyta Hasztinápurát, Kuntí eltöprengett Karna sorsán. Úgy érezte, vagy ő, vagy Ardzsuna hamarosan távozik az élők sorából. Vagy talán egy másik Pándava fivér hal meg Karna kezétől? Szúrja rendkívüli képességekkel megáldott fia nem is sejtette, hogy a Pándavák a testvérei. Nem fog kegyelmezni nekik a háborúban – bár valószínűbb, hogy ő maga fog elesni.

Krisna ellenségeként vajmi kevés esélye volt az életben maradásra.

Kuntí nagyon szerette elsőszülött fiát, s úgy érezte, elérkezett az idő, hogy végre megtudja az igazságot. Ezelőtt sohasem vitte rá a lélek, hogy bárkinek is elmondja, és nem is volt rá szükség.

Attól a naptól, hogy először meglátta, Kuntí tudta, hogy a fia jól van. Durjódhana hatalmas birodalommal ajándékozta meg, s a Kauravák befogadták maguk közé. Most azonban úgy sejtette, a Durjódhanával való barátság végzetes lehet a számára. Kuntí kora reggel a Gangesz partjára ment, ahol Karna a napistent imádta. A vízből kijövet Karna meglepődve látta, hogy a parton a Kuru királynő várja.

– Nemes hölgy! – üdvözölte összetett kézzel. – Minek köszönhetem ezt a szerencsét? Mivel lehetek a szolgálatodra?

Kuntí fiára nézett, akinek erős, izmos testéről patakokban folyt le a szent folyó vize.

Visszaemlékezett, hogyan bízta őt ugyanennek a folyónak a gondjaira sok-sok évvel azelőtt.

Szemét elárasztották a könnyek.

– Drága gyermekem! – mondta elcsukló hangon. – El kell mondanom valamit. Az anyád vagyok. Szúrjától, imádott istenségedtől születtél.

Kuntí remegő hangon mesélte el, hogy annak idején attól félt, szégyent hoz a család hírnevére, ha megtartja gyermekét.

– Egy kosárban a folyóra tettelek, s imádkoztam az Úrhoz, hogy óvjon meg. Az ő kegyéből Adhiratha és felesége megtaláltak, s fölneveltek.

Karna megdöbbenésében szólni sem tudott. Abban egy percig sem kételkedett, hogy Kuntí igazat mond: a királynő messze földön híres volt erényességéről és igazmondásáról. Térdre esett, és két kézzel a fejéhez kapott. Azt tudta, hogy Adhiratha a Gangesz partján találta. Veleszületett páncélzata láttán a kocsihajtó azt hitte, a félistenek hagyták ott. Karnát mindig is foglalkoztatta, hogy kik lehetnek a szülei, de az álmában sem jutott volna eszébe, hogy Kuntí az anyja. Most ott térdelt előtte, s a döbbenettől egyre csak rázta a fejét.

– Úgy igaz, ahogy mondom, gyermekem – folytatta Kuntí. – A Pándavák testvére vagy, sőt, a legidősebb közülük. Az ő oldalukra kell állnod. Ne kövess kapzsi, álnok embereket, mert a vesztedbe rohansz. Maradj meg inkább az erény útján, és csatlakozz fivéreidhez!

Karna még mindig nem jutott szóhoz. Teljesen meg volt zavarodva. Úgy tűnt, iránta érzett szeretetében Kuntí valóban aggódik érte. De miért nem mondta el mindezt korábban? Most már késő. Hogyan tagadhatná meg Durjódhanát azok után, amit a Kaurava érte tett? Akár testvére a Pándaváknak, akár nem, most már nincs más választása, harcolnia kell ellenük. Elnyomta magában a fejében cikázó őrült gondolatokat, s úrrá lett az anyja iránt hirtelen feltámadt természetes szeretetén. Nyugalmat erőltetett magára, s így szólt: – Hiszek szavadnak, nemes hölgy, de tanácsodat nem tudom megfogadni. Hogyan hihetném, hogy jót akarsz nekem? Eldobtál magadtól, amikor megszülettem, s ezzel nagy szenvedést zúdítottál rám. Nem részesülhettem a ksatrijáknak kijáró szertartásokból, és mint szútát, megbélyegeztek. Most jössz csak hozzám, amikor a többi fiadat veszély fenyegeti.

Karna felállt, s a ragyogó napra emelte tekintetét. Nem csoda hát, hogy mindig oly erősen vonzódott e félisten imádatához! Újra Kuntíra nézett, akinek szeméből patakokban folyt a könny.

Aztán mély lélegzetet vett, s így folytatta:

– Nem hagyom el Durjódhanát, aki uram és mesterem ebben az életben. Azonban, hogy ne érezd hiábavalónak ezt a látogatást, megígérem, hogy a háborúban Ardzsunán kívül egyetlen fiadat sem ölöm meg, még akkor sem, ha alkalmam lesz rá. Ha azonban úgy hozza a sors, hogy Ardzsunát megölhetem, megteszem, s ezzel örök dicsőséget szerzek nevemnek. Ha pedig nekem kell meghalnom az ő kezétől, a mennyekbe jutok. Nincs harmadik út.

Kuntí remegve tárta ki karját Karna felé. Ahogy Karna tétován előrelépett, Kuntí megölelte, s így szólt:

– A Kuruk hamarosan véres csatában pusztulnak el. Emlékezz majd ígéretedre, drága fiam! Légy áldott! Indulnom kell.

Karna meghajolt előtte, Kuntí pedig sajgó szívvel, sietve útnak indult a város felé. Tudta, hogy az egyik fiát hamarosan el fogja veszíteni.

A Pándavákat a legkevésbé sem lepte meg, hogy Krisna dolgavégezetlenül tért vissza Hasztinápurából. Soha nem hitték igazán, hogy Durjódhana egyik napról a másikra megváltozik.

Krisna biztatására Judhisthira azonnal megtette az előkészületeket a háborúra. Fivéreivel és Krisnával egyetértésben Dhristadjumnát tette meg seregei parancsnokává. Ahogy a hatalmas had felkerekedett, Viráta városának nyugalmát rettentő hangzavar verte fel. Mindenütt emberek nevetése, kiáltozása, kagylókürtök búgása, elefántok trombitálása és dobpergés hallatszott. A harcoló egységeken kívül Judhisthira egy szakácsokból, felcserekből, hadmérnökökből és ügyes kezű mesteremberekből álló külön sereget állított fel, hogy csapatait segítsék. A népes had hosszú mérföldes sorokban menetelt a Virátából kivezető úton, mintha csak a hömpölygő tenger árasztotta volna el a földet. Bhíma és az ikrek haladtak az élen, közvetlenül mögöttük Dhristadjumna, középen ragyogó harci szekerén Judhisthira, mellette pedig Ardzsuna, akinek Krisna hajtotta a szekerét.

A menetet számos bráhmana is elkísérte. Szünet nélkül énekelték a Védák himnuszait az igazságért vívott háború erényeiről. A harcosok derűs szívvel néztek a csata elé: tudták, hogy vagy dicső győzelem vár rájuk, vagy hősi halál, mely a felső bolygókra emeli őket.

A sereg megállíthatatlanul haladt Kuruksétra mezeje felé, ahol a csatát készültek vívni. Hat napig meneteltek, mire elérték céljukat. Ott aztán letáboroztak a Hiranvatí-tó partján, s hamarosan egész sátorváros borította a környéket. A Pándavák a Kuru vezérekre vártak, hogy megtanácskozzák velük a harc szabályait, mielőtt kezdetét venné a háború.

Hasztinápurában Durjódhana serege szintén útra kelt. Ő maga vezette a hadat, melynek fegyvereit harci szekerek megszámlálhatatlan sokasága vitte Kuruksétrára. Íjak, nyilak, bárdok, lándzsák, szöges buzogányok és súlyos dárdák kerültek a szekerekre bombákkal, ágyúgolyókkal, robbanó lövedékekkel és a kilövésükre szolgáló gépezetekkel együtt. Hatalmas kosarakban mérges kígyókat, óriási üstökben melaszt és homokot vittek magukkal, amelyet felhevítve majd az ellenségre zúdítanak.

A harci szekerek, lovasok, gyalogosok és elefántok szinte végeláthatatlan sorait járva Durjódhana szívét repeső öröm töltötte el. A Pándavák még a látványát sem tudják majd elviselni ennek a seregnek! Akár telihold idején a háborgó tenger, olyannak tűnt a hadsereg, s fénylő páncélzatba bújt, csillogó fegyvereket szorongató hős harcosaival kápráztatóan ragyogott. Ekkor a Kauravák vezére is pompás harci szekerére szállt, melyet aranyló napok és bősz vadállatok képe díszített, s amelyen minden elképzelhető fegyver a rendelkezésére állt.

Miközben folyt a lázas készülődés, Durjódhana Bhísmához sietett.

– Ó, nagyatya! – szólította meg. – Senki sem érhet a nyomodba sem erény, sem vitézség tekintetében. Mindig a Kuruk legkiválóbb védelmezője voltál. Arra kérlek, légy vezérünk e háborúban. Vezess minket, ahogy Karttikéja vezeti a mennyek seregeit!

Bhísma Durjódhanára pillantott, aki összetett kézzel állt előtte. Elérkezett hát a nap, amitől annyira tartott: a Kuruk egymással háborúznak. Azóta tudta, hogy ez be fog következni, amióta Draupadít megsértették. Azzal is tisztában volt, hogy a Pándavák ellen kell majd harcolnia.

Amellett, hogy megfogadta, mindig védelmezni fogja Hasztinápura trónját, évekig élt Dhritarástra pártfogása alatt, s úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy csatába száll a kedvéért, még ha ez azt is jelentette, hogy Durjódhana oldalán kell harcolnia. Kesztyűbe bújtatott kezét felemelve válaszolt.

– Rendben van. Vezetem a sereged, uralkodó, egy dolgot azonban tudnod kell. A Pándavák épp oly kedvesek nekem, mint a Kauravák. Egyiküket sem fogom megölni.

Durjódhanának nem okozott meglepetést Bhísma válasza. Nem számít, gondolta. Amíg a Kuru nagyatya a Pándavák csapatait pusztítja – s ezt kétségkívül megteszi majd –, a többi harcos elbánik a Pándavákkal. Karna Ardzsunával számol majd le, ami pedig Bhímát illeti…

Durjódhana megsimogatta arany buzogányának nyelét. Hamarosan eljön az ő ideje!

– Van még valami, amit tudnod kell – folytatta Bhísma. – Nincs olyan harcos, beleértve engem is, aki Ardzsunát le tudná győzni. Most pedig, hogy Krisna is az ő oldalán harcol, a félistenek és a démonok együttvéve sem tudnának felülkerekedni rajta.

– Majd meglátjuk! – mosolyodott el Durjódhana. Őt aztán nem hatotta meg, amikor Krisna megmutatta misztikus hatalmát. Bármelyik varázsló vagy jógí könnyedén megtenné ugyanezt.

Krisna eddig nagyon keveset tett azért, hogy a Pándavák ne veszítsék el birodalmukat. És ha nem harcol, a háborúban sem tehet majd sokat.

– Irány Kuruksétra! – kiáltotta. – Győzelemre fel!

Durjódhana hangja megörvendeztette katonái szívét. Felharsant csatakiáltásuk, megcsörrentek a fegyverek, s a hatalmas hadsereg lassan elindult Hasztinápurából, élükön a herceggel. Talpuk alatt megrázkódott a föld, ahogy harcra szomjazva felkerekedtek.

Pár nap múlva elérték Kuruksétrát, s néhány mérföldnyire a Pándaváktól tábort vertek.

Durjódhana nyomban haditanácsot hívott össze, s tágas sátrában hamarosan ott is volt minden tábornoka.

– Dicső hős! – szólt Bhísmához. – Amíg te és Dróna vezetitek a hadsereget, még az istenektől sem tartok. Itt az idő, hogy kidolgozzuk stratégiánkat. Kérlek, beszélj seregünk és az ellenség erősségeiről és gyenge pontjairól!

– Ó, király! – felelte Bhísma, kezét kardja elefántcsont markolatán nyugtatva. – Elmondom mindazt, amit a csatára összesereglett harcosok erejéről tudok. Vannak közöttük rathák, akik ezer katonával képesek felvenni a harcot, mahárathák, akik tízezerrel, és atirathák, akik hatvanezer, sőt ennél is több – megszámlálhatatlanul sok – ellenféllel tudnak megküzdeni.

Bhísma név szerint is sokat megemlített közülük mindkét seregből, erejüknek megfelelő sorrendben. Durjódhana seregében Drónát, Kripát, Kritavarmát, Asvatthámát és magát a herceget sorolta az atirathák közé. A Pándavákat legyőzhetetlen harcosoknak nevezte, különösen kiemelve Ardzsuna erejét.

– Gándíva-íjának, misztikus fegyvereinek, mennyei szekerének, áthatolhatatlan páncéljának köszönhetően még a közelébe sem mehet senki, amikor harcol. Még inkább igaz ez most, hogy Krisna áll az oldalán. Egyedül Dróna vagy én tudnánk megszorongatni. Ő azonban fiatal, míg mi mindketten öregek vagyunk, s erőnk már nem a régi. Sereged sorai között rettentő pusztítást fog véghezvinni.

Ahogy Bhísma Ardzsunáról beszélt, a Durjódhana sátrában összegyűlt királyok úgy érezték, karjukat elhagyja minden erő. Bhísma ezután Sikhandin vitézségét ecsetelte.

– Előző életében hercegnő volt, akit fivérem, Vicsitravírja kedvéért elraboltam. Mélységes gyűlölet élt benne irántam. Amikor meghalt, egyedül a halálomra gondolt, s Drupada fiaként született meg újra.

Bhísma elmesélte az egész történetet. Sok-sok évvel azelőtt elrabolta Kási király három leányát, hogy Hasztinápurába vigye őket, feleségül a fivére számára. A legidősebb azonban, akit Ambának hívtak, már egy másik királynak adta a szívét. Bhísma ezért elengedte, ám szíve választottja nem akarta befogadni a hercegnőt, mondván, hogy egy másik férfi érintése beszennyezte. A kétségbeesett Ambá az erdőbe vonult, és szigorú vezeklésbe fogott, hogy elnyerje Siva áldását. Siva végül meg is jelent előtte, s megáldotta, hogy következő életében legyen férfi, aki képes lesz megölni Bhísmát.

– Vjászadévától tudom, hogy Ambá először Drupada király leányaként született meg, és csak azután változott Siva kegyéből férfivá, hogy fölserdült. Nem fogok tehát harcolni ellene, még akkor sem, ha az életemre tör. Szentül megfogadtam, hogy nem emelek kezet nőre, olyanra, aki női nevet visel, vagy aki nőnek látszik. Sikhandin valójában nő, valahogy azonban férfiteste van.

A királyok tisztelettel néztek a nemes Bhísmára. Tudták, hogy soha nem fogja megszegni fogadalmát. Harc közben ügyelniük kell, nehogy Sikhandinnak alkalma nyíljon olyankor Bhísmára támadni, amikor egyedül van.

Lassan leszállt az éj, ők pedig nekiláttak, hogy kidolgozzák a haditervet. Közeledett a másnap reggel, a csata kezdete.

Kora hajnalban a két sereg parancsnokai találkoztak, hogy megegyezzenek a harc szabályaiban. Minden harcos csak vele egyenlő erejű harcossal vívhat, ugyanabban a fegyvernemben. Senki nem sújthat le fegyverével a másikra anélkül, hogy előtte ne figyelmeztetné, és menekülőket sohasem szabad megtámadni. A csatatéren szolgáló segédek és felcserek teljes védelmet élveznek.

A tábornokok jó ideig tárgyaltak, majd felálltak, hogy visszatérjenek hadseregükhöz, és elfoglalják helyüket csapataik élén. Dhristadjumna, aki nem bízott benne, hogy a becstelen Kauravák betartják majd a szabályokat, amelyekben megegyeztek, utánuk szólt: – Ó, Kuruk! Nem mi leszünk azok, akik elsőként megszegik a szabályokat. Ám ha észrevesszük, hogy nem tartjátok be őket, többé mi sem tekintjük magunkra nézve érvényesnek a megállapodást.

Dhristadjumna, aki arany páncéljában úgy ragyogott, mint a tűz, szekerére szállt, s a csatatérre hajtott. Tű alakzatba rendezte csapatait, melynek hegyénél ő, Bhíma és az ikrek álltak.

Judhisthira középen foglalta el helyét, körülötte számos nagy szekérharcossal. Nem messze tőle Ardzsuna készült a harcra, Sikhandinnal az oldalán. A Pándavák tudták, diadaluk azon múlik, hogy sikerül-e minél hamarabb legyőzniük Bhísmát. Ahogy Ardzsuna támadásba lendült, zászlóján Hanumán olyan csatakiáltást hallatott, hogy a lovak és az elefántok rémületükben kiengedték ürüléküket.

A Pándavák harci alakzata láttán a Kauravák is csatasorba rendeződtek. Élükön Bhísma állt.

Roppant szekerén, fehér sisakjában, fehér zászlójával és a feje fölé boruló fehér ernyővel hatalmas fehér hegynek látszott. Őt követte Durjódhana, óriási lótuszkék elefántja hátán.

Lantosok és dalnokok vették körül, akik szünet nélkül a dicsőségét zengték, s ezer meg ezer kiváló harcos vigyázott rá.

Amikor Judhisthira a Kuru seregre pillantott – mely számtalan meredező zászlajával olyan volt, mintha csak cápákkal teli óceán hömpölyögne felé –, elszorult a szíve. Ardzsunához fordult, s így szólt:

– Ó, erőskarú! Hogyan fogjuk valaha is legyőzni ezt a sereget? A Nagyatyát soha, senki nem ölheti meg, és hány ádáz, rettentő harcos veszi körül védelmezőn! Szinte reménytelen a győzelem.

– Ó, bűntelen, a csatákat nem csupán vitézséggel nyerik! – felelte bátyjának Ardzsuna. – Az erénynek is része van benne. Ahol becsület van és igazság, s ahol ott van Krisna, ott biztos a győzelem.

Judhisthira azonban nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy igazságos ügyért harcol.

Talán nem az ő ostobasága okozta, hogy a viszály kirobbant? Talán nem azért fogott fegyvert, mert birodalomra és gazdagságra vágyik? Krisna jelenléte mindenesetre megnyugtató volt. “Igen!

Az, hogy ő áll a háború mögött, minden más érvet elsöpör” – gondolta. Egyetértően bólintott Ardzsunának, aki gyorsan a sereg élére vágtatott.

Amint Ardzsuna a Pándava erők élén álló Dhristadjumna mellé hajtotta szekerét, az parancsot adott, hogy fújják meg a csata kezdetét jelző kagylókürtöket. Ardzsuna és Krisna mennyei kürtje hosszan, erőteljesen búgott fel. Bhíma és az ikrek szintén teljes erejükből kagylókürtjükbe fújtak, s a felzendülő félelmetes hang megremegtette odaát a Kauravák szívét. Válaszul ők is ajkukhoz emelték kagylókürtjüket, s ahogy megszólaltak a dobok, harsogni kezdtek a trombiták, fülsiketítő lárma töltötte be a csatateret.

Ardzsuna ekkor Krisnához fordult:

– Ó, Uram, ó, tévedhetetlen! Kérlek, hajts szekeremmel a Kauravák közelébe! Hadd lássam őket harcra készen, s hadd tudjam meg, kik fogtak ma fegyvert, hogy a gonosz lelkű Durjódhana kedvében járjanak!

Krisna a lovak közé csapott, s a kecses harci szekeret a harcmező közepére vezette. Aztán a Kauravákra mutatott.

– Íme, a hatalmas Kuru sereg ó, Pártha! – mondta. – Valamennyien itt vannak.

Ardzsuna a mező túloldalára nézett: valóban felsorakozott az egész Kuru hadsereg. Ő azonban szintén Kuru volt. Hogyan emelhetne fegyvert e halálos összecsapásban saját rokonaira?

Mily kegyetlen a végzet! – hasított belé hirtelen, s egyre inkább hatalmába kerítette az aggodalom. Ott állt előtte Bhísma, Dróna, Kripa és sokan mások, akiket gyerekkora óta szeretett, s akik szintén szerették. Ahhoz, hogy Judhisthira megnyerje a csatát, mindannyiukat meg kell ölniük. Ardzsunának a puszta gondolat is elviselhetetlen volt. Egész testében reszketett. Szája kiszáradt, s remegő hangon így szólt Krisnához:

– Ó, Késava, azt hiszem, képtelen vagyok harcolni! Mi jó származhat abból, ha az ember elpusztítja saját rokonait? Úgy látom, ez a háború csak bűnt és szerencsétlenséget hoz ránk!

Ardzsuna kezéből kiesett az íj, ő pedig szekere ülésére roskadt. Nem volt szíve fegyvert fogni. Virátában egészen más volt. Akkor nem akarta megölni egyetlen rokonát sem, és az idős Kuru vezérek sem vetették be ellene minden erejüket. Most azonban nem fognak kegyelmezni.

Ebből a háborúból csak az egyik fél térhet haza. Ardzsuna szeméből kicsordult a könny.

– Ó, Késava, hogyan harcolhatnék egy olyan birodalomért, amelyben nem lesznek többé ott azok, akiket szeretek? Miféle boldogság származna abból?

Ardzsunán szánakozás vett erőt. Bhísma olyan volt, mintha az apja lenne. Dróna sem volt kevésbé kedves a szívének, és sok-sok kedves idős rokon sorakozott még mellettük. Még Durjódhanát és fivéreit is sajnálta, hiszen oly ostobák voltak. Ardzsuna homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, ahogy könyörgőn Krisnához fordult.

– Nem fog-e eluralkodni rajtunk a bűn, ha megöljük a bölcs vezéreket, akik mindannyian a tanítóink? Az egész emberiség pokolra jut így, hiszen a vallásosság az idősek nélkül nem maradhat fenn.

Ardzsuna szenvedélyesen sorolta érveit az erkölcsről vallott nézetei alapján, míg végül szekere ülésén magába roskadva így szólt Krisnához: – A Kauravák megölhetnek: nem fogok fegyvert, és nem állok ellen. Képtelen vagyok a harcra.

Krisna mosolyogva pillantott le a könnyező Ardzsunára. Ez a viselkedés igazán nem vallott a hős vitézre. Még mindig a gyeplőt tartva, így felelt: – Ó, Ardzsuna! Miért hagyod, hogy efféle gyengeség kerítsen hatalmába? Ez igazán nem méltó ahhoz, aki ismeri az élet valódi értékeit. Ó, dicső hős, kelj fel! Ne add át magad e lealacsonyító tehetetlenségnek!

Ardzsuna zavartan hallgatta, amint Krisna sorban megcáfolja minden érvét, aztán tovább sorolta kétségeit.

– Drága Krisna, megértem, hogy a bűnös ellenségnek pusztulnia kell, ám azok között, akik most velünk szemben állnak, számtalan tiszteletre méltó személyiséget látok. A vezetőink ők, akikkel nemhogy csatázni, de még vitatkozni sem szabad!

Ardzsuna Krisna kérlelhetetlen arckifejezése láttán megértette, mennyire nem örül szavainak.

Tudta, hogy végül úgyis követnie kell Krisna utasítását. Elhatározta hát, hogy kiönti szívét kedves barátjának.

– Ó, Krisna! Úgy látszik, képtelen vagyok megkülönböztetni a jót a rossztól. Egészen meg vagyok zavarodva, csak benned reménykedem. Kérlek, taníts! Mondd meg, miért kell harcolnom! Tanítványként hódolok most meg előtted.

Krisna szája széles mosolyra húzódott: boldog volt, hogy Ardzsuna kész tanítójának elfogadni. A két sereg között, akiknek harcosai izgatottan lesték, mit fog tenni Ardzsuna, Krisna tanítani kezdte barátját.

– Érveid félreértésen alapszanak, ó, Pártha – magyarázta. – Elfelejtetted, hogy a test a lélek számára csupán ideig-óráig tartó ruha. A lélek boldogsága fontosabb, mint az anyagi testé. Ha megérted, milyen tettek szolgálják a lélek javát, az mindenkinek a hasznára válik majd.

– Az örök lélek a Legfelsőbb Lélek része. Otthona a lelki világ, a határtalan boldogság birodalma, nem pedig ez az átmeneti, nyomorúságos anyagi világ.

Krisna leeresztette a lovak kantárát, s jobb kezét felemelve állt Ardzsuna előtt.

– Úgy kell tehát cselekedned – mondta –, hogy te és mindenki más is a lelki világ felé haladjon. Az ember boldogsága azon múlik, elégedetté tudja-e tenni a Legfelsőbb Urat. Drága barátom, ez a Legfelsőbb Úr én vagyok. Minden, legyen az lelki vagy anyagi, belőlem árad. Minden rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon. Én vagyok mindennek a kezdete, a közepe és a vége. Az élőlények nekem köszönhetik létüket, s rajtam múlik életük is. Minden tetteddel engem próbálj hát elégedetté tenni!

Ardzsuna feszült figyelemmel itta Krisna minden szavát. Ő mindenki legkedvesebb jóakarója, s egyedül ő a tudója annak is, hogyan került a lélek az anyagi világba, s hogyan juthat ismét ki onnan. Az ő kegyéből lassanként fellebben az élőlényekről a tudatlanság fátyla, s akkor felismerhetik valódi természetüket: azt, hogy Krisna örök, szerető szolgái.

– Az illúzió, azaz a májá rabjaként az emberek azt gondolják, akkor lehetnek csak boldogok, ha saját érzékeiket szolgálják, ha saját elképzeléseiket követik. Ez azonban minden esetben szenvedéshez vezet. Örök boldogság csak arra vár, aki lemond erről az illúzióról, és hozzám fordul.

Krisna majdnem egy órán át oktatta Ardzsunát, és minden kérdésére mély és időtlen bölcsességgel adott választ. Ardzsuna kedvéért újra megmutatta kozmikus formáját, hogy a Pándava teljes tündöklésében láthassa. Ardzsuna kétségei eloszlottak. Krisna mindenek felett álló hatalmát nem lehet megkérdőjelezni. Megértette, hogy ha Krisna azt akarja, hogy harcoljon, akkor ez nemcsak számára, de azok számára is a legjobb, akik az ő kezétől pusztulnak majd el a csatatéren. Megnyugodott. Tudta, hogy Krisna sohasem vezetné félre. Kötelessége volt, hogy harcoljon, igaz, e kötelesség végrehajtása nem volt éppen könnyű dolog.

Bhísma harci szekerére pillantva így szólt:

– Kedves Krisna! Illúzióm immár szertefoszlott. Úgy cselekszem, ahogy tanítottál! – Azzal megragadta íját, s megkérte Krisnát, hogy hajtsa vissza a szekeret a sereg élére. Percek kérdése volt, hogy kezdetét vegye a háború.