Huszonnegyedik fejezet

Elkezdődik az öldöklés

Mialatt a hadsereg Kuruksétrára indult, Dhritarástrának egy perc nyugodalma sem volt a palotában. Átkozta vakságát, amiért most nem állhat a Kuruk élére. Végül is ő az oka, hogy kirobbant a háború. Ha most ott lehetne a harcban és láthatná a fiai ellen hadba vonuló Pándavákat, talán véget vethetne az ellenségeskedésnek, és békében visszaadhatná nekik birodalmukat. Így azonban nem tehet mást, csak ül ölbe tett kézzel és vár.

Szandzsaját hívatta, hogy mondja el, mi történik.

– Elérték már a seregek Kuruksétrát? Ó, Szandzsaja, mily hatalmas a sors keze! Noha láttam, hogy ostobaság, amit Durjódhana tesz, nem tudtam megállítani. Biztosan Isten elrendelése ez a háború, s így talán nem is olyan borzasztó… Mivel szerezhetne nevének nagyobb becsületet egy harcos, mint hogy hősi halált hal a csatában?

Szandzsaja felsóhajtott. Szerette Dhritarástrát, de bosszantotta, hogy minduntalan elhárítja magától a felelősséget. Sok mindenen keresztülmentek már együtt. Most, hogy semmi sem mentheti meg a közeli pusztulástól, talán rádöbben az igazságra.

– Ó, király! Azt mondják, ember tervez, Isten végez. A Úrtól csupán saját jó és rossz tetteink eredményét kapjuk. Ám Istennek is megvannak a maga vágyai. Csak akkor lehetünk valóban boldogok, ha megértjük, mire vágyik, s alávetjük magunkat akaratának. Másképp bűnt követünk el, s a jutalmunk szenvedés.

Ebben a pillanatban Vjászadéva lépett Dhritarástra szobájába.

– Nagy király! Fiaidnak és szinte valamennyi harcosnak ütött az utolsó órája. Az idő hozta így, s ellene tenni lehetetlen. Ha akarod, isteni látással ajándékozlak meg, hogy tanúja lehess a csatának.

– Nem akarom látni, amint fiaim elesnek – felelte Dhritarástra. – Ó, bölcs! Elég, ha csak hallom, mi történik a csatamezőn.

– Legyen, ahogy kívánod. Akkor hát Szandzsaját áldom meg e képességgel. Mindent látni fog, ami a csatában történik. Ó, király! A győzelem mindig a becsület oldalán áll. Hasztinápurára baljós árnyak borulnak.

Vjászadéva beszámolt az általa tapasztalt rossz előjelekről. Dhritarástra szívét félelem szorította össze. Könyörögni kezdett a bölcsnek, hogy ne őt okolja a történtekért.

– Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy fiaimat az erény útjára tereljem! – mondta.

Vjászadéva azonban dühösen rákiáltott:

– Te idézted elő azt a rettenetes mészárlást, aminek hamarosan tanúi leszünk! De még megelőzheted a bajt. Add ki a parancsot, hogy a Pándavák kapják vissza birodalmukat, s akkor a háborúnak vége, még mielőtt elkezdődne!

Dhritarástra szótlanul lehajtotta a fejét. Nem tudott mit mondani. Szíve mélyén még mindig a lehetetlenben reménykedett: hogy fiai valahogyan győztesként kerülnek ki ebből a csatából.

Vjászadéva tudta, mire gondol.

– Ne hidd, hogy a csatát mindig az a sereg nyeri, amelyik több katonából áll! Elég ötven jól képzett harcos, aki nem hátrál meg és segíti egymást, s egy egész hadat képesek megsemmisíteni. A győzelem sohasem biztos. Ahogyan már annyiszor hallottad: végül mindig az erény és az igazság dönt.

A király nem tudott mit szólni, s Vjászadéva kiviharzott a teremből. Fapapucsának kopogása még sokáig visszhangzott a márványpadlós előcsarnokban. Szandzsaja lehunyta a szemét, s hirtelen kibontakozott előtte a csatatér képe. Krisnát és Ardzsunát pillantotta meg, s hallhatta párbeszédüket, melyről hűségesen beszámolt a királynak.

Amikor Dhritarástra meghallotta, hogy Krisna a legfelsőbb hatalomnak nevezi magát, és megtudta, hogyan mutatta meg újra kozmikus formáját, úgy érezte, fiai győzelmével kapcsolatban az utolsó reménysugár is elveszett. Mi esélyük lehetne ilyen erők ellen, még ha a legnagyobb Kuru harcosok állnak is mellettük?

– Mit tettek fiaim és Pándu gyermekei, miután hallották Krisna szavait? – kérdezte Dhritarástra. A legrosszabbtól tartott, mégis utolsó szalmaszálként kapaszkodott a halvány reménybe, hogy fiai megnyerik a csatát. Feszült figyelemmel hallgatta Szandzsaját, aki minden egyes mozzanatról beszámolt neki, ami a csatatéren történt.

A harcosok hangos üdvrivalgással fogadták a szekerén visszatérő Ardzsunát. Az imént még mindnyájan aggódva figyelték, amint mozdulatlanul megállt a két sereg között, s jól látták, hogy valamiféle bizonytalanság vett erőt rajta. Úgy tűnt azonban, mostanra visszanyerte eltökéltségét.

Íját magasba emelte, s felkészült a harcra. Megszólaltak a harsonák, a dobok és a kagylókürtök, s hangjuk egyetlen fülsiketítő lármában egyesült.

Már épp megindult volna a támadás, amikor Judhisthira hirtelen levette páncélját, s leugrott szekeréről. Fivérei és a többi harcos legnagyobb ámulatára a mezőn át elindult a Kauravák serege felé. Fegyvertelenül, mellvért nélkül egyenesen Bhísma szekeréhez ment.

– Úgy látszik, a nyomorultnak végül inába szállt a bátorsága, s most kegyelemért könyörög Bhísmához! – nevettek a Kauravák.

Judhisthira azonban ügyet sem vettet gúnyolódásukra. Két kezét összetéve megállt a Kuru hadvezér előtt, aki nyomban leugrott szekeréről, hogy köszöntse. Judhisthira leborult elé, s megragadta a lábát.

– Ó, legyőzhetetlen hős! Kérlek, adj engedélyt, hogy harcolhassunk ellened! Kérlek, add az áldásod a harchoz!

Bhísma elmosolyodott: Judhisthira követte az ősi szabályt, miszerint ha valaki egy feljebbvalója ellen harcol, előtte fel kell ajánlania neki a tiszteletét, s az engedélyét kell kérnie.

– Ó, Kuntí fia – felelte –, harcolj, s legyen tiéd a győzelem! Gyermekem! Noha tudom, hogy igaz ügyért fogtál fegyvert, arra kényszerülök, hogy ellenségeid táborában harcoljak. Az ember bizony a pénz rabszolgája, s emiatt állok most tehetetlenül előtted. Szeretnék azonban valami jót tenni veled! Kérj tőlem bármit, azonnal teljesítem.

Judhisthira szeme könnybe lábadt.

– Ó, Nagyatya, áruld el, hogyan lehet téged megölni! – mondta elcsukló hangon.

Csillogó ezüst és arany páncéljában, aranyborítású íjával az oldalán, mely majdnem olyan magas volt, mint ő, Bhísma félelmetes harcosnak látszott. Száz éves is elmúlt már, de erejéből semmit sem veszített. Kezét Judhisthira vállára tette, s így szólt: – Nincs e két seregben olyan férfi, aki legyőzhetne, még az istenek királyának segítségével sem. Nem érkezett még el az idő, amikor meg kell halnom. Gyere vissza később, akkor majd válaszolok a kérdésedre.

Judhisthira meghajolt, s Drónához lépett, aki szintén leszállt szekeréről, hogy üdvözölje.

Judhisthira Bhísmához hasonlóan harci tanítójának is hódolatát ajánlotta, s tőle is engedélyt kért a harcra. Akárcsak Bhísma, Dróna is megáldotta Judhisthirát.

– Ó, király! Hogyan szállhat szembe veled bárki is? – mondta neki. – Amíg Krisna vezeti lépteid, a győzelmed nem lehet kétséges. A Kuruk gazdagságának rabszolgája vagyok, s nem harcolhatok az oldaladon, de kérj tőlem valamit!

– Ó, mesterem! – felelte megrendülten Judhisthira. – Mondd meg, kérlek, hogyan győzhetlek le!

– Amíg én élek, és fegyveremet felemelve látod, sohasem lehetsz győzedelmes – mondta Dróna. – Sem ember, sem félisten nem állhat meg előttem, amikor nyilaim minden irányba záporoznak. Csakis akkor győzhet le bárki is, ha íjamat leengedem. Ó, király! Amikor egy napon megbízható forrásból szörnyű hírt hallok, két karom lehullik, s nem tart többé fegyvert.

Dróna áldásra emelte kezét, s harci szekerére szállt. Judhisthira elgondolkodva Kripához indult, hogy az ő engedélyét is elnyerje. Kripa szekerének közelében hirtelen mérhetetlen bánat fogta el. Kezét összekulcsolva, lehajtott fejjel állt meg tanítója előtt. Először Bhísma, aztán Dróna, most pedig Kripa… Mindhármójukat apjának tekintette, s most mind a hármat meg kell ölnie. Judhisthira sohasem hallott tőlük egyetlen rossz szót sem, és nem emlékezett rá, hogy bármikor durván bántak volna vele.

Judhisthira szenvedése láttán Kripa szelíden így szólt: – Ó, nagy király! Harcolj, s győzz! Ne vesztegesd az időd azzal, hogy engem próbálsz megölni, mert legyőzhetetlen vagyok – még atyámtól, Gautama risitől kaptam ezt az áldást. De mindennap ébredés után imádkozni fogok, hogy te kerülj ki győztesen a csatából.

Judhisthira végül Saljához, Mádrí bátyjához ment. A háború előtt Durjódhana volt az, aki elsőként felkereste és a segítségét kérte, s a nemes szívű Salja nem tudta visszautasítani. Miután ő is engedélyt adott Judhisthirának a harcra, szomorúan nézett unokaöccsére.

– A Kauravák lekötelezettje lettem – mondta. – Ó, gyermekem! Örök hírnév és dicsőség legyen veled! Nem kívánok mást, mint hogy sikeres légy.

Judhisthira lassú léptekkel visszatért saját seregéhez. Újra felöltötte páncélját, majd szekerére szállt, és átkiáltott a Kauravákhoz:

– Ha bárki közületek át akar állni a mi oldalunkra mielőtt a csata elkezdődne, lépjen elő, szívesen fogadjuk!

Gándhárítól született száz fián kívül Dhritarástrának volt még egy fia, aki egy szolgálólány méhéből született. Ebben a hercegben, Jujutszuban nyoma sem volt Durjódhana ördögi gonoszságának. Most, Judhisthira hívó szavára, előre lépett.

– Ó, bűntelen! – kiáltott vissza a Pándava vezérnek. – Befogadsz-e, ha átállok hozzátok?

– Csak gyere, és harcolj ostoba fivéreid ellen! – felelte Judhisthira. – Azt hiszem, dinasztiájuk utolsó élő leszármazottja leszel!

Durjódhana ajkát összeszorítva, dühösen nézte, amint féltestvére átáll a Pándavákhoz.

Ekkor megszólaltak a dobok, felharsantak a trombiták: elérkezett a pillanat, hogy a két sereg támadásba lendüljön. A harcosok boldog csatakiáltással törtek előre: vagy győzelem vár rájuk, vagy dicső halál. Nem volt harmadik út.

A két sereg úgy közelített egymás felé, mint két hatalmas óceán. Bhíma a Pándava sereg élére vágtatott, szörnyű kiáltása halálos félelemmel töltötte el a Kauravák szívét. Ahogy rémült ellenségei közé hajtott, feje fölött a buzogányát forgatva pusztító szélvésznek látszott. Végre eljött a nap, amikor szabadjára engedheti felgyülemlett haragját!

A Kauravák összeszedték bátorságukat, és fegyvereiket magasba emelve, rettentő ordítással rohantak Bhíma felé. Bhíma mellett feltűnt néhány Pándava katona, és hamarosan ádáz harc tört ki. Egyik fél sem adta könnyen, s egyik sem hátrált meg. Az íjak húrja szakadatlan pengett, s fegyverropogáshoz hasonló hanggal csattant a harcosok bőrből készült karvédőjén. Mindenhol hosszú tollú nyílvesszők szelték süvítve a levegőt, s röptüket a katonák mellvértje állította csak meg. Hullottak a lándzsák, dárdák, buzogányok és vaslövedékek mindkét seregre. A harcosok szinte eszüket vesztve üvöltöttek és fújták kagylókürtjeiket. Fegyverek csattogtak, állatok ordítottak, gyalogosok törtettek át a csatatéren mennydörgő léptekkel. Harci szekerek száguldottak mindenhol zörgő kerekekkel, s a fülsiketítő hangzavart a szakadatlan dobpergés tette teljessé. A katonák őrjöngve vetették magukat az ellenségre, mit sem törődve azzal, hogy az életük forog kockán.

Amikor kitört a harc, számtalan baljós előjelet lehetett tapasztalni. Mennydörgés rázta meg a levegőt, s az égen vörös és kék villámok cikáztak. A magasból undorító váladék hullott. Viharos szél támadt, és itt is, ott is villám csapott körülöttük a földbe. A harcosokat azonban még ez sem rettentette el: teljes erőből küzdöttek. Hatalmas szekérharcosok csaptak össze egymással, hogy halálos nyilak özönét zúdítsák ellenfelükre. A gyalogság a gyalogsággal harcolt, s a katonák buzogánnyal meg karddal pusztították az ellenség sorait. Az elefántháton küzdők az ellenség elefántjaira támadtak, s a felbőszült, roppant állatok vadul trombitáltak. A lovasok hosszú lándzsáikat messze előretartva rontottak a szembenállók lovasaira.

A neves, nagy hősök mindkét oldalon előre kiszemelt ellenfeleikkel küzdöttek. Bhíma Durjódhanával harcolt, Dhristadjumna Drónával, Szahadéva Sakunival, míg Ardzsuna Bhísmával. Számtalan kiváló harcos csapott össze a háború első csatájában. Ezrével hullottak az emberek, fejük, karjuk lekaszabolva. A véráztatta, iszapos földön úgy ragyogtak az elesett katonák arany ékszerei, akár a csillagok az esti égbolton.

Ekkor mindkét hadsereg oldaláról ráksasza csapatok törtek előre. A Ghatótkacsa vezette egyik sereg a Pándavák mellett harcolt, míg a Kauravák ráksasza hadának élén a vitéz Alambusa állt. E szörnyű teremtmények darabokra téptek minden embert, aki az útjukba került az ellenség soraiból, s rettentő mészárlást vittek véghez. A csatatér hamarosan Jamalókához, a halál rémisztő birodalmához kezdett hasonlítani. Emberek üvöltöttek az iszonyú fájdalomtól, mint az elátkozott lelkek, akik a pokol kínjait élik át. Úgy harcoltak, mintha démonok szállták volna meg őket. Nem volt kegyelem. Ebben a végzetes zűrzavarban a katonák saját rokonaik vérét ontották, mert kiáltásukat, melyről felismerhették volna egymást, elnyomta a csatazaj.

Bhísma végre kitört Ardzsuna szorításából, s a Pándava had tengerébe vetette magát. Szekere, melynek zászlaja egy pálmafa jelét viselte, utat vágott az ellenség sorai között, s nyomában csak a pusztulás maradt. Nyílvesszői körös-körül minden irányba süvítettek, s aki a szeme elé került, már nem volt többé az élők sorában. Az idős Kuru harcos mintha megfiatalodott volna, s úgy tűnt, harc közben szinte táncol szekerén. Nyilait olyan erővel lőtte ki íjából, hogy hatalmas elefántokat döntött le velük a lábukról.

Az első nap harcai során több tízezer katona esett el. Jobbára Bhísma hősiességének köszönhetően, a Kauravák kerültek fölénybe. Amikor Dhritarástra ezt megtudta Szandzsajától, jókedvre derült, ám rögtön bűntudata támadt. Milyen alávaló dolog ennyi ember halálának örülni!

És hogyan is reménykedhet abban, hogy saját unokaöccsei elesnek? Úgy érezte, csapdába esett.

Akár győznek, akár veszítenek, rá csak szenvedés vár.

– Mi jó származhat mindebből, ó, Szandzsaja? – kesergett lehorgasztott fejjel. – Vidurának sajnos igaza volt, és a nemes Bhísma és Dróna is helyesen szóltak. Bárcsak hallgattam volna Krisnára!

A csata második napja éppen úgy kezdődött, mint az első: Bhísma rettentő pusztítást végzett.

A Kuruk hatalmas hőse láttán, akinek nyomában a halál járt, ahogy átvágott a Pándavák seregén, Ardzsuna haragra gerjedt. Hogyan harcolhat ily eltökélten Durjódhana gonosz ügyéért?

– Ó, Dzsanárdana! – kiáltotta Ardzsuna Krisnának. – Hajts sebesen oda, ahol Bhísma küzd!

Úgy látom, az egész hadseregünket készül lemészárolni. Megölöm, nem várok vele tovább!

– Légy óvatos – figyelmeztette Krisna. – Odahajtok!

Ardzsuna utat vágott magának a Bhísmát védő szekérharcosok között. Nyilai végtelen egymásutánban követték egymást. A nyilak süvítése, íja húrjának szüntelen pengése és csattanása az alkarját védő páncélon egyetlen mennydörgő hanggá olvadt össze. Ide-oda cikázott szekerén, s egyik rátámadó katonát a másik után vágta le.

Bhísma a távolban észrevette Ardzsuna zászlajának rúdját, és Hanumán vérfagyasztó üvöltését is tisztán hallotta. Ardzsuna szekere az elé fogott négy krémszínű harci ménnel hamarosan keresztültört a Bhísmát körülvevő hadtesten. Ardzsuna megfújta kagylókürtjét, hogy harcba hívja a Kuru hőst. Bhísma Ardzsunára pillantott, s szívét hirtelen elöntötték a szeretetteljes érzések. Gondolatban tiszteletét ajánlotta Krisnának, egyre azon ámulva, hogy barátja a kocsihajtója lett. Áhítattal figyelte, s az iránta érzett szeretet szinte teljesen a hatalmába kerítette. A következő pillanatban azonban már eszébe jutott kötelessége. Újra a harcra terelte figyelmét, s tovább záporozta halált hozó nyilait a Pándava seregre.

Dróna, Kripa és Durjódhana Bhísma mellett küzdöttek, s most mind Ardzsunára támadtak. A Bhísmát segítő harcosok közül sokan mások is a Pándava hős felé fordították fegyvereiket.

– Megállj! Küzdj meg velem! Védd magad! – hallatszott mindenfelől.

Ardzsuna mosolyogva fogadta a minden oldalról őt érő heves támadást. Egy szempillantás alatt minden ellenfelét nyílvesszők tucatjaival árasztotta el. A Gándívából kilőtt sebes nyilak özönében a harcosok tántorogva igyekeztek állva maradni szekerükön, s aztán magukhoz térve még dühösebben lendültek ellentámadásba. Nyílvesszők zápora hullott mindenfelé, ahol Ardzsuna egymaga katonák tucatjaival vette fel a harcot. A vad összecsapás láttán Pándava harcosok siettek Ardzsuna segítségére és támadtak a nagy Kuru hősökre. Ezer és ezer Kaurava harcos nyomult előre Ardzsuna felé, ám heves támadása úgy csapott le rájuk, mint vihar az óceánra. Szerte mindenhol nyílvesszők borította holttestek hevertek, mellettük széttépett páncélok, pozdorjává zúzott íjak, összetiport zászlók, darabokra tört szekerek. Sokan a halál megtestesülésének látták Ardzsunát, s szekerükről leugorva, kétségbeesetten menekültek előle.

Durjódhana Bhísmához vágtatott.

– Ó, nagyúr! – kiáltotta. – Gyorsan csinálj valamit! Ardzsuna úgy mészárolja az embereinket, ahogy a paraszt aratja az érett búzát! A te kedvedért Karna letette a fegyvert, másképp biztosan útját állta volna már a dühöngő Pándavának!

Bhísma vonakodott attól, hogy Ardzsunával harcoljon. Amellett, hogy nagyon szerette Pándu fiát, azt is tudta, hogy amíg Krisna mellette van, nem győzheti le. Durjódhana könyörgő tekintete láttán azonban úgy érezte, fájdalmas kötelességének eleget kell tennie. Parancsot adott kocsihajtójának, hogy vigye Ardzsuna elé, s közben egyre csak átkozódott.

– Pokolba a harcosok kötelességével!

Amint Ardzsuna meglátta a felé közeledő Bhísmát, minden figyelmét a Kuru vezérre összpontosította. Tajtékzó dühe még nem csillapodott le, s először tíz, aztán száz, majd ezer nyilat lőtt ki rá. Bhísma valamennyit kivédte saját nyilaival. Ardzsuna ekkor olyan nyílzáport zúdított rá, amely szinte áthatolhatatlan hálót szőtt Bhísma köré, ám a Kuruk nagyatyja egy pillanat alatt megszabadult a nyílvesszőktől, és nyomban visszavágott. A két hős egymást biztatva vívta csatáját, ám egyikük sem tudott fölülkerekedni a másikon.

Krisna, akinek mellkasát számtalan nyíl sebezte véresre, piros virágkoronában pompázó kinsuka-fához hasonlított. Bámulatra méltó ügyességgel vezette Ardzsuna szekerét, ide-oda cikázva Bhísma előtt, aki így minduntalan elvétette célpontját. De Bhísma is kápráztató sebességgel száguldott szekerén, s a két harcos úgy kerülgette egymást, mint két dühödt oroszlán.

Dübörgött a föld a harci szekerek kerekei alatt, mintha megnyílni készülne épp. A harcosok ámulva figyelték a csatát. Abban, ahogy Bhísma és Ardzsuna a fegyvert forgatták, a legapróbb hibát sem tudták felfedezni. Többnyire azonban látni sem lehetett őket, olyan felhőt vont köréjük a nyilak özöne. A magasból a mennyek lakói csodálattal figyelték a harcot.

– Ezt a két harcost sem földi halandó, sem mennyei ellenség nem képes legyőzni – mondták.

– Ez a csata soha nem ér véget, annyi bizonyos!

Miközben Ardzsuna Bhísmával vívta harcát, a csatatér más pontjain is ádáz összecsapásokra került sor. Dróna Dhristadjumnával szállt szembe, és az ő csatájuk sem volt kevésbé látványos.

Acélhegyű nyilak ezreit lőtték ki egymásra dühödten, s Dhristadjumna, aki nem felejtette el, hogy Dróna elpusztítására született, szünet nélkül támadott. A hős tanító azonban minden támadását visszaverte.

Bhíma eközben mélyen a kalinga sereg sűrűjébe hatolt. Hangos nevetéssel árasztotta íjából nyilai özönét, s nyílvesszői minden akadály nélkül fúródtak keresztül embereken és állatokon.

Bhíma körül hullott az ellenség. A nisádák bátran szembeszálltak vele, ő azonban úgy mészárolta le őket egymás után, mint oroszlán az őzeket. Aztán véres harc tört ki közte és a kalinga király között, aki egy tetőtől talpig páncéllal borított elefánt hátán küzdött. Az állat üvöltve próbálta hegyesre faragott agyarára tűzni Bhímát. Ekkor Bhíma leugrott szekeréről, acélos fénnyel csillogó kardját magasra emelte, s teljes erejéből lesújtott a király fejére. A királynak azonmód kettéhasadt a teste, s hátasa két oldalán hullott alá. Bhíma ekkor levágta az elefánt ormányát, mire a vérben úszó állat a földre roskadva kimúlt.

Bhíma félreugrott, hogy az elefánt maga alá ne temesse, és a még életben maradt kalingákat vette célba. Egy sólyom sebességével csapott le rájuk, s ahogyan fényes kardja meg-megvillant, fejek és végtagok röpültek mindenfelé. A Kaurava sereget páni félelem kerítette hatalmába.

Bhíma ide-oda szökellt, mint egy őrjöngő táncos, és ahová lépett, ott halál várt mindenkire. Az ellenség félelemtől reszketve figyelte, s nem telt bele sok idő, ezrével hevertek a földön a lekaszabolt Kaurava katonák. A vértengerben páncélok és szekerek darabjai úsztak az arany nyeregtakarók és csillogó csöngettyűk mellett, melyek nemrég még az elefántok hátát ékesítették.

A Kaurava had halálos félelmében messze menekült a Pándava harcos elől. Bhíma diadalmasan felkiáltott, s hosszan megfújta kagylókürtjét. A hang messzire zengett a csatatéren, és hallatán a Kauravák testén minden szőrszál az égnek meredt. Menekültek, amerre láttak, ám közben lement a nap, s a csata aznapra véget ért. A két sereg abbahagyta a harcot, s visszavonult a csatatérről. A harcosok kimerülten vánszorogtak vissza táborukba, a levágott, megcsonkított katonák holttestei körül pedig elégedett vijjogással gyülekezni kezdtek a keselyűk.