Ötödik fejezet

Menekülés

 

A nép körében szétosztott töménytelen adománynak köszönhetően a Kauravák lassan-lassan elnyerték alattvalóik jóindulatát. Különféle szertartásaik jó alkalmat adtak arra, hogy elismeréssel és magas ranggal jutalmazzák a vezető polgárokat, s a népszerűségük így egyre nőtt. Ahogy közeledett a váránavátai ünnepség ideje, Dhritarástra rávette néhány miniszterét, hogy a Pándavák jelenlétében zengjenek dicshimnuszokat a városról. A miniszterek nem mulasztották el ecsetelni annak szépségét és kedvező éghajlatát, s a közelgő ünnepséget is égig magasztalták.

A hatás nem maradt el: a fiatal Pándava hercegek érdeklődni kezdtek a város iránt. Ezt látva, Dhritarástra így szólt hozzájuk:

– Az utóbbi időben nagyon sokat hallottam Váránavátáról és megannyi szépségéről. Mindeddig azt a szokást követtük, hogy egy küldöttség által képviseltettük magunkat az ünnepükön. Arra gondoltam, miért ne mehetnétek ti az idén. Biztosan jól szórakoznátok.

Judhisthira mindjárt tudta, mire megy ki a játék. Már korábban észrevette, hogy a Kauravák mindent latba vetnek, hogy megnyerjék maguknak az embereket. Most végre kiderült, miért.

Valami aljas terv volt készülőben – a herceg azonban tisztában volt vele, hogy nem sokat tehet ellene. Ő és testvérei nem dicsekedhettek valami nagy hatalommal. Napnál is világosabb, hogy a király a cinkos szerepét vállalta Durjódhana aljas terveiben. Ő rendelkezett a kincstár, a hadsereg és a tanácsadók felett – értelmetlen és talán veszélyes is lenne ellenkezni vele. Leplezve a benne dúló érzelmeket, Judhisthira így válaszolt:

– Legyen, ahogy te akarod. Azt hiszem, élvezni fogjuk a váránavátai nyaralást.

Durjódhana majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta, hogy a Pándavák beleegyeztek az utazásba. Titokban beszélt egy bizalmasával, Purócsanával, és utasította, hogy azonnal menjen Váránavátába.

– Építs házat gyúlékony anyagokból, de kívülről tűnjön úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Vidd oda a Pándavákat, amikor pedig beköltöztek és kényelembe helyezték magukat…

Durjódhana olyan mozdulatot tett, mint aki tüzet akar gyújtani. Purócsana mosolyogva bólogatott, mire Durjódhana így folytatta:

– A világ, minden kincsével együtt, az én irányításom alatt áll. Semmiben nem fogsz hiányt szenvedni. Most menj, és tégy, ahogy mondtam. Teljesen rád bízom magam.

Purócsana kiválasztott néhány megbízható mesterembert, és nyomban elindult Váránavátába.

Néhány nap múlva a Pándavák is útra készen álltak. Elbúcsúztak feljebbvalóiktól és a szomorú alattvalóktól, akik nemigen örültek az elmenetelüknek. A Kauravák minden fondorlata ellenére még mindig a szelíd Pándavákat szerették a legjobban. Sokan közülük megsejtették, hogy a Kauravák valami rosszban sántikálnak.

Amikor a Pándavák indulásra készen felszálltak szekereikre, Durjódhana és öccsei is ott álltak a tömegben, hogy búcsút intsenek nekik. – Ó, Pándu fiai, az istenek áldása kísérjen benneteket utatokon! A rossznak még az árnyéka se férkőzzön a közeletekbe!

A Pándavák anyjukkal együtt elhagyták a várost. Hatalmas menet kísérte őket. Az emberek esdeklő hangon kérlelték a fivéreket, hogy maradjanak Hasztinápurában, s elítélő szavakkal illették Dhritarástrát, amiért elküldte őket. Judhisthira azonban lecsillapította őket. Közvetlenül a városkapukon kívül megállította a szekerét, s így szólt hozzájuk: – Drága barátaink, Dhritarástra a király. Apánk, tanítónk és feljebbvalónk ő, s nekünk feltétel nélkül követnünk kell az utasításait. Ez az örök dharma, amit maga Isten szabott ki ránk. Most pedig térjetek haza. Ha eljön az ideje, talán végezhettek majd nekünk valami szolgálatot.

Az emberek kénytelenkelletlen visszafordultak, Vidura azonban előrelépett – beszélni akart Judhisthirával. Olyan nyelven szólt hozzá, amit kettejükön kívül senki más nem értett. Kémei jelentették a miniszternek, hogy mit tervez Durjódhana, de Judhisthirához hasonlóan ő sem látta bölcsnek, hogy nyíltan szembeszálljanak a királlyal. Karon fogta a herceget, s halkan így szólt hozzá:

– A tűz nem árthat annak, aki elrejtőzik egy odúban vagy az erdő mélyén, s a csillagok éjszaka is megmutatják az utat. Hiába az ellenség elnyomása, azt, aki meghódította az érzékeit, sohasem lehet legyőzni. Sőt, az ilyen ember az egész világ ura lesz.

Judhisthira egy bólintással jelezte, hogy megértette a mondottakat. A Kuru miniszter ezután megáldotta a testvéreket, s búcsút intett nekik. Amikor már jócskán maguk mögött hagyták a várost, Judhisthira elmondta anyjának és öccseinek, amit Vidurától hallott.

– A gyanúm beigazolódott. Durjódhana kiagyalt valami tervet a megöletésünkre, s úgy tűnik, tűzzel akar minket elveszejteni. De nagybátyánk adott egy ötletet, hogyan menekülhetnénk meg.

Aggodalmak között folytatták útjukat Váránavátába, ahová még a kora esti órákban meg is érkeztek. A város polgárai közül nagyon sokan elébük jöttek – örültek, hogy láthatják végre Pándu híres fiait. Ünnepélyes látványt nyújtott, ahogy az emberek színes zászlókat lengetve, hangszereken játszva, ezrével tűntek fel szebbnél szebb szekereiken. A város elöljárói üdvözölték a testvéreket, s a városba vezették őket, ahol Purócsana már várt rájuk. Elmondta nekik, hogy a király parancsára palotát épít, mely külön nekik készül, hogy legyen hol lakniuk amíg a városban tartózkodnak. A testvérek összenéztek, de nem szóltak semmit.

Érkezésük után két héttel elkészült a palota. Purócsana nagy csinnadratta közepette körbevezette őket a hatalmas épületben.

– Drága hercegek, itt minden a ti kényelmeteket hivatott szolgálni. Semmiben nem fogtok hiányt szenvedni, s engedelmes szolgátokként én is itt maradok és a rendelkezésetekre állok.

Miután Purócsana távozott, Judhisthira odament az egyik falhoz, s halkan megkocogtatta.

– Ez a ház teljes egészében könnyen gyúló anyagokból készült – fordult öccseihez. – Nem érzitek az olaj és a lakk szagát? Semmi kétség: az aljas Purócsana fel akar gyújtani bennünket.

Durjódhana eszköze – csupán az ő megbízatását teljesíti. Az okos Vidura jó előre figyelmeztetett bennünket erre a veszélyre.

Bhíma felhorkant haragjában. – Akkor hát menjünk innen, de azonnal! Elegem van Durjódhana aljas terveiből! Számoljunk le vele!

Judhisthira megrázta a fejét. – Nem, ennek még nem érkezett el az ideje. Mire megyünk öten a hatalmas Hasztinápura ellen? Hiszen gyenge akaratú atyja révén most már szinte az egész várost Durjódhana irányítja.

Judhisthira azt a javaslatot is elvetette, hogy meneküljenek el Váránavátából.

– Ha elfutunk, abból Durjódhana rögtön tudni fogja, hogy lelepleztük. Kémeket küld majd a nyakunkra, és addig nem nyugszik, míg a nyomunkra nem bukkan, s valahogy meg nem ölet bennünket. Jobb, ha egyelőre itt maradunk. Ne áruljuk el, hogy bármit is tudunk. Különösen Purócsanával legyünk óvatosak: ha rájön, hogy kiismertük aljas szándékait, bármire képes lehet.

Testvérei, akik mindig is felnéztek rangidős bátyjukra, egyetértően bólintottak. Vidura szavaira emlékezve, Judhisthira így szólt:

– Alagutat kell ásnunk a palota alatt. Ha felgyújtják, ott majd meghúzzuk magunkat.

Ezután megbeszélték, hogy az elkövetkező napokat a környék felderítésével töltik. Ha majd elérkezik a menekülés ideje, legalább tudni fogják, merre menjenek.

Néhány nappal azután, hogy beköltöztek a házba – melynek Purócsana az “Áldott hajlék” nevet adta –, egy idegen bukkant fel, s velük akart beszélni.

– Tapasztalt bányász vagyok. Vidura küldött, s azt mondta, biztosan hasznát veszitek majd a tudományomnak.

Judhisthira először arra gyanakodott, hogy ez is csak Durjódhana egyik újabb trükkje lehet, de amikor a bányász ugyanazon a titkos nyelven kezdett el beszélni, amellyel Vidura figyelmeztette a veszélyre, egyből megnyugodott. Meleg szavakkal üdvözölte a bányászt.

– Isten hozott, nemes úr! Aki Vidura barátja, az a mi barátunk is!

Judhisthira elmondta neki, hogy a ház valójában egy kelepce, s Purócsana azt tervezi, felgyújtja őket. A bányász megnyugtatta, hogy meg tudná építeni a palotától a közeli erdőbe vezető alagutat.

– Egy hónap alatt be lehet fejezni. Úgy vélem, Purócsana tovább vár majd, mielőtt támadna. Előbb meg akar róla bizonyosodni, hogy vajon tényleg otthon érzitek-e magatokat.

A bányász azonnal munkához látott, s a ház egy rejtett, belső szegletében el is kezdte az ásást.

Ahogy egymás után teltek a napok és a hetek, a Pándavák idejük nagy részében a környéken sétáltak. Felderítették a városból kivezető utat, s éjszaka jól látható fehér rongydarabokkal jelölték meg.

Több mint egy hónap telt el. A testvérek és anyjuk a lehető legtermészetesebben viselkedtek, de állandóan résen voltak: várták, hogy Purócsana mikor szánja el magát a nagy lépésre. Egyikük mindig fennmaradt éjszaka, s éberen figyelte, vajon nem hall-e szokatlan neszeket a házban, a fegyvereiket pedig mindig a kezük ügyében tartották.

Judhisthira látta, hogy Purócsana mit sem sejt, s abban a hiszemben van, hogy gondtalanul élnek a palotában. Egy nap ezért így szólt a testvéreihez: – Azt hiszem, nekünk kell először cselekednünk, mielőtt Purócsanának alkalma nyílna a végzetes lépésre. Gyújtsuk fel mi magunk az épületet, hadd égjen el a palotával együtt ez a gonosz ember is. Az alagút immár kész, el tudunk menekülni, s közben mindenki más azt fogja hinni, hogy itt leltük halálunkat.

Judhisthira tudta, hogy feltételezett haláluk híre hamarosan Hasztinápurába is elér.

Inkognitójukat megőrizve nyugodtan utazgathatnak majd az országban, anélkül, hogy üldözéstől kellene tartaniuk. Először is elhagyják Váránavátát, s akkor jut majd idejük arra, hogy megfontolják, mi legyen a következő lépés.

Másnap ünnep volt a városban. Kuntí elrendezte, hogy a házából ételt osszanak a város szegényeinek. A Sors akaratából egy bennszülött asszony és öt fia is megjelent a házban. Jó étvággyal ettek, s töménytelen mennyiségű bort megittak. Addig-addig kortyolgatták az italt, hogy jól lerészegedtek, majd mély álomba zuhantak. Mivel a szolgák képtelenek voltak lelket verni beléjük, otthagyták őket az épületben.

Amikor leszállt az éj, s mindenki elment, a Pándavák visszavonultak a lakosztályukba.

Purócsana szintén megszokott helyén aludt, az ajtó melletti szobában. Kint hatalmas vihar támadt. A Pándavák csendben ültek, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy Purócsana mélyen alszik. Azután egyesével – középen Kuntíval – leereszkedtek az alagútba. Bhíma megvárta, hogy a többiek az alagút mélyére húzódjanak, aztán egy fáklyával felgyújtotta a bejárati ajtót, majd gyors mozdulatokkal a ház többi részét is. Visszaszaladt a titkos lejárathoz, s bemászott az alagútba. A ház percek alatt lángba borult.

Purócsanának nem volt esélye a menekülésre. Az egész ház pokollá változott. Emberek ezrei özönlöttek az utcára, akiket felébresztett álmukból a tűzvész robaja. Amikor látták, hogy ég a Pándavák háza, a kétségbeeséstől sírva fakadtak. Ahogy a lángok fokozatosan alábbhagytak, vizet locsoltak az égő zsarátnokokra, s lélekszakadva kutatni kezdtek. Végül hat elszenesedett holttestet találtak. Nem tudták, hogy a bennszülött asszony és öt fia az. Abban a hiszemben, hogy Kuntí és a Pándavák maradványaira leltek, hangos jajveszékelésben törtek ki.

– Ó jaj, ez biztosan a gonosz és szívtelen Durjódhana műve! Isteni unokatestvérei iránti irigységében a vesztüket okozta. Biztosan vak atyja is bűnrészes volt benne, különben hogy történhetett volna ilyesmi?

Az emberek felfedezték, hogy az egész ház gyúlékony anyagokból épült. A bányásznak, aki szintén segített a kutatásban, gondja volt rá, hogy az alagút észrevétlen maradjon. Ezután hírnököket küldtek Hasztinápurába, hogy tájékoztassák a Kurukat a tragédiáról.

A Pándavák távol az erdőben, az éj sötétjében bukkantak fel az alagútból. Fáklyáik segítségével megkeresték a fehér szövetjeleket, s elindultak az általuk kijelölt erdei ösvényen. A virrasztástól és a hosszú alagútban megtett úttól elcsigázva, ide-oda bukdácsoltak az erdőben.

Miután már vagy egy órája meneteltek, Kuntí a földre esett – nem bírt tovább menni. A testvérek körbeállták, és nagy levelekkel gyengéden legyezni kezdték az arcát. Félelemmel teli pillantásokat vetettek a sűrű erdő felé. Ekkor, legnagyobb meglepetésükre, Bhíma mind az ötüket felemelte. Anyját a nyakába vette, az ikreket a hóna alá fogta, Judhisthirát és Ardzsunát pedig a két karjára fektette. Ötükkel ily módon egyensúlyozva, szaladni kezdett, át az erdőn.

Hamarosan elérte a Gangesz partját, s a földre helyezte anyját és négy testvérét. Mindnyájan ittak a tiszta vízből, s az arcukra is szórtak belőle, hogy elűzzék a fáradtságot. Ezután dél felé, a folyás irányában folytatták útjukat, egy átkelésre alkalmas sekély hely után kutatva. Ahogy a part mentén haladtak, egyszer csak egy jókora bárkát, s benne egy révészt pillantottak meg. Az ember megszólította őket, s ugyancsak abban a tájszólásban beszélt, amit Vidura használt, amikor óva intette Judhisthirát. A bányászhoz hasonlóan a révész is azt mondta, hogy Vidura küldte.

– Meghagyta, hogy várjak itt a vízen, amíg ide nem értek. Már egy jó hónapja itt vagyok, készen arra, hogy mihelyst megérkeztek, fölvegyelek benneteket.

Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázták, hogy az ember a barátjuk, majd beszálltak a bárkába, amit vitorla és egy különleges hajtómű vitt előre. A jármű fürgén szelte a sötét vizet. A Pándavák lepihentek, s a pártfogójuk napkeltére jókora távolságra vitte őket Váránavátától. A folyó túlpartján kötöttek ki. Miután köszönetet mondtak a révésznek, s átadtak neki egy üzenetet, melyben hálájukat fejezték ki Vidurának, ismét a sűrű erdő felé vették útjukat.

Továbbra is dél felé tartottak. A testvéreknek nem kis erőfeszítésébe telt, hogy áthatoljanak a sűrű aljnövényzeten. Különösen Kuntínak esett nehezére a járás. Mindenfelé tüskés bokrok meredeztek, a földön tekervényes indák és gyökerek futottak keresztül-kasul, melyekben minduntalan megbotlott és elesett. Bhíma és Ardzsuna közrefogták, s két oldalról segítették, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az erdőben. Átmenetelték a reggelt, s délutánra, Bhíma kivételével, mindegyikük halálosan kimerült. Judhisthira egy tisztáson megálljt parancsolt, s végre leültek pihenni. Szomorúan körülnézett, majd megszólalt: – Van-e ennél fájdalmasabb dolog? Itt vagyunk, eltévedtünk ebben a kietlen erdőben, nem tudjuk, merre menjünk, mit csináljunk. Még az sem biztos, hogy Purócsana ott pusztult a lángok között. Az is lehet, hogy megüzente a Kuruknak, hogy élünk, s most is kémek kutatnak utánunk.

Mindenfelé madarak és különféle vadállatok hangjai visszhangzottak. Ahogy haladtak előre, olykor vérfagyasztó tigrisüvöltést hallottak a távolból. A fákon óriáskígyók tekeregtek, fenn, a lombok között pedig nagy testű, lomha majmok lendültek át egyik ágról a másikra.

Judhisthira Bhímára nézett: – Ó, hős, mindnyájunk közül egyedül te nem vagy fáradt. A mindig erőtől duzzadó Váju fia lévén, s a nágák varázsitalával megtöltekezve, korlátlan erő birtokosa vagy. Kedves öcsém, most csak te tudsz megmenteni minket. Végy megint a karodba és a válladra minket, s vigyél át az erdőn!

Bhíma örült, hogy a testvérei szolgálatára lehet. Amikor felállt, olyan volt, mint egy fiatal tölgyfa. Vállai szélesek voltak, akár egy hatalmas kapu, erős testén csak úgy feszültek az izmok.

Ahogy bátyja kérte, ismét felemelte őket. Egyenesen a vadon sűrűjébe hatolt, mit sem törődve a megannyi akadállyal. Mint egy hatalmas elefánt, a mellkasával törte derékba a fákat, így vágott magának utat az erdőben. Ahogy rohant előre, olyan szél kerekedett a nyomában, hogy a bokrok a földig hajoltak, anyja és testvérei pedig kis híján eszméletüket vesztették. Széles patakokon úszott át, s közben erős kezével a víz felett tartotta a többieket.

Amikor leszállt az éj, Judhisthira megállította, s Bhíma egy hatalmas banyanfa tövébe rakta le őket. Kuntí kimerülten a földre hanyatlott. Szomjúságtól cserepes ajakkal megkérdezte fiától, hogy nem tudna-e egy kis vizet szerezni. Bhíma felállt és egy ideig hallgatódzott.

– A távolból vízi madarak hangját hallom. Egy tónak kell lennie a közelben. Várjatok itt, elmegyek és megnézem.

Bhíma eltűnt az erdőben, s néhány mérfölddel odébb meg is találta a tavat. Levette felsőruháját, megmerítette a vízben, majd visszafutott anyjához és testvéreihez. Arra ért vissza, hogy mindnyájan mély álomba merülve aludtak a földön. Ahogy elcsigázott arcukat nézte, jajgatásban tört ki.

– Ó jaj, van-e annál szomorúbb látvány, mint hogy nemes anyám és testvéreim a puszta földön alszanak? Jaj, akik nem leltek álomra Váránaváta legpuhább ágyain, most a hideg földön szenderegnek!

Sokáig siránkozott, majd átkozni kezdte a Kauravákat. – Gonosz szívű emberek, örüljetek csak, amíg tehetitek! Az istenek bizonyosan kedvelnek titeket, különben követőitekkel együtt már rég átküldtelek volna a halál sötét birodalmába. De mit tehetnék, nem szeretném Judhisthirát magamra haragítani!

Lihegve, ökölbe szorított kézzel a sötét rengeteget kémlelte. Nagy távolságot megtettek már, és biztos volt benne, hogy kell lennie valami városnak a közelben. Elhatározta, hogy reggelig ébren marad, s a testvéreitől nem messze leült egy farönkre.

A banyanfa közelében élt egy ráksasza a húgával. A démon hallotta, amikor Bhíma átcsörtetett az erdőn, s most felült a fája tetejére és a levegőt szimatolta. Hatalmas szája torz vigyorra húzódott, s elővillantak több sorban elhelyezkedő, hosszú fogai. Odakiáltott a húgának: – Hé, Hidimbí, emberszagot érzek! Milyen rég ettünk utoljára emberhúst! Menj, keresd meg őket, aztán vágd el a torkukat, és hozd ide őket. Jól teleisszuk magunkat habos vérükkel, s jót mulatunk majd, te meg én!

Hidimbí kotkodácsoláshoz hasonló vihogással lehuppant a fáról. Nesztelen léptekkel haladt a fák között, amíg oda nem ért a Pándavákhoz. Kikémlelt az ágak közül, s megpillantotta a farönkön üldögélő Bhímát. Szívében azonnal vonzalom ébredt a jóképű fiatalember iránt, akinek aranyló bőre, oroszlánszerű válla, lótuszszirom-szeme igencsak elbűvölte. A démonhölgy még életében nem látott ilyen vonzó férfit. Rögtön el is hessegette a gondolatát, hogy megölje. Talán meríthetne egy pillanatnyi élvezetet a húsából lakmározva, de szerelmes ölelésében sokkal, de sokkal több örömre lelne.

Hidimbí ekkor misztikus ereje révén gyönyörű hajadonná változott. Mennyei ékszerek díszítették, karcsú derekát szoros selyemszári ölelte körül. Így lépkedett lassan Bhíma felé, szégyenlős pillantásokat vetve a földre.

Léptei neszére Bhíma felpattant, de amikor megpillantotta a gyönyörű nőt, ismét visszaült.

Hidimbí, egy mosolyt küldve a meglepett Pándava felé, így szólt: – Ó, legkiválóbb férfiú, ki vagy, és mit keresel itt? Kik ezek az isteni férfiak, akik a földön alszanak? És az a földöntúli szépségű hölgy, ő kicsoda?

Bhíma gyanakvó pillantást vetett Hidimbíre. Tisztában volt vele, hogy a démonok képesek olyan formában megjelenni, amilyenben csak akarnak. Látva aggodalmát, Hidimbí megnyugtatta: – Ne félj! Nem akarok neked semmi rosszat. Hogy is akarhatnék, hiszen rabul ejtetted a szívem. Tudd meg, hogy Hidimbí vagyok, a gonosz ráksasza, Hidimba húga, aki hatalmában tartja a vidéket. Démon-bátyám a húsotokra áhítozik, és azért küldött ide, hogy hozzalak magammal titeket, én azonban jobban szeretnék a házastársi boldogság örömeiben osztozni veled. Légy a férjem, s én majd megmentelek gonosz bátyámtól!

Bhíma megrázta a fejét. – Itt fekszik szeretett anyám és drága négy testvérem. Hogyan hagyhatnám cserben őket, hogyan engedhetném meg, hogy egy ráksasza lakmározzon belőlük, miközben én kéjes vágyaimnak hódolok? Ez egyszerűen képtelenség!

– Akkor ébreszd fel őket, s én majd mindnyájatokat megmentelek. Elrepülök veletek egy mennyei vidékre, ahol békében élvezhetjük az életet.

Bhíma nem állt kötélnek. – Nem ébresztem fel őket, csak mert megijedtem a bátyádtól. Ó, szépszemű leány, nincs az a ráksasza, nincs az az ember vagy égi lény, aki vitézségben felvenné velem a versenyt. Ó, félénk hölgy, maradj itt, vagy menj el – tégy, ahogy jónak látod. De ha akarod, akár a bátyádat is idehozhatod. Nekem egyre megy.

Amíg beszélgettek, Hidimba kezdte elveszíteni a türelmét. Mit csinálhat a húga ennyi ideig?

Leugrott a fájáról, és a nyomába eredt.

Súlyos léptei hallatán Hidimbí sürgetni kezdte Bhímát. – Közeleg a bátyám! Hős ifjú, nem kétlem, hogy bátor vagy és erős, de sokszor láttam már ráksaszát ember felett győzedelmeskedni.

Ébreszd fel gyorsan a családodat, s én majd elviszlek benneteket innen!

Bhíma gúnyosan elnevette magát: – Ó, tiszta hölgy, egyet se félj. Ne hidd, hogy gyenge vagyok, mint a közönséges emberi lények. Nagy ám az én erőm! Figyeld csak, ahogy kiszorítom a szuszt ebből az emberevőből!

Ebben a pillanatban Hidimba rontott a tisztásra. Olyan magas volt, mint két ember, fején hegyes fülek és élénkvörös haj éktelenkedett – úgy, ahogy volt, félelmetes látványt nyújtott!

Amint meglátta a húgát, aki érzéki formájában állt Bhíma előtt, dühösen elbődült, s a haragtól tágra nyílt a szeme.

– Te ostoba nő, hogy mertél ellenszegülni parancsomnak? Hát nem félsz a haragomtól? Úgy látom, attól sem riadsz vissza, hogy feláldozd a ráksaszák becsületét a kéj oltárán. Téged is megöllek ezekkel az emberekkel együtt, akiknek a kedvéért hatalmas árulást készülsz ellenem elkövetni!

A démon széttárt karokkal rohant a húgára. Bhíma azon nyomban eléje lépett és felkiáltott: – Állj! – Majd megvető mosollyal hozzátette: – Te nyomorult, hogy mered békésen alvó testvéreim álmát megzavarni? És miért támadsz erre az ártatlan nőre? Ideküldted, de amint meglátott, eluralkodott rajta a vágy. A szerelem istenét okold ezért, ne őt!

A démon megtorpant, s hitetlenkedve bámult Bhímára. Hogy merészel egy egyszerű ember csak így elébe állni?

Bhíma visszafojtott hangon folytatta, hogy fel ne ébressze anyját és testvéreit. – Állj ki velem, gonosz lelkű! Nem fogom ölbe tett kézzel hagyni, hogy rátámadj egy nőre. Gyere velem az erdőbe, s én majd átküldelek a holtak földjére, miután darabokra zúztam a fejed. Örvendező

keselyűk lakmároznak majd a húsodból. Ha megöllek, az emberek megint nyugodtan léphetnek majd be az erdőbe.

Hidimba nevetésben tört ki, s közben hátravetette iszonytató fejét. – Te ember, ezek bizony vakmerő és öntelt szavak. Előbb bizonyíts, s utána hencegj az erőddel! Azt hiszed, erős vagy, ma azonban megtudod, mi az igazság. Ezek meg alhatnak itt kedvükre, amíg végzek veled. Miután kiittam a véred, őket is megölöm, bűnös húgommal egyetemben!

Hidimba egyenesen Bhímára rontott, aki karjánál fogva elkapta, s erőnek erejével elvonszolta a rúgkapáló ráksaszát, jó messzire alvó családtagjaitól. A feldühödött démon kiszabadította magát, erős karjaiba zárta Bhímát, s szörnyű üvöltés kíséretében teljes erejéből összeszorította.

Bhíma azonban csak tovább lépkedett, s magával vonszolva a démont, majd hatalmas mellkasát kidüllesztve kitört a halálos ölelésből. Ádáz harc vette kezdetét. A két küzdő fél szörnyű csapásokat mért egymásra. Minden erejüket megfeszítve ragadták meg a másikat, s dulakodásuk nyomán egymás után törtek derékba és dőltek ki a fák.

Az ellenfelek üvöltése felébresztette a Pándavákat és anyjukat. Meglepetten néztek körül, s amikor észrevették a közelben álló Hidimbít, megigézve néztek a páratlan szépségre.

– Ki vagy, ó, szeplőtelen hajadon? – kérdezte Kuntí. – Apszarasz? Vagy más mennyei lény? Kérlek, mondd el, hogy kerültél ide.

– Ebben a hatalmas erdőben lakom a bátyámmal, Hidimbával, aki a környék ráksaszáinak vezére – válaszolta Hidimbí. – Az ő parancsára vagyok itt, s azért jöttem, hogy megöljelek benneteket. Amikor azonban megpillantottam aranyló színű fiadat, Kámadéva letaglózott a nyilaival. Annyira hatalmába kerített a vágy, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon.

A démonhölgy arrafelé mutatott, ahol az ádáz küzdelem folyt.

– Erős fiad elvonszolta innen Hidimbát. Látod az üvöltő ellenfeleket, az embert és a ráksaszát, amint félelmetes harcot vívnak egymással?

Judhisthira és öccsei talpra ugrottak. Látták a démonnal viaskodó Bhímát, s a kézitusájuk nyomán keletkezett hatalmas porfelhőt is, amint a magasba szállt, s fennakadt a hold sugarain.

Ardzsuna nyomban hozzájuk rohant, s mosolyogva így szólt Bhímához: – Drága bátyám, erőskarú hős, egyet se félj! Mi is itt vagyunk! Nem tudtuk, hogy elfáradtál a küzdelemben. Állj most félre, s én majd egykettőre végzek ezzel a démonnal.

A csúfondáros szavak hallatán Bhíma szörnyű haragra gerjedt. – Ardzsuna, terád itt semmi szükség – mordult rá. – Ha egyszer a kezem közé kapom, onnan nem kerül ki többé élve a nyomorult!

– Akkor cselekedj tüstént! – sürgette Ardzsuna. – Közeledik a hajnal, s a démonok szürkületkor mindig új erőre kapnak.

Bhíma Hidimbára meredt, szemei dühtől vöröslöttek. A ráksasza nekirontott, ám Bhíma kitért a támadás elől, s elgáncsolta a szörnyet. Ahogy a démon a földre esett, Bhíma megragadta és a feje fölé emelte. Pörgetni kezdte, s a következő szavakat dörögte: – Mivel mások húsán tartottad fenn léha és bűnös életedet, dicstelen halál legyen az osztályrészed! Szétlapítlak, a semmivel teszlek egyenlővé, s ezzel megszabadítom az erdőt tüskés bokrától!

Egyre csak forgott vele dühödten, majd hirtelen a földhöz vágta a ráksaszát. Hidimba minden porcikája ízzé-porrá tört, s egy szörnyű üvöltés szakadt ki a torkán. Bhíma ekkor megragadta, s kettétörte a gerincét.

Amikor látták, hogy a démon holtan hever, testvérei körülállták Bhímát, megölelték, s nagy örömujjongás közepette gratuláltak neki.

– Ó, hős, ne hidd, hogy valaha is kételkedtem benne, hogy képes vagy végezni a démonnal – mondta Ardzsuna. – De most már itt az ideje, hogy folytassuk utunkat. Azt hiszem, lennie kell a közelben egy városnak.

A nap már felkelőben volt, s így láthatóvá váltak az erdei ösvények. Miután eldöntötték, hogy délnek veszik az irányt, a testvérek, középen Kuntíval, útnak indultak. Ahogy mentek, Hidimbí a nyomukba eredt. Bhíma hátrafordult, és vészjóslóan ráförmedt: – Közismert, hogy a ráksaszák elbűvölő fortélyokkal bosszulják meg magukat az ellenségeiken. Hidimbí, ha akarod, téged is a bátyád után küldelek!

Bhíma csupán el akarta ijeszteni a ráksaszít, Judhisthira azonban rápirított: – Testvérem, legkiválóbb a férfiak közt, eszedbe ne jusson kezet emelni egy nőre! Az erényt még a saját életed árán is kötelességed megóvni. És különben is, mit árthat nekünk ez a nő?

Hiszen a nála jóval erősebb bátyjával is végeztél. Ő aztán igazán nem jelenthet veszélyt a számunkra.

Hidimbí lehajtott fejjel állt. Összekulcsolt kézzel, esdeklőn nézett Kuntíra.

– Nemes hölgy, te jól tudod, milyen fájdalmakat él át egy szerelemtől megsebzett nő! A szerelem fájdalma most fiadért, Bhímáért emészt. Mindenről lemondtam a kedvéért – a családomról, a barátaimról, sőt, még a dharmámról is. Ha hős fiad és te is elhagytok, hogyan tudnék tovább élni? Kérlek, higgy nekem!

Hidimbí Bhímára pillantott. Találkozott a tekintetük, de az ifjú gyorsan másfelé nézett. A lány tovább kérlelte Kuntít, engedné meg, hogy férjhez mehessen a Pándavához. Kérte, hadd vigye el Bhímát a mennyek világába, ahol együtt élvezhetnék az életet.

– Ó, kiváló hölgy, könyörögve kérlek, légy irgalmas hozzám, engedelmes szolgádhoz!

Miután együtt töltöttünk egy kis időt, visszahozom neked Bhímát.

Hidimbí azzal érvelt, hogy Bhímával kötendő házassága az erénnyel teljesen összhangban állna, különösen azért, mivel az életét mentené meg.

– Ha az ember megóvja a saját életét, bármi áron is, azt mindig kiváló erénynek tekintik. Sőt, maga az erény óvja meg az életet. Aki még nagy nyomorúság közepette is erényes marad, az erényesek között bizony az a legkiválóbb.

Hidimbí reményteli tekintetet vetett Kuntíra és Judhisthirára, aki ott állt anyja oldalán, s elégedetten hallgatta, amint Hidimbí az erényről beszél. Azt is jól látta, hogy tulajdonképpen sem Kuntínak, sem Bhímának nincs kifogása a ráksaszí javaslata ellen. Így válaszolt hát: – Ó, karcsú derekú hölgy, jól beszéltél. Legyen úgy, ahogy mondottad. Házasodjatok össze Bhímával, s azután vidd magaddal az égi tájakra. De ne feledd: minden este vissza kell térnie!

Hidimbí ragyogó mosollyal nézett Bhímára, aki meg így szólt: – Beleegyezem a házasságba, ó, áldott hölgy, de csak egy feltétellel. Amint fiat szülsz, el foglak hagyni.

Hidimbí elfogadta Bhíma kikötését, s össze is házasodtak ott helyben az erdőben. A gandharva szertartás szerint keltek egybe: virágfüzért cseréltek egymással. Hidimbí ezután elvitte a testvéreket és Kuntít egy gyönyörűséges helyre, valahová a Himalája csúcsai közé. Építettek egy fakunyhót, ahol békésen éldegéltek, s táplálékuk gyanánt a környéken termő égi gyümölcsök szolgáltak. Nappal Hidimbí elment Bhímával, s újabbnál újabb mennyei helyeket mutatott neki.

Együtt múlatták az időt a kristálypatakok puha partján és a lótuszokkal borított tavak mellett. Kéz a kézben járták a tarka virágokkal borított réteket és a mennyek lakói által látogatott illatos erdőket. Hidimbí édes dallamokkal kedveskedett hitvesének, s úgy öltözködött, mint egy istennő, nem szűnő örömöt szerezve ezzel Bhímának, aki a múló napokat perceknek érezte csupán.

Néhány hónap múlva Hidimbí teherbe esett. Ahogy az az égi hölgyeknél lenni szokott, rövid idő múlva meg is szülte a gyermekét, egy fiút, aki nyomban ifjúvá cseperedett. Úgy állt ott a szülei előtt, mint egy sugárzó istenség. A feje teljesen kopasz volt, vonásai vadságot sugalltak, erőteljes fizikuma atyjára emlékeztetett. Meghajolt atyja és anyja előtt, majd látogatóba indultak a többi Pándavához. A fiú, akinek a Ghatótkacsa nevet adták, egy ideig a Pándaváknál maradt, akiket teljes odaadással szolgált. A testvérek igen hamar a szívükbe zárták.

Végül Judhisthira így szólt: – Sokáig időztünk ezen a vidéken. Az egyezség értelmében itt az ideje, hogy Bhíma búcsút mondjon Hidimbínek. Ismét útra kell kelnünk.

Kuntí és fiai érzelmes búcsút vettek Hidimbítől és Ghatótkacsától. Mielőtt végleg elváltak volna, Bhíma fia még megjegyezte: – Abban a pillanatban, ahogy rám gondolsz, én ott termek előtted. Mindig tudd, hogy a szolgád vagyok.

Hidimbí sírva ölelte magához Bhímát. – Találkozunk még valaha? – kérdezte.

Bhíma azt felelte, hogy amint őt és testvéreit nem fenyegeti többé veszély, s letelepedhetnek a saját királyságukban, újból együtt fognak élni. Ezzel elváltak, a Pándavák pedig folytatták vándorútjukat dél felé. Szakállasan, csapzott hajjal úgy festettek, mint öt vándor aszkéta. Habár számos városon és erdei menedékhelyen át vitt az útjuk, senki sem ismerte fel őket. Az erdei bölcsek sokszor meséltek nekik a védikus tudomány rejtelmeiről.

Egy nap, amint éppen egy ásramában időztek, Vjászadéva látogatta meg őket. Hódolatukat ajánlották a misztikus hatalma révén megjelent bölcsnek, aki megáldotta őket. Amikor leültek eléje, így szólt:

– Ó, Bharata nemzetségének legkiválóbbjai! Egy ideje a tudomásomra jutott, hogy milyen helyzetbe sodort benneteket a sors. Igazságtalanul bánnak veletek a Kuruk, ezért eljöttem, hogy segítsek nektek. Ne bánkódjatok sorsotok miatt, mert végül minden a ti javatokat szolgálja majd. Minden az Úr legfelsőbb irányítása alatt áll.

Vjászadéva azt tanácsolta nekik, hogy menjenek el a közeli Ékacsakrába, s húzzák meg magukat ott egy darabig. Ha majd eljön az ideje, tudatja velük, hogy mi a következő teendő.

– Leányom, ne bánkódj – vigasztalta Kuntít a risi. – Fiad, Judhisthira hamarosan a világ ura lesz, s erényesen uralkodik majd a többi király felett. Testvérei segítségével hatalmas áldozatokat fog bemutatni, és bőséges adománnyal látja el a bráhmanákat.

Miután megmutatta nekik az Ékacsakrába vezető utat, Vjászadéva elment. A testvérek egy bráhmana házában találtak menedékre, ahol békében éltek, anélkül, hogy bárki is gyanította volna ottlétüket.