Hetedik fejezet

A kettéosztott birodalom

 

Kuntí egymagában várta a kunyhóban, hogy hazatérjenek a fiai. Aggódott értük. Mi lesz, ha leleplezik őket? Durjódhana és öccsei is ott lesznek a szvajamvarán. Ha megtudják, hogy a Pándavák élnek, biztosan megpróbálják megöletni őket. Kuntínak eszébe jutottak Vjászadéva jóslatai. A híres bölcs bizonyosan nem tévedett – a sors útjai azonban kifürkészhetetlenek. Végső soron mindent a Legfelsőbb Úr irányít – az ő tervét pedig senki sem ismeri.

Kuntí azzal foglalta el magát, hogy vacsorát készített a fiainak. Ahogy a kunyhóban sürgölődött, egyszer csak Ardzsuna derűs hangja ütötte meg a fülét.

– Drága anyám, visszajöttünk. Gyere, nézd, milyen csodálatos adományt kaptunk!

Nagy megkönnyebbülésében Kuntíból önkéntelen kiáltás szakadt fel: – Annyira örülök, hogy sértetlenül visszaértetek! Az adományt pedig egyenlőképpen osszátok el egymás között!

Ardzsuna és Judhisthira ekkor belépett a kunyhóba, kettejük között Draupadíval. Amikor Kuntí meglátta, a fejéhez kapott.

– Jaj, mit találtam mondani! – A Kuru királynő azt hitte, veszélybe kerültek vallásos elvei. Az igazságot mindennél többre tartotta. Még tréfából sem beszélt a levegőbe – ha valamit kimondott, azt úgy is gondolta. Most azonban kijelentette, hogy a fiainak meg kell osztaniuk egymással Draupadít. De ez hogyan lenne lehetséges? Egy asszonynak nem lehet öt férje… Aggódva Judhisthirára pillantott.

– Ne nyugtalankodj, anyám, mindenképpen megmenekülsz a bűntől – felelte Judhisthira, majd Ardzsunához fordult: – Elnyerted ezt a hajadont, szent házasságban kell tehát nőül venned.

Ardzsuna elborzadva nézett a bátyjára. – Kérlek, ne taszíts a bűnösök útjára. Miféle erényes férfi az, aki nőtlen bátyja jelenlétében elfogadja egy hajadon kezét? Neked kell feleségül venned, nem pedig nekem. Utánad Bhíma következik, s csak azután én, végül pedig az ikrek.

Ekkorra már a többi Pándava is a kunyhóban volt, s Ardzsuna szavainak hallatán mindannyian Draupadíra néztek, aki mosolyogva fogadta pillantásukat. Mind az öt fivérnek nagyot dobbant a szíve, elméjük egészen összezavarodott. A panycsála hercegnő csak úgy sugárzott a szépségtől, testének természetes illata pedig az egész kunyhót betöltötte. A fivérek nem tudták levenni róla a szemüket.

Öccseire pillantva, Judhisthira megijedt: attól tartott, hogy a gyönyörű Draupadí majd viszályt szít közöttük. Rövid gondolkodás után így szólt: – Ez az erényes leány mindannyiunk felesége legyen. Ezt parancsolta anyánk, s úgy vélem, Vjászadéva is erre utalt, amikor Draupadí sorsáról beszélt nekünk.

A fivéreknek eszébe jutottak a bölcs szavai, melyeket csak most értettek meg igazán.

Mindannyiukon nagy boldogság lett úrrá. Draupadí valóban páratlan jutalom volt!

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón: Krisna lépett be. Amikor megpillantotta Judhisthirát, aki fivérei között úgy ült a földön, mint Indra a legfőbb félistenek között, odament hozzá és megérintette a lábát. – Megismersz? Az unokatestvéred vagyok, Krisna. Ez pedig a bátyám, Balaráma.

Krisna és Balaráma mindketten hódolatukat ajánlották Kuntínak: leborultak előtte, és megérintették a lábát.

– Hogy találtatok meg bennünket? – kérdezte meglepetten Judhisthira.

Krisna elmosolyodott. – A tüzet könnyű észrevenni, még akkor is, ha el van rejtve. Rajtatok kívül ki más tudta volna véghezvinni a szvajamvarán bemutatott hőstetteket? A jószerencsének hála, megmenekültetek a váránavátai tűzből, és ismét csak a jó szerencsének köszönhetően Durjódhana gonosz tervei is meghiúsultak. Legyetek áldottak, gyarapodjatok, terjeszkedjetek, mint a barlangban égő, fokozatosan mindent beborító tűz.

A fivérek összekulcsolt kézzel mondtak köszönetet Krisnának, aki jobbnak látta, ha távozik is rögtön, mielőtt még bárkinek szemet szúrna a Pándaváknál tett látogatása. Balaráma társaságában lopva kiosont a kunyhóból. Most, hogy találkoztak mathurái unokatestvérükkel, és hallották biztató szavait, a fivérek biztosak voltak benne, hogy hamarosan visszaszerzik a királyságot.

Anyjukhoz hasonlóan ők is mind szentül hitték, hogy Ő a mindenható, a Legfelsőbb Úr.

A kunyhótól nem messze Dhristadjumna kifigyelte, hogy Krisna és a bátyja belép a házba, majd kisvártatva távozik onnan. Mivel kíváncsi volt, hogy ki nyerte el húga kezét, a panycsála herceg az arénától egészen hazáig követte a Pándavákat. Odakúszott a kunyhóhoz, és bekémlelt az ablakon. Látta, hogy az öt fivérnek és Kuntínak Draupadí vacsorát szolgál fel: a férfiak közül négynek egyenlő adagot oszt, annak pedig, aki földhöz vágta Salját, annyit ad, mint a négynek együttvéve. Evés közben a fivérek harci dolgokról beszélgettek. Dhristadjumna hallgatta, amint harcosok módjára, nagy nevetések közepette megbeszélik a szvajamvarán lezajlott küzdelmet, s azt, milyen fejvesztett menekülésre késztették az uralkodókat.

A Pándavák ezután nyugovóra tértek. Draupadí boldog mosollyal az arcán a lábukhoz feküdt, Kuntí pedig a fejükhöz. Dhristadjumna éppen eleget látott és hallott. Ezek az emberek biztosan nem bráhmanák. Minden jel szerint harcosok voltak, mégpedig valószínűleg álruhába öltözött királyok. Talán maguk a Pándavák? A herceg tovaosont, és sietve visszatért a palotába, hogy beszámoljon atyjának a látottakról.

Drupada eközben aggódva várta a híreket a palotában. A fia már több órája elindult a bráhmanák után. Hová vitték a lányát? Miért nem maradtak a városban? Még a házassági szertartás is hátravan. Az ajkába harapott, s lenézett az erkélyről. Nagy megkönnyebbülésére, hamarosan megpillantotta a szapora léptekkel közeledő Dhristadjumnát. Elébe szaladt, hogy üdvözölje, s rögtön Draupadíról kezdte faggatni: – Hol van az én szeretett leányom? Kié lett? Valóban egy előkelő bráhmanáé – vagy talán egy királyi rendhez tartozó hatalmas harcosé? Az biztos, hogy nem alacsony sorból származó férfi nyerte el a kezét. Ó fiam, leghőbb vágyam az lett volna, hogy Ardzsunáé legyen. De, ó jaj, hol vannak most a Pándavák? Élnek-e még egyáltalán a hősök?

Dhristadjumna mosolyogva nyugtatta meg apját: – Ó atyám, láttam, amint azok öten a várostól nem messze, egy fazekas házába viszik Draupadít. Ott egy hölgy fogadta őket, aki oly szép volt, akár a kék lótusz – csakis az édesanyjuk lehet. Draupadí vidáman szolgálta őket, majd lefeküdtek, s húgom a lábuknál vetette meg ágyát.

Időközben beértek a palotába, s a herceg azt is elmesélte, hogy hallotta, amint az öt bráhmana harci dolgokról beszélgetett.

– A hangjuk mély, mint a mennydörgés, s úgy néznek ki, mint egy-egy ragyogó félisten. Nem fér hozzá kétség: a királyi rend tagjai. Az, ahogyan győztes nyílvesszőjük a célba talált, s a tény, hogy öten vannak és az anyjukkal utaznak, továbbá a nyelvhasználatuk és a megjelenésük: mind arra enged következtetni, hogy a vágyad valóra vált, atyám. Csakis Kuntí és fiai lehetnek.

Drupada felnézett a palota falán függő Visnu-képre, s imádkozott: bárcsak fia szavai igazak lennének. Nem merte elhinni, hogy tényleg Ardzsuna volt az, aki kiállta a próbát. De hát ki másnak sikerülhetett volna?

Drupada a gondolataiba merült. – Ó, fiam, ha eljő a reggel, küldd el családi papunkat a fazekas kunyhójába, hogy próbálja meg kideríteni a kilétüket. Eközben készíttess hatalmas lakomát, a bráhmanákat pedig kérd meg: jelöljék ki a kedvező napot a házasságra.

Másnap kora reggel Drupada papja el is ment a Pándavákhoz. Judhisthira nagy tisztelettel fogadta. Amikor hellyel kínálták, a pap, aki a fivéreket bráhmanáknak tekintette, így szólt: – Ó, imádandó ifjak, Drupadának örömtől repes a szíve, hogy a lányát ilyen csodálatos hőstettel nyertétek el a gyülekezetben. Szeretné azonban tudni, hogy kik vagytok. A király úgy véli, talán maguk a Pándavák, álruhában. Igaz volna ez? Mindig is az volt a leghőbb vágya, hogy Ardzsuna legyen a lánya férje. Vajon teljesült ez az óhaj?

Judhisthira az öccseihez fordult: – Hozzatok vizet, és mossátok meg ennek a derék embernek a lábát. Drupada szent papja ő, illő tisztelettel kell hát fogadnunk.

Bhíma tüstént eleget tett Judhisthira utasításának, aki így folytatta: – Ó bráhmana, a király megszabta, hogy mi az ára lánya elnyerésének. Ezt az árat megfizettük, következésképp nincs mit mondanunk a származásunkról. Minden kérdésére választ kapott azzal, hogy a nyíl eltalálta a célpontot.

Judhisthira határozott szavai hallatán a pap nagy szemeket meresztett, Judhisthira azonban megnyugtatta.

– Ne aggódj, drága uram. A király régóta dédelgetett vágya hamarosan valóra válik. Azt hiszed, hogy egy alacsony sorból származó vagy alkalmatlan ember ki tudta volna állni a próbát? Menj vissza hát, és mondd meg Drupadának, hogy nincs oka a szomorúságra.

Amikor a pap éppen távozni készült, egy újabb hírnök érkezett a palotából, s bejelentette: a lakoma elkészült a városban.

– A király mindnyájatok részvételére számít. Azt üzeni továbbá, hogy, amennyiben ti is úgy akarjátok, az esküvői szertartást is be lehet mutatni.

Judhisthira elmosolyodott és beleegyezése jeléül bólintott. A hírnök egy míves aranyszekérhez vezette őket, ők pedig anyjukkal és Draupadíval együtt beszálltak. Nemsokára meg is érkeztek a kampiljai palotába. Egy hosszú terembe vezették a csapatot, ahol már várta őket a lakoma. A terem padlóját drága szőnyegek, falait szemet gyönyörködtető festmények díszítették. A lakomához selyemmel borított arany ülőhelyeket hoztak. A fivérek teljesen otthonosan mozogtak a fényűző környezetben, s könnyed eleganciával helyet foglaltak. Jól öltözött szolgák hada nyüzsgött körülöttük, s ínycsiklandó ételekkel megrakott arany és ezüst edényeket raktak elébük.

A bőséges lakoma után a Pándavák megmosták a kezüket és felálltak. Időközben a falak mellé asztalokat állítottak: néhány a bráhmanák áldozati kellékeivel, mások kereskedők által használt holmikkal, megint mások fegyverekkel és vértekkel voltak megrakva.

A fivérek gondolkodás nélkül a fegyverek felé indultak, s érdeklődéssel tanulmányozni kezdték őket. Látva ezt, a király szívét melegség járta át. S ahogy elnézte erőteljes testalkatukat és oroszlánszerű mozdulataikat, amint a palota termeiben sétáltak, öröme csak tovább fokozódott.

Semmi kétség, gondolta, ezek a férfiak a királyi rendhez tartozó harcosok. Drupada mosolygó arccal lépett oda hozzájuk:

– Harcosokat vagy bráhmanákat tisztelhetünk bennetek? Vagy talán bráhmanáknak öltözött égiek vagytok, s azért jöttetek, hogy elnyerjétek a lányom kezét? Az igazság a legnagyobb erény, drága urak. Ezért kérlek, oszlassátok el a kétségeimet!

Judhisthira a király szemébe nézett. – Ó, Panycsála uralkodója, örvendezz, mert teljesült a vágyad. Tudd meg, hogy ksatriják vagyunk, a királyi rend harcosai, a híres Pándu fiai. Én Judhisthira vagyok, ez meg itt Bhíma. Ez az ifjú itt, aki a rendkívüli íjászbravúrral elnyerte leányod kezét, Ardzsuna, ők ketten pedig az ikrek, Nakula és Szahadéva. A hölgy, aki az imént a női lakosztályba kísérte Draupadít, anyánk, Kuntí. Ó, király, hasonlatosan a lótuszhoz, melyet egy tisztavizű tóból egy másikba ültetnek át, erényes leányod az egyik királyi családból a másikba került. Mostantól tiszteletreméltó apósunk és gurunk vagy. Ezzel mindent elmondtam neked.

Drupadának néhány percig egy hang sem jött ki a torkán. Örömmámorban úszott: könnyek csorogtak a szeméből, s a tagjai remegtek. Amikor végre magához tért, így szólt: – Érhetett-e ennél nagyobb szerencse minket? Amikor hírét vettük a tűzvésznek, a legrosszabbra gondoltunk. Most már tudjuk: imánk meghallgatásra lelt. Ó, hős, mondd el, hogyan menekültetek meg Váránavátából!

Judhisthira töviről hegyire mindent elmesélt. – Hogy engedhette meg mindezt a vak király? – fakadt ki Drupada, majd felajánlotta a Pándaváknak, hogy nyugodtan maradjanak csak nála, ameddig jónak látják. Végül Ardzsunára nézett és így szólt: – Lányom, Draupadí, immár e hatalmas hősé, keljenek hát egybe a megfelelő szertartás szerint. A mai nap éppen kedvező erre.

– Ó, király, lévén, hogy én vagyok a legidősebb, nekem kell elsőként megházasodnom – válaszolta erre Judhisthira.

– Akkor vedd te nőül, vagy legyen bármelyikőtöké, ahogy jónak látod.

A király a félistenekkel tekintette egyenlőnek mind az öt fivért. Judhisthira azonban megrázta a fejét.

– Draupadí egyikünkhöz sem megy hozzá – mindannyiunk felesége lesz.

Drupadának a lélegzete is elakadt, s hátrahőkölt a meglepetéstől. – Nem mond ez ellent az erkölcs szabályainak? Ó, Bharata leszármazottja, még soha nem hallottam olyan asszonyról, akinek öt férje lett volna.

– Én már alaposan végiggondoltam mindezt, ó, király – nyugtatta meg Judhisthira. – Szívemben nincs helye a bűnnek, márpedig én semmi kivetnivalót nem találok abban, ha Draupadí mindannyiunk közös felesége lesz. Anyánk, a bűntelen Kuntí, szintén jóváhagyta döntésünket. Semmitől sem kell tehát tartanod – az erény nem fog csorbát szenvedni.

Drupadát továbbra is kétségek mardosták. – Ne vedd zokon, kérlek, de szeretném másokkal is megtanácskozni a dolgot. Hallgassuk meg, mit mondanak a bölcs bráhmanák, s csak azután döntsük el, mi a teendő. Holnap azt teszem majd, ami a megfelelő.

Ahogy beszélgettek, megérkezett Vjászadéva. A ragyogó risi láttán mindenki felállt, majd leborult előtte. A bölcs, kezét áldásra emelve, minden jelenlévőt üdvözölt, majd helyet foglalt.

Drupada azonnal megkérdezte tőle, miként vélekedik Judhisthira javaslatáról, mire a bölcs így válaszolt:

– Jövetelem célja éppen az, hogy e kételyt eloszlassam. Véleményem szerint semmi bűnös nincs abban, ha leányod mind az öt fivérhez feleségül megy. De azt is elmondom neked, miért vélekedem így.

Vjászadéva négyszemközt akart beszélni Drupadával. A király lakosztályába vonultak, s a bölcs egy régi históriába kezdett. Elmesélte, hogy előző életében az öt Pándava mindegyike hatalmas félisten volt. Valamennyien arra a sorsra rendeltettek, hogy Laksmínak, a szerencse istennőjének egyik inkarnációja legyen a feleségük. Ez az inkarnáció nem más, mint Draupadí.

Őt viszont a hatalmas istenség, Siva részesítette abban az áldásban, hogy öt férje lesz.

– E nagy istenek tetteiben nem lehet hiba – fejezte be mondandóját Vjászadéva. – Engedd meg hát, hogy leányod a Pándavák felesége legyen.

Drupada érezte, hogy kétségei azonnal szertefoszlanak a mindentudó risi szavai nyomán.

Örömmel adta beleegyezését, s mindjárt hozzálátott a szertartás szükséges előkészületeihez. A palotát virágfüzérekkel és csodálatos drágakövekkel díszítették fel, s az udvaron felsorakozott, ragyogó páncélba öltözött katonák sorfala előtt Dhaumja meggyújtotta a szentelt tüzet. Amikor a Pándavák elfogadták Draupadí kezét, a lágy zeneszóval kísért szent mantrák dallamos énekébe az emberek örömujjongása vegyült. Drupada lánya, városszerte zajló hatalmas ünneplések közepette, öt egymást követő napon mind az öt fivérrel egybekelt.

Amikor Krisna is értesült az eseményről, töméntelen kincset küldött nászajándékul a fivéreknek. Arany, ékszerek, drága kelmék, puha takarók, bőrök, lovak, elefántok, szekerek és tengernyi értékes kincs érkezett Mathurából. Hogy örömet szerezzen Krisnának, Judhisthira elfogadta az ajándékokat, s levélben köszönte meg unokaöccse nagylelkűségét.

Boldog, gondtalan élet köszöntött ezután az öt testvérre, valamint hitvesükre és édesanyjukra a kampiljai palotában.

Hamarosan az egész világot bejárta a hír: a Pándavák életben maradtak! Amikor tudomást szereztek arról, hogy a Kuruk milyen gyalázatosan bántak a Pándava-fivérekkel, a királyok többsége elítélte Dhritarástrát és a többi Kuru vezetőt. – Hogyhogy nem tanúsítanak egy csöppnyi szeretetet sem ezek iránt az erényes hősök iránt? – vélekedtek az emberek.

Kémei még útban Hasztinápura felé tájékoztatták Durjódhanát, aki borzadva a fejéhez kapott.

– Ez nem lehet igaz! – hörögte. Amikor rádöbbent, hogy halálos ellenségei nemcsak életben vannak, de még meg is erősödtek a Drupadával kötött szövetség révén, a herceg dúlt-fúlt tehetetlen dühében, s elkeseredetten Purócsanát átkozta, Duhsászana meg Ardzsunát bírálta: – A Pándava csalt, amikor álruhában vett részt a próbatételen! Ha felfedte volna a kilétét, soha nem jár sikerrel, mert egyből foglyul ejtettük volna. Bizony, nagy a sors hatalma, az emberi erőfeszítések pedig mind hiábavalóak!

Durjódhana egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Drága öcsém – mondta Duhsászanának –, most már van okunk az aggodalomra. Unokatestvéreink mellett hatalmas harcosok állnak. Drupada erejét már ismerjük, fiáról, Dhristadjumnáról pedig azt jósolták, ő lesz Dróna gyilkosa. Mihamarabb beszélnünk kell atyánkkal!

Amint a városba értek, a Kauravák egyenesen a palotába siettek. A hercegek egyedül maradtak érzéseikkel: Hasztinápurában egészen más volt a közhangulat. Bhísma és Vidura is nagy örömmel nyugtázta a híreket. Vidura nyomban el is ment Dhritarástrához, s így szólt hozzá: – Jó hírt hozok, ó, király! A szerencsének hála, boldogság és nagy jövő vár a Kurukra!

A vak király, azt gondolván, hogy Durjódhana győzött a szvajamvarán, felkiáltott: – Ez aztán a jó szerencse! Nyomban készíttess ékszereket a panycsála hercegnőnek! A legszebb drágaköveket adjátok neki! – A király Vidura keze után nyúlt. – Ó, bölcs, intézkedj, hogy Durjódhana és Draupadí a legnagyobb pompa közepette járuljon elém! Ez aztán az örömteli nap!

Vidura erre elnevette magát. 

– Ó, király, nem jól érted! A hercegnőt Ardzsuna nyerte el. Fivéreivel túlélte a tűzvészt, s most mindannyian Kampiljában vannak.

Dhritarástra visszaült a trónra, s tapsolni kezdett. – Milyen csodálatos! Úgy szeretem Pándu fiait, hogy talán még a tulajdon apjuk sem szerette így őket! Nagy örömömre szolgál ez a hír!

Vidura vak bátyja arcvonásait fürkészte. – Ó, király, bárcsak még száz nyáron át kitartana benned ez az érzés!

Ekkor Durjódhana és Karna lépett a szobába. Vidura láttán elmosolyodtak, s enyhén meghajoltak. Üdvözölték a királyt, de addig egy szót sem szóltak, amíg Vidura el nem hagyta a termet. Amikor Durjódhana megbizonyosodott róla, hogy biztosan nem hallhatja, amit mondanak, így szólt a királyhoz:

– Ó, atyám, miért látod ilyen kedvező fényben ellenségeink sorsának alakulását? Miért örvendezel oly nagyon a sikerük fölött? Ó, legkiválóbb férfiú, az ő sikerük a mi nagy veszedelmünk. Haladéktalanul cselekednünk kell, nehogy azon kapjuk magunkat, hogy vagyonunkkal és követőinkkel együtt, mindannyiunkat elnyeltek.

Dhritarástra megszorította a fia kezét. – Én is ugyanazt óhajtom, amit te, drága gyermekem, de nem akartam kimutatni az érzelmeimet Vidura előtt. Inkább azt mondd meg: szerinted mi szolgálja most az érdekünket?

Durjódhana elmosolyodott, s Karnára pillantott. – Szerintem a következőképpen kellene cselekednünk: küldjünk hamarjában néhány megbízható és ügyes bráhmanát Kampiljába, akik viszályt szítanak majd a testvérek között, mondjuk Kuntí és Mádrí fiai között. Vagy ajánljunk föl hatalmas vagyont Drupadának, hátha cserben hagyja a Pándavákat, s a mi oldalunkra áll. Biztos vagyok benne, hogy Draupadít is férjei ellen hangolhatjuk. Mi sem könnyebb ennél egy olyan nő esetében, akinek öt férje van. Talán még a Pándavákat is kísértésbe vihetjük – gyönyörű hölgyeket küldünk az elcsábításukra, s Draupadí majd eltaszítja őket magától.

Durjódhana egészen felélénkült, ahogy egymás után sorolta hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötleteit. Egy képzeletbeli karddal a levegőbe suhintott: – Ha valahogy meg tudnánk öletni Bhímát, minden gondunk megoldódna. Nélküle a Pándavák fabatkát sem érnek. Biztosan vannak olyan kémek, akik megtalálnák a módját, hogy eltegyük láb alól.

Durjódhana nagyot kacagott Bhíma halálának gondolatára. Beszédét a következő szavakkal zárta: – Ha minden kötél szakad, egyszerűen visszahozatjuk őket ide, s aztán temérdek lehetőségünket és hatalmunkat latba vetve, eltöröljük őket a föld színéről. Ki tudna ebben megakadályozni bennünket? Karna, mit szólsz hozzá?

Durjódhana a barátjához fordult, aki fejét rázva így válaszolt: – Ó, Durjódhana, nem hiszem, hogy jól megfontoltad volna, amit mondasz. Sem ármánnyal, sem összeesküvéssel, sem pedig árulással nem lehet legyőzni a Pándavákat. Magad is meggyőződhettél róla, hogy mindez nem jár sikerrel. Így volt ez már akkor is, amikor még csupán kisfiúk voltak, barát és szövetséges nélkül. Pedig akkor még itt éltek az orrunk előtt, a városban. Most meg felnőttek, hatalmuk van, tőlünk távol élnek, s a hatalmas Drupada a szövetségesük.

Karna sorban megcáfolta Durjódhana javaslatait. Úgy gondolta, lehetetlenség viszályt szítani a testvérek között, akik mindenben szinte egyetlen személyként értettek egyet. Ami pedig Draupadít illeti, ha akkor elfogadta őket, amikor szegények, s úgyszólván számkivetettek voltak, hogy dobná el őket magától éppen most?

– Öt erős férje van, mit kívánhat még? Az apja meg erényes, igazságos. A vagyon kedvéért nem fogja cserben hagyni a vejeit.

Karna beszéd közben fel-alá járkált, majd csípőre tett kézzel megállt Dhritarástra előtt.

– Ó, király, halld a javaslatomat! Szedd össze a hadsereget, s azonnal vonulj Kampilja ellen! A hatalmas túlerővel, jómagammal és Durjódhanával a csapatok élén, egykettőre szétverjük a Pándavákat és Drupadát. A fondorkodásnak semmi értelme! Itt csak a vitézség győzhet! Gyorsan kell cselekednünk, mielőtt unokaöccsei támogatására Krisna felvonulhatna a Jádava csapatokkal. Ha erre sor kerül, igencsak nehéz dolgunk lesz. Mutassuk hát meg most az erőnket! Ha végeztünk ellenségeinkkel, te leszel a világ egyeduralkodója.

– Ó, szúta, hatalmas hős vagy, ehhez nem fér kétség – dicsérte Dhritarástra Karnát. – Ily kiváló beszéd csak a te szádból hangozhat el. Mielőtt azonban ilyen lépésre szánnám el magam, tanácskoznom kell Bhísmával és a többi Kuruval. Az ő támogatásuk nélkül nem szállhatunk szembe ilyen hatalmas ellenséggel.

Karna lehorgasztotta a fejét. Durjódhanára sandított, aki egy bosszús grimaszt vágott. Bhísma vagy Dróna sohasem értene egyet azzal, hogy megtámadják a Pándavákat. Megpróbált érvelni, Dhritarástra azonban rendíthetetlen maradt, s össze is hívta a tanácsot, hogy megbeszéljék, mit tegyenek.

Amikor az összes Kuru vezér helyet foglalt a tanácsteremben, a vak király ismertette velük Karna javaslatát. Bhísma azonnal felpattant, s könnyezve a következőket mondta: – Pándu fiai a mi fiaink! Ó, király, ugyanolyan kedvesek ők a szívemnek, mint a te fiaid, s nem kevésbé méltók a védelmünkre. Soha nem tudnék beleegyezni, hogy harcba szálljunk velük. Kössünk inkább békét, s adjuk át nekik a királyság felét. Ez az egyetlen erényes út. Ha nekik nincs joguk a királysághoz, miért lenne hozzá joguk a Kauraváknak? Ráadásul a trón első birtokosa atyjuk, Pándu volt; miért ne a fiait illetné hát az elsőbbség?

Bhísma szünetet tartott, s körülhordozta tekintetét az egybegyűlteken. Senki nem tudott vitába szállni vele. Egyikük sem kért szót, s ezzel egyértelművé vált, hogy haladéktalanul vissza kell adni a Pándaváknak az őket megillető helyet. Aztán újra beszélni kezdett: – Máskülönben bűn és gyalázat lesz a sorsunk. Amióta azt hallottam, hogy odavesztek a tűzben, nem mertem egyetlen teremtett lény szemébe se nézni. Mivel túlélték a szerencsétlenséget, szörnyű szégyenbélyegtől menekült meg a családunk. Csakis Isten kegyén múlott, hogy jó hírünket megőrizhettük – ne utasítsuk hát el ezt a kegyet. Öleljük keblünkre a Pándavákat! Ne harcoljunk ellenük, hiszen nincs az az erő, mely erényességükön és összetartásukon győzedelmeskedni tudna. Még Indra, az istenek királya sem foszthatja meg őket erőnek erejével atyjuk jogán örökölt birodalmuktól.

Ezután Dróna emelkedett szólásra: – Egy igaz barát, ha kikérik a tanácsát, mindig az igazságot fogja mondani, még akkor is, ha az fáj. Ó, király, én is osztom Bhísma véleményét. Pándu fiainak meg kell kapniuk az őket megillető birodalmat. Ezt diktálja az örök erény.

Dróna azt ajánlotta, hogy menesszenek azonnal hírnököket Kampiljába, s küldjenek értékes ajándékokat a Pándaváknak és Drupadának.

– Az lesz a legjobb, ha saját fiaidat küldöd el. Hozzák vissza ők a Pándavákat Hasztinápurába. Fogadd őket szeretettel, ó, király, mert ők éppen olyanok, mintha a fiaid lennének.

Ennek hallatán Karna arca elsötétült. Felugrott, s heves taglejtésekkel Bhísma és Dróna ellen ágált.

– Ne bízz bennük, király! Noha a te kenyeredet eszik, nincs bennük semmi hála. Az ellenség pártját fogják, közben meg úgy beszélnek, mintha a barátaid lennének. Semmiképp se hallgass a tanácsukra!

Dróna csak nevetett. – Gonosz ember vagy te, Karna. Nincs más vágyad, csak hogy valami módon árthass a Pándaváknak. Tanácsommal csak a Kuruk javát akartam szolgálni. Ha nem követitek, annak a Kuru nemzetség pusztulása lesz az ára.

Karna felhorkant. Már éppen szólni akart, amikor Vidura felállt, s egy kézmozdulattal csendre intette. A Kuru főminiszter így szólt:

– Ó, király, hallgatnod kellene Bhísmára és Drónára. Hiába töröm a fejem, nem tudok senkit, aki náluknál jobb barátunk lenne. Egyformán szeretik a Kauravákat és a Pándavákat is, bölcsek, s jól ismerik az összes szentírást. Tanácsaikkal csak a javadat akarják. Azok, akik nem értenek egyet velük, s kihasználják a fiaid iránti ragaszkodásodat, gonosz indulatokkal átitatott tanácsokat adnak.

Vidura ekkor Durjódhanára nézett, s így folytatta: – Ki más próbálna háborúval kivívni olyasmit, amit békés eszközökkel is el lehet érni? Erre csak az képes, akit elátkoztak az istenek.

A Pándavákat nem lehet csatában legyőzni. Egyenrangúak ők az égiekkel, s a mindenható Krisna támogatását élvezik. Tudjátok meg, hogy ahol Krisna, ott a győzelem is!

Egyetértés moraja hullámzott végig a termen. Csak Durjódhana, Karna és Duhsászana fordították el a fejüket, s nemtetszésük jeléül mogorván néztek maguk elé.

Mindenki Dhritarástrát figyelte. A vak király néhány pillanatig hallgatott, majd ezt mondta: – Úgy vélem, Bhísma, Dróna és Vidura igazat szólt. Kétségtelen, hogy e nagy hősök, a Pándavák, olyannyira az én fiaim is, mint amennyire Pánduéi. Amikor meghallottam, hogy életben vannak, minden szomorúságom elszállt. Valóban nagy szerencse, hogy anyjukkal együtt megmenekültek, Purócsana pedig halott. Örülök annak is, hogy Drupadával szövetségre léptek. Ó, Vidura, menj el Kampiljába, s hozd el mindannyiukat. Bizony, nekik is joguk van a birodalomhoz – semmivel sem kevésbé, mint a saját fiaimnak.

A király feloszlatta a gyűlést: döntése megmásíthatatlan volt. Durjódhana és testvérei kiviharzottak a teremből. Lépteik csak úgy dübörögtek a hatalmas mozaikpadlón, selyemköntösük lobogva szállt utánuk. Amikor már mindenki szétszéledt, Vidura lesegítette a királyt a trónról, s a lakosztályába vezette.

Másnap reggel, tömérdek kinccsel, ékszerrel megrakodva, Vidura elindult Kampiljába. Egy csapat katona kíséretében utazott az erdőn át Drupada királysága felé. Hallotta, hogy Krisna is Kampiljában tartózkodik – látogatóban van a Pándaváknál. Amikor arra gondolt, hogy látni fogja, ujjongó érzések öntötték el a Kuru miniszter szívét. Sokszor hallott a risiktől isteni mivoltáról, s nem kételkedett benne, hogy Krisna maga a Legfelsőbb Úr, aki azért szállt alá a földre, hogy kifürkészhetetlen céljait megvalósítsa.

Három napi utazás után a távolban előtünedeztek Kampilja magas tornyai. A templomok aranykupoláiról visszatükröződő napsugarakban olyan volt a város, mint egy villámok szabdalta hatalmas felhő. Amikor Vidura elérte a város határát, hírnökei előreszaladtak, hogy tájékoztassák Drupadát. A panycsála király személyesen jött elé a Pándavákkal, hogy üdvözölje. Szeretettel és tisztelettel fogadták Vidurát, arghjafelajánlásokkal imádták, a Kuru miniszter pedig átadta nekik a Hasztinápurából hozott értékes ajándékokat. Amikor végre mindannyian helyet foglaltak Drupada lakosztályában, Vidura így szólt:

– Ó, király, Dhritarástra szívélyes üdvözletét küldi neked. Minisztereivel örömmel nyugtázta a hírt, hogy családjaink szövetségre léptek. A királyi udvar valamennyi tagja, sőt Hasztinápura minden polgára szeretné már viszontlátni Pándu fiait, s nagyon szeretnék látni az erényes Kuntí királynét és az isteni Draupadít is. Uram, kegyesen engedd meg, hogy magammal vigyem őket.

Drupada elmosolyodott és bólintott: – Ó, bölcs férfiú, engem is nagy megelégedéssel tölt el, hogy szövetségre léptünk. Illő, hogy a hercegek most már visszatérjenek ősi birodalmukba, én azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megparancsoljam nekik. Itt van Krisna, a legfőbb tekintély. Ha ő megengedi, s ha Judhisthira és fivérei is úgy kívánják, nincs akadálya ennek.

Drupada nem tudta, milyen fogadtatás vár a Pándavákra Hasztinápuránban. Ha olyan bánásmódban lesz részük, mint eddig is, akkor jobb, ha távol maradnak. De Krisna biztosan tudja, mi a leghelyesebb. Drupada kérdőn emelte rá tekintetét. Krisna Judhisthirához fordult, s egy kézmozdulattal jelezte, hogy beszéljen ő, mire a Pándava így szólt: – Ó, király, hallgatjuk parancsodat, s boldogan megtesszük, bármit is kívánsz.

Krisna, aki egy drágakövekkel kirakott, emelt ülőhelyen foglalt helyet közvetlenül Drupada mellett, azt mondta: – Szerintem menjenek. Ó, király, közöttünk te vagy a legidősebb és a legtanultabb, mondd meg hát, mi a véleményed.

Drupada egyetértett Krisnával. – A Pándaváknak nincsen nálad nagyobb jóakarójuk, ó, Krisna. Döntésed mindenképpen a javukat szolgálja majd. Tegyük meg a szükséges előkészületeket, hogy már reggel útnak indulhassanak.

Miután érzékeny búcsút vettek Drupadától, a Pándavák Draupadíval együtt egy nagy arany szekérre szálltak, majd Vidurával és egy csapat hasztinápurai katonával az élen elhagyták a várost. A király és a királyné egy darabig gyalog követte őket: könnyek között búcsúztak el a lányuktól. Ragyogó szekerén Krisna is a hercegekkel tartott, a nyomában egy kiváló harcosokból álló különítménnyel. A Kampiljából kivonuló menet olyan volt, mint egy égi had, mely Indra fővárosából, Amarávatíból távozik éppen.

Amikor megérkeztek Hasztinápurába, a város polgárai az utak mentén felsorakozva várták a fivéreket. Az emberek körülfogták a Pándavákat, s örvendezve üdvözölték őket: – Isten hozott benneteket! Pándu király ma feltámadt!

Ahogy végighaladtak a város utcáin, a bráhmanák megáldották őket: – Ha valaha is végeztünk egy parányi jámbor cselekedetet, bárcsak azt kérhetnénk jutalmul, hogy a Pándavák száz évig éljenek a városunkban!

Amikor Krisna elhaladt előttük, az emberek leborultak, s homlokukkal érintették a talajt.

Virágszirmokat és rizsszemeket szórtak a földre, a tehetősebbek pedig drágaköveket dobáltak le házaik erkélyéről.

A Pándavák szekerükből integettek az alattvalóknak. A testvérek sírva fakadtak örömükben, hogy újra láthatják szeretett városukat. Dróna, Kripa és a többi főminiszter fogadta a menetet, s egy gyönyörű palotába vezették Krisnát és a Pándavákat, amit Dhritarástra jelölt ki a számukra.

Elmondták nekik, hogy másnap reggelre a király gyűlést hívott össze, ahol egyszer s mindenkorra határoz a királyság sorsáról.

Másnap a Pándavák elfoglalták helyüket a hatalmas gyűlésteremben. Krisnának a király melletti díszhelyet kínálták fel, ahol kényelmesen elhelyezkedett. Testének ragyogása az egész termet betöltötte. Amikor már mindenki leült, Dhritarástra emelkedett szólásra.

– Az istenek bizony kegyesek hozzánk: Pándu fiai ismét itt vannak közöttünk. Hogy elejét vegyük a Pándavák és a Kauravák közötti vitának, két részre osztom fel a birodalmat. Judhisthira, drága gyermek, te menj Khándavába. A királyságnak az a fele legyen a tiéd.

A király szavait hatalmas csend követte. Bhísma és Vidura egymásra nézett. Dhritarástra kétségtelenül a királyság felét adta oda, Khándava hatalmas földterület volt – ám teljes egészében lakatlan. Még nagyon régen, egy risi átka folytán néptelenedett el, s ma nem volt rajta más, csak őserdő és sivatag. Judhisthirát azonban ez nem érdekelte. Bármilyen megoldást elfogadott volna, csakhogy a békét előmozdítsa. A Pándava észrevette, hogy a Khándava név hallatán Krisna elmosolyodik. Ő biztosan tudja majd, mi a teendő. Egyébként is, Dhritarástra volt a jog szerinti uralkodó, vagyis Isten képviselője. Judhisthira soha nem tagadta volna meg a parancsát.

– Úgy lesz, ahogy kívánod, ó, király. Holnap útnak indulunk – mondta összekulcsolt kézzel.

Másnap reggel Dhritarástra Khándava királyává koronázta Judhisthirát. A szertartást Vjászadéva végezte el, s amikor elérkezett a távozás ideje, ő is a Pándavákkal tartott. Krisna szintén elkísérte a fivéreket. Amikor elérték Khándavát, felkérte Vjászadévát, hogy jelölje ki a legalkalmasabb helyet a városalapításra. Krisna ezután odahívta Indrát. Amikor az istenség megjelent, ragyogón, mint a nap, így szólt hozzá: – Ó, félistenek királya, hintsd be mennyei nektároddal ezt a földet! Tedd gazdaggá és termékennyé, aztán pedig építs rajta egy mennyei várost a Pándavák számára!

Indra rögtön neki is látott a feladatnak. Felkérte a mennyek építészét, Visvakarmát, hogy kezdjen hozzá a város építéséhez. Hamarosan hatalmas udvarházak nőttek ki a földből a széles utak mentén, magas, fehér márványpaloták emelkedtek a város közepén, mindenfelé gyönyörű kertek és gyümölcsösök virítottak. A félisten több száz, Visnunak és a fő istenségeknek szentelt templomot épített. A várost hatalmas gránitfalak szegélyezték, melyek körül széles vizesárok futott. Indra nektárja megtette hatását: a környező vidék termékeny, zöldellő tájjá változott. A város szomszédságában virágzó, illatos fákkal teli erdőségek nőttek, a fák között lótuszokkal benőtt, hattyúk és darvak lakta tavak bújtak meg.

A Pándavák a központi palotába költöztek, mely a mennyei Méru hegyre, az istenek hajlékára emlékeztetett. A város hamarosan ezrével vonzotta oda a szentéletű bráhmanákat, akik beköltöztek a királyi negyed körül épített, nekik szánt házakba. A többi rendből is tömegesen érkeztek az emberek, hogy benépesítsék a várost, mely az Indraprasztha nevet kapta.

Mivel szoros barátság fűzte a Pándavákhoz, Krisna néhány hétig a városban maradt. Ő és Ardzsuna különösen közel kerültek egymáshoz, és sok időt töltöttek együtt. Draupadí is minden alkalmat megragadott, hogy szolgálhassa Krisnát, s nagyon megkedveltette magát a Pándavák dicső rokonával.