Tizenkilencedik fejezet

Az istenek közbelépnek

 

A Pándavák, nem sokkal a gandharvákkal vívott csata után, közös vadászatra indultak az erdőbe. Dhaumjának meghagyták, hogy a távollétükben vigyázzon Draupadíra. Ezalatt Szindhu tartomány királya, Dzsajadratha, éppen remetelakjuk mellett haladt el kíséretével és seregével, útban egy másik birodalom felé, s a szekeréről véletlenül megpillantotta Draupadít, aki virágot szedett a réten. A királyt teljesen lenyűgözte a Pándavák hitvesének szépsége, és szinte eszét vesztette a hirtelen rátörő vágytól. Megálljt parancsolt kíséretének, s csak állt, nem tudta levenni a szemét a gyönyörű hölgyről. Draupadí megérezte, hogy nézi valaki; gyorsan betakarta a fejét a szárijával, felkapta a kosarát és visszasietett a házba.

Dzsajadrathát teljességgel megigézte Draupadí tökéletes alakja, amit sejteni engedett a könnyű nyári szári. Meg kell kapnia ezt a nőt! Leugrott a szekeréről, s néhány bizalmasával együtt a kunyhóhoz sietett.

– Itt vagy, gyönyörű hajadon? – kiáltotta be az ajtón. – Ki vagy, s kihez tartozol? Apszarasz lennél? Mit keresel ebben a kietlen erdőben? Dzsajadratha, a szindhu fejedelem vagyok.

Draupadít mindjárt balsejtelem fogta el. Érezte, hogy a király tisztességtelen szándékkal közeledik felé, ennek ellenére udvariasan válaszolt: – Isten hozott minálunk, király. Draupadí vagyok, a Pándavák felesége. Férjeim hamarosan hazaérnek. Ha vársz egy kicsit, Judhisthira illő vendégszeretettel fogad majd.

Dzsajadratha, akin teljesen úrrá lett a vágy, egy lépéssel közelebb jött.

– Meglep, hogy kitartasz a Pándavák mellett. Gyönyörű csípőjű hölgy, te náluk sokkal jobbat érdemelnél. Férjeid elvesztették rangjukat és minden vagyonukat – hagyd el őket, s légy az én feleségem! Fordíts hátat ennek a nyomorúságos erdei életnek, helyette oszd meg velem a Szindhu birodalom gazdagságát.

Draupadí összeráncolta a szemöldökét, és hátrálni kezdett Dzsajadratha elől. A gyanúja beigazolódott. Nagyon haragudott rá, ha valaki becsmérlő szavakkal illette a férjeit. Arcába szökött a vér, s szigorúan rendreutasította a királyt: – Hogy mersz így beszélni? Nem szégyelled magad?! Ilyen ajánlatot csak egy kutya tenne! A bölcsek sohasem bírálják az odaadó lemondást végzőket, még akkor sem, ha azok szegények.

Dzsajadratha nevetett. A dühös Draupadí, aki megpróbált elmenekülni előle, csak még jobban elbűvölte. Most már nem is leplezve szándékát, nyíltan elállta előle a kunyhó bejáratát. Draupadí erre még vadabb szemrehányásokkal illette.

– Ostoba! Közel van már pusztulásod perce! Egy alvó oroszlán bajszával játszol! Ha Ardzsuna és Bhíma hazaérnek, azt se tudod majd, merre menekülj!

A szenvedélytől elvakult Dzsajadratha nem törődött Draupadí figyelmeztetésével. Csak annál inkább nevetett, s megpróbálta karon ragadni. Draupadí segítségért kiáltott, és ökölbe szorított kézzel hadonászni kezdett maga körül. Sikerült is halántékon találnia támadóját, olyannyira, hogy az elterült a földön. De amikor az ajtó felé vetette magát, az ismét talpra ugrott, erős karjaiba kapta, s a szekere felé vonszolta a kézzel-lábbal tiltakozó hercegnőt.

A dulakodásra Dhaumja is előjött kunyhójából, s amikor meglátta Dzsajadrathát és a síró Draupadít, felkiáltott:

– Megállj, király! Addig nem viheted el ezt a hölgyet, amíg le nem győzöd a Pándavákat. Ezt mondja a ksatriják törvénye. Meglásd, hamarosan megkapod majd gonosz tetted visszahatását!

Dzsajadratha rá se hederített. A szekerébe húzta Draupadít, s a lovak közé csapott. A szekér egyre gyorsabban távolodott, de Dhaumja utána szaladt, s kemény szavakkal ostorozni kezdte a királyt. Módjában állt volna átkot mondani rá, a risi azonban nem tette; tudta, hogy a Pándavák már a közelben vannak. Majd ők elbánnak a bűnös királlyal.

S valóban, nem sokkal azután, hogy Dzsajadratha és emberei elviharzottak, a Pándavák visszaértek. Judhisthira rossz ómeneket észlelt, s szorongó szívvel vágtatott vissza a remetelakhoz. Amikor megpillantotta a földön síró Dhatréjikát, Draupadí szolgálóját, tudta, hogy félelmei beigazolódtak. A lány elmondta Judhisthirának, mi történt.

– A galád Dzsajadratha elragadta Draupadít, mit sem törődve Indrához hasonlatos férjeivel! Ó, hősök, ha utána eredtek, hamar el fogjátok kapni, mert csak az imént vágtatott el.

Dhatréjiká megmutatta, merre ment Dzsajadratha, s az öt testvér tüstént üldözőbe vette.

Íjhúrjukat pengetve, fújtatva és lihegve vágtattak teljes iramban az erdei ösvényeken. Nemsokára meglátták maguk előtt a porfelhőt, melyet Dzsajadratha csapata vert fel. Amikor katonái közelébe értek, észrevették Dhaumját, aki még mindig ott szaladt a sereg nyomában és hangosan jajveszékelt. Judhisthira megvigasztalta a risit, s mondta neki, hogy menjen vissza az ásramába.

– Derék bölcs, nyugodj meg. A gonosztevő hamarosan elnyeri büntetését.

Amikor Bhíma elüvöltötte csatakiáltását, a katonák ereiben megfagyott a vér.

Szembefordultak a Pándavákkal. Bhíma rájuk küldött egy sereg halálos nyílvesszőt, de Ardzsuna leállította:

– Mit nyerünk azzal, ha megöljük ezeket a szegény katonákat? Nekünk Dzsajadratha kell!

Bhíma leeresztette az íját. Ardzsunával ezután áttörték és szétzilálták a katonák sorait, s közben Dzsajadratha felé vágtattak. Látták, hogy több száz szekérharcos fedezi. Nyílzáporral fogadták a közeledő Pándavákat, majd nagy buzogány-és kardlengetéssel rájuk rontottak.

Ardzsuna dühödten emelte fel a Gándívát, és sorra lőtte le ellenfeleit. Íjából százával repültek ki a nyílvesszők. A csatamezővé változott tisztást hamarosan levágott fejek, karok, bezúzott vértek és csillogó sisakok borították. Ardzsuna lankadatlan rohamát széttört szekerek és miszlikbe aprított harcosok jelezték. A hollók és keselyűk elégedett károgással szállták meg a csatamezőt, s a sakálok is bőségesen belakmározhattak a mindenfelé szétszórt, csonka tetemekből.

A seregében véghezvitt mészárlás láttán Dzsajadratha halálra rémült. Gyorsan kilökte Draupadít a szekeréből, és bemenekült az erdőbe. Bhíma megragadta a buzogányát és üldözőbe vette, Judhisthira azonban rákiáltott:

– Hős! Ne feledd, hogy ez Gándhárí lányának, Duhsalának a férje. Nem szabad megölnünk.

Draupadí, akit Szahadéva vett fel a szekerébe, nehezen tudta megemészteni Judhisthira szavait.

– Miért kellene meghagyni az életét? – kiáltotta méltatlankodva. – Az ellenséget, aki elrabolja más feleségét, habozás nélkül meg kell ölni!

Judhisthira vigasztalni kezdte hitvesét, és visszavitte a remetekunyhóba. Bhíma és Ardzsuna eközben Dzsajadratha nyomába eredt, az ikrek pedig maradék embereit késztették menekülésre.

A szindhu király már jó mélyre behatolt a rengetegbe. Ardzsuna kilőtt az íjából négy, mantrákkal megerősített nyílvesszőt, melyek teljes két mérföldet repültek, és leterítették Dzsajadratha négy lovát. A király kiugrott a szekeréből; remegett, mint a nyárfalevél. Letért az ösvényről, s a bozótosban próbált utat törni magának. A Pándavák hamarosan utolérték.

– Király, miféle hősiességre vall, hogy elrabolod hitvesünket? – kiáltotta Ardzsuna. – Állj ki és küzdj! Micsoda dolog, hogy embereid harcolnak, te meg mented az irhád?

Dzsajadratha hátra se nézett, csak törtetett át rémülten az erdőn. De Bhíma leugrott a szekeréről és utánaeredt. Amikor sikerült elkapnia, a Pándava szaporán csépelni kezdte, majd a hajánál fogva megragadta.

– Ne öld meg! – figyelmeztette Ardzsuna bátyjuk parancsára.

Bhíma csak nagy nehezen tudta türtőztetni magát. Belerúgott a félig ájult királyba, és a földre dobta.

– Judhisthira mindig nagyon kegyes – sziszegte a fogai között. – Jól van, nem ölöm meg, de az ősi szokás értelmében a rabszolgánknak tekintem. – Bhíma ezzel elővett egy borotva hegyű nyilat, s levágta vele Dzsajadratha haját, annak jeléül, hogy csatában vereséget szenvedett és rabszolga lett.

– Vigyük ezt a nyomorultat Judhisthira elé, döntsön ő a sorsa felől – mondta végül.

A két fivér visszavitte Dzsajadrathát az ásramához. Addigra Draupadí már megnyugodott, s megszánta a megalázott királyt, különösen pedig a feleségét, Duhsalát, akivel jó barátnők voltak.

– Judhisthirának igaza van. Hagyjuk meg az életét. Úgyis a rabszolgánk, s ez már épp elég súlyos büntetés – mondta.

Judhisthira odament Dzsajadrathához, aki remegve térdelt a földön.

– Vésd jól az eszedbe, hogy aki gyenge, az ne ingereljen másokat. Most elmehetsz, de többet ne kövess el hasonló hitvány tettet. Áldás kísérjen utadon, s szíved gyarapodjon az erényben.

Dzsajadratha felállt és némán elkullogott. Csak a bosszúra tudott gondolni. Mivel rájött, hogy sohasem lesz képes csatában legyőzni a Pándavákat, elhatározta, hogy valahogy megpróbálja elnyerni Siva kegyét. Talán e hatalmas isten áldásával sikerül majd legyőznie őket. Az erdő mélyén szigorú aszkézisbe fogott. Egy gondolata volt: ártani a Pándaváknak. Sok-sok hónapon át alig vett ételt magához, s szünet nélkül imádkozott Sivához. Az isten végül megjelent előtte.

– Mi a kívánságod? – kérdezte tőle.

– Ó, mindenható, szeretném legyőzni a Pándavákat – felelte az elragadtatott király.

Siva elnevette magát. – Ez lehetetlen. A fivérek Krisna védelme alatt állnak. Senki nem győzheti le őket, még én sem. Egy dolgot azért megadhatok neked: Ardzsunát kivéve, aki a halhatatlan bölcs, Nara inkarnációja, egy alkalommal mindegyik fivért feltartóztathatod majd a csatában.

Siva ezzel eltűnt, Dzsajadratha pedig visszatért királyságába. Azon tűnődött, vajon mikor jön el a nap, amikor alkalma nyílik majd használni az áldást.

A dánavákkal való találkozása után Durjódhana új reményekkel tért vissza Hasztinápurába.

Más fényben látta már az őt támogató királyokat és harcosokat, mert tudta, hogy közülük sokan mennyei démonok inkarnációi. Ha mindannyian egyesülnek, a Pándaváknak nem sok esélyük lesz, hogy elkerüljék a vereséget.

Bhísma a dvaitavanai eseményekben épp ellenkezőleg, kitűnő alkalmat látott arra, hogy jobb belátásra bírja Durjódhanát. Nem sokkal visszatérése után megszólította a herceget: – Most magad is láthattad, milyen erősek a Pándavák, s hogy hozzájuk képest milyen keveset ér Karna. Ardzsuna legyőzésével kapcsolatos reményeid legfőbb záloga a szúta fia, de tudd meg, hogy ő Ardzsunának a negyedével sem ér fel. Drága gyermekem, köss békét a Pándavákkal, mielőtt még túl késő lenne.

Durjódhana csak mosolygott és nem szólt semmit. Ugyan, mit tud ez az öreg Bhísma?

Hamarosan ő is eljátssza majd a maga szerepét a Pándavák tönkreverésében, amikor a démonok megszállják! Erre a gondolatra Durjódhanából akaratlanul is kitört a nevetés. Felpattant és kiment a szobából, faképnél hagyva a szomorúan fejét csóváló Bhísmát.

Durjódhana egyenesen Karnához sietett, és elmondta neki, amit Bhísmától hallott. Karnának nagyon fájtak az agg harcos szavai. Ha csak tehette, Bhísma mindig ócsárolta őt. Karna nem értette, miért. Úgy érezte, már épp eléggé bebizonyította a Kuruk iránti lojalitását. Egyetlen vágya Durjódhana sikere volt, s az életét is kész volt feláldozni a Kuru hercegért. Akkor meg miért gúnyolódik rajta örökké ez a Bhísma?

Karna megkérte Durjódhanát, hadd tegyen érte valamit, amivel bebizonyíthatná, micsoda erő lakozik benne.

– A Pándavák annak idején meghódították a földet. Ennek most te élvezed a gyümölcseit, de ha megengeded, útra kelek, s a te nevedben újra meghódítom az egész világot. Az agyalágyult és csalárd Bhísma majd megbánja még amit mondott, ha látja vitézségemet és a Kuruk iránti hűségemet.

Durjódhana szemei felcsillantak az örömtől. Megölelte barátját, és megígérte, hogy ütőképes hadsereget bocsát majd a rendelkezésére. Karna nemsokára már úton is volt a rettenthetetlen Kuru sereggel. A világ minden zugát bejárta, s másodszor is megszilárdította a Kuru birodalmat, ugyanúgy, ahogy azelőtt a Pándavák tették. Kihasznált minden alkalmat, hogy megerősítse a már fennálló szövetségeket, s hogy diplomáciai tárgyalások útján új barátságokat kössön. Azt a királyt pedig, aki ellenállt, hamarosan legyőzte csatában megállíthatatlan seregével, melynek élén ő maga harcolt. Küldetése végén győzedelmesen tért haza, s átadta Durjódhanának a hatalmas mennyiségű sarcot és hadizsákmányt, amit összegyűjtött.

Amikor Durjódhana látta, hogy Hasztinápurába bevonul a kincsek alatt roskadozó szamarak, tevék és elefántok végeláthatatlan menete, felkacagott örömében. Az erős Karnával az oldalán, a világgal a lábai előtt, s a dánavák támogatásával, hatalma megingathatatlan! A herceg már most legyőzöttnek tekintette a Pándavákat. Miközben a tágas palotakertben sétálgattak, így szólt Karnához:

– Kedves barátom, most az a leghőbb vágyam, hogy bemutassam a rádzsaszúját, de még sokkal nagyobb pompával, mint ahogy annak idején Judhisthira tette.

A bráhmanák azonban felvilágosították, hogy a rádzsaszúját – bármennyire vágyik is rá –, csak Judhisthira halála után tarthatja meg.

– Sajnos az áldozatok közül a legnagyobbat nem mutathatja be két olyan király, akik egy időben élnek a földön – mondta csalódottan, s ápolt, szandálba bújtatott lábával belerúgott egy virágba.

Karna megállt és Durjódhanára nézett. Amikor megszólalt, ünnepélyes volt a hangja.

– Ó, király, itt és most fogadalmat teszek: amíg meg nem ölöm Ardzsunát, tartózkodom a hústól és mindenfajta fényűzéstől. Ha pedig bárki adományt kér tőlem, nem fogom visszautasítani.

Durjódhana mosolyogva ölelte keblére Karnát. Most még inkább hitt a végső sikerben; magabiztosan lépett be a palotába, s elégedetten hajtotta álomra a fejét.

Karna ünnepélyes fogadalma után Indra úgy érezte, elérkezett az idő, hogy segítsen a Pándaváknak. Tudta, hogy Judhisthira leginkább Karnától tart. Habár Ardzsuna mindeddig nagyobb vitézségről tett tanúbizonyságot, Judhisthira még mindig úgy érezte, hogy Karna – veleszületett páncélja miatt – nagy veszélyt jelent, s nem egykönnyen lehet majd megölni. Indra ezért egy reggel bráhmanának öltözve elment, hogy meglátogassa Karnát.

Karna éppen a Gangeszből lépett ki, miután áldozott a napistennek. Ez volt az a napszak, amikor adományt szokott osztani a papoknak . Ezen a napon egy ragyogó bráhmanát látott, amint éppen feléje tart. Tisztelettudóan üdvözölte, s megkérdezte tőle, mit kíván.

– A testedet borító páncélt szeretném elkérni – válaszolta Indra.

Karna nyomban tudta, kicsoda valójában a bráhmana. Álmában a napisten ugyanis figyelmeztette, hogy Indra megpróbálja majd megszerezni tőle a páncélját. Szúrja azt tanácsolta neki, hogy ne adja oda, Karna azonban nem tagadhatta meg a kérést. Azért megpróbálta eltéríteni a bráhmanát a szándékától.

– Kérj bármi mást, megkapod. Minek neked a páncélom? Annyi aranyat kapsz tőlem, hogy egy életre elbúcsúzhatsz a gondjaidtól.

De Indra ragaszkodott a páncélhoz. Karnának nem volt más választása, oda kellett adnia.

– Jól van, ha így kell lennie, hát legyen. Ó, bráhmana, tudom, hogy Indra vagy. Szúrja már tudatta velem jöttödet. Ó, istenek ura, a tiéd lehet a páncélom, de cserébe azt kérem, teljesítsd egy kívánságomat.

– Bármit kérhetsz – a villámomat kivéve – egyezett bele Indra.

Szúrja meghagyta Karnának, hogy ha semmiképp nem tudja elkerülni, hogy oda kelljen adnia a páncélját Indrának, akkor kérje el az istenségtől a Sakti-fegyvert, egy hatalmas dárdát, mellyel szemben még az istenek is tehetetlenek. Karna megmondta Indrának, hogy ezt a fegyvert kéri, mire a félisten így válaszolt:

– Jól van, megkapod a legyőzhetetlen fegyvert, de egy feltétellel: csak egyszer használhatod.

Ellenfeledet mindenképpen legyőzöd vele, de aztán a fegyver visszatér hozzám.

– Elfogadom a feltételt. Csak egy hatalmas ellenségem van, akinek a halálát kívánom – válaszolta Karna.

Egy borotvaéles tőrrel ekkor Karna lemetszette magáról a veleszületett páncélt. Miközben elméjét fogadalmára s eltökélt erény-vágyára rögzítette, csak mosolygott a fájdalmon, amint az arany vért elvált a testétől, s átadta a még vértől csöpögő páncélt Indrának. Az isten megköszönte, cserébe pedig átnyújtotta neki a Saktit. Ezután felszökött a mennyekbe, abban a megnyugtató tudatban, hogy a Pándavák ügye jó úton halad.

Az erdőben a Pándavák tudták, hogy hamarosan találniuk kell egy falut vagy egy várost, ahol eltölthetik száműzetésük utolsó évét. Mindeddig még egyetlen alkalmas hely sem jutott az eszükbe. Hogy tudnák megőrizni inkognitójukat, anélkül, hogy el kellene válniuk? Az elszakadás gondolata elviselhetetlen volt, különösen Draupadí számára. S még így sem lenne semmi biztosíték arra, hogy nem lepleződnek le. A fivéreket az egész világon mindenütt ismerték, s mindenki tudta, hogy nemsokára elhagyják az erdőt. Durjódhana már biztosan mindenfelé szétküldte kémeit. Lelepleződésük elkerülhetetlennek látszott – ebben az esetben pedig újabb tizenhárom év száműzetés vár rájuk. Judhisthira soha nem szegné meg a szavát.

Egy nap, amikor a fivérek a közeli jövőről beszélgettek, lélekszakadva egy bráhmana szaladt oda hozzájuk. A sűrű rengeteg felé mutogatva, izgatottan magyarázta: – Ó, hősök, segítsetek rajtam! Most kellene bemutatnom a napi áldozatot, de minden kellékem, mely egy batyuba volt kötve, fennakadt egy szarvas agancsán, az állat pedig a batyuval együtt elfutott a rengetegbe.

Judhisthira azonnal talpra ugrott. Egy ksatrijának minden körülmények között az a kötelessége, hogy megvédje a bráhmanákat. Magához vette íját, s fivéreivel a sarkában az erdőbe futott. Kisvártatva meg is pillantották maguk előtt a szarvast. Minden igyekezetük ellenére azonban nem tudták sem elfogni, sem eltalálni a nyílvesszőjükkel. Az állat, üldözőivel a nyomában, egyre mélyebbre hatolt a sűrűbe.

Egy idő után azonban a szarvas eltűnt a szemük elől. A Pándavák bevárták egymást, s kimerülten és verejtékezve leroskadtak egy farönkre. Bosszantotta őket, hogy nem tudták visszaszerezni a bráhmana áldozati kellékeit, s a sűrű lombokat fürkészték, hogy vajon merre mehetett a szarvas. Judhisthira végül így szólt Nakulához: – Kedves öcsém, hozz nekünk valahonnan egy kis vizet! Hadd frissítsük fel magunkat, s aztán majd folytatjuk a keresést.

Nakula letette az íját, s fürgén felmászott az egyik fára. Nem messze vízimadarakat látott körözni a levegőben. Akkor tónak is lennie kell valahol a közelben, gondolta, felkapott hát egy üres tegezt, s elindult vízért. Hamarosan egy lótuszokkal és vízililiomokkal benőtt, tisztavizű

tóhoz ért. Letérdelt a partján, s már éppen ivott volna a vízből, amikor egy szigorú hang szólította meg:

– Állj! – parancsolta. – Ó, gyermek, ez a tó az enyém. Csak akkor ihatsz a vizéből, ha előbb megfelelsz a kérdéseimre.

Nakula körülnézett, de nem látott senkit. Mivel már nagyon kínozta a szomjúság, úgy döntött, előbb iszik a csábító vízből, s csak azután jár utána a hang forrásának. Tölcsért formált a tenyeréből, s az ajkához emelte a vizet. Amint az első csepp a szájához ért, holtan esett össze.

Egy idő után Judhisthira nyugtalankodni kezdett, s megkérte Szahadévát, hogy menjen a testvére után. Szahadéva hamarosan rátalált a tó partján heverő Nakulára. Megrendülten rogyott térdre fivére mellett, s felkiáltott fájdalmában. Nakula testének ragyogása nem halványult el, mindazonáltal halottnak tűnt: nem lélegzett, nem dobogott a szíve. Szahadéva meg volt zavarodva. Ő is majd elepedt a szomjúságtól, a víztükör fölé hajolt hát, hogy igyon belőle. A hang neki is megálljt parancsolt, s közölte, hogy előbb meg kell felelnie néhány kérdésre.

“Ez fölöttébb különös” – gondolta Szahadéva, majd alaposan körülnézett, de nem látott senkit. Kezét már belemerítette a vízbe. Kínzó szomjában egy maréknyit a szájához emelt – s abban a pillanatban ő is holtan rogyott a testvére mellé.

Amikor már vagy egy órája egyik iker sem tért vissza, Judhisthira szólt Ardzsunának, hogy menjen utánuk. Ardzsuna magához vette íját, s óvatosan haladt előre az erdőben. Nemsokára megtalálta az ikreket a tóparton. Halottnak tűntek. Ardzsunából fájdalmas kiáltás tört fel. Egy nyílvesszőt helyezett az íjhúrra, s körülnézett, de dulakodásnak nem látta nyomát. Ki ölhette meg az ikreket, harc nélkül? Minden nagyon békésnek tűnt; a hatalmas víztükör nyugalmat árasztott, a környező fák lágyan lengedeztek a szélben. Csak néhány madár törte meg a táj csendjét, amint nagy szárnycsattogással leszállt a vízre.

Fivéreihez hasonlóan Ardzsuna is majd meghalt szomjan. Letérdelt a partra, s már nyúlt is a víz felé, amikor felcsendült a hang:

– Ne igyál a vízből! Először válaszolj a kérdéseimre!

Ardzsuna talpra ugrott és lövésre emelte íját. Sehol nem látott senkit, ezért minden irányban lőni kezdte nyilait, melyekre olyan mantrát olvasott rá, hogy még a láthatatlan célpontot is eltalálják. Mindenfelé Ardzsuna nyílvesszői borították el az eget, ellenségnek azonban nyomát sem lehetett látni. A hang ismét megszólalt:

– Ne vesztegesd az időd, Ardzsuna. Felelj meg a kérdéseimre, mert ha nem, és iszol a vízből, halál fia vagy.

Ardzsunának a fejébe szökött a vér: törődik is ő holmi figyelmeztetéssel! Ha iszik a vízből, az talán majd elővarázsolja ezt a titokzatos beszélőt. Akkor majd lehet szó kérdésekről. Inni kezdett, de pár korty után ő is a fivérei mellé hanyatlott.

Judhisthira eközben az erdőben egyre nyugtalanabb lett. Odaszólt Bhímának: – Mit csinálhatnak öcséink? Ó, ellenség végzete, azt hiszem, neked kell megtalálnod és visszahoznod őket.

Bhíma felpattant és keresztülvágtatott az erdőn. Amikor megpillantotta három öccsét elnyúlva a vízparton, meglepődött. Csak nem meghaltak? Bhíma, legnagyobb borzadályára, életnek semmi jelét nem tudta felfedezni rajtuk. Milyen nagyhatalmú lény ölhette meg őket? El sem tudta képzelni. Bhíma lélekben felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat a szörnyű ellenség, s akkor majd neki is ki kell vele állnia párbajra. Addig is legjobb lesz, ha csillapítja szomját és úrrá lesz kimerültségén. Amikor azonban már éppen ivott volna, a hang megálljt parancsolt.

Bhíma tudta, hogy a hang csakis azé lehet, aki megölte fivéreit. Na, majd mindjárt elbánik vele! Előbb azonban iszik egyet, s aztán kezdődhet a harc. A víz fölé hajolt. Amint az első csepp az ajkához ért, holtan rogyott három öccse mellé.

Az egyedül maradt Judhisthirát rossz előérzetek gyötörték. Ahogy múlt az idő, s a fivérei még mindig nem jöttek vissza, elhatározta, hogy utánuk ered. Áttörte magát a bozótoson, és futva haladt a távoli madárhangok irányába. Egyszer csak egy tisztáshoz ért, és meglátta a tavat.

Amikor észrevette a parton fekvő öccseit, nagy jajveszékelésben tört ki. Szinte eszét vette a képtelenségnek tűnő látvány. Odarohant fivéreihez és lerogyott a földre. Életnek semmi jele.

Judhisthira könnyes szemmel nézett körül. A békés tó olyan volt, mintha egyenesen a mennyekből ereszkedett volna alá. A levegőt édes illat töltötte be, s a part menti fákat piros, kék és sárga virágok borították. De nyilván valami sötét veszély leselkedik a látszólag békés tájkép mögött.

Judhisthira gondolkozni kezdett. Habár fivérei halottnak tűntek, a testük még mindig ragyogott, mintha a lelkük még nem hagyta volna el – életlevegőjük azonban elszállt. Ki az, aki ezt képes megcsinálni? Nem úgy tűnt, mintha harcban ölték volna meg őket. Talán maga a halál istene vette el az életüket? De miért? Judhisthira a tóra nézett. A válasznak ott kell lennie!

Valamiképpen ez a tó okozta a halálukat. Judhisthira fejest ugrott a vízbe. Amikor a felszínre bukkant, megszólalt a hang:

– Ó, gyermek, ne igyál a vízből. A tó az enyém. Először válaszolj a kérdéseimre, ha nem, te is meghalsz, mint a testvéreid.

Judhisthira körülpillantott. – Ki vagy? – kiáltotta.

– Darumadár vagyok, és itt élek a tavon. A fivéreid nem törődtek a figyelmeztetésemmel, ezért elragadta őket a halál. Ne akarj te is az ő sorsukra jutni.

Legnagyobb ámulatára, Judhisthira egy hatalmas darvat pillantott meg az egyik közeli faágon.

– Félisten vagy? – kérdezte tőle. – Egy egyszerű madár biztosan nem tudta volna megölni a testvéreimet.

A daru abban a pillanatban hatalmas és félelmetes lénnyé változott: nagy, vörös szemei izzottak, a fülei hosszúak és hegyesek voltak, a testéből ragyogó fény áradt, és úgy bömbölt, mint a menynydörgés:

– Tudd meg, hogy jaksa vagyok, s a fivéreid saját hibájukból haltak meg. Megtiltottam, hogy igyanak a vízből, de nem fogadták meg a szavam. Ez a víz az enyém. Annak, aki inni akar belőle, először válaszolnia kell a kérdéseimre.

– Ó, jaksa, semmiképp sem akarom elvenni, ami a tiéd. Tedd föl a kérdéseidet, s ha tudok, válaszolok rájuk – felelte Judhisthira félelemmel vegyes aggodalommal.

– Jól van. Akkor mondd meg nekem, hogyan emelkedik ki a lélek az anyagi lét mocsarából? Ki szegődik társául, ki vezetőjéül, s mire támaszkodik?

– A lelket az Istenről szóló tudás emeli fel. Társai a jámbor erények, vezetője az örök dharma, támasza pedig az igazság.

A jaksa elmosolyodott, és újabb kérdéseket tett föl, Judhisthira meg sorra mindegyiket megválaszolta. Már vagy fél órája tartott a faggatás, amikor végül a jaksa így szólt: – Ó, Pándu fia, halld utolsó kérdésemet: mi a világon a legcsodálatosabb dolog? Mi a világ sora, s hogyan tudja meglelni az ember az örök dharma ösvényét?

Judhisthira, aki a tóparton térdelt a jaksa előtt, így felelt: – A legcsodálatosabb dolog az, hogy habár nap mint nap megszámlálhatatlan élőlény távozik a halál hajlékára, az ember mégis azt hiszi, hogy ő nem fog meghalni. A világ sora az, hogy az idő itt minden élőlényt elpusztít, az örök dharma útjára pedig a nagy szentek szívében lehet rálelni.

A jaksa elégedettnek látszott.

– Helyesen válaszoltál a kérdéseimre – szólt elismerően Judhisthirához. Melyik fivéredet támasszam fel?

Judhisthira gondolkozott egy pillanatig, majd így felelt: – Nakulát hozd vissza az életbe.

– Megleptél! – csodálkozott a jaksa. – Azt hittem, Bhímát vagy Ardzsunát fogod választani.

Judhisthira elmondta, azért esett Nakulára a választása, mert igazságos akart lenni mindkét anyjával szemben. Ha nem az ikrek valamelyikét választja, akkor Mádrínak nem marad élő utóda.

– A magam kedvéért soha nem térnék le az erényesség útjáról – mondta.

– Kitűnő! – mondta a jaksa elégedetten. – Mivel mindig erényes maradtál, és sohasem ártottál senkinek, az összes fivéredet feltámasztom.

Alighogy a jaksa ezt kimondta, Judhisthira látta, hogy az öccsei megmozdulnak. Szemüket dörzsölve felültek, és kábán tekingettek maguk körül, mintha mély álomból ébredtek volna fel.

Judhisthira magánkívül volt az örömtől. Köszönetet mondott a jaksának és megkérdezte: – Ó, kiváló lény, ki vagy? Egy félisten? Vagy talán atyám, a vallás ura?

Judhisthira tudta, hogy közönséges jaksa nem tudta volna előidézni az öccsei halálát – s az életbe sem tudta volna visszahozni őket.

– Valóban atyád vagyok, ó, legkiválóbb Bhárata. Dharma áll előtted. Azért jöttem, hogy lássalak és próbára tegyelek. Drága fiam, minden jámbor erény megtalálható benned, s dicsőséged mától még fényesebben ragyog. Kérj tőlem egy áldást!

Judhisthira mélyen meghajolt az isten előtt, s azt kérte tőle, hogy a bráhmana kapja vissza áldozati kellékeit. Dharma erre elmondta neki, hogy ő volt az, aki szarvas képében elragadta a batyut.

– Itt van, vedd el, de kérj még valamit.

– Hatalmas istenség, hamarosan elkezdődik száműzetésünk utolsó éve, melyet rangrejtve kell eltöltenünk. Kérlek, add meg, hogy bárhová menjünk is, bármennyire is saját valónkhoz híven viselkedjünk, senki ne ismerjen fel bennünket.

– Úgy lesz. Kegyem révén egy teljes évig nem fognak felismerni. Kedves Judhisthira, te a részem vagy – ugyanúgy, ahogy barátod és jóakaród, Vidura is. Hadd adjak neked még egy áldást, mielőtt távoznék.

– Uram, már az is boldoggá tesz, hogy láthatlak, de mivel szeretnél megáldani, csak azt kérem tőled, hogy legyek mindig könyörületes, önmegtartóztató és igazságos.

Viharos-mennydörgésszerű hangon így szólt Dharma: – Te már így is az erény megtestesülése vagy. Minden úgy lesz, ahogy óhajtod.

A félisten ekkor eltűnt. Judhisthira és fivérei talpra ugrottak és összeszedték a bráhmana holmijait, s még mindig a különös élmény hatása alatt, visszatértek remetelakjukba.