Huszonkettedik fejezet

Krisna békekövetségbe megy

Amikor a Pándavák meghallották, hogy Szandzsaja megérkezett a palotába, azonnal hívatták.

Nagy szeretettel üdvözölték, s miután rokonaik hogyléte felől érdeklődtek tőle, Judhisthira így szólt:

– Noha békére vágyunk, kétlem, hogy valaha is megnyerhetnénk Durjódhana barátságát. Ó, Szandzsaja, úgy tűnik, a háborút már semmi sem állíthatja meg!

– Úgy van, ahogy mondod – felelte a kocsihajtó, amint két kezét tisztelettudóan összetéve meghajolt Judhisthira előtt. – A herceg ostoba tanácsadókra hallgat, s nem lehet jobb belátásra bírni. Micsoda megbocsáthatatlan módon viselkedett veletek is! Atyja, az öreg király mélységesen bánja, amit a fia tett. Tartós békét kíván kötni veletek, ezért egy üzenettel küldött hozzátok.

Judhisthira arra kérte, a királyok gyülekezete előtt adja át Dhritarástra üzenetét, hogy mindenki hallhassa. A gyűlésterembe kísérték, s hamarosan mindenki odasietett. Szandzsaja felállt.

– Íme, halljátok Dhritarástra szavait: Pándu fiai becsületes, erényes férfiak, akik sohasem követnének el bűnt. Judhisthira szelíd, nagylelkű és mindig megbocsátó. Hogy is tudna olyat tenni, amivel valamennyiünkre pusztulást hoz? Bizony, áldott az, aki a saját érdekeit képes feláldozni másokért.

Mindenki értette, mi van a szavak mögött, de ha valakiben maradt volna szemernyi kétség, Szandzsaja azt is eloszlatta:

– Ó, király! Ó, Pándu fiai! Dhritarástra azt kéri: ne kezdeményezzetek háborút, melyben minden rokonotok elhull! Lehet, hogy a birodalmat visszaszereznétek, de miféle öröm származna belőle ilyen áron?

Szandzsaja lassan körbenézett a királyok gyülekezetén, s esdő tekintetéből azt lehetett kiolvasni: ne harcoljatok! Jó ideig beszélt még, ám arról, hogy a Pándavák visszakapnák a birodalmukat, egy szót sem ejtett.

Amikor elhallgatott, Judhisthira a mosolygó Krisnára pillantott, és nyugodtan így szólt: – Ó, Szandzsaja! Mikor mondtam én valaha is olyat, amiből az derült volna ki, hogy háborút akarok? Átkozott, aki háborúval próbálja elérni, ami békés úton is megszerezhető. Béke azonban csak akkor várhat ránk, ha uralkodunk az érzékeink fölött. Aki csak az érzékeinek él, azt nagyon hamar utoléri a szenvedés. Dhritarástra és fiai nem törődnek ezzel az igazsággal, ezért cselekedeteik sohasem hozhatnak békét és boldogságot.

A Pándava uralkodó felállt. Köntöseiben és ékszereiben olyan volt, akár egy Indra tiszteletére felemelt zászló.

– Úgy tűnik – folytatta –, hogy a király meg sem akarja fékezni kapzsi és kéjsóvár fiát. Elégszer lett volna már alkalma erre, s a bölcs Vidura sem sajnálta tőle a jó tanácsot. Fiával együtt egyedül kívánják uralni a földet, és élvezni mások tulajdonát, amit csalással kaparintottak meg. Nyilvánvaló, hogy nem gondolták végig, milyen következményekkel jár bűnös vágyuk.

Judhisthira a királyokra nézett, akik néma csöndben hallgatták minden szavát.

– Ezek a királyok itt mind tisztában vannak a helyzettel, s valamennyien készek arra, hogy fegyvert fogjanak. Ó, Szandzsaja! Vésd jól az emlékezetedbe: ha Indrapraszthát nem kapjuk vissza, a háborút semmi nem állíthatja meg. A vérontás azonban nem szükségszerű. A Kauravák megtarthatják Hasztinápurát. Legyenek boldogok a virágzó birodalmukkal. Mi csak annyit kérünk tőlük, adják vissza, ami jogosan minket illet.

Judhisthira újra Krisnára nézett.

– Itt van a körünkben Krisna. Mindent tud az erkölcsről és a vallásról. Mondja meg ő, mi a helyes. Bárhogyan határoz is, aszerint fogok cselekedni. Ő mindenki legkiválóbb jóakarója, s vonakodás nélkül követnünk kell utasítását.

Krisna felállt, s testének ragyogása fénnyel árasztotta el a termet. Csillogó sárga selyemből készült ruhájában, drágaköves ékszereiben a nap aranyló sugarai által övezett sötét felhőnek tűnt, melyet villámok cikázó fénye világít be. Kezét kecsesen felemelve így szólt: – Judhisthira nem hibás semmiben. Csupán arra vágyik, hogy Istentől kapott kötelességének királyi mivoltában eleget tegyen. Vissza kell kapnia Indrapraszthát. Ha nem, fegyvert fog, hogy teljesíthesse kötelességét.

– Meggyőződésem, hogy a Kauravák bűnösen cselekedtek – folytatta határozottan. – Emlékezz csak, Szandzsaja, arra a sok szégyenletes eseményre, ami tizenhárom esztendővel ezelőtt a Kuru gyülekezetben történt! Judhisthira akkor eltűrt minden erőszakos tettet, s ezzel bebizonyította, hogy a béke híve. Most Dhritarástrán a sor. Minden a Kuru uralkodón múlik. Ha helyesen cselekszik, megakadályozhatja a háborút. Ha nem, hamarosan rettentő vérontásnak nézünk elébe. Magam megyek Hasztinápurába, hogy tárgyaljak vele. Vagy békés úton visszaadja a Pándavák tulajdonát, vagy mindent elveszít a csatatéren!

A terem helyeslően felmorajlott. Ardzsuna, aki tudta, hogy a Kauravák nem fogják tiszteletben tartani az egyezséget, már megkérte Krisnát, hogy menjen Hasztinápurába, és térítse őket jobb belátásra. Ardzsuna és fivérei iránti szeretetből Krisna akkor bele is egyezett.

Judhisthirának nem volt több hozzáfűznivalója, így hát arra kérte Szandzsaját, vigye meg Dhritarástrának Krisna és az ő üzenetét, majd fivéreit is megkérte, szóljanak hozzá, s üzenjenek ők is az uralkodónak. Aztán búcsút vett az öreg kocsihajtótól, s az visszatért Hasztinápurába.

A városba érkezve, Szandzsaja Dhritarástrához sietett, aki már alig várta. A vak király kikérte Vidura tanácsát, s a bölcs miniszter félreérthetetlenül tudtára adta, hogy a vesztébe rohan. Vidura megpróbálta észhez téríteni fivérét, s figyelmeztette, hogy nem tagadhatja meg a Pándaváktól a jogaikat. Krisna az ő oldalukra állt, a királynak tehát hiábavaló abban reménykednie, hogy csatában sikerül majd legyőznie őket.

Dhritarástra azonban még mindig bizonytalankodott: egyszer ezt gondolta, máskor meg éppen az ellenkezőjét. Valóban ilyen fontos lenne ez az ügy Krisnának? Semmit nem tett azért, hogy a Pándaváknak ne kelljen nincstelenként száműzetésbe vonulniuk. Most még azt is megfogadta, hogy nem fog fegyvert, s nem harcol. A hadseregét odaadta Durjódhanának. Ki tudna eligazodni rajta? Akármire készül, a Kauravák most akkor is erősebbek. Sokkal nagyobb hadsereget állítottak ki. Olyan legyőzhetetlen vitézek harcolnak soraik között, mint Bhísma, Dróna, Kripa és még sokan mások. Lehet, hogy Judhisthira éppen emiatt döntött úgy, hogy a háború nem a legbölcsebb dolog.

A háború elkerüléséhez fűzött reményei azonban hamarosan szertefoszlottak, amikor Szandzsaja átadta Judhisthira, a többi Pándava és Krisna üzenetét.

– A Pándavák vissza akarják kapni őseik földjét – mondta Szandzsaja a Kuruk gyülekezete előtt. – Ha ez nem teljesül, nem várnak tovább a háborúval.

Az öreg kocsihajtó szóról szóra elismételte Ardzsuna üzenetét, melyben jogaikat követelte. A Pándava halálosan megfenyegette a Kauravákat, s újra megfogadta mindazt, amire a kockajáték során fivéreivel már egyszer a szavukat adták.

– A Kauravák megfizetnek a tengernyi bűnért, amit elkövettek – idézte fel Szandzsaja Ardzsuna haragos szavait. – Úgy pusztulnak majd el, ahogy a kiszáradt mezőt emészti fel a tűz!

Krisna hajtja majd harci szekerem; senki nem állíthat meg. Ha pedig valaki Krisnát akarja legyőzni, vállalkozása reménytelenebb, mint ha puszta kézzel próbálná eloltani a lángoló tüzet, vagy nyakába kötött sziklával átúszni az óceánt.

Szandzsaja a többi Pándavától is hasonló üzenetet hozott: békéről addig nem lehet szó, amíg a birodalmukat vissza nem kapták. Durjódhana megvető arckifejezéssel, némán hallgatta szavait, majd mosolyogva Karnára nézett. Bhísma észrevette közönyét, s felemelkedve így szólt: – Biztosak lehettek benne, hogy ha Ardzsuna egyszer mond valamit, az úgy is lesz. Ő és Krisna valójában a két halhatatlan bölcs, Nara és Nárájana – sőt: még náluk is többek!

Megismerni sem lehet őket, nemhogy fölébük kerekedni! Durjódhana teljesen hiábavalóan reménykedik abban, hogy Karna legyőzi majd Ardzsunát. Az ő ereje Ardzsuna erejének parányi töredékével sem ér fel!

– Már megint engem sértegetsz?! – ugrott talpra Karna indulatosan. – Mi okod van rá? Majd meglátod még, milyen erős vagyok, amikor lemészárolom a Pándavákat!

Bhísma szomorúan, egyszersmind bosszúsan nézett Karnára.

– Ostoba! Jobb, ha nem vesztegeted az életlevegőd fölösleges beszédre. Csak hiú reményeket ébresztesz Durjódhanában! Legfőképp a te hibád, hogy ilyen szerencsétlenség ért bennünket. És láttuk már eleget, milyen vitéz vagy. Talán emlékeztesselek rá? Arra, ami Dvaitavanában és Virátában történt? Nem hinném, hogy elfelejtetted volna.

Karna felhördült. Legközelebb minden másképp lesz! Nem fogja elvéteni a célt. Az Indrától kapott Sakti-fegyver majd kellőképpen ellátja Ardzsuna baját. Nagy hiba volt, hogy elfelejtette magával vinni, amikor Viráta ellen indultak.

Bhísma azonban olvasott Karna gondolataiban.

– Meglátod, kudarcot vall majd hőn szeretett Sakti-fegyvered, amikor Ardzsuna és Krisna ellen próbálod bevetni! Gurud és a bráhmanák átkától sújtva mi esélyed lehet?

Karna arca megrándult, amint Bhísma életének e két szerencsétlen eseményére emlékeztette.

Eszébe jutott, hogyan sértett meg egy bráhmanát, akinek egyszer vadászat közben lelőtte egyik tehenét. A bráhmana szomorúságában és haragjában megátkozta: “Abban a pillanatban, amikor a csatában halálos ellenségeddel szembekerülsz, a föld nyeli majd el szekered kerekét!” Még magához sem tért az átok okozta döbbenetből, amikor sikerült magára haragítania a bölcs Parasurámát is, aki a fegyverforgatás művészetére oktatta. Hogy tanulhasson tőle, korábban azt hazudta neki, hogy bráhmana, ám a bölcs rájött a csalásra, s megátkozta: “Amikor a legnagyobb szükséged lenne rá, el fogod felejteni, hogyan kell használni a leghatékonyabb fegyvert, a Brahmásztrát!”

Karna egész testében remegett a dühtől, amikor Bhísma letorkolta. Úgy érezte, ennél többet képtelen lenyelni. Amikor a Kuruk nagyatyja elhallgatott, Karna indulatosan felpattant.

– Ó, Bhísma! Csak gúnyolódsz rajtam és kételkedsz erőmben. Hát tudd meg, hogy nem fogok a parancsnokságod alatt harcolni! Csak akkor fogok fegyvert, ha te elestél. És akkor majd meglátja a világ, micsoda erő lakozik bennem! – kiáltotta, s kiviharzott a teremből.

Bhísma felnevetett.

– A szúta fia nem tudja fékezni indulatát, s a szenvedély mindig a hatalmába keríti. Ami eszébe jut, azt rögtön ki is mondja, mit sem törődve azzal, vajon igaz-e, értékes-e a szó, ami elhagyja ajkát. Abban a pillanatban, hogy becsapta a szent bölcset, Parasurámát, minden érdemét és kiválóságát elveszítette.

Dhritarástra egyre növekvő aggodalommal figyelte két legerősebb harcosa vitáját.

– Nem kétséges, hogy rettentő veszedelem előtt állunk. Nem hiszem, hogy valaha is legyőzhetnénk Kuntí isteni születésű fiait. Ebbéli meggyőződésemben csak megerősített, hogy megtudtam, kicsoda is Ardzsuna és Krisna. Ó, Durjódhana, ne akarj háborút! Élj békében unokafivéreiddel. Ennek a hatalmas és virágzó birodalomnak még a fele is több, mint amire bárkinek szüksége lehet.

Durjódhana nem tudta tovább türtőztetni magát. Felpattant hatalmas, csillogó trónusáról, s körbenézett a jelenlévőkön. Karna hirtelen távozása feldühítette, s most haragosan így kiáltott: – Mást sem hallok, mint hogy a Pándavák milyen hatalmasak! Ők talán nem földi halandók, akárcsak mi? Őket is le lehet győzni! Már egyszer sikerült arra kényszerítenünk őket, hogy remeteként az erdőbe vonuljanak. Mire ment akkor Ardzsuna a híres erejével? Hol volt akkor Krisna segítsége? Nincs mitől tartanunk. Még nem láttátok az én erőmet! Misztikus hatalmamnál fogva képes vagyok ellenállni a lángoló tűznek, hegyeket zúzhatok porrá, és ha akarom, hatalmas tavak vize válik előttem szilárddá, hogy a sereg átkelhessen rajta. Ha kell, egymagam végzek a Pándavákkal!

Durjódhana jó darabig magasztalta nekitüzesedve saját nagyszerűségét. Amikor végre elhallgatott, testvérei hangos éljenzéssel ünnepelték. Csak Bhísma, Vidura és Dróna csóválták szomorúan a fejüket. A vak királyra néztek. Hiába inti a fiát, intelmei üres szavak maradnak, ha mellette nem cselekszik kemény kézzel. Erre azonban a legcsekélyebb jel sem utalt. Egyértelmű volt, hogy Dhritarástra többé-kevésbé lemondott a hatalmáról a herceg javára.

Dhritarástra újra időt kért, hogy gondolkodhasson, s feloszlatta a gyülekezetet. Napok teltek el. Vidura és Szandzsaja eközben felváltva próbálta megingatni a királyt elhatározásában.

Szandzsaja még Vjászadévát is elhívta, hogy beszéljen a királlyal, s a bölcs világosan elmagyarázta neki, hogy minden, ami történik, Krisna elrendezésének köszönhető.

– Ó, király! – mondta komoran a risi. – Krisna meg akarja szabadítani a földet terhétől. Sok démon el fog pusztulni, köztük fiaid is.

Dhritarástra azonban nem hitt neki. A fiai iránti ragaszkodás egyre éltette benne a reményt, hogy győztesen kerülnek majd ki a harcból. “Minden úgy történik, ahogy a sors elrendeli – gondolta. – Ha Isten azt akarja, hogy a Kuruk elpusztuljanak, hiábavaló lenne bármit is tenni ellene.”

Viráta városában eközben a Pándavák Krisnával tanácskoztak. Azután, hogy hallották Szandzsajától az üzenetet, nem sok kétségük maradt afelől, hogy Dhritarástra nem hajlandó visszaadni királyságukat. Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy Szandzsaját visszaküldték a válasszal, a Kauraváktól azonban nem érkezett hír. Egyetlen esély volt már csak a békére: ha Krisna – ahogy ígérte – Hasztinápurába látogat.

– Ó, Krisna! – fordult barátjához Judhisthira, amint Viráta palotájában beszélgettek. – Nincs nálad hűségesebb barátunk, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hajlandó vagy kérésünket elvinni a Kauravákhoz. Attól félek azonban, nem fogadnak majd szívesen. Uram! Csak nevetnek majd, amikor tisztelettel előterjeszted kérésed. Különösen Durjódhana nem fog hallgatni a baráti szóra, amit gyengeségünk jelének vél majd. Egyedül az erőszakból ért, semmi másból.

Krisna arany trónuson ült a Pándava testvérek körében. Éjfekete, göndör hajfürtök keretezték arcát, fején gyémántokkal kirakott korona ragyogott. Cápa alakú fülbevalóján megcsillant a napfény, ahogy Judhisthirához fordult.

– Igazad van, ó, Pándava, mégis mennem kell. Minden esélyt meg kell adnunk a Kauraváknak, mielőtt a háború kitörne.

A rokonai ellen vívott háború gondolata mélységesen elszomorította Judhisthirát. Szíve szerint az egész viszálykodást elfelejtette volna, ám tudta, hogy Krisnának más a vágya, és ksatrija lévén is a harc volt a kötelessége.

– A háborún kívül nem látok más lehetőséget arra, hogy visszakapjuk a birodalmunkat – sóhajtott fel. – A királyoknak kötelessége, hogy ha úgy hozza a sors, akár szeretteik ellen is fegyvert fogjanak. De hogy tudnék hadat üzenni a család olyan tiszteletre méltó tagjainak, mint Bhísma és Dróna? Nem lenne becsületesebb fejet hajtani és átengedni nekik a birodalmat? Ó, Krisna, kérlek, adj tanácsot!

– Te nem üzensz hadat senkinek, uralkodó – felelte Krisna. – Egyes-egyedül Dhritarástrán múlik, hogy lesz-e harc. Ha nem cselekszik úgy, ahogy a becsület megkívánja, magára vessen, azokkal együtt, akik mellette állnak. Ha egy tiszteletre méltó idősebb családtag, egy tanító vagy egy feljebbvaló elhagyja az erény útját, megérdemli, hogy megtagadják. Nem terheli bűn a lelkedet, ha ilyen körülmények között megölöd a Kurukat.

– Mindent megteszek, hogy diplomáciai eszközökkel meg tudjuk akadályozni a háborút, s ezzel a Kuruk megmeneküljenek a pusztulástól. Senki sem vádolhat majd téged, ó, Judhisthira, hiszen te békét akarsz. A vérre szomjazó Durjódhana és ostoba követői azok, akik háborúra vágynak. És azt hiszem, kívánságuk hamarosan meg is valósul…

– Ha a Kuruk nem is adnák vissza az egész birodalmat – mondta Judhisthira –, legalább öt falut kérjünk tőlük. Mindegyikünknek jutna egy, ahol uralkodhatnánk, s ezzel eleget tehetnénk ksatrija kötelességünknek. Nem vágyunk hatalmas birodalomra.

Krisna mosolyogva felállt, s már indult is. A Pándavák követték, s miközben Szátjakival az oldalán csillogó szekerére szállt, tisztelettel körbejárták, majd búcsút intettek neki. Dáruka, Krisna kocsihajtója a négy pompás mén közé csapott. A lovak megindultak, s a szekér már hajtott is sebesen Hasztinápura felé. Egész nap meg sem álltak, s estére elérték a város határát. A Hasztinápurába vezető országút mentén ezrével álltak az emberek, hogy üdvözöljék a követeket.

Virágszirommal, rizzsel szórták fel előttük az utat, s Krisna boldogan lépte át a városkaput, hogy végre találkozzon a Kuru vezérekkel.

Az ünnepélyes fogadtatás után Krisna Kuntíhoz sietett, aki Vidura házában lakott. A Kuruk dicső királynéjának szeméből örömkönnyek fakadtak, amikor viszontlátta Krisnát. Sokáig hallgatta némán a fiairól szóló híreket s a vigasztaló szavakat, majd ő is üzenetet küldött Judhisthirának: “Eljött az idő, amikor értelmet nyer, hogy egy ksatrija asszony fiat szült. Ne tétovázz, harcolj!” – kiáltotta, s szemében megcsillant a Kauravák iránti harag. Amikor annak idején meghallotta, hogy mi történt Draupadíval a Kuruk gyülekezetében, szinte eszét vesztette.

A Kauravák most végre elnyerik méltó büntetésüket!

– Ó, Krisna! Jól tudom, ki vagy – mondta, amikor Krisna indulni készült. – Te vagy a mindenható Legfelsőbb Személy, akinek akarata maga az igazság. Kérlek, add az áldásod, hogy mindig neked tetszőn cselekedjem! Ez a leghőbb vágyam.

Krisna megnyugtatta Kuntít, hogy az ő szívéhez is közel áll a királyné, s hogy minden kívánsága teljesülni fog, majd visszatért Dhritarástra palotájába. A király a teljes gyülekezetet összehívta, s amikor Krisna belépett, mindenki tisztelettudóan felállt. Egy díszes ülést ajánlottak fel neki, a király trónjától nem messze. Miközben a helyére kísérték, Nárada vezetésével egy sereg risi érkezett – mintha ragyogó planéták sora szállt volna alá az égből. Valamennyien elfoglalták helyüket az első sorokban, s a terem elcsöndesedett. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte, mit fog mondani Krisna.

Amikor már a légy zümmögését sem lehetett hallani, Krisna Dhritarástrára nézett.

– Ó, Bháraták vezére! Legyen béke a Kauravák és a Pándavák között! Ne kelljen egyik oldalnak sem elveszítenie hőseit. Ezért jöttem el hozzátok, ó, király! Ez üzenetem lényege.

– A Kuru-dinasztia tagjai mindig is híresek voltak erényességükről, kedvességükről, együttérzésükről és igazságosságukról. Neked mint a Kuruk uralkodójának kötelességed megőrizni a család hagyományait. Nem kellene mást tenned, mint visszaadni a Pándaváknak a birodalmukat. Akkor elkerülhetnénk a háborút. Ha azonban nem így cselekszel, a vérontást semmi sem állíthatja meg. Ezek a királyok és mindazok, akik Virátában összesereglettek, kegyetlenül le fogják mészárolni egymást. Gondolj csak bele, hogyan fogsz majd érezni, amikor bármelyikük halálhírét hallod!

Krisna után a risik is sorban felálltak, hogy elmondják véleményüket. Kivétel nélkül arra figyelmeztették Dhritarástrát, hogy ha háborúba keveredik a Pándavákkal, az végzetes következményekkel járhat.

Durjódhana kihívóan nézett körül a teremben. Se Krisna szavára, se a risik tanácsára nem hallgatott.

– Az vagyok, akinek Isten teremtett! – kiáltotta. – Nem tudok változtatni rajta! Az fog történni, amit a sors elrendel, s a sors is Isten kezében van.

Durjódhana mosolyogva a risikre nézett. Mindig arról prédikálnak, hogy mindent Isten irányít. A Kaurava herceg ezzel mélységesen egyetértett.

Dhritarástra egyre kényelmetlenebbül érezte magát fia kitörése miatt. Vizet kért, majd így szólt:

– Ó, Krisna, ó, risik, s ti bölcs férfiak valamennyien! Én is békére vágyom, ám a kezem meg van kötve. A fiam nem hallgat sem az én szavamra, sem az idős vezérekére. Próbáljátok jobb belátásra bírni! Ez a Kuruk egyetlen reménye.

Krisna Durjódhanára pillantott, aki szandálba bújtatott lábával közönyösen rajzolgatott a mozaikpadlón. Halvány mosollyal az arcán nézett vissza Krisnára.

– Ó, Durjódhana, Bháraták legkiválóbb sarja! – mondta neki Krisna szelíden. – Csak jót akarok neked. Bűnös konokságod mindenkit elrémiszt és mindenkire veszedelmet hoz, s még te sem leszel általa boldog. Köss békét unokafivéreiddel! Ez atyád vágya, a család bölcs öregjeié, a risiké, az enyém és a Pándaváké is. Ez a béke soha nem hanyatló hírnevet hozna számodra, s általa minden vágyad teljesülne. Ha azonban olyan ostoba és hitvány emberekre hallgatsz, mint Karna, Sakuni és Duhsászana, ne is reméld, hogy szerencsével jársz.

Karna összeráncolta a szemöldökét. Tisztelte Krisnát, s bántották a szavai. Nem értette, miért vette védelmébe a Pándavák ügyét. Durjódhana az uralmon lévő Kuru király fia. Miért ne őt illetné a birodalom? A Pándaváknak ide kellene jönniük, és alázatosan földet kérniük tőle, amin uralkodhatnának. A nagylelkű Durjódhana biztosan nem tagadná meg tőlük, ha illendően viselkednének vele. De miért teljesítené a kérésüket, ha csak követeket küldenek és fenyegetőznek?

Durjódhana közönye láttán Krisna hangja megkeményedett.

– Ostoba, aki abban reménykedik, hogy életben marad, miután a felbőszült Bhímával, a vitéz Ardzsunával összemérte erejét. Hiszen Ardzsuna legyőzte a félisteneket, a gandharvákat, a daitjákat és a dánavákat is! Kerüld el a háborút a Pándava fivérekkel, ha nem akarod, hogy neked és dinasztiádnak hamarosan írmagja se maradjon!

Durjódhana egy szót sem szólt. Krisna tanácsát rendkívül sértőnek találta, s majd szétvetette a düh, ahogy körülnézett a teremben. Bhísma, Dróna és Vidura egymás után emelkedtek szólásra, és mindegyikük Krisnával értett egyet. Végül Dhritarástra is felszólalt.

– Kísérd el Krisnát Virátába, és hozd vissza a Pándavákat! – tanácsolta fiának. – Nyerd el Judhisthira áldását, aki az erény mintaképe, és öleld a kebledre Bhímát! Add áldásodat Ardzsunára és az ikrekre, s élj együtt békében unokafivéreiddel. Ez egyszer ne légy engedetlen, drága fiam. Itt az ideje, hogy félretedd minden ellenséges érzületedet.

Hogy megölelje Bhímát, halálos ellenségét?! Durjódhanának még az arca is eltorzult a gondolatra. Most már eleget hallgatott!

– Valamennyien engem szapultok és a Pándavákat dicsőítitek! – kiáltotta, s indulatosan talpra ugrott. – Mi rosszat tettem? Judhisthira tisztességes játékban vesztett a kockán, s most viselnie kell a következményeket. Különben is: már eleve oda se kellett volna neki adni a fél birodalmat. Ezt a hibát is csak azért követtem el, mert még ifjú voltam és tapasztalatlan. A birodalom Dhritarástráé, s nekem, alázatos szolgájának az a célom, hogy azt megőrizzem neki. Semmiféle fenyegetés vagy erőszak nem ingathat meg elhatározásomban. Ha a Pándavák földet akarnak, harcoljanak érte! Ksatrija vagyok, a harc a kötelességem. Ettől sem félelem, sem semmi más nem téríthet el!

Durjódhana újra körülhordozta tekintetét a termen, majd kimért hangon így zárta beszédét: – Tudd meg, Krisna, hogy ameddig atyám nevében én uralkodom e birodalom fölött, még annyi földet sem adok a Pándaváknak, amennyi egy tű hegye alatt elfér!

Krisna hosszan rápillantott. Hangja szigorúan, kérlelhetetlenül zengett a hatalmas teremben, amint választ adott Durjódhana szavaira.

– Ostoba! Azt hiszed, a te lelkeden nem szárad bűn, ám minden jelenlévő jól tudja, mi az igazság. Világéletedben irigy voltál a Pándavákra gazdagságuk miatt, s összeszövetkeztél Sakunival, hogy győzze le Judhisthirát kockázásban. És ki más lett volna képes úgy bánni unokafivére feleségével, ahogy te bántál Draupadíval? Ó, Kuruk! Nagyon sokkal tartozom ennek a nemes, erényes hölgynek, aki örök időkre megvásárolt, amikor e gyülekezetben kétségbeesetten engem szólított. A becsületén esett sérelmet minden áron meg kell torolni.

Durjódhana felhorkant, s arca eltorzult a dühtől. Hirtelen felugrott, s kiviharzott a teremből, nyomában minisztereivel és fivéreivel.

– Ó, Kuruk! – mondta aztán Krisna. – Fogjátok el Durjódhanát, és vessétek tömlöcbe! Számotokra ez az utolsó remény, másképp valamennyien a vesztetekbe rohantok.

Minden tekintet Dhritarástrára szegeződött, a vak király azonban hallgatott. Szóban ellent tudott mondani a fiának, de arra, hogy tegyen is valamit ellene, már nem volt ereje. Ha most nem ad parancsot, hogy hajtsák végre Krisna javaslatát, a háború kitör.

Közben kinn az előcsarnokban Durjódhana gyors tanácskozásra hívta össze legközelebbi bizalmasait. Már régebben kitervelték, hogy elfogják Krisnát, s Durjódhana úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat. Ha most nem tesz valamit, Krisna még a végén ráveszi az apját valami ostoba lépésre. Parancsot adott embereinek, hogy térjenek vissza a terembe és fogják körül Krisnát. Amikor a katonák a széles bejáratokon át berontottak, Durjódhana maga is belépett.

Krisna észrevette, mire készül, s odakiáltott neki: – Ó, Kaurava! Végtelen ostobaságodban azt hiszed, egy magányos és könnyen sebezhető ellenféllel van dolgod. Tudd meg hát, mi az igazság! – Azzal felnevetett. Ebben a pillanatban teste vakító fénnyel felvillant, s nőni kezdett, egyre magasabbra és magasabbra, míg végül úgy látszott, betölti az egész termet. Istenek tódultak ki belőle: Brahmá a fejéből jelent meg, Siva a mellkasából, Agni a szájából. Ott volt Indra és számtalan más mennyei lény is, s az öt Pándava szintén ott állt Krisna oldalán. Rémisztő alakjából ragyogó fény és hatalmas, gomolygó füst áradt.

A katonák, akik kivont kardjukkal éppen Krisnára akartak támadni, ijedten visszahőköltek, s kezükkel eltakarták a szemüket. Senki sem tudta elviselni a látványt. Egyedül a risik, valamint Bhísma, Dróna, Vidura, Szandzsaja és Szátjaki tudtak Krisnára nézni, amint megmutatta kozmikus formáját. Krisna Dhritarástrának is szemet adott, mellyel láthatta őt, s az öreg király számtalan mennyei risit és ragyogó félistent pillantott meg, akik imáikat ajánlották Krisnának.

Odakinn hirtelen sebes szélvihar támadt. Minden sötétbe borult, mennydörgés rázta meg az eget és a földet. A tanácsteremben uralkodó zűrzavar közepette Krisna egyszer csak visszavonta misztikus formáját, és magához intette Szátjakit. Belekarolt, majd kisétált a teremből és szekerére szállt. Lassan minden elcsendesedett. Kitisztult az ég, elült a szélvihar, csupán szelíd szellő fújdogált a nyomában. A Kuruk vezérei kezüket összetéve szekeréhez kísérték Krisnát. Vidura kivezette a királyt a teremből, aki megállt Krisna szekere előtt, s így szólt: – Ó, Dzsanárdana! Láthattad, mennyire nincs hatalmam a fiaim fölött. Megtettem, ami tőlem telt. Ne hibáztass, ha kitör a háború. Én békét akarok.

Arany holdak százaival díszített szekerének fehér tigrisbőrrel borított üléséről Krisna rámosolygott Dhritarástrára. Aztán a többi Kurura nézett.

– Ó, Bharata sarjai! – mondta. – Mindent láttatok. Tanúi lehettetek, hogyan sétált ki a teremből a neveletlen Durjódhana, és hogyan vallotta be a föld hatalmas uralkodója, hogy semmit nem tud tenni az ügy érdekében. Engedelmetekkel, most visszatérek Judhisthirához.

A szekér megindult, s már száguldott is a széles országúton. A déli kapun át hagyta el a várost, s hamarosan már csak egy kavargó porfelhő látszott belőle. Egy darabig még hallani lehetett a kerekek robaját, ám lassan az is elült. A Kuruk lassan visszaballagtak palotájukba.

Krisna béketárgyalásai nem jártak sikerrel. Küszöbön állt a háború.