Huszadik fejezet
Egy utolsó lecke
Az esős évszak véget ért, s Dhaumja asztrológiai számításai szerint elérkezett a száműzetés utolsó éve, amit a Pándaváknak emberlakta területen kellett eltölteniük. Meghányták-vetették a dolgot, s úgy határoztak, Viráta városába mennek. Nem volt messze, s királyához – akit szintén Virátának hívtak – jó barátság fűzte őket. Bíztak Dharma áldásában, így aztán arra jutottak, az lesz a legjobb, ha együtt maradnak. Azt azonban semmiképp sem akarták, hogy valamilyen váratlan fordulat miatt meghiúsuljon a tervük, ezért alaposan átgondolták, milyen álruhában jelenjenek meg.
– Én verhetetlen kockajátékosként mutatkozom majd be a királynak – mondta Judhisthira, jól tudván, mennyire szeret kockázni a király. – Elhitetem vele, hogy valaha Judhisthira bizalmas szolgája voltam. Elkápráztatom az ügyességemmel, s aztán a barátja és tanácsadója leszek.
Bhíma úgy döntött, szakácsnak áll be a királyhoz, hiszen ehhez a mesterséghez igazán jól értett. Nakula, aki hajdanán kiválóan bánt a lovakkal, úgy gondolta, a királyi ménes istállóiban talál majd szolgálatot magának. Szahadévának jó érzéke volt a tehenekhez, elhatározta hát, hogy tehénpásztor lesz, s a király csordáját fogja terelgetni. Ardzsunának eszébe jutott Urvasí átka s az, amit Indra mondott az átok hallatán.
– Meg van írva a sorsomban, hogy a harmadik nem képviselője leszek. Mint Brihannala mutatkozom majd be, s fölajánlom a királynak, hogy énekelni és táncolni tanítom a palota ifjú hölgyeit. Most legalább hasznát vehetem annak, amit annak idején a gandharváktól sajátítottam el.
Fivérei hitetlenkedve néztek Ardzsunára: igencsak nehezükre esett elképzelni őt, a vitéz harcost egy eunuch szerepében… Mily kifürkészhetetlen a sors!
Már csak Draupadí volt hátra. Ő azt találta ki, hogy cselédlánynak öltözik, s beáll szolgálónak a palotába.
Eldöntötték hát, hogyan maradjanak álruhájuk mögé bújva még mindig az ismeretlenségben.
Judhisthira meghagyta Dhaumjának, hogy Drupada városában, Kampiljában várja ki, míg a száműzetés utolsó esztendeje is letelik. Az öt hős fivér aztán felkerekedett, s elindult Virátába, a matszják birodalmába.
Viráta határába érve elhatározták, hogy nem viszik magukkal a fegyvereiket, hanem a város falain kívül helyezik biztonságba őket. Őzbőrbe varrták valamennyit, s a batyut egy fa égbenyúló ágaihoz kötözték. “Szegény anyánk földi maradványait hoztuk ide…” – híresztelték el a helybéliek között.
Ott álltak hát a város, Viráta határában, s külön-külön indultak útnak: minden nap másikuk lépte át a város kapuját. Ott aztán egyenesen a királyi palotába mentek. Viráta király ámulva nézte az öt daliás ifjút. Megjelenésük tekintélyt parancsolt, akárha királyok lettek volna, a nép védelmezői, s öles, méltóságteljes, határozott léptekkel járultak az uralkodó elé. A király szeme leginkább Ardzsunán akadt meg: a hős Pándava szárit viselt, izmos alkarját, melyet íjának húrjától mindenütt hegek borítottak, teljesen elfedték a csilingelő karperecek, kardíszek. Viráta figyelmesen hallgatta életük történetét, s minden szavukat elhitte. “Micsoda szerencse, hogy ilyen nemes lelkeket vezérelt hozzám az ég!” – gondolta, s azon nyomban a szolgálatába fogadta őket.
Az istenek elrendezése folytán egy pillanatig sem gyanította, hogy az öt Pándava áll előtte.
Draupadí megjelenése alaposan felkavarta a város kedélyeit. Lélegzetelállító szépsége láttán – melyet cselédruhája sem halványíthatott el – a férfiak szinte eszüket vesztették. A Pándavák gyönyörű hitvese a királynéhoz sietett, s arra kérte, hadd lehessen a szolgálója. A királyné először hallani sem akart róla. Attól félt, a szépséges jövevény megzavarja majd a király fejét, ám Draupadí megnyugtatta:
– Öt nagyhatalmú gandharva felesége vagyok. Ők vigyáznak majd rám, én pedig egy pillantást sem vetek más férfira!
Békés élet köszöntött Viráta városában a Pándavákra és Draupadíra. Bármit kért tőlük a király, lelkiismeretesen teljesítették. Szerényen éltek, s csak ritkán találkoztak. Nehéz esztendő volt, különösen Draupadí számára, aki nem hagyhatta el a cselédek lakrészét, így nem láthatta férjeit. Az idő azonban gyorsan elröpült, és hamarosan már csak néhány hét volt hátra száműzetésükből. Senki nem sejtette, ki rejtőzik az álruhák mögött, így aztán gondolataikat egyre inkább az kötötte le, hogyan szerzik majd vissza birodalmukat, ha a száműzetés véget ér.
Egy napon azonban Draupadí újra veszélybe került. A királynak volt egy nagy erejéről híres sógora, Kícsaka, akit a Pándavák hitvesének elbűvölő szépsége teljesen rabul ejtett. Draupadí hiába figyelmeztette, hogy öt férje védelmezi, Kícsaka mégis megpróbálta erőnek erejével elcsábítani. Kétségbeesésében Draupadí titokban Bhímához szaladt.
– Ments meg ettől az elvetemült, aljas gazembertől! – kérlelte. – Előbb dobom el magamtól az életet, mint hogy engedjek neki!
Bhíma félt a leleplezéstől, ám Draupadínak végül sikerült meggyőznie. Draupadí aztán egy éjjel találkára hívta Kícsakát, s úgy intézte, hogy Bhíma is ott legyen. A mit sem sejtő Kícsaka így a hős Pándavával találta szemben magát, aki tajtékzó haragjában nyomban nekitámadt, s egy rettenetes ütéssel Jamarádzsa birodalmába küldte.
A király nem hitt a fülének, amikor meghallotta, hogy legyőzhetetlennek hitt sógorát megölték, Draupadí azonban váltig bizonygatta, hogy gandharva férjei végeztek vele. Viráta király nem tehetett mást, elhitte a történetét. Ettől kezdve félelemmel teli gyanakvással figyelte a panycsála hercegnőt. Legszívesebben nyomban elküldte volna a palotából, de amikor hallotta, hogy hamarosan amúgy is elhagyja a várost, megnyugodott.
Eközben Kícsaka halálának híre Hasztinápurába is eljutott. A Pándavák száműzetésének utolsó esztendejében a Kauravák kémek ezreit menesztették szerte a világba, hogy az öt fivér nyomára bukkanjanak. Nem akadt azonban egyetlen egy sem, aki hírt hozott volna róluk: sehol sem látták őket. Durjódhana szívébe egyre inkább befészkelte magát az aggodalom. Bízott benne, hogy ha háborúra kerülne sor, legyőzné a Pándavákat, legszívesebben azonban elkerülte volna az összecsapást. A hadviselés rettentő kincseket emésztene föl, és milliók életébe kerülne. S hogy ki kerülne ki győztesen belőle, azt előre soha nem lehetett tudni.
Nyugtalanságának tüzét csak szította, hogy a család öregjei egyremásra intették. Bhísma, Dróna, Kripa és Vidura igencsak borúlátón tekintettek arra az időre, amikor a Pándavák száműzetése véget ér.
– A Kuruknak írmagjuk sem marad, ha ez a háború kitör! – figyelmeztették. Mindannyian meg voltak róla győződve, hogy a Pándavákat lehetetlen legyőzni. Amikor rájöttek, hogy Durjódhanának esze ágában sincs visszaadni az öt fivérnek a birodalmat, mindent megpróbáltak, hogy jobb belátásra bírják.
– Keservesen megbánod még a napot is, amikor hadat üzentél a Pándaváknak! – mondták.
Durjódhana azonban ügyet sem vetett a tanácsukra. Akit csak tudott, igyekezett szövetségesének megnyerni a háborúhoz. Kegyetlen, véres csatának ígérkezett – de mennyivel jobb lett volna, ha a Pándaváknak valahogy a nyomára bukkanhatna! Kícsaka halálának hírére mélyen eltöprengett. Jó hír volt, hiszen Viráta vitéz sógora mindig is szálka volt a Kuruk szemében: a hűbéres királyok számtalanszor kértek már tőlük védelmet az örökké harcra szomjazó Kícsaka ellen. Legyőzni azonban sosem tudták, és Durjódhana már jó ideje azon törte a fejét, hogyan végezhetne vele. S most végre halott! De ki tehette? Vajon ki tudott felülkerekedni rajta? Nem sok ember volt, aki a halálba küldhette Kícsakát; Bhíma mindenesetre közéjük tartozott. Már az is gyanút ébresztett Durjódhanában, hogy a matszját az éj leple alatt, titokban ölték meg. Ha Bhíma volt az, valószínűleg nem volt más választása.
Durjódhana, némi tanakodás után, szólásra emelkedett a Kuruk tanácsában.
– Most, hogy Kícsaka a halál birodalmába távozott, a matszják elvesztették védelmezőjüket. Végre bosszút állhatunk rajtuk a sok erőszakért, amit Kícsaka oly hosszú időn át büntetlenül követett el. Azt javaslom, egy percig se tétovázzunk: rohanjuk le őket azonnal, s szerezzük vissza elrablott kincseinket! Kényszerítsük térdre őket, s tegyük őket a hűbéreseinkké!
Durjódhana szavait általános tetszés fogadta. Fel is állították a hadsereget, s hamarosan már csak a lovak patái nyomán kerekedett porfelhőt lehetett látni, amint a katonák elvágtattak a matszja birodalom felé.
Viráta királynak eközben főtt a feje, hogy kit nevezzen ki Kícsaka utódául. Az öt jövevényre gondolt, akik nemrég érkeztek a birodalmába, s akik közül mindegyik alkalmasnak látszott a hadvezéri posztra. Nem telt bele sok idő, ragyogó alkalom nyílt rá, hogy bebizonyosodjék, mennyire igaza volt. Egy napon, amint a trónteremben üldögélt, egy tehénpásztor futott hozzá lélekszakadva:
– Felség! Felség! Siess hamar! Egy rettentő sereg épp a csordádat hajtja el a mezőkről!
A király azonnal fegyverbe szólította hadseregét, és Ardzsuna kivételével a Pándaváknak is fegyvert és páncélt adatott a kezébe.
– Akinek termete hegyekkel vetekszik, karja pedig oly erős, akár az elefánt ormánya, az harcoljon! – mondta.
Viráta a sereg élére állt, és eszeveszett iramban vezette hadait a legelők felé. Szikrázó arany páncélzatában – melyet száz napkorong és száz ragyogó szem díszített – csillogó fény ölelte körül, amint hatalmas szekerén feltartóztathatatlanul száguldott az ellenség felé. Hatvanezer harcos követte, közöttük a négy Pándava.
A Kuruk kettéosztották seregüket. Az egyiket, melynek élén Trigárta királya, Szusarmá állt, a csorda elhajtásával bízták meg, míg ők maguk egy másik oldalról a város ellen indultak. Viráta és serege a trigártai katonákra csapott le, s bősz csatakiáltásokkal máris nyílvesszők özönét zúdította rájuk.
A trigárták szembefordultak a matszjákkal. A két hadsereg összecsapott, s ádáz csata vette kezdetét. Sűrű porfelhő emelkedett a magasba lábuk nyomán, ahogy a harcosok egymásnak estek.
Csattogtak a fegyverek, katonák és állatok fülsiketítő üvöltése töltötte be a levegőt. Százával estek el a katonák, levágott kezek és lábak hullottak a véráztatta földre, törzsüktől elválasztott fejek gurultak mindenfelé, még rajtuk a harci sisak és a ragyogó fülbevalók.
Eközben Durjódhana és a Kuruk elérték a város túlsó határát. Viráta királynak itt is legelészett néhány csordája, így aztán a katonák ezeket is elhajtották. A halálra rémült tehénpásztorok hanyatt-homlok menekültek a városba, és futottak Bhumindzsajához, Viráta fiához, aki azért maradt otthon, hogy a király távollétében gondját viselje az ország ügyeinek. A herceg épp a palota hölgyeinek társaságát élvezte. Amint meghallotta, hogy a Kuruk elhajtották a király teheneit, vakmerően kijelentette:
– Majd én megmutatom, milyen harcos vagyok! Ma tanúi lehettek hősiességemnek! A dölyfös Kuruk hamarosan megbánják ostoba tettüket! Azt sem tudják majd, merre szaladjanak! Visszaszerzem a tehéncsordát, ők meg azt fogják hinni, maga Ardzsuna szállt szembe velük!
Tudta azonban, hogy egyedül sohasem győzheti le a Kuru sereget, ezért így folytatta: – De ó, jaj! Egyetlen kocsihajtó sem maradt, aki a segítségemre lehetne. Minden vitéz harcos az apámmal tartott, s most a város túloldalán csatáznak. Hogyan harcolhatnék, ha nem találok egy ügyes kocsihajtót, aki hajtaná lovaimat?
A herceg a mellét döngetve egyre az erejével kérkedett, s Ardzsunához hasonlította magát.
Draupadí azonban megelégelte hencegését: képtelen volt elviselni, hogy Ardzsunával egy napon meri említeni magát.
– Ó, nemes herceg! Van itt valaki, aki szíves-örömest lenne a kocsihajtód. Brihannala az, aki hajdanán Ardzsuna lovainak gyeplőjét tartotta harci szekerén. Nincs nála kiválóbb kocsihajtó, elhiheted!
Bhumindzsaja úgy bámult Draupadíra, mint aki nem hisz a fülének.
– Brihannala? Hogy egy eunuchot kérjek meg arra, vezesse a szekerem? – kérdezte hahotázva.
– Ha őt választod, mind egy szálig legyőzöd majd a Kurukat, meglásd!
Minden szem a hercegre szegeződött, akinek ámulatában még a szája is tátva maradt. Most aztán tényleg meg kellett mutatnia, hogy nem hiába büszkélkedett az erejével.
– Jól van! – nyelt egyet. – Próbára teszem az ügyességét.
Nyomban hívatta Brihannalát az asszonyok lakosztályából. Páncélt adatott rá, harci szekeréhez vezette, s nem telt bele sok idő, már száguldottak is sebesen ki a városból, hogy szembeszálljanak a Kurukkal. Amikor azonban a távolban megpillantották a sereget, Bhumindzsaja szívét rettentő félelem szorította össze. A Kuru hadsereg úgy hullámzott előttük, mint a végtelen óceán, égbenyúló zászlórúdjaik erdeje szinte eltakarta előlük a napot.
– Állj meg! – parancsolta a herceg Brihannalának – Ez esztelenség! A vesztünkbe rohanunk!
Hogyan tudnék legyőzni egy ekkora hadat? Nézd csak, kik vannak közöttük: Bhísma, Dróna, Kripa, Karna és a hős uralkodó, Durjódhana! Még a félisteneknek is össze kellene szedniük minden vitézségüket, hogy fölébük kerekedjenek.
Ardzsuna hátravetette hosszú hajfonatát, s fenyegetően pillantott a hercegre.
– Harcos vagy, kötelességed hát, hogy helyt állj a csatában! Annyit kérkedtél az erőddel; gyáva módjára most már nem menekülhetsz el. Ami engem illet, én biztos, hogy nem futamodom meg egy ilyen sereg elől!
Bhumindzsajának azonban maradék bátorsága is az inába szállt. Félelmében úgy reszketett, mint a nyárfalevél, s kijelentette, hogy még ha gúny céltáblájává válik is, ha mindenki rajta fog nevetni, akkor sem hajlandó részt venni a harcban.
Ardzsuna elengedte a gyeplőt, és körülpillantott, hol találja meg a fát, melynek ágai között annak idején elrejtették a fegyvereiket.
– Rendben van, hercegem! – mondta. – Ha megengeded, majd én harcolok helyetted. Te tartsd a gyeplőt!
Bhumindzsaja nem tudta levenni a szemét a Kuru hadseregről. Melyik halandó merne szembeszállni velük, s ami a fő: melyik kerülne ki élve a csatából? Ennek a Brihannalának elment a józan esze… Mindenesetre igencsak magabiztosnak látszik. A herceg látta, hogy Brihannala egy szemernyit sem fél, így aztán megnyugodott.
– De hogyan akarsz megküzdeni ekkora haddal? – kérdezte tőle.
Ardzsuna a távolban egy fára mutatott, amelynek ágai között még mindig ott rejtőzött a titokzatos batyu.
– Hajts ahhoz a fához, és megtudod! – felelte a hercegnek.
Bhumindzsaja fogta a gyeplőt, és a fa alá vezette a szekeret.
– Most mássz fel, és hozd le azt a csomagot! – mondta neki Ardzsuna. A herceg így is tett.
Amikor aztán Ardzsuna felvágta az őzbőrt, Bhumindzsajának még a lélegzete is elállt ámulatában, amikor a veszedelmes fegyvereket meglátta.
– Kinek a fegyverei ezek? Mintha dühödten sziszegő kígyók bújtak volna elő, készen arra, hogy bármelyik pillanatban támadjanak, ahogy kedvük tartja!
Ardzsuna úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy Bhumindzsaja előtt feltárja az igazságot.
– Ó, herceg! A Pándavák fegyvereit látod magad előtt. Én vagyok Ardzsuna, és négy fivéremmel együtt élek Viráta városában. Ez a szivárványszínben szikrázó, ragyogó íj a híres Gándíva.
A hercegnek tátva maradt a szája. Ardzsunára nézett, aztán az íjra, aztán megint Ardzsunára.
– Igazat beszélsz? Hogyan tudtátok ily sokáig titokban tartani a kiléteteket? Bizonyítsd be, hogy valóban Ardzsuna vagy! Ardzsunának tíz neve van. Sorold fel mindet, s akkor elhiszem, amit mondtál!
– Az istenek védelmeztek bennünket – felelte Ardzsuna, s aztán felsorolta a hercegnek mind a tíz nevét. Bhumindzsaja tágra nyílt szemmel hallgatta. Visszagondolt rá, hogyan bukkant fel egy esztendővel azelőtt városukban Ardzsuna és a négy titokzatos férfi, a szépséges leánnyal együtt, s hirtelen megvilágosodott előtte az igazság.
– Ó, uram, én erről mit sem sejtettem! – vetette magát a földre Ardzsuna előtt. – Kérlek, bocsáss meg, ha bármivel is megsértettelek!
Ardzsuna megnyugtatta a herceget, s aztán így szólt: – Most azonban harcra fel, nézzünk a Kuruk szemébe! Már régóta várok erre a pillanatra…
Ardzsuna megszabadult karkötőitől, és kesztyűt húzott. Leült a szekéren, s égi fegyvereire gondolt. Azok nyomban megjelentek elméjében.
– Itt vagyunk, Pándu gyermeke! Parancsolj velünk! – mondták.
– Maradjatok az emlékezetemben! – felelte nekik Ardzsuna. A mezőn túl sorakozó Kurukra pillantott. Hamarosan rájönnek, kivel állnak szemben; de most már nem számít: a száműzetésnek vége. Ez a csata méltó befejezése lesz! Ardzsuna felhúrozta a Gándívát, s megpendítette a húrt.
Hangja úgy kapott szárnyra, mintha két hatalmas hegy ütközött volna össze. Megremegett a föld, megrázkódtak a fák.
A rémisztő hang hallatán a Kuruk mintha sóbálvánnyá váltak volna. Nem hajtották már a teheneket, és meglepetten néztek körbe. Bhísma és Dróna azonnal tudták, hogy a hang Ardzsuna Gándívájától származik, s a tudat, hogy a Pándavák élnek, örömmel töltötte el a szívüket. Annak azonban, hogy hamarosan meg kell vívniuk Ardzsunával, már korántsem örültek annyinak: rettentő félelem járta át őket már a gondolatra is.
– Felség! – szólt Dróna Durjódhanához. – Ennek az íjnak a hangjából, a föld remegéséből és számos más előjelből ítélve biztosra veszem, hogy Ardzsuna a közelben van!
Durjódhana a távolban a magányos harci szekérre pillantott, amely szélsebesen közeledett feléjük a mezőn át. Ardzsuna lenne? Erre igazán nem számított. De hiszen a Pándavák száműzetése még nem ért véget! Ha Ardzsuna felfedi magát, újabb tizenhárom év vár rájuk a rengetegben.
Dróna beszámolt neki a baljós jelekről, melyek nagy veszélyt jósoltak a Kuru hadseregnek.
– A katonák kedvetlenek, elhagyta őket minden erő. Gyászos melankólia kerítette hatalmába őket, s varjak csapnak le rájuk a magasból vészjósló károgással. Készülj a csatára! Ha Ardzsuna áll velünk szemben, sokszorosan megbánod még, amit eddig tettél…
Durjódhana tekintete elsötétült. Talán inkább Ardzsuna lesz az, aki hamarosan szánja majd tetteit! Bhísmához lépett, s így szólt:
– Dicső nagyatya! Úgy látszik, Ardzsuna közeleg. Kiszámoltad-e az időt? Letöltötték-e már száműzetésüket?
– Nem kétséges, hogy Pártha az – felelte Bhísma. Akárcsak Durjódhana, Kícsaka halálának híre őt is elgondolkodtatta, s ő is arra a következtetésre jutott, hogy a Pándavák Virátában vannak. Már ki is számolta, mennyi ideje voltak távol: a tizenhárom esztendő véget ért.
Bhísma szavait Karna nevetése szakította félbe.
– Mit számít, hogy vége-e a száműzetésnek vagy sem? Ardzsunát ma saját kezemmel küldöm a halálba, s ezzel letörlesztem Durjódhanával szembeni adósságomat. Ha úgy tetszik, akár le is tehetitek a fegyvert. Egymagam végzek valamennyiükkel, még ha mind az öt fivér csatába száll is e harcmezőn!
Kripa lesújtó pillantást vetett a hencegő Karnára.
– Úgy látszik, már elfelejtetted azt a kis kalandot a gandharvákkal. Akkor vajon hová tetted a vitézséged? Ki volt az, aki végül Durjódhana megmentésére sietett?
Bhísma és Dróna hangosan helyeseltek, s mindketten Karnára néztek. Karna tajtékzott a dühtől. Magasba emelte íját, s a messzeségben Ardzsunára pillantott. Válaszra sem méltatta a Kurukat. Majd elhallgatnak, ha legyőzi Ardzsunát! A gandharvák annak idején váratlanul támadtak, de most föl volt készülve.
– Pándu erényes fiai eleget tettek a megállapodásnak – szólalt meg újra Bhísma. – Száműzetésük ideje lejárt. Nem kell tőlük tartanunk, hiszen sohasem követnének el bűnt. Fogadjuk őket szeretettel! Ó, Durjódhana! Add vissza nekik birodalmukat, s kerüljük el a fölösleges öldöklést!
Durjódhana nem látott a dühtől.
– Soha, semmit nem vagyok hajlandó visszaadni nekik! – vicsorogta. – A csatamezőn fogunk egyesülni!
Bhísma fájdalmasat, mélyet sóhajtott. Emlékezetében megjelent az a régi nap, amikor a trónról lemondva nőtlenségi fogadalmat tett. Apja akkor megáldotta, hogy maga választhatja meg halálának pillanatát. Cserébe Bhísma megesküdött, hogy bár sohasem foglalja el a hasztinápurai trónt, örök életében védelmezni fogja. Dhritarástra oldalára kellett hát állnia, s ez azt jelentette, hogy Durjódhanát támogatja. A kötelesség útja bizony nem volt mindig könnyű.
Dróna kiadta az első parancsokat a csatára. Az égből hirtelen néhány nyílvessző hullott a lábához, majd Bhísmáéhoz és Kripáéhoz is.
– Ardzsuna üdvözli így rég nem látott feljebbvalóit – mondta Dróna. – Tiszteletét ajánlja velük, ám készüljetek: amit ezután lő ki, többé nem a hódolat jele lesz!
Ardzsuna eközben Bhumindzsaját látta el tanácsokkal.
– Óvatosan közelítsd meg a sereget! Különösen Karnán tartsd rajta a szemed. Ő és Durjódhana világéletükben a halálomat akarták. A többiek azonban, Bhísma, Dróna és Kripa, soha nem kívánnának rosszat nekem.
A matszják hercege megindult szekerével a Kuruk hada felé. Ardzsuna kezében lövésre készen ott feszült a Gándíva íj. Ha teheti, nem fog sem feljebbvalói, sem Durjódhana vagy fivérei életére törni. A száműzetésnek vége: először békés úton kell egyezségre jutniuk. Ez volt Judhisthira határozott kívánsága is. Talán ez a csata észhez téríti Durjódhanát. Ha majd látja fegyvereinek erejét, melyek égi démonok egész seregeit győztek már le, talán hajlandó lesz békét kötni.
– Vigyél egyenesen Durjódhanához! – mondta kocsihajtójának. Tekintetét a Kaurava hercegre szegezte, s aztán nem telt el egy pillanat, íjából ezer meg ezer nyílvessző süvített szélsebesen Durjódhana felé, akár egy félelmetes sáskahad. A Kuruk nyomban a herceg mellett teremtek, hogy segítségére legyenek. Dróna és Kripa nyílvesszőikkel kivédték Ardzsuna nyilait, aki erre mosolyogva még nagyobb erővel támadott, s az eget hirtelen mantrákkal irányított nyílvesszői töltötték be. Két tanítóját kímélve – akik vonakodva szálltak ellene harcba – egyenesen Durjódhana felé vágtatott. Acélnyilainak záporában, melyek – Durjódhanának úgy tűnt – minden irányból zuhogtak testére, tántorogva próbálta tartani magát, ám még az is nehezére esett, hogy íját felemelve védekezzen. Ardzsuna nyilai százával fúródtak harci szekerébe, darabokra törték zászlórúdját, lovai húsába mélyedtek, majd páncélján félrecsúszva a földre hulltak.
– Gyorsan! Gyorsan! Meneküljünk innen! – kiáltotta halálra vált kocsihajtójának Durjódhana.
A kocsihajtó a lovak közé csapott, s a szekér már el is porzott.
– Engedjük útjára most az egyszer ezt a gyáva férget – mondta Ardzsuna. – Hajts Karnához! Nézd, ott áll üvöltve harci szekerén, zászlaján ott díszeleg az elefánt-gúzs!
Bhumindzsaja arany szekerének rúdját megfordítva Karna felé hajtott. Amint a közelébe értek, Karna testvére ugrott eléjük, s szöges nyílvesszők félelmetes áradatával támadt Ardzsunára. A hős Pándavának azonban nem okozott gondot, hogy kivédje a nyilakat. Ajkán eltökélt mosollyal gyors egymásutánban négy nyilat lőtt ki íjából, s megölte ellenfele négy lovát, majd egyetlen félhold-hegyű nyilával Karna szeme láttára lefejezte fivérét.
Karna dühében felüvöltött. Villámsebes nyilakkal vágott vissza Ardzsunának, aki nem hagyta annyiban, s a két harcos nyilak ezreit lőtte ki egymásra. Mintha a nap és a hold csaptak volna össze az égen, olyan volt a harc. Aztán mind a ketten égi fegyverekhez folyamodtak, melyek beragyogták a mennyeket. Mindketten emberfeletti ügyességgel védték ki ellenfelük minden támadását, minden erejüket bevetve igyekeztek felülkerekedni a másikon. Harci szekereik sebesen cikáztak ide-oda, és ahogy szemkápráztató sebességgel íjukba illesztették és útjára engedték nyilaikat, kezük villámgyors mozdulatait lehetetlen volt szemmel követni. A mezőn összesereglett többi harcos ámulva figyelte kettejük csatáját.
Ardzsuna lassanként megtörte Karna ellenállását: nyilai áthatoltak pajzsán, és páncéljába mélyedtek. Karna két karja, lába és mellkasa telis-tele volt kiálló nyílvesszőkkel. Ardzsuna támadása elől, melynek ereje egy pillanatra sem lankadt, Karna kénytelen volt meghátrálni.
Fájdalmas kiáltás hagyta el ajkát, s miután visszavonulást parancsolt kocsihajtójának, megfutamodott a csatából.
Ardzsuna ekkor Durjódhana hadseregét vette célba. Sebesen közéjük hajtott, s Gándíva íjának húrja megállás nélkül ontotta magából a halálos nyílvesszők áradatát. Körülötte hullott az ellenség, s úgy tűnt, senki sem férkőzhet a közelébe. Bármilyen irányból érte támadás, azonnal visszavágott, rettentő vérfürdőt rendezve a Kuru hadsereg katonái között.
Bhísma és a Kuruk többi idős vezére elismerően figyelték a csatát. Egyáltalán nem kívántak komoly harcba bocsátkozni szeretett Ardzsunájukkal. Akárcsak Judhisthira, ők is abban reménykedtek, hogy békés úton rendeződik majd a Kuravák és a Pándavák közötti viszály.
Amikor Durjódhana látta, hogyan győzi le a felbőszült Ardzsuna a sereget, s rádöbbent, hogy az idős hadvezérek nem hajlandók ellene bevetni minden erejüket, úgy döntött, nem harcol tovább. Még nem érkezett el az idő, hogy győzelmet arasson a Pándavák fölött. Jobb, ha először összehívja szövetségeseit, s verhetetlen sereget állít fel belőlük. Bhísma, Dróna és Kripa támogatását is meg kell nyernie a csatához. S amikor az idő megérik rá, mennyei szövetségesei, a dánavák és a daitják is mellé állnak majd. Az a háború másképp fog végződni, arról gondoskodik…
A herceg visszavonulót fújt, s a Kuruk Viráta városának hátat fordítva sebesen Hasztinápura felé vették útjukat. Durjódhana fejében egymást kergették a gondolatok, miként készülhetne fel legjobban az elkövetkező csatára. Az idős vezérek ezalatt azon töprengtek, hogyan lehetne elkerülni a vérontást.
A város túlsó oldalán eközben Viráta király döbbenten figyelte négy új katonáját, akik harc közben emberfölötti vitézségről tettek tanúbizonyságot. Kik lehetnek ezek a titokzatos idegenek?
Különösen szakácsa tűnt ki a többiek közül: szinte egyedül mészárolt le egy egész hadsereget.
Buzogányát megsuhintva lovasokat, elefántokat küldött a halálba, szekereket zúzott porrá. De a másik három harcos is addig soha nem látott erővel küzdött. Nekik négyüknek volt köszönhető, hogy a trigárták a szélrózsa minden irányába menekültek a csatatérről. Amint a matszják Viráta városa felé hajtották szekereiket, a király mélységes tisztelettel pillantott a négy harcosra. Ha mindig az oldalán állnának, még attól sem kellene tartania, ha az istenek és a démonok fognának össze birodalma ellen.
Városába érve a király megtudta, hogy fia, Brihannalát téve meg kocsihajtójának, a Kuruk ellen indult.
– A fiamat halálos veszély fenyegeti! – mondta Judhisthirának rémülten. – Mi esélye lehet a Kurukkal szemben?
– Egyet se félj! – nyugtatta meg Judhisthira. – Ha Brihannala vezeti a szekerét, még a mennyek hadaival is képes szembeszállni!
Viráta hitetlenkedve bámult miniszterére. Komolyan beszél? Egyetlen eunuch az egész Kuru hadsereg ellen? Azonnal parancsot adott tábornokainak, hogy fordítsák vissza hadaikat. Ebben a pillanatban azonban egy hírnök érkezett lélekszakadva.
– A Kurukat legyőztük, visszavonulnak! Fiad már úton van a város felé.
A király az égieknek hálát adva emelte magasba két karját.
– Hisz ez csodálatos! – kiáltotta boldogan. – Sohasem hittem volna, hogy a fiamban ilyen vitézség lakozik! Hamar, hamar! Díszítsétek föl a várost! Ezt meg kell ünnepelnünk!
Ahogy a herceg átlépte a város kapuit, apja nyomban odafutott és szorosan magához ölelte.
– Dicső tettet hajtottál végre, fiam! Áruld el, hogyan győzted le a Kurukat!
A herceg megrázta a fejét.
– Nem, atyám, nem én voltam, aki legyőzte őket. Ez az ember – mutatott Ardzsunára – nem eunuch. Ardzsuna ő, Pándu híres fia! Ő volt az, aki megfutamította a Kuruk seregét!
A király szeme tágra nyílt csodálkozásában. Judhisthirára nézett, akit most másik három fivére vett körül. Vajon honnan tudta?
– Fiad igazat beszél – szólalt meg Ardzsuna. – Az az ember pedig, aki egy esztendeig tanácsosodként szolgált, nem egyszerű udvaronc. A körültekintő, igaz és mindig megbocsátó Judhisthira áll előtted, aki méltó arra, hogy Indra megossza vele trónját, aki szünet nélkül áldozatokat végez, és aki soha le nem lép az erény útjáról.
Viráta a szeme sarkából szemügyre vette Judhisthirát. Igaz vajon, amit hallott? Hogy is nem ismerte föl! Aztán újra Ardzsunára nézett.
– Akkor e három másik harcos nem lehet más, mint…
– Igen, felség! Erőskarú, hegyként előtted tornyosuló szakácsod, aki a finomabbnál finomabb falatokat készítette számodra, Bhíma. Két oldalán az ikrek, Nakula és Szahadéva állnak. Palotád asszonyok számára fenntartott belső lakosztályában pedig Draupadí rejtőzik, s nap mint nap szolgálja a királynét. Mindannyian hálásak vagyunk neked. Egy évig olyan biztonságban éltünk városod falain belül, mint magzat az anyaméhben.
Viráta szeme könnybe lábadt. Hát persze! Hogy erre nem jött rá előbb! Ki más harcolhatott volna oly hősiesen a csatában, ha nem ők?
– Ó, micsoda szerencse ért! – kiáltott fel, s két kezét összetéve leborult Judhisthira előtt. – Ó, bűntelen! Tiéd az egész birodalmam, minden földjével, kincsével és hadseregével együtt.
– Már így is az adósod vagyok, felség – felelte Judhisthira. – Biztos vagyok benne, hogy Isten kegyéből hamarosan visszakapom saját birodalmamat.
– Akkor legalább hadd adjam a lányomat Ardzsunának! – mondta Viráta. – Mi mást ajánlhatnék fel?
– Jobban szeretném a menyemmé fogadni – válaszolta Ardzsuna. – Táncolni tanítottam, s közben úgy bántam vele, mint apa a leányával. Nem tudnék máshogy nézni rá. Úgy vélem azonban, méltó hitvese lenne fiamnak, Abhimanjunak.
Viráta boldogan beleegyezett. Ha rokoni kapcsolatba kerül a Pándavákkal, az több lesz, mint amit valaha is remélt. Intézkedett, hogy azonnal szállásolják el őket a palotájában, s nyomban futárokat menesztett, hogy vigyék meg a hírt mindenhová: a hercegek száműzetése véget ért, s most az udvarában élnek. Minden baráti és szövetséges királyt meghívott a városába, s rövidesen vendégek özönlötték el Viráta palotáját. Krisna és Balaráma is megérkezett Dvárakából, Abhimanjuval és családjuk számos más tagjával együtt. Eljött Drupada király is, fiai és rettentő serege kíséretében, s az elkövetkező néhány hét alatt számtalan király tette még tiszteletét Virátánál.
Elérkezett Abhimanju és Uttará – Viráta leánya – menyegzőjének napja. Ardzsuna fia istenként ragyogott, s a szépséges Uttarával az oldalán mintha csak Visnu lett volna a szerencse istennőjének társaságában. Az egész város örömmámorban ünnepelt, s a király temérdek kincset osztott szét a bráhmanák és a város többi lakója között.