Tizennyolcadik fejezet

Démoni befolyás

Ahogy a Pándavák száműzetése a végéhez közeledett, Durjódhana egyre magabiztosabb lett.

Tizenegy évig úgyszólván az ő kezében volt az egész hatalom, ő kormányozta a birodalmat, s korlátlanul élvezhette az uralkodás minden előnyét. Atyja teljesen átengedte neki az államügyek intézését, ő pedig – a világszerte kötött szövetségek révén – lankadatlan eltökéltséggel növelte a birodalom erejét és befolyását. Úgy érezte, a Pándavák soha jobbkor nem térhetnének vissza – ha egyáltalán visszatérnek –, mert minden tekintetben készen áll a fogadásukra. Az elszegényedett testvérek biztosan lesoványodtak és elgyengültek a hosszas erdei tartózkodás alatt. Nem lesz túl nehéz elbánni velük. Miközben a Kaurava herceg pompás trónján ült, s arcán tökéletes elégedettség tükröződött, Sakuni hangja ragadta ki álmodozásából.

– Ó, emberiség uralkodója, nincs már a földön senki, aki a vetélytársad lenne. A Pándaváknak vége, már rég nem jelentenek számodra veszélyt. Gazdagságuk, mely régen annyi fájdalmat okozott neked, most a te boldogságodat szolgálja. A világ királyai behódoltak neked, és számtalan bráhmana imádatát élvezed. Amit elértünk, azt egyedül a józan eszünknek köszönhetjük.

Durjódhana összekulcsolta a kezét, s arcán elégedett mosollyal végigtekintett a hatalmas csarnokon, ahol a nagy kockajáték zajlott. Azóta egymás után járultak trónja elé a világ fejedelmei, hogy beszolgáltassák neki adójukat, ahogy annak idején Judhisthirának tették.

– Most, hogy immár megszilárdítottad a helyzetedet, meglátogathatnád a Pándavákat – folytatta Sakuni. – A bölcsek szerint az az igazi vagyon, amit barátok és ellenségek egyaránt annak tartanak. Hadd szenvedjen Judhisthira és négy fivére úgy, ahogy te szenvedtél hajdanán; hadd lássák, milyen pompában élsz, s hogy a Kuruknak micsoda előkelő holdudvara vesz körül, miközben ők az erdőben rohadnak!

Durjódhana a kajánul mosolygó Sakunira nézett. Egészében tetszett neki nagybátyja ötlete, de azért voltak kétségei.

– Azt hiszem, atyám nem egyezne bele a javaslatba – mondta, mivel tudta, hogy amikor a Pándavák kerülnek szóba, Dhritarástra mindig aggályoskodik. – Azonnal kitalálná, mi vezérel, s félne a következményektől. Az öreg meg van róla győződve, hogy a száműzetésben még jobban megerősödtek.

– A király miatt ne aggódj – szólt közbe Karna, aki szintén vonzónak találta Sakuni javaslatát.

Szerette volna faháncsruhában látni a Pándavákat és rátarti feleségüket. – Biztosan találunk majd valami ürügyet a kirándulásra.

Durjódhanát nem kellett sokáig győzködni. Felkelt a trónjáról, s átkarolta Karnát.

– Jól van, találjunk ki valami indokot, amivel meggyőzhetnénk a királyt. Mi okozhatna számunkra nagyobb örömet, mint Judhisthirát, Ardzsunát és legfőképpen Bhímát nyomorban látni? Ha ezek a felfuvalkodott emberek szembesülnek hatalmas vagyonommal, már nem éltem hiába.

A három férfi még tanácskozott egy ideig. Végül eszükbe jutott valami, amiről úgy gondolták, biztosan beválik. Értesültek róla, hogy a Pándavák a Dvaitavana vidékén élnek, éppen ott, ahol a Kuruk legeltetik a tehéncsordáikat. Gyakran megesett, hogy a királyi rend tagjai személyesen mentek ki a legelőkre, hogy ellenőrizzék a jószágot.

Miután kiagyalták a tervet, másnap reggel, ahogy mindig is szokták, tiszteletüket tették Dhritarástránál. Beszélgetésük alatt egy tehénpásztor érkezett a királyhoz, akit Durjódhana már jó előre kioktatott. Elmondta, hogy a dvaitavanai tehenek ügyében jött: itt az ideje, hogy megjelöljék a borjakat. Karna rögtön élt is az alkalommal, s megjegyezte: – Ó, király, hadd menjünk el Dvaitavanába, majd mi gondoskodunk a tehenekről. Legalább kellemesen kipihenjük magunkat az elbűvölő környezetben. Az a vidék ráadásul kitűnő vadászterület is.

Dhritarástra bizonytalan volt.

– Úgy hallottam, a Pándavák is arrafelé laknak. Ha ott látnak benneteket, abból biztosan baj lesz. Ardzsuna a mennyekben járt, megszerezte az istenek égi fegyvereit. Minden oka megvan rá, hogy mindnyájatokkal végezzen. Sem ő, sem Bhíma nem fogják elfelejteni soha Draupadí meggyalázását és az ellenük elkövetett sértéseket, s ha ne adj’ isten meglátnak benneteket, menten felperzselnek a haragjukkal.

Sakuni igyekezett eloszlatni a király aggodalmait.

– Soha nem fordulna elő, hogy Judhisthira nem tartja meg a fogadalmát. Nem fogja megengedni a fivéreinek, hogy most, a száműzetés ideje alatt, megtámadják a Kauravákat. De mindegy, bárhogyan is alakul, távol tartjuk magunkat tőlük, ne aggódj.

Dhritarástra még mindig bizonytalankodott, de fia lelkesedése láttán végül engedett.

Durjódhana nyomban felállított egy ütőképes hadsereget, s összes testvérével, valamint feleségeivel és sógornőivel együtt elindult az erdőbe. Több ezer szekér, elefánt, ló és egy hatalmas gyalogság alkotta a városból kivonuló menetet. A nők fehér paripák vonta elegáns szekereken utaztak, s a legelőkelőbb ruhájukat, a legdrágább ékszereiket vették föl.

Amikor megérkeztek a Dvaitavana-tóhoz, megtudták, hogy Judhisthira éppen áldozatot mutat be a túlparton. Durjódhana elhatározta, hogy a közelben ütteti fel a tábort, hogy a Pándaváknak mindenképpen legyen majd alkalma látni annak pompáját. Előreküldte az embereit, hogy keressenek táborozásra alkalmas helyet, de amikor a tó közelébe értek, egy hang szólította meg őket a vízből:

– Állj! Ki merészel idejönni? Tudjátok meg, hogy Csitraszéna, a gandharvák királya vagyok!

Ez a tó és a környező erdőség az enyém. Távozzatok innen, de tüstént, ha kedves az életetek!

Durjódhana katonái ekkor megpillantották a ragyogó gandharvát: apszaraszok és más égi lények társaságában fürdőzött a tóban. Sietve visszatértek Durjódhanához, és tájékoztatták a fejleményekről, de a Kaurava hercegnek esze ágában sem volt Csitraszénának engedelmeskedni.

Parancsot adott az embereinek, hogy szálljanak szembe a gandharvákkal. Nagy erőkkel tértek vissza, s villámgyors kerekű harci szekereiken, hangos csatakiáltások közepette rohamot indítottak a tó irányába. A vízből ekkor sok ezer gandharva emelkedett ki, s felsorakoztak a tóparton, hogy szembeszegüljenek támadóikkal.

Ádáz küzdelem kezdődött. A gandharvák százszámra vágták le Durjódhana katonáit. Egy hatalmas ordítással ekkor Karna is bekapcsolódott a csatába, és tanúságot tett káprázatos íjásztudományáról. Több ezer, mantrákkal felruházott nyílvesszőt lőtt ki rájuk. Százával hulltak a porba a gandharvák. Durjódhana is magához vette fegyvereit, s vállvetve harcolt egymás mellett a két barát. Hamarosan megfutamították a gandharvákat. Csitraszéna erre már jobbnak látta, ha maga is harcba száll. Amikor megjelent a csatamezőn, s egyfolytában lőtte ki halálos nyilait, olyan volt, mintha táncolna. Mivel a hadviselés minden misztikus formájában jártas volt, igencsak meghökkentette ellenfeleit. Innen is, onnan is, mintha száz Csitraszéna rohant volna rájuk. Nyilak süvítettek feléjük minden irányból, az égből hatalmas buzogányok és csatabárdok hulltak.

Vezetőjükön felbuzdulva, a többi gandharva is magához tért, és újult erővel kapcsolódott be a harcba. Körülvették Karnát, s zuhatagokban ontották rá lövedékeiket. Lovait és kocsihajtóját leterítették, a szekerét darabokra zúzták. Karna úgy érezte, reménytelen helyzetbe került az iszonyú túlerővel szemben. Kiugrott törött szekeréből, és menekülőre fogta a dolgot: egy másik szekérre pattant, s szélsebesen az erdőbe hajtott.

Amikor a gandharvák kerekedtek felül, egyedül Durjódhana és öccsei állták a támadásukat, fokozatosan azonban legyőzte őket a rájuk rontó sok ezer mennybéli harcos. Csitraszéna személyesen vette célba Durjódhanát. Összezúzta a szekerét, őt pedig száz lángoló nyíllal terítette le. Durjódhana ájultan esett a földre – Csitraszéna gyorsan ott termett, s megragadta a hajánál fogva. Miközben a többi gandharva az öccseit kapta el, megkötözte és foglyul ejtette Durjódhanát. A gandharvák ezután a Kaurava táborba rohantak, és a hercegek feleségeit is magukkal hurcolták.

Néhányan a menekülő Kuru katonák közül átszaladtak a tó másik oldalára, és Judhisthira lábai elé vetették magukat. Könyörögtek neki, hogy segítsen. Judhisthirában szánalmat ébresztettek a siralmas állapotban lévő katonák, Bhíma azonban csak nevetett panaszszavukon.

– Úgy látszik, a gandharvák már véghezvitték helyettünk, amit akartunk, s ezzel nagy erőfeszítéstől kíméltek meg minket. Durjódhana nyilván azért jött ide, hogy kárörvendjen rajtunk. Ugyan miért mentenénk meg? Egye csak meg, amit főzött!

Judhisthira azonban nem értett vele egyet. Felemelte a kezét, hogy csendre intse Bhímát.

– És a tisztességgel mi lesz, drága öcsém? Ezek az emberek félnek, és a védelmünket kérik.

Emellett Kuruk vagyunk, s a családunkat érte támadás. Ha magunk között vagyunk, lehet, hogy mi vagyunk öten, ők meg százan, de amikor egy Kuru-ellenség jő, akkor bizony százöt fivér vagyunk. Cselekednünk kell! Amellett, hogy foglyul ejtették unokatestvéreinket, az aljas gandharvák még a Kuru hölgyeket is megsértették a jelenlétünkben.

Judhisthira utasította fivéreit, hogy tüstént induljanak a Kauravák megmentésére. Majd rámosolygott Bhímára, s hozzátette:

– Esküdt ellenséged rád van utalva. Mi okozhatna neked nagyobb örömöt annál, mint hogy most megmented őt?

Ardzsuna tüstént felpattant és magához vette fegyvereit.

– A gandharvák vagy szabadon eresztik a Kauravákat, vagy a vérükkel öntözöm meg a földet!

Bhíma tudomásul vette Judhisthira szavait, s csatlakozott Ardzsunához. Az ikrek is velük tarottak, csak Judhisthira maradt az erdőben, hogy folytassa az áldozatot. Mind a négy fivér szekérre szállt, melyeket a Kuru katonák bocsátottak a rendelkezésükre, s üldözőbe vették a gandharvákat. Amikor a katonák látták, hogy négy lángoló tűzcsóva gyanánt, magasba tartott fegyverekkel rohannak a csatába, örömujjongásban törtek ki.

A gandharvák pillanatok alatt ismét csatarendbe álltak, s felkészültek a Pándavákkal való összecsapásra. Mielőtt megtámadta volna őket, Ardzsuna megpróbált érvekkel hatni rájuk.

– Hé, égiek – kiáltotta –, nem helyes, hogy közönséges emberekkel csatároztok, az meg kiváltképp nem az, hogy elfogjátok a feleségeiket. Judhisthira parancsára jöttünk, hogy követeljük a szabadon eresztésüket. Kérlek benneteket, engedelmeskedjetek, hogy elkerülhessük a felesleges vérontást.

A gandharvák csak nevettek, s megtagadták a foglyok szabadon bocsátását.

– Csitraszéna a vezérünk, rajta kívül nem engedelmeskedünk senkinek!

Ardzsuna dühbe gurult, s azonnal kilőtt rájuk egy sorozat aranyszárnyú nyilat. Válaszképpen a gandharvák is kilőtték nyílvesszőiket, majd körülfogták a négy fivért, s mindenféle lövedéket zúdítottak rájuk. A rettenthetetlen Pándavák ügyesen kivédték a rohamot, s folytatták a támadást.

Különös csata vette kezdetét: négy emberi lény több ezer gandharva ellen! Ardzsuna egyre dühödtebben nézett égi ellenfeleire, s misztikus fegyvereket idézett meg, melyekkel több százat sikerült közülük megölnie.

A fivérek erőteljes támadásától szorongatva, a gandharvák a levegőbe emelkedtek, de Ardzsuna egy sűrű nyíl-hálót lőtt ki rájuk a Gándívájából, s megállította őket. Ekkor Csitraszéna is bekapcsolódott a harcba, de egy Ardzsunával folytatott rövid és heves párviadal után felkiáltott:

– Hé, Pártha! Én a barátod vagyok, Csitraszéna!

Amikor a Pándavák látták, hogy a gandharva király békés szándékkel közelít feléjük, visszavonták fegyvereiket. Ardzsuna megkérdezte tőle, hogy miért támadtak a Kurukra.

– Csak azért jöttek ide, hogy kárörvendjenek rajtatok, ó, dicső hősök – válaszolta Csitraszéna.

– Indra rájött erre, s parancsot adott, hogy ejtsem őket foglyul. Kérlek, engedd meg, hogy elvihessem őket. Hitvesetekkel együtt gyalázatosan megsértettek benneteket; jogos tehát, hogy börtönnel lakoljanak.

Ardzsuna azt felelte, hogy minden bűnük dacára a Kauravák a családtagjaik, s Judhisthira kéri szabadon bocsátásukat.

– Azt hiszem, bátyád nem tudta, hogy a gonoszlelkű Kauravák miért jöttek ide – érvelt Csitraszéna. – Vigyük őket Judhisthira színe elé, s nézzük meg, mit dönt.

Ebben meg is állapodtak, s a négy testvér Csitraszénával és a gandharva sereggel együtt Judhisthirához ment. Magukkal vitték a láncra vert Durjódhanát és öccseit is. Judhisthira megköszönte Csitraszénának, hogy nem ölte meg a Kauravákat.

– Ezzel megmentetted családunk becsületét, mely akkor maradna igazán sértetlen, ha szabadon is engednéd őket – mondta, tiszteletteljesen összetéve kezeit.

Csitraszénát annyira lenyűgözte Judhisthira türelme, alázata és könyörületessége, hogy azonnal igent mondott. Ott helyben szabadon engedte a sáros, csapzott Kauravákat, feleségeiket pedig visszavitette a Kuruk táborába. Megjelent Indra is, és amritát – mennyei nektárt – hintve rájuk, életre keltette az elesett gandharvákat. Az égiek egytől egyig a levegőbe emelkedtek és eltűntek.

Judhisthira ekkor szelíden Durjódhanához fordult: – Ó, gyermek, ne légy még egyszer ilyen vakmerő. A felelőtlen és meggondolatlan ember soha nem lesz boldog. Ó, Kuru herceg, menj most haza békében a fivéreiddel, s ne keseredj el.

Durjódhana teljesen meg volt semmisülve. Képtelen volt válaszolni, vagy akár csak Judhisthirára nézni. Megfordult, s úgy ment el, mint egy fabáb, aki szinte azt sem tudja, mint csinál. Öccseivel együtt felszálltak szekereikre, s visszaporoszkáltak a táborba, a Pándavák pedig folytatták áldozatukat.

A Kauravák úgy döntöttek, hogy azonnal visszatérnek Hasztinápurába. El is indult a szomorú karaván, mely csöppet sem emlékeztetett arra a kevély menetre, mely Hasztinápurából elindult.

Amikor már megtettek vagy tíz mérföldet, Karna utolérte őket. A sebhelyekkel borított harcos egyenesen Durjódhanához ment.

– Királyom, sajnos ott kellett hagynom a csatát, mert féltettem az életemet – mondta. – Nagyon megszorongattak a gandharva seregek, úgyhogy az erdőbe menekültem. De látom, ti épen és egészségesen megúsztátok a csatát. Ma nagy hőstettet hajtottatok végre: legyőztétek ezeket az emberfölötti lényeket! Kérlek, meséljétek el, hogyan csináltátok!

Durjódhana sóhajtott és bánatosan a barátjára nézett. Amikor megszólalt, könnyek csordultak ki a szeméből.

– Te még nem tudod az igazságot… Ó, jaj, nekem végem. Barátom, számomra az élet minden vonzereje elveszett.

Karna döbbenten hallgatta Durjódhana beszámolóját.

– Ellenségeim jót mulatnak rajtam, a barátaim meg bánkódnak – én így nem tudok tovább élni! Hogy mehetnék emelt fővel vissza Hasztinápurába? Mit szólnak majd a Kuru vezérek, ha meglátnak? Ó, jaj, csak egy nyomorult vagyok, aki megérdemli a halált – fejezte be kesergését a csüggedt herceg.

A nagy szerencsétlenségben Durjódhana belátta, milyen ostoba volt. Csak az őrület vitte rá, hogy az erdőbe jöjjön. Miért nem fogadta meg Vidura tanácsát? Pedig többször is figyelmeztette őt! Most aztán viselheti hibája keserű következményeit.

A zokogó herceg most Duhsászanához fordult: – Az olyan semmirekellő és pökhendi alakok, mint én, nem élvezhetik sokáig a boldogságot, még akkor sem, ha gazdagok. Képtelen vagyok tovább folytatni nyomorult létemet. Ó, öcsém, itt és most átadom neked a királyságot. Vedd át a helyem, és kormányozd a földet. Én egy tapodtat sem mozdulok innen – itt, ezen a helyen vetek véget az életemnek.

Ekkor Durjódhana, megrendült fivérei és barátai szeme láttára eldobta vértjét és királyi öltözetét, s mindössze egy ágyékkötőben, a jógík testtartásában leült a földre, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem vesz többé ételt magához. Duhsászana kétségbeesetten a lábai elé vetette magát.

– Jaj, kedves bátyám, ne tedd ezt velem! Hogy tudnék én nélküled uralkodni?

Karna is megpróbálta lebeszélni Durjódhanát az elhatározásáról – könyörgött neki, s hosszasan győzködte, hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember égiektől szenved vereséget.

– Ne tedd magad nevetség tárgyává ezzel az ostoba lemondással. Ó, hős, talpra fel! A Pándavák csak a kötelességüket tették azzal, hogy megvédtek, hiszen a királyuk vagy. Ezen fölösleges bosszankodni.

Sakuni is megtett mindent, hogy jobb belátásra bírja Durjódhanát, de a herceget nem lehetett eltéríteni a szándékától. A fejébe vette, hogy meghal. Ahogy egy idő után mindenki kifogyott a szóból, lassan a meditáció transzába merült – eltökélt szándéka volt, hogy kitart prája-fogadalma mellett: halálig koplal.

Az alsóbb régiókban a démonok is ráeszméltek arra, mit is jelent Durjódhana elhatározása.

Mivel a legutóbbi háborúban vereséget szenvedtek a félistenektől, a daitják és a dánavák a bosszúállás lehetőségein munkálkodtak. Sokuk a földön született meg uralkodóként vagy harcosként, abban a reményben, hogy majd sikerül legyőzniük a jámboréletű királyokat, akik rendszeres áldozatokat mutattak be a félisteneknek. Most megijedtek, hogy Durjódhana vezetése nélkül törekvésük kudarcot vall, ezért különféle varázslatokkal megidéztek egy hatalmas boszorkányt, aki képes volt Durjódhanát a színük elé vinni. S valóban, a boszorkány, misztikus ereje révén, asztráltestében el is hozta bolygójukra a Kauravát.

Durjódhana, akárha álmot látna, a dánavák gyülekezetében találta magát. Vezetőjük tisztelettel szólította meg:

– Ó, királyok királya, hatalmas hős, mire jó ez az elhamarkodott fogadalom? Az öngyilkosok kivétel nélkül pokolra jutnak. Aki eldobja magától az életet, az megvetés tárgya lesz a földön, és bezárulnak előtte a kedvező régiók kapui. Elhatározásod tehát ellentétes a saját érdekeddel is, s amellett teljesen haszontalan. Most pedig elmesélem neked, hogyan aratsz majd hamarosan teljes sikert.

A dánava elmondta Durjódhanának, hogy a földön sok ezer hatalmas démon született meg, hogy csatlakozzon seregéhez a Pándavák elleni harcban, más égi démonok pedig Bhísma, Dróna, Kripa és a nagy Kuru harcosok szívét kerítik majd hatalmukba. Így minden gátlásukat levetkőzve, kérlelhetetlenül legyilkolnak majd mindenkit, aki a csatában az útjukba kerül.

– Ardzsunától pedig nem kell tartanod, ó, király, mert barátod, Karna nem más, mint a hatalmas Naraka – az a démon, akit korábban maga Visnu ölt meg. Azért öltött testet, hogy segítsen neked a földön. S még ha nem is öli meg Ardzsunát, ott lesz az a sok százezer daitja, akik a szamsaptakát, a legyőzhetetlen hadsereget alkotják majd, mely állandó küzdelmet vív majd vele. Biztos lehetsz a sikerben: minden ellenséged el fog pusztulni. Bátorság, türelem! Hamarosan eljön majd a te időd!

Durjódhana ekkor visszakerült a testébe, mely még mindig meditációba merülve ült az úton.

Kinyitotta a szemét, s csodálkozva nézett szét maga körül… Élesen emlékezett a találkozásra.

Vajon csak álom volt? Mindenesetre teljesen valóságosnak tűnt, az ígéret pedig, mellyel kecsegtetett, túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse. A herceg úgy döntött, nyomban felkel és visszamegy Hasztinápurába. Misztikus élményét pedig senkivel nem osztja meg – hátha kiderül, hogy csak hallucináció volt az egész. Belül azonban egy hang határozottan azt súgta neki, hogy a dolog valóban megtörtént. Mosolyogva talpra állt.

Amikor öccsei látták, hogy eszében sincs meghalni, örvendezve körülállták. Karna megölelte, és könnyes szemmel így szólt:

– Hála a jó szerencsének, megjött az eszed, drága barátom! Királyom, egy halott nem igázhatja le ellenségeit. Ne halj ilyen dicstelen halált. Menj, arass győzelmet, s tedd halhatatlanná a neved! Mi okod a bánatra, ha egy olyan barát áll melletted, mint én? Megesküszöm, ha a Pándavák visszatérnek a száműzetésből, összetöröm őket. Efelől biztos lehetsz.

Durjódhana is megölelte Karnát. – Úgy legyen! – felelte, s kiadta a parancsot a hasztinápurai visszatérésre. A gondolatai már a körül jártak, hogyan fogja megszervezni a hadsereget.