Nyolcadik fejezet

A mennyei csarnok

Nem sokkal Indrapraszthába költözésük után, a Pándavákhoz a mennyei bölcs, Nárada érkezett látogatóba. Draupadí illemtudóan fogadta, s szíves vendéglátásban részesítette. Isteni szépségét látva a bölcs megijedt, nehogy ez az öt fivér közötti nézeteltérés forrása legyen. Egy ősi történetet mesélt el nekik két aszuráról, akik egy nő miatt különböztek össze. Noha elválaszthatatlan jó barátok voltak, és őszinte szeretet fűzte őket egymáshoz, az irigység végül mindkettőjük vesztét okozta: szörnyű küzdelemben végeztek egymással. Nárada óva intette a Pándavákat:

– Ne hagyjátok, hogy hasonló sorsra jussatok. Úgy vehetitek elejét mindenféle viszálykodásnak, ha Draupadíval kapcsolatban szigorú szabályt hoztok.

A fivérek erre rá is álltak: megállapodtak, hogy mindegyikük csak meghatározott időt tölthet együtt Draupadíval. Ha bármelyikük megzavarná a másikat, amikor az kettesben van hitvesükkel, annak súlyos következménye lesz: a tolakodónak egy évre az erdőbe kell vonulnia, s ez idő alatt nem találkozhat Draupadíval.

Ahogy telt-múlt az idő, Indraprasztha híre még az istenekig is eljutott. A Pándavák példamutató uralkodásának köszönhetően a polgárok igen jámbor életet éltek. Judhisthira mindig kikérte a bölcs bráhmanák tanácsát, s még azzal is törődött, hogy egyetlen alattvalója se szenvedjen semmiben hiányt. A birodalma felvirágzott és egyre gyarapodott. Sok király máris a hűbérurának tekintette.

Draupadí alázatosan szolgálta mind az öt férjét, a fivérek pedig tartották magukat a megállapodáshoz, a kiszabott időhöz. Draupadí egy nap éppen Judhisthirával üldögélt kettesben a lakosztályában, amikor egy elkeseredett bráhmana érkezett a palotához, s fennhangon Judhisthirát hívta:

– Ó, király, ments meg! Gonosz rablók elrabolták a teheneimet. Ne hagyd, hogy lábbal tiporják a törvényt! A királynak szent kötelessége, hogy megvédje alattvalóit.

De Judhisthirához nem ért el a bráhmana jajszava – Ardzsuna azonban meghallotta, s így kiáltott:

– Ne aggódj, jó bráhmana! Ígérem, hogy hamarosan kézre kerítem a rablókat.

Rögvest a kézívéért indult, de rá kellett döbbennie, hogy Judhisthira és Draupadí éppen abban a szobában vannak, ahol ő a fegyvereit tartja. Az ajtó előtt megtorpant, és gondolkodóba esett.

Nem szegheti meg a szabályt! Ugyanakkor, ha nem kapja el a tolvajokat, Judhisthira becsülete szenved csorbát. Az emberek elítélik majd a királyt, amiért nem védett meg egy bráhmanát. Ha azonban belép a szobába, annak csak az lesz a következménye, hogy neki, Ardzsunának, egy évre az erdőbe kell vonulnia. Ha időközben netalán meghal, még az is jobb, mint ha a bátyja nevéhez bűn és vádaskodás tapad.

Ardzsuna határozottan bekopogott az ajtón, majd belépett. Odament a fegyvereihez, s közben nem nézett se jobbra, se balra. Judhisthira meglepődött ugyan egy kicsit, de szívélyesen üdvözölte. Az öccse csak annyit mondott, hogy majd később mindent megmagyaráz. Felkapta a fegyvereit, s a rablók nyomába eredt. Kisvártatva nyakon is csípte őket, s visszaszerezte a bráhmana teheneit. Ezután visszasietett a városba, s Judhisthira elé járult. Leborult előtte, majd elmondta neki, miért kellett bemennie a szobába. Aztán így szólt: – Most pedig kérlek, engedd meg, hogy egyezségünk értelmében az erdőbe vonuljak.

Judhisthira értetlenül emelte fel a kezét: – De hát miért? Nem követtél el semmilyen bűnt. Csak a dharma elveit próbáltad megóvni. Ne menj el!

Ardzsuna azonban tántoríthatatlan volt. – Gyakran mondtad nekem, hogy erényesen kell élni, megalkuvás nélkül. Ragaszkodnom kell az igazsághoz, mert ebben rejlik minden erőm.

Megszegtem az egyezséget, tehát mennem kell.

Könnyek áztatták Judhisthira arcát, de semmit nem tudott felhozni ellenérvként. Az öccsének igaza van: tartaniuk kell magukat a megállapodáshoz. Beleegyezése jeléül bólintott, Ardzsuna pedig felkészült az indulásra. Fivérei szomorúan tekintettek utána, amikor elhagyta a várost a számos aszkéta-bráhmanával, akik örömmel tartottak vele a zarándokúton. Judhisthira parancsára egy csapat szolga is elkísérte, akik tömérdek értékes holmit vittek magukkal, hogy Ardzsuna megajándékozhassa majd az útjába kerülő risiket.

Ardzsuna úgy döntött, hogy a tengerpart mentén halad, s végiglátogatja a szent helyeket.

Zarándokútja végén elérkezett a nyugati parton fekvő Dvárakába, ahol elidőzött egy darabig.

Krisna segédletével sikerült elnyernie Szubhadrá, Krisna páratlanul szép húga kezét, s az év leteltével visszatért Indrapraszthába, ahová a hercegnőt is magával vitte. Örömtől ujjongó fivérei lelkendezve gratuláltak nekik, majd csodálattal hallgatták Ardzsuna kalandokban bővelkedő úti beszámolóját.

Néhány nappal Ardzsuna hazatérte után Krisna és Balaráma is Indrapraszthába látogatott, kíséretükben Dváraká vezető személyiségeivel. A fővárosba érkezve nem győzték csodálni annak lenyűgöző építészeti remekeit. Indraprasztha maga volt a városok gyöngyszeme. Az utcákat patyolattisztára mosták, majd illatos vízzel locsolták fel, a város magas, fehér épületeit virágfüzérekkel és tarka zászlókkal díszítették fel. Ahogy a dvárakái menet elhaladt előttük, Indraprasztha gazdag polgárai csillogó drágaköveket szórtak az útra. Kagylókürtök ezrei búgtak, a bráhmanák pedig Krisnát és társait dicsőítő himnuszokat zengtek.

A Pándavák tisztelettel és szeretettel köszöntötték a vendégeket, akiket Judhisthira saját fényűző palotájában szállásolt el. Krisna és Balaráma ekkor átadta neki a mesés kincseket, amit Szubhadrá hozományául szántak. Halomban állt ott az aranytégla, a sok drágakő, az értékes szőnyeg, a takaró. A két Jadu vezér több ezer, aranydíszekkel felékesített tehenet, ezer, holdhoz hasonlatos fehér lovat, ezer öszvért és ezer kitűnő harci szekeret is átadott nekik, legvégül pedig ezer hatalmas, tengerparton nevelt elefántot, melyek olyanok voltak, mintha csengettyűkkel és díszekkel felékesített hegyek lennének. Amikor mindent kiraktak, a Pándaváknak ajándékozott töménytelen kincs egy minden irányban szétterülő tarka tenger benyomását keltette.

Judhisthira kegyesen elfogadta az összes ajándékot. Fivéreivel együtt feledhetetlen napokat töltött a Jadukkal, vidám szórakozások és beszélgetések közepette. A Jaduk végül hazatértek Dvárakába, Krisna azonban úgy határozott, tovább marad egy kicsit. Szerette volna még Ardzsuna társaságát élvezni. A két barát együtt járt vadászni az Indrapraszthát övező erdőkbe, ahol sokat nevettek és tréfálkoztak, miközben az erdőben élő risik biztonságát veszélyeztető vadállatokat űzték.

Egy forró napon éppen együtt pihentek egy hatalmas banyanfa árnyékában, amikor nagy meglepetésükre egy bráhmana lépett elő a fák közül. Rézszínű bőrével, élénksárga hajával és szakállával meglehetősen furcsa jelenség volt. Vöröslő szemei olyanok voltak, mint egy-egy lótuszszirom, arányos testalkata erőtől duzzadt.

Amikor megpillantották a bráhmanát, aki úgy ragyogott, mint a tűz, Krisna és Ardzsuna tiszteletteljesen felálltak, s kezüket összetéve üdvözölték.

– Mit tehetünk érted? – kérdezte Krisna.

– Tudom, hogy az emberek közt ti vagytok a legkiválóbbak – mondta a bráhmana zengő hangon. – Azért jöttem, hogy ételt kolduljak tőletek. Be kell azonban vallanom, hogy nem vagyok közönséges bráhmana: Agni vagyok, a tűzisten. Szeretném felfalni ezt az egész erdőt, ebben kérem a segítségeteket.

A félisten elmagyarázta, hogy már többször el akarta emészteni ezt a rengeteget, Indra azonban minden próbálkozását meghiúsította.

– Él itt egy nága, aki jó barátja Indrának. Amikor fellángolok, hogy elnyeljem az erdőt, Indra mindannyiszor hatalmas esőt küld. Csak ti ketten tudnátok őt ebben megakadályozni. Nekem mindenképpen fel kell falnom ezt az erdőt, mert rengeteg gyógynövény terem benne.

Agni elmesélte nekik, hogy megbetegedett, miután túl sok ghít evett egy áldozat alkalmával, amit Szvétaki király, Ardzsuna egyik őse mutatott be. Ha megehetné a gyógynövényeket, meggyógyulna. A hatalmas teremtő, Brahmá tanácsolta neki, hogy Ardzsunától és Krisnától kérjen segítséget. – Előző életükben Nara és Nárájana, a két isteni risi voltak – mondta Brahmá. – Most a földön jelentek meg, hogy beteljesítsék az istenek szándékát. Tőlük kérj segítséget!

Ardzsuna összekulcsolt kézzel fordult az istenhez.

– Nagyon szeretnék segíteni neked, s vannak is nagy erejű fegyvereim, melyekkel még az égieket is meg tudom fékezni. Nincs azonban olyan íjam, mely sokáig kiállná hatalmas erejüket. Emellett még egy kifogyhatatlan tegezre és egy megfelelő harci szekérre is szükségem lenne.

Agni elmosolyodott. – Ezt mind megkapod! – majd Varunára, az alvilág és a vizek félistenére gondolt. Az istenség abban a pillanatban meg is jelent, Agni pedig így szólt hozzá: – Ó, mélységek ura, kérlek, add nekem azt az íjat és a két tegezt, meg a majom-zászlós szekeret, mely egykor Szóma királyé volt! Ardzsunának nagy szüksége van rájuk, hogy az istenek javát szolgálva végrehajthassa dicső tetteit.

Varuna volt a mennyei fegyverek őre, melyeket az óceán mélyén rejtett el. Elő is varázsolta a szekeret és a fegyvereket, s Agni nyomban Ardzsuna rendelkezésére bocsátotta őket. A Pándava csodálattal bámulta az íjat.

– Ez a Gándíva – mondta Agni. Embermagasságú volt, úgy ragyogott, mint a szivárvány, és csillogó drágakövek díszítették. A díszesen faragott íj minden részletében tökéletes volt: a gyengeség legkisebb jele sem látszott rajta. Ardzsuna, miután leborult Agni előtt, magához vette az íjat, s odalépett a hatalmas szekérhez, melyet Varuna varázsolt oda. A csodálatos jármű tele volt mennyei fegyverekkel, köztük a két kifogyhatatlan tegezzel. A szekér sejtelmesen csillogott, akár a nap ragyogását visszatükröző esti felhő, s a gandharvák földjéről származó, ezüstszínű mének toporzékoltak előtte. Egy hosszú, arany zászlórúd emelkedett ki belőle, s a rúd végén lobogó zászlót Hanumánnak, Ráma híres majom-szolgájának a képe díszítette, aki vad kiáltásokat hallatott.

Amikor Ardzsuna a szekérre szállt és felöltötte az égi vértezetet, Varuna egy korongfegyvert nyújtott át Krisnának.

– Íme, ez itt örök fegyvered, a Szudarsana – mondta, s átadta neki a tűzkerékhez hasonlatos tündöklő diszkoszt. – Ha a te kezed hajítja el, e borotvaéles fegyver a három világ bármelyik teremtményével képes végezni. Ez meg a buzogányod, a Kaumódaki, mely tönkre tudja zúzni a daitják és dánavák seregeit.

Varuna, miután átadta a két fegyvert, leborult Krisna előtt, majd eltűnt. Ardzsuna, ahogy ott állt tetőtől talpig páncélban a szekéren, úgy ragyogott, akár a nap. Krisna odaült a kocsihajtó-ülésre, s kézbe vette a gyeplőt, azzal, hogy majd ő hajtja a szekeret. Hősi elszántsággal Ardzsuna így szólt Agnihoz:

– Ó, hatalmas istenség, lángolj fel, ahogy csak tudsz. Ha a Gándívát tudhatom fegyveremül és Krisnát kocsihajtómul, akár a mennyek összes lakója ellen is kiállok!

Agni nyomban fel is vette lángoló alakját, és körülölelte az erdőt. Hatalmas lángok csaptak fel, sűrű, fekete füstfelhő terült szét az égen. A fülsiketítően recsegő-ropogó fa füstje kellemetlen, fojtogató szaggal töltötte meg a levegőt. A hatalmas erdő tavai mind felforrtak és kiszáradtak, s a sziklák fehéren izzottak a tűzben.

Mennyei birodalmában Indra aggódni kezdett. Nága-barátja, Taksaka nagy veszélyben van!

Az istenek királya óriási felhőket küldött az erdő fölé. Nagy mennydörgések közepette csak úgy ontották magukból a vizet. Az erdőtűz azonban olyan rettenetes erővel lángolt, hogy az eső még a levegőben elpárolgott. Indra ekkor még nagyobb felhőket küldött a táj fölé, s kisvártatva hatalmas vízoszlopok zúdultak a lángokra.

Ardzsuna erre megidézte a Vajavja szélfegyvert. Az égre lőtte, s menten eloszlatta vele az összes felhőt. Indra haragra gerjedt. Számtalan égi harcost hívott, hogy szálljanak szembe Ardzsunával. Egyszeriben aszurák, gandharvák, jaksák és nágák ezrei jelentek meg az égen, s valamennyien lőni kezdtek Ardzsunára.

A Pándava hihetetlen ügyességgel hárította el támadásukat. Az egyfolytában kör alakúra feszített Gándívából egymás után lőtte ki a mennyei fegyverek erejével felruházott nyílvesszőket.

Krisna bámulatosan irányította a szekeret: ide-oda cikázott, s ügyesen kisiklott az égből hulló fegyverek elől.

Látva, hogy Ardzsuna sikeresen veri vissza a mennyei hadsereget, Indra maga jelent meg a legfőbb istenségek társaságában. Jóllehet lenyűgözte fia ereje, eltökélte, hogy bebizonyítja neki saját felsőbbrendűségét.

A félistenek sorban célba vették Ardzsunát: Jamarádzsa halálhozó botjával, Szúrja a dárdájával, Varuna a pányvájával, Indra pedig félelmetes villámaival. Rajtuk kívül a félistenek egész serege lőtte ki még a fegyverét Ardzsunára, de ő csak állt rendíthetetlenül a szekerén, s fürge nyilaival az összes ráküldött fegyvert kivédte. Olyan elképesztő sebességgel lőtte ki nyílvesszőit, hogy úgy tűnt, mintha egybefüggő vonalat alkotva hagynák el az íjat. Két karjának puszta erejével és a Gándívával elhárította a félistenek támadását, akik őszinte ámulattal dicsőítették vitézségét.

Ekkor egy hang szólalt meg az égből:

– Ó, Indra! Barátod, Taksaka nincs itt. Hagyd abba a csatát! Az erdő s a benne élő bűnös lények pusztulását a sors rendelte így. Ardzsunát és Krisnát úgysem tudod legyőzni.

Brahmá hangját felismerve, az istenek visszavonultak. Agni még tizenöt napig falta az erdőt.

A tűzvész elől rémült ráksaszák és démonok hordái menekültek a szélrózsa minden irányába, de Ardzsuna egytől egyig leterítette őket a nyilaival. Krisna olyan szédületes iramban hajtotta szekerét az erdő körül, hogy úgy látszott, mintha minden oldalán egyszerre lenne ott. Egyetlen démon sem tudott elmenekülni Ardzsuna elől.

A démonok dánava-ágának Maja nevű vezére a tűzvész idején a föld alá rejtőzött. Amikor a lángok kezdtek alábbhagyni, előbújt, s megpróbált elmenekülni. Illúziókeltő képessége révén sikerült kijátszania Ardzsunát, Krisna azonban észrevette. Már éppen ráemelte korong-fegyverét, amikor a ravasz démon Ardzsunához szaladt, és a lábai elé borult.

– Ó, hős! Kérlek, oltalmazz meg! – rimánkodott.

Ardzsuna mindig tartotta magát a vallásos elvekhez, ezért nem utasíthatta vissza. Intett Krisnának, hogy ne ölje meg Maját. A démon összetett kézzel hálálkodott: – Ó, Ardzsuna, megmentetted az életemet. Mivel hálálhatom meg?

– Nem fogadok el semmilyen fizetséget. Csak azt tettem, ami a kötelességem – válaszolta habozás nélkül Ardzsuna.

– Hát ne tekintsd fizetségnek, csak hadd végezzek valami szolgálatot, amivel örömet szerezhetnék neked – erősködött Maja.

– Ó, dánava, ha valóban meg akarsz örvendeztetni, akkor kérlek, tégy valamit Krisna kedvéért.

Maja várakozón tekintett Krisnára, aki így szólt: – Ó, dánava, van valami, amivel igen nagy örömet szerezhetnél nekem. Építs Judhisthirának egy mennyei gyűléscsarnokot Indrapraszthában, de olyat, aminek nincs párja a világon.

Krisna jól tudta, hogy Maja építészi tudománya felülmúlhatatlan, s a mennyei bolygókon számtalan gyönyörű épület öregbíti már a hírnevét. A dánava beleegyezett Krisna kérésébe, s velük tartott Indrapraszthába. Némi gondolkodás után megrajzolta a gyűlésterem tervét, majd felkerekedett, hogy elhozza a Himalájából a szükséges építőanyagokat.

– Nagy mennyiségű mennyei drágakövet rejtettem el ott. Rajtam kívül senki a világon nem ismeri a rejtekhelyet – magyarázta. – Idehozom őket, s nyomban munkához látok.

Maja távozása után Krisna felkereste Judhisthirát, s engedélyt kért tőle, hogy elhagyhassa Indrapraszthát. A Pándavák nagyon elszomorodtak erre a hírre. Krisna szeretettel megölelte őket, s megígérte nekik, hogy hamarosan ismét ellátogat hozzájuk. Érzékeny búcsút vett Kuntítól, Draupadítól és Szubhadrától. Amikor kikísérték, mindannyian a könnyeikkel küszködtek: nem akarták sírással elrontani távozásának pillanatát.

Amikor Krisna elhagyta Indrapraszthát, a Pándavák elkísérték egy darabon. Szekerének gyeplőjét maga Judhisthira fogta. Ardzsuna egy aranynyelű jakfarok légyűzővel legyezte, Bhíma pedig egy napernyőt tartott a feje fölé. Az ikrek előrementek, hogy utat törjenek a búcsúztatására összesereglett tömegben. Amikor végül elváltak egymástól, az öt fivér még ott maradt, s egészen addig kísérte tekintetével a szekeret, amíg az el nem tűnt a távolban. Lassan visszasétáltak a városba, s egyre csak dvárakái barátjukra gondoltak.

Néhány nap múlva Maja visszatért egy nagy csapat ráksasza kíséretében, akik a csarnokhoz szükséges építőanyagot szállították. A drágakövek mellett hozott még egy hatalmas botot is, melyet Bhímának ajándékozott, valamint egy mennyei kagylókürtöt, a Dévadattát, amit Ardzsunának adott.

– Ennek a botnak az ereje százezer másikkal felér, a kagylókürt hangja pedig rettegést kelt majd az ellenség soraiban.

Egy kedvező csillagállású napon a dánava munkához látott. Kijelölt egy ötezer négyzetkubitnyi területet, s égi hatalmát latba vetve, megkezdte az építkezést. Több mint egy évig dolgozott. Ezer meg ezer aranyoszlopot emelt a csodálatos csarnok alátámasztására. Az egyre növekvő épület gyülekező, tornyosuló felhőkre emlékeztetett. Földi és égi fénnyel ragyogott egyszerre – olyan volt, mintha tűzben égne. Tágas volt, elbűvölő, elmét nyugtató, hűsítő. Falai és kapui drágakövekkel voltak kirakva, számtalan kép és mennyei ék díszítette.

Káprázatos kristálylépcsőivel, arany boltíveivel és gyönyörű tavaival túltett még a Jaduk gyűléstermén, a Szudharmán is, melyet egyenesen a mennyei régiókból hoztak le egykor a földre.

Judhisthira ekkor belépett a terembe. Hogy az események kedvezően alakuljanak, rengeteg adományt osztott szét a több ezer bráhmana között. Nagy ünnepséget rendeztek a városban: atléták, színészek, dalnokok, birkózók és zenészek szórakoztatták csodálatos mutatványaikkal és előadásaikkal a közönséget. A folyamatosan zajló szertartások során pazar kellékekkel imádták Visnut és az összes félistent.

Amikor Judhisthira teljes díszben helyet foglalt a hatalmas központi teremben, sok-sok mennyei risi érkezett az univerzum minden tájáról. A megannyi holdként ragyogó bölcset díszhelyekre ültették. Közöttük is a legkiválóbb Nárada volt, akit Judhisthira és fivérei a legnagyobb tisztelettel imádtak.

Miután helyet foglalt a Pándavák mellett, Nárada Judhisthirához fordult: – Ó, király, védelmezed-e népedet, erényesség hatja-e át az elmédet? Követed-e az élet négy célját – a vallást, a gazdasági gyarapodást, az élvezeteket és a felszabadulást? S ha igen, vajon mindegyiket a maga idejében?

Nárada hosszasan faggatta a figyelmesen hallgató királyt, s kérdései valójában az uralkodás művészetére vonatkozó fontos tanítások voltak. A risi univerzum-szerte híres volt bölcsességéről és tudásáról. Tudták róla, hogy Visnu nagy szolgája ő, aki ismeri az Úr isteni tervét. Tettei mindig e terv előmozdítására irányultak. A Pándavák és az egész gyülekezet néma csendben hallgatta szavait. Nárada kifejtette, hogy egy király legfontosabb kötelessége az, hogy a birodalmában minden élőlényt megvédjen, de nem csupán anyagi szükségleteikről gondoskodva, hanem úgy is, hogy megteremti számukra az élet célja – a lelki felemelkedés – felé való előrehaladás feltételeit.

Amikor Nárada befejezte beszédét, Judhisthira így válaszolt: – Ó, mindentudó bölcs, tökéletes szavaiddal bemutattad, milyen az igaz vallás és az erkölcsös élet. Mindenben követni fogom tanácsaidat. Tanításodnak köszönhetően tudásom ma sokat gyarapodott. Az Úr kegyéből arra törekszem, hogy nemes elődeim nyomdokait követve mindig eleget tegyek a kötelességemnek, noha korántsem rendelkezem ugyanazokkal a képességekkel, mint ők.

Nárada csodálattal nézte a mennyei termet. Elragadtatását látva, Judhisthira megkérdezte tőle: látott-e már ehhez foghatót az univerzumban. Jól tudta ugyanis, hogy a bölcs gyakori látogatója a félistenek magasabb szférákban fekvő bolygóinak. Nárada ekkor ecsetelni kezdte, hogy milyen gyűléstermeket látott eddig. A sort Indráéval kezdte. Lebilincselő leírása közben Judhisthira több ősének nevét is megemlítette, akik már a mennyei birodalomba emelkedtek. A bölcs elmondta neki, hogy atyja, Pándu, Jamarádzsa hatalmas gyűléstermében él. Amikor azt is megtudta, hogy a nagy király, Hariscsandra, Indra bolygóján lakik, Judhisthirában felébredt a kíváncsiság.

– Hogy lehet az, hogy atyám, Hariscsandrával ellentétben, nem jutott el az istenek királyának hajlékára? – tudakolta. – Mi lehet az a jámbor tett, amit e király megcselekedett, de atyám nem?

Nárada elmesélte, hogy Hariscsandra bemutatta a nagy rádzsaszúja-áldozatot. A rádzsaszúját az a király mutathatja be, aki a királyok királyává válva az egész világ uralkodója lett. A szertartás alatt bráhmanák százezreinek kell hatalmas mennyiségű adományt szétosztani. Az a király, aki sikeresen bemutatja ezt az áldozatot, s ezáltal az erény útjára tereli az egész világot, méltó lesz arra, hogy elérje Indra lakhelyét.

– Ó, király, atyád megkért, hogy adjak át neked egy üzenetet: az a kívánsága, hogy mutasd be a rádzsaszúja-áldozatot. Ezáltal magadat is és őt is felemeled Indra mennyei bolygójára – mondta végül Nárada.

Nárada és Pándu egyaránt jól tudta, hagy az istenek szeretnék, ha Judhisthira bemutatná az áldozatot. Mindez egy isteni terv része volt, mely arra irányult, hogy megszabadítsa a világot a démoni erőktől. Pándu halála óta sok gonosz király került hatalomra, s bűnös céljaik érdekében kiszipolyozzák a földet. Judhisthirának a hűbéreseivé kell tennie őket, s csak azután mutathatja be a rádzsaszúját. Nárada tudta, hogy Judhisthira és fivérei kedvesek Krisnának, aki eszközül akarja felhasználni őket a vallásosság visszaállítására irányuló tervében.

– Ó, király, vedd fontolóra a rádzsaszúja bemutatását, de tudnod kell, hogy nem lesz könnyű feladat: sötét és hatalmas erők leselkednek rád. Lehet, hogy a nyomában olyan háború tör ki, melyben a világ összes királya és harcosa elpusztul. Elmondtam, amit tudnod kell. Tégy hát legjobb belátásod szerint – zárta szavait a bölcs.

Nárada hozzátette még, hogy hamarosan Dvárakába látogat Krisnához. Judhisthira attól félt, hogy nem rendelkezik kellő hatalommal és vagyonnal a rádzsaszúja bemutatásához, ezért így szólt:

– Kegyesen kérd meg a tévedhetetlen Urat, hogy látogasson el ismét Indrapraszthába. Még soha nem volt ennyire szükségem a segítségére és a tanácsára.

Nárada beleegyezett, majd felállt, s a többi risivel együtt a levegőbe emelkedett és eltűnt.

Csodálatos gyűlésterméből – melyet Majaszabhának nevezett el – Judhisthira igazságosan és együttérzőn uralkodott Indraprasztha felett. Erényes uralkodásával elnyerte a félistenek támogatását: királyságának nyugalmát semmilyen természeti csapás sem zavarta. Az eső kellő időben esett, a föld bőséges termést hozott. Az emberek magas kort értek meg, egészségben és derűben, s mindenük megvolt, amit csak kívántak. Mindenki követte a vallásos elveket és Isten iránti odaadásban élte életét. Judhisthirával szemben senki nem táplált ellenséges érzelmeket, ezért sokan Adzsátasatrunak, “ellenségnélkülinek” nevezték.

Teltek-múltak az évek, a Pándavák békésen uralkodtak Indrapraszthában. Draupadí eközben mindegyiküktől szült egy-egy fiúgyermeket, akik atyáikhoz hasonlóan testben-lélekben ragyogtak, virultak, akár az istenek a mennyben.

Judhisthira azonban nem volt teljesen elégedett. Folyvást a rádzsaszújára gondolt. Mivel felismerte, hogy a félistenek, sőt maga az Úr óhajtja ezt, arra vágyott, hogy bemutassa az áldozatot. Nárada figyelmeztetése azonban aggodalommal töltötte el, s egyre csak az alkalmas pillanatra várt. Amikor végre úgy érezte, hogy kellőképpen megszilárdította hatalmát, elhatározta, hogy nekivág a feladatnak. Összehívta valamennyi tanácsadóját, hogy megbeszéljék, mi legyen a teendő. Amikor mindenki egybegyűlt, így szólt: – Úgy érzem, be kell mutatnom a rádzsaszúját. Habár jómagam nem dédelgetek magamban világuralmi terveket, szeretném teljesíteni az Úr vágyát.

Judhisthira úgy vélte, az áldozat jó feltételeket teremt majd ahhoz, hogy az egész világ a tudatára ébredhessen: Krisna a Legfelsőbb Úr. Ha az emberek felismerik Krisna legfelsőbb rendű helyzetét, s imádni kezdik őt, jó úton haladnak majd az élet célja, a végső felszabadulás felé. Egy uralkodó számára ennél üdvösebb cél nem is létezhet.

A miniszterek mind egyetértettek vele. Nálánál alkalmasabb személyt nemigen szemelhettek volna ki az uralkodói posztra. Ha erényes uralma az egész földre kiterjedne, minden olyan lenne, mint a mennyekben. Dhaumja emelkedett szólásra:

– Ó, nagy király, mindenképpen alkalmas vagy az áldozat bemutatására, melynek révén az egész világ uralkodója leszel. Először azonban el kell nyerned a többi király beleegyezését.

Judhisthira elhatározta, hogy négy öccsét elküldi a világ minden tájára, hogy a maguk oldalára állítsák a királyokat. Azokat pedig, akik nem hajlandók elfogadni a fennhatóságát, le kell igázniuk. A Pándava király tudta, hogy lesznek olyanok, akik ellenszegülnek majd.

Megtanácskozta minisztereivel, mi lenne a legüdvösebb. Mindnyájan azon a véleményen voltak, hogy először ki kell kérni Krisna tanácsát. Judhisthira némán imádkozott. Krisna biztosan megérti majd a vágyát, s Nárada is átadta már az üzenetet… Ha jönni kíván, hamarosan úgyis megérkezik Indrapraszthába.