Huszonötödik fejezet

Az ősz harcos

Már több mint egy hete dúlt az ádáz csata, s mindkét oldal rengeteg harcost veszített.

Durjódhana követelőzésére Bhísma nagy pusztítást vitt végbe a Pándavák soraiban, de Dróna és a Kuru sereg kimagasló harcosai sem maradtak el mögötte. A másik oldalon, Bhíma és Ardzsuna vezetésével, a Pándava hősök is tízezrével vágták le a Kauravákat. Bhíma, aki egy pillanatra sem feledte fogadalmát – azt, hogy az utolsó szálig megöli Dhritarástra fiait –, minden kínálkozó alkalommal célba vette őket. Durjódhana keserű könnyeket hullatott tehetetlen dühében, amikor azt látta, hogy a könyörtelen Bhíma halomszámra aprítja drága öccseit. A Kaurava herceg meg akarta állítani, de még a közelébe se nagyon tudott férkőzni a dühöngő Pándavának. Hiába fedezte magát hatalmas Kuru harcosokkal, amikor nagy ritkán szembetalálta magát vele, Bhíma mindannyiszor visszaverte.

Dhritarástra, valahányszor azt hallotta Szandzsajától, hogy valamelyik fia meghalt, szívet tépő jajveszékelésben tört ki. Hánykolódott a trónján, s hullottak a könnyei.

– Üldöz a balsors! Bhíma mind megöli a fiaimat. Ó, jaj, elnyel a bánat óceánja!

Nyolcnapi küzdelem után Durjódhanán csüggedés vett erőt. Azt remélte, hogy addigra jókora fölényben lesz a serege, de az események nem így alakultak. Lehet, hogy minden látszat ellenére a dánavák is segítették, de ezt nehezen tudta volna megmondani. Igaz, a Pándava sereg is nagyon sok embert vesztett, de a Kauravák veszteségei még tetemesebbek voltak. Tizenegy nagy hadosztályából mindössze hat maradt meg. A Pándavákat meg kell állítani, különben hamarosan az egész hadserege megtizedelődik! Minden reménye Bhísmában és Drónában volt, ők azonban igencsak kesztyűs kézzel bántak Pándu fiaival.

Ez járt a fejében Durjódhanának, amikor a nyolcadik nap estéjén meglátogatta Bhísmát.

– Ó, Nagyatya, úgy látszik tehetetlenek vagyunk a Pándavákkal szemben, akik lassan teljesen megsemmisítenek bennünket. Állandóan szétzilálják harci alakulatainkat, szétmorzsolják ütőerőnket. Azt hiszem, az istenek nekik kedveznek.

Bhísma felsóhajtott. Már az is épp elég szörnyű volt, hogy a Pándavák ellen kellett harcolnia, Durjódhana szűnni nem akaró vádaskodása pedig csak tetézte a dolgot. Az öreg harcos felemelte két erős karját: tele volt sebekkel és sebhelyekkel.

– Íme, igyekezetem bizonyítéka, ó, király. Legjobb képességeim szerint, minden erőmet bevetve harcoltam. Tízezreket öltem már meg! A Pándavákat azonban sem én, sem más nem tudja megölni. Védelmezi őket erényük, s az erény Ura maga. Puszta erőfeszítéssel semmire nem megyünk ellenük.

Bhísma szinte már sajnálta Durjódhanát. Az ostobasága mindenképpen szánalomra méltó volt, s talán most egy kis alázatot is tanul. A Pándavák harcban tanúsított kiválósága és ereje megszégyenítő volt. Ez talán észhez téríti, s békét köt majd az unokatestvéreivel, mielőtt minden elveszne. Sajnos azonban erre nem sok esély van. Inkább az utolsó emberig harcolni fog, de egy jottányit sem enged.

Durjódhana sejtette, mire gondol Bhísma. – Én nem hiszem, hogy a Pándavák legyőzhetetlenek. Azt azonban tudom, hogy te az vagy. Nem lehet megölni addig, amíg te magad nem akarsz meghalni. A segítségeddel az isteneket és a démonokat is mind le tudnánk győzni. Hogy lehet akkor, hogy öt halandó emberrel nem bírsz?

Durjódhana szeméből könnyek hullottak. Összetett kézzel könyörgött Bhísmának, majd a földre esett, és megragadta a lábát.

– Uram, könyörgöm, légy kegyes hozzám – kérlelte. – Végezz a Pándavákkal, öld meg őket, ahogy Indra öli meg a démonokat! Azt ígérted, hogy mindig megvéded a Kurukat. Váltsd be hát ígéreted!

Bhísma nem nézett a hercegre. Még hogy védje meg a Kurukat!? Durjódhana úgy látszik, elfelejtette, hogy a Pándavák is Kuruk. Sőt, ami azt illeti, lehet, hogy hamarosan ők lesznek az egyetlen életben maradt Kuruk.

Durjódhana tovább könyörgött: – Ó, Gangá fia, ha úgy érzed, az irántam táplált gyűlöleted vagy a Pándavák iránti szereteted miatt képtelen vagy megölni őket, akkor inkább ne harcolj tovább. Hadd álljon be Karna. Ő legalább fogadalmat tett, hogy megöli Ardzsunát.

Bhísmát szíven ütötték Durjódhana szavai. Mi olyat tud Karna, amit ő ne tudna? Durjódhana talán már elfelejtette Karna és Ardzsuna korábbi összecsapásait? Mi döbbenthetné rá, hogy a reményei hiábavalóak? Ha a saját szemével látná, hogy még ő, az úgynevezett legyőzhetetlen Bhísma sem tudja megölni a Pándavákat, akkor talán engedne.

Bhísma gyönyörű, drágakő berakásos tegezéért nyúlt, mely tele volt hosszú, ölyvtollas aranynyilakkal. Kivett belőle öt csillaghegyű nyilat. Leterített a földre egy vásznat, és óvatosan elhelyezte rajta őket. Lehunyta a szemét, és halkan védikus mantrákat kezdett mormolni. Néhány perc múlva kinyitotta a szemét, s Durjódhanára nézett.

– Ó, király, ezt az öt nyilat most minden aszketikus erőmmel felruháztam. Holnap olyan harcot vívok, amilyet még nem látott a világ. Támadást indítok a Pándavák ellen, és minden erőmmel azon leszek, hogy megöljem a fivéreket: mindegyiket egy-egy nyílvesszővel. Csak Krisna tudná megmenteni őket, de ő megfogadta, hogy nem vesz részt a harcban. Meglátjuk, mi fog történni holnap.

Bhísma vezér biztosra vette, Krisna valahogy szerét ejti majd, hogy megmentse a Pándavákat.

Nem tehet mást, mint hogy a védelmükre kel: a Kuru vezér ugyanis minden erejét be fogja vetni.

És akkor, miután a rettenthetetlen Bhísma kudarcot vall, Durjódhanának egyszerűen be kell látnia, hogy reménytelen ügyért harcol.

Durjódhana talpra ugrott, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Ezt akarta hallani.

Örömében tapsolt, és Bhísmát magasztalta. Amikor azonban eszébe jutott Krisna, gondterhelt lett. A Jadu hercegtől minden kitellett. Az öt nyílvesszőre nézett, s így szólt: – Hadd vigyem magammal a nyilakat ma éjszakára! Gondosan vigyázok majd rájuk, s holnap, mielőtt kezdetét veszi a csata, visszaadom őket.

Durjódhana fogta a nyilakat, s örvendezve tért vissza a szálláshelyére. A Pándavák sorsa ezzel megpecsételődött! Bhísma híres volt arról, hogy mindig megtartja a szavát. Biztos, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy tévedhetetlen nyílvesszőivel megölje mind az öt fivért. Krisna egyébként is csak Ardzsuna mellett volt ott. Még ha meg is szegi a fogadalmát, s bekapcsolódik a harcba, hogy tudná megmenteni a többieket? Durjódhana, arcán elégedett mosollyal, álomra hajtotta a fejét.

Judhisthira a sátrában ült fivérei társaságában. Véget ért a csata nyolcadik napja is, s úgy látszott, az ő oldalukra billen a mérleg. A Kauravákat hatalmas veszteségek érték, s hadseregüknek már csak legfeljebb a fele volt meg. Ő közel sem veszített annyi embert, s mostanra a két sereg létszáma nagyjából kiegyenlítődött. A Pándava király azonban nem sok okot látott az örömre. Annyi embernek kell meghalnia, csak azért, hogy ő visszaszerezze a királyságát!

A világ hamarosan tele lesz özvegyekkel és árvákkal. Szörnyű, tragikus volt ez az egész! De mi más választása lehetett volna? Ő mindent elkövetett a béke érdekében. Most csak a kötelességét tette azzal, hogy harcolt. A kötelességét, amivel Krisna bízta meg. Egy isteni terv volt kibontakozóban – Judhisthirának erre gyakran kellett emlékeztetnie magát. Krisnára nézett, aki úgy ült öccsei között, mint a telihold a ragyogó planéták gyűrűjében.

Krisna, akin látszott, hogy foglalkoztatja valami, odaszólt Judhisthirának: – Ó, kiváló hős, újabb és újabb hadi sikereket érsz el. A Kauravák lassan teljesen felmorzsolódnak a seregeddel szemben, s számíthatunk rá, hogy semmilyen eszköztől nem riadnak majd vissza, hogy megfordítsák a csata menetét. Most is érzem, hogy valamilyen szörnyű tervet forralnak.

Krisna Ardzsunára nézett. Az aznapi csatában elesett Iraván, Ardzsuna fia. Egy nága hercegnőtől született, akit Ardzsuna még az egyéves zarándokútja során vett nőül. Iraván egy egész hadosztálynyi erős nága harcost hozott magával, de szörnyű tusa után ma elesett Alambusa kezétől. Az egyedüli vigaszt legfeljebb az jelentette, hogy Ghatótkacsa ezután megölte Alambusát, s levágott fejét Durjódhana szekerébe dobta. Ardzsunát azonban nagy bánat emésztette fia halála miatt.

– Ó, hős, felejtsd el bánatodat! Fiad a véget nem érő boldogság birodalmába jutott. Létezik-e magasztosabb halál egy hős számára, mint csatában meghalni? – vigasztalta Krisna.

Könnyek peregtek végig Ardzsuna arcán. A Pándavának nagyon fájt, hogy nem tudott segíteni a fiának – messze volt Iravántól, amikor megölték. Durjódhanának napról napra az volt a taktikája, hogy egy hatalmas hadosztálynyi katonát rendelt ki Ardzsuna ellen – a vad szamsaptakákat és nárájanákat –, hogy távol tartsák a Kuru fővezérektől. Így hát Ardzsuna csak akkor értesült a szörnyű hírről, amikor visszatért a csatából. De Krisnának igaza volt. Nem szabad keseregni a harc közben elesett hős halálán. Minden ksatrijának az a vágya, hogy így érje utol a vég.

– Fel a fejjel, Ardzsuna, annál is inkább, mert még egy feladat vár ma rád! – folytatta Krisna.

– El kell menned Durjódhanához, hogy elkérd tőle az áldást, amivel tartozik neked.

Ardzsuna nagyot nézett. Hogy ő, Durjódhanához menjen? Persze, jól emlékezett rá, hogy a Kaurava megígérte: bármikor kérhet tőle egy szívességet. Akkor történt az eset, amikor Ardzsuna megmentette a gandharváktól. A zilált és megalázott Durjódhana azzal próbálta kiköszörülni a büszkeségén esett csorbát, hogy megígérte, visszaadja a szívességet, ha egyszer majd Ardzsuna kerül bajba. Krisna nyilván elérkezettnek látta erre az időt. Ardzsuna kezdett kíváncsi lenni.

– Persze, megteszem, amit csak akarsz, Krisna. Mondd meg, mit kérjek tőle.

Krisna beszámolt Ardzsunának az öt nyílvesszőről. – Menj azonnal, és kérd el őket Durjódhanától.

Ardzsuna nyomban útnak is indult. Egyedül, fegyvertelenül, támadástól mit sem tartva, belépett a Kauravák táborába. Este, amikor a csata szünetelt, a két sereg harcosai gyakran összejöttek barátkozni, beszélgetni. Az őrök tisztelettudóan üdvözölték Ardzsunát, majd a fáklyával megvilágított sátrak sorai között egyenesen Durjódhana központi szállásához vezették.

A Kaurava herceg meglepetten ült fel, amikor Ardzsuna belépett. – Isten hozott, hős! Mi szél hozott ide ilyen kései órán?

Ardzsuna emlékeztette a szívességre, amivel tartozik neki.

– Emiatt jöttem, ó, király. Add ide, kérlek, az öt nyilat, amit ma Bhísmától kaptál.

Durjódhana hirtelen szólni sem tudott a megdöbbenéstől, de persze nem utasíthatta vissza a kérést: lehajolt a nyilakért. A tenyerére helyezte, majd átnyújtotta őket Ardzsunának. – Honnan tudtál róluk? – kérdezte.

– A mindentudó Krisnától – felelte Ardzsuna, és elvette a nyilakat. Aztán elköszönt az elképedt Durjódhanától, s visszament a saját táborába. A Kaurava meg csak ült az ágyán, és a fejét csóválta. Krisna ravasz ellenfél volt. Valóban ő lenne a Legfelsőbb? Különben honnan tudott volna a nyilakról? Pedig annyira emberinek látszott… Ha tényleg ő Isten, akár egy pillanat alatt véget vethet a háborúnak – egyszerűen megparancsolja a földnek, hogy nyíljon meg, s nyelje el az összes Kauravát. Az egésznek valahogy nem volt semmi értelme. Durjódhana megint visszafeküdt, és az immár üres vásznat bámulta, amelyen az előbb még a nyilak hevertek. Hogy fogja így Bhísma megtartani az ígéretét?

Amikor másnap reggel Bhísma meghallotta, hogy Krisna utasítására Ardzsuna elkérte a nyílvesszőket, kényszeredetten elmosolyodott. Nem érte meglepetésként a dolog. Krisna mindig megtalálja a módját, hogy megmentse híveit. Végigtekintett a Pándavák csatarendjén, s felhúzta bőr ujjvédőit.

– Krisna miatt meghiúsult a tervem, mert nem tudok újabb öt nyilat ugyanazzal az erővel felruházni. Ennek ellenére a legvégsőkig küzdeni fogok. Egyedül Ardzsunát veszem célba. Ha Krisna nem hazudtolja meg azt az ígéretét, hogy nem vesz részt a harcban, akkor ma tanúja lehet szeretett barátja halálának!

A csatába induló Bhísma bősz elszántsága láttán Durjódhana reményei újjáéledtek. Ha csak Ardzsunát sikerül megölnie, a Pándaváknak akkor is végük! De Bhísmának le kell győznie Ardzsuna iránti szeretetét. Durjódhanának megint eszébe jutottak a dánavák. Szállják meg Bhísmát most! Itassák át minden démoni dühükkel! Durjódhana vad csatakiáltást hallatott, majd kijelölte a Bhísmát fedező nagy Kuru harcosok posztjait.

A háború kilencedik napján a két sereg újra egymásnak rontott. Rikoltozó ragadozó madarak röpködtek a csatatér fölött. Az ég vörös volt, mintha lángolna, s nagy szélvihar tombolt. Kőzápor hullott a magasból. A lovak szeméből patakzott a könny, s meg-megbotlottak futás közben. E baljós előjelek szörnyű mészárlás árnyékát vetítették előre, a harcosok azonban elszántan rohantak az ellenség sorai felé. Bősz ordítással estek egymásnak, könyörtelenül kaszabolták, vágták, döfték egymást hosszú kardjaikkal és tőreikkel. Az eget újabb és újabb nyílzápor festette sötétre. Számolatlanul röpültek a lándzsák a levegőben, mint megannyi ezüst-és aranyszárnyú kígyó.

Bhísma, ígéretéhez híven, hatalmas mészárlásba kezdett. Olyan volt, mint maga a megszemélyesült halál, amely eltökélte, hogy minden teremtett lénnyel végez. Íjáról vég nélküli vonalban repültek a nyilak. Megállíthatatlanul tört előre Ardzsuna felé, s mindenkit félresöpört, aki az útjába került. A nap még delelőre sem hágott, amikor már tízezer szekérharcost levágott.

Ott feküdtek szanaszét a csatamezőn, körülöttük darabokra tört páncélok, zászlók és szekerek hevertek nagy összevisszaságban.

A Bhísma által véghezvitt mészárlás láttán Krisna így szólt Ardzsunához: – Ó, Pártha, eljött az idő, hogy szembeszállj Bhísmával. Emlékezz kötelességedre, és ne habozz! Öld meg most, mielőtt elpusztítaná egész hadseregedet.

Ardzsunát, aki maga is derekasan vágta a rendet a Kauravák soraiban, nagy szomorúság töltötte el. Arrafelé nézett a csata hömpölygésében, ahol Bhísma állt.

– A harcos kötelessége bizony nagy teher, Krisna. Könyörtelenül hajszolva vagyont és hírnevet, megöli azokat is, akiket nem szabadna megölnie. Mégis, legmagasztosabb kötelességem az, hogy neked tetszően cselekedjem, Uram. Vigyél hát a Nagyatyához. Végzek vele.

Krisna a mennyei mének közé csapott, s a szekér szembefordult Bhísmával. Amikor a szorongatott Pándava csapatok látták, hogy összecsapásra készül a Kuru hadvezérrel, éljenezni kezdtek. Bhísma elüvöltötte jellegzetes csatakiáltását, s nyomban száz nyílvesszőt lőtt ki Ardzsunára. De Krisna ügyesen úgy irányította a szekeret, hogy az pont kisiklott a nyilak elől.

Ardzsuna kilőtt egy félhold-hegyű nyílvesszőt, s kettétörte Bhísma íját. Az idős harcos azonnal felajzott egy másikat, de egy pillanat múlva Ardzsuna azt is derékba törte. Bhísma a csodálat hangján kiáltotta felé: – Kitűnő! Ez már igen!

A Kuru hős szekérhajtója hirtelen megfordította a szekeret, s így Bhísmának volt ideje felajzani egy harmadik íjat is. Temérdek nyílvesszőt lőtt ki Ardzsunára, s az ifjú harcost sűrű nyílfelhő borította el. Bhísma több helyen is eltalálta, s támadásának erejétől egészen elszédült.

Krisna is több sebből vérzett, amitől olyannak hatott, mint egy vörös oxidot kibocsátó nagy, fekete hegy.

Miközben Ardzsunát támadta, Bhísma továbbra is szakadatlanul rohamozta a Pándava sereget. Hosszú acél nyílvesszői minden irányban süvítettek, és mintha vajba hatolnának, úgy fúródtak a harcosok, lovak és elefántok testébe. Bhísma hangos nevetéssel forgott ide-oda a szekerén, íja egyfolytában körré feszítve ontotta lövedékeit. Olyan volt, mint a Pusztító maga.

Jajgató katonák menekültek szerteszét: rettegve mentették az életüket.

Ardzsuna érezte, hogy egyszerűen képtelen teljes erejéből harcolni. Csak ímmel-ámmal verte vissza Bhísma támadásait. Krisna is észrevette ezt, és aggódni kezdett. Ha Bhísmát nem állítják meg, egytől egyig mindenkit lemészárol a csatatéren. Valamiféle démoni harag szállta meg.

Mennyei fegyvereket vetett be, melyek segítségével ezrével lőtte ki halálhozó nyilait. Vadul száguldottak át a csatamezőn, s válogatás nélkül mindenkit letaroltak, aki az útjukba került, egy másik részük pedig Ardzsunára záporozott. Krisna elgondolkodott. Egyértelmű volt, hogy Ardzsuna képtelen felülkerekedni Bhísma iránti szeretetén és tiszteletén. A Kuru harcos kíméletlenül támadta, Ardzsuna azonban csak gyengén védekezett, kihíva ezzel maga ellen a sorsot. Krisna belátta, neki kell tennie valamit, ha meg akarja állítani Bhísmát.

Eldobta a gyeplőt, s leugrott a szekérről. Felkapott egy közelben heverő szekérkereket, s a feje fölé emelte, mintha kedvenc fegyvere, a Szudarsana-csakra lenne. Bhísma felé rohant, mint egy elefántra támadó oroszlán. Sárga selyemruhája viharfelhőn táncoló villámként cikázott a poros levegőben. A Krisna testéből áradó ragyogás a keréknek is fényességet kölcsönzött, mely így úgy ragyogott, mint az őseredeti lótusz, amelyből Brahmá született. Sötét karja volt a lótusz szára, izzadságcseppektől csillogó gyönyörű arca pedig, ahogy feltűnt a kerék mögött, a lótusz harmatos porzószála.

E csodálatos látvány, s a lényén eluralkodó transzcendentális érzések hatására, Bhísma leeresztette fegyverét. Teste minden ízében remegett, s könnyek csorogtak a szeméből. A világok Ura megszegte ígéretét, hogy megoltalmazza szeretett barátját!

– Ó, Legfelsőbb, leborulok előtted! – kiáltotta. – Sújts le rám menten! Ha te ölsz meg, a legnagyobb szerencse lesz osztályrészem, ami csak halandónak juthat, s nevemet csodálattal emlegeti majd az utókor.

Ardzsuna megrémült. Az ő hibája volt, hogy Krisna megtagadta fogadalmát. Az Úr nem fogott fegyvert, mégis bekapcsolódott a küzdelembe. Az ostobák minden bizonnyal elítélik majd látszólagos szószegéséért, s Ardzsuna ezt nem vette volna a lelkére. Jóvá kell tennie mulasztását, azt, hogy nem adott bele mindent a Bhísma elleni harcba. Leugrott a szekérről, és Krisna után vetette magát.

Krisna, amikor Bhísma közelébe ért, dühösen rárivallt: – Te vagy a hibás e nagy vérfürdőért! Egy bölcs miniszternek minden eszközt meg kell ragadnia, hogy féken tartsa gonosz királyát. Ha a szó nem használ, erőt kell alkalmazni!

Miközben Krisna Bhísmát korholta, Ardzsuna beérte. Utána vetette magát, s a lábánál fogva megragadta. Mit sem törődve a belékapaszkodó Ardzsunával, Krisna tovább futott.

– Ó, Uram, te mindig igazat szólsz. Mit mondhatnék? Bizony, a végzet mindenható – válaszolta Bhísma, még mindig elmerülve a Krisna iránti csodálat és szeretet tengerében.

A Krisnába kapaszkodó Ardzsuna a földet szántotta a lábával. Krisna egyre lassabban futott, de még tíz lépést megtett Ardzsunával. – Ó, Uram, állj meg! – kérlelte a Pándava. – Ne szegd meg az ígéreted! Fiaim és fivéreim életére esküszöm, hogy teljes erőmből folytatom a harcot. Meglásd, olyan csatát vívok, amilyet még soha!

Krisna leeresztette a kereket, de még mindig haragos pillantásokat lövellt Bhísma felé. Földre dobta rögtönzött fegyverét, s Ardzsunával együtt visszament a szekérhez. Ebben a pillanatban a nap elérte a nyugati horizontot – aznapra véget ért az öldöklés. A harcosok mindkét oldalon visszavonultak, s csodálattal gondoltak a Krisna és Bhísma között lejátszódott jelenetre. Bhísma egyfolytában Krisnára gondolt. Az a kép, ahogy dühösen rohan felé a feje fölé tartott kerékkel, örökre bevésődött a szívébe.

Amikor a Pándavák visszaértek táborhelyükre, Judhisthirán nagy nyugtalanság lett úrrá.

Bhísma alapos irtást végzett a soraikban. Még Ardzsunát is megölte volna, ha Krisna nem lép közbe. Egyértelmű volt, hogy a rettentő Kuru harcos leszámolt magában minden gyengéd érzéssel, ami a Pándavákhoz fűzte. Ha rövid időn belül nem állítják meg, biztos a vereség.

Miután az öt fivér és szövetségeseik összegyűltek a királyi sátorban, Judhisthira tanácstalanul fordult Krisnához: – Ó, Késava, mit csináljunk Bhísmával? Még ránézni is alig tudunk, amikor felemelt fegyvereivel ott áll a csatamezőn. A leghatalmasabb félistenek sem képesek kiállni ellene. Ha szembeszállunk vele, olyan sorsra jutunk, mint a lángokba repülő tehetetlen lepkék.

Judhisthira lehorgasztotta a fejét. Nem érzett magában erőt és elszántságot a háború folytatásához. Krisna azonban megpróbált lelket önteni belé: – Félre a bánattal, ó, király! A te oldaladon olyan harcosok állnak, akik még a félisteneknél is hatalmasabbak. Ha Bhísma miatt aggódsz, ne félj, mert ha kell, magam ölöm meg. Egyszemélyes szekéren indulok harcba, és saját kezűleg végzek vele.

Krisna Judhisthira és fivérei iránti szeretetéről beszélt. Féltő gondoskodással rájuk nézett, és így szólt: – Aki ellenséges veletek szemben, az engem is az ellenségei közé számíthat. Ardzsuna a barátom, a rokonom és a tanítványom. Érte a véremet is odaadnám, s tudom, ő is kész feláldozni értem az életét.

Judhisthira nagyon meghatódott Krisna szavain, de megrázta a fejét: – Az nem lehet, hogy te öld meg, Uram. Nem szabad meghazudtolnod az ígéretedet, ahogy az ma majdnem megtörtént.

Judhisthirának eszébe jutott, amit Bhísma a csata elején mondott neki. – Azt hiszem, maga Bhísma fogja elárulni nekünk, hogy miképpen lehet őt legyőzni. Menjünk is, kérdezzük meg tőle.

Amikor Bhísma halálára gondolt, Judhisthirát elöntötte a bánat. Zokogásban tört ki. – Ó, jaj, milyen nyomorult dolog is a harcos kötelessége! Annak a halálán kell munkálkodnunk, aki atyánk helyett atyánk lett, amikor árva kisgyerekek voltunk! Azt, aki mindig a boldogulásunkon fáradozott – még őt is meg kell most ölnünk!

Krisna szelíden vigasztalta a zaklatott Judhisthirát, de aztán komolyabb hangon hozzátette: – Szedd össze magad, király. Bhísma döntött úgy, hogy Durjódhanát követi, s ezzel megpecsételődött a sorsa ebben a háborúban. Igazad van, meg kell látogatnunk, hogy megkérdezzük tőle: milyen módon lehet végezni vele. Ez a nemes hős biztosan elmondja majd nekünk.

Krisna javaslatára mind az öt fivér vele tartott. Mindnyájan levették vértjüket, s nyomban elindultak a Kauravák táborába. Bhísma arca felragyogott az örömtől, amikor a sátrába léptek.

Egy kézmozdulattal a selyemszőnyegeken elhelyezett díszes ülőhelyek felé intett.

– Isten hozott mindnyájatokat. Kérlek, foglaljatok helyet. Mit kívántok tőlem? Vegyétek úgy, hogy már meg is van, még akkor is, ha nagyon nehéz véghezvinni.

Judhisthira összekulcsolt kézzel állt elé. Amikor Bhísma idős arcára nézett, mely sugárzó szeretettel mosolygott rá, a Pándavának elszorult a torka. Néhány percig nem is tudott megszólalni. Krisna a vállára tette a kezét, hogy lelket öntsön belé. Judhisthira mély lélegzetet vett, letérdelt Bhísma elé, s így szólt:

– Ó, hatalmas hős, hogyan tudnánk legyőzni téged? Ezt a kérdést már egyszer feltettem neked, s akkor azt válaszoltad, hogy majd jöjjek el újból. Mondd meg hát, kérlek, végtelenül bölcs férfiú, miképpen tudnánk legyőzni a csatában. Mert mi bizony úgy látjuk, legyőzhetetlen vagy.

Bhísma lassan bólintott. Ahogy lenézett Judhisthirára, érezte, hogy a szíve meglágyul. Pándu erényes fiai bizonyosan nem érdemlik meg, hogy bármiféle szenvedésben legyen részük. Csakis az Úr valamely felsőbb elrendezése folytán történhetett, hogy ennyi baj jutott osztályrészükül. Az agg Kuru a sors kegyetlen fintorának érezte, hogy neki mintegy eszközként kellett közreműködnie a szenvedésükben. Krisnára nézett, majd így válaszolt Judhisthirának: – Igazat szóltál, ó, király. Amíg felemelt fegyverrel állok, soha nem tudtok legyőzni. Csak akkor férkőzhet a közelembe bárki is, ha leeresztem fegyvereimet. Most pedig halld a fogadalmam: soha nem emelek fegyvert fegyvertelenre, tehetetlenre, rettegőre, meghódoltra és nőre.

Bhísma ezután Sikhandinról kezdett beszélni, akiről elmondta, hogy a bukását fogja okozni. – Korábban nő volt, s olthatatlan gyűlöletet érez irántam. Nem fogok rálőni, még akkor sem, ha megtámad. Állítsátok hát az első sorba, s Ardzsuna segítségével támadjatok rám teljes erőből. Nincs más esélyetek.

Judhisthira köszönetet mondott az ősz harcosnak, és felállt. Bhísmával együtt a többiek is felemelkedtek helyükről. Érzékeny búcsút vettek egymástól, s a Pándavák visszaindultak táborhelyükre. Némán lovagoltak az éjszaka sötétjében, s rettegő szívvel gondoltak a következő napra, Bhísma közelgő halálára.