4. Inej

Inej a hasán feküdt, két karját kinyújtva maga előtt, és féreg módjára kúszott előre a sötétben. Habár egy ideje már gyakorlatilag éhezett, még mindig igencsak szűk volt számára a csatorna. Nem látott tovább az orránál, így fogalma sem volt, merre halad. Csak kúszott tovább előre, ujjai hegyével húzva magát.

Valamennyivel a vellgeluki küzdelem után ébredt fel, nem is sejtette, vajon mennyi ideig volt eszméletlen, és azt sem tudta, hol lehet. Emlékezett rá, ahogyan egy magaslatról zuhan lefelé, miután Van Eck egyik szélhívója elejtette, majd egy másik elkapta – karja acélbilincs módjára kulcsolódott köré, arcába csapott a szél a szürke égbolt közepén, azután éles fájdalom hasított a koponyájába. Lüktető fejjel tért újra magához a sötétben. Kezét, lábát megkötözték, és érezte, ahogyan egy szemkötő szorosan az arcára simul. Egy pillanatig ismét tizennégy éves volt, egy rabszolgahajó mélyére vetve, rémülten és egyedül. Kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen. Akárhová került is, nem érezte a hajó ringatózását, nem hallotta vitorlák nyikorgását. Szilárd föld volt alatta.

Ugyan hová hozhatta Van Eck? Talán egy raktárba, valakinek a házába. Vagy könnyen lehet, hogy már nincs is Kerchben többé. Nem számít. Elvégre ő Inej Ghafa, és nem fog úgy reszketni, akár egy nyúl a rókalyukban. Akárhol vagyok is, egyszerűen ki kell jutnom.

Arcát a falhoz dörzsölve sikerült lehúznia egy kicsit a szemkötőjét. A helyiségben koromsötét uralkodott, és csupán saját kapkodó lélegzetét lehetett hallani a néma csendben, amint ismét szívébe markolt a rémület. A lélegzetén uralkodva azonban meg tudta zabolázni a félelmét; beszippantotta a levegőt az orrán keresztül, majd lassan kifújta a száján. Gondolatai néma fohászba fordultak, miközben a szentjei összegyűltek körülötte. Lelki szemei előtt látni vélte, ahogyan megvizsgálják a csuklóját szorító kötelet, és jólesőn megdörzsölik a kezét. Nem is próbálta meggyőzni magát, hogy valójában nem fél. Réges-régen, egy csúnya esést követően az édesapja elmagyarázta, hogy csupán a bolondok élnek félelem nélkül. „Mi szembenézünk a félelmünkkel – mondta. – Üdvözöljük a váratlan látogatót, és meghallgatjuk a mondandóját. Amikor bekopog a félelem, valami biztosan történni fog.”

Inej gondoskodni akart róla, hogy valóban történjen is. Nem vett tudomást a fejfájásáról, és kényszerítette magát, hogy a helyiségben körbearaszolva felmérje a terepet. Azután a falhoz támaszkodva talpra állt, majd lassan tapogatózva haladt tovább, csoszogva és szökdécselve, hogy ajtót vagy ablakot keresgéljen. Amikor közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét, gyorsan a földre roskadt, de nem maradt ideje, hogy a helyére csúsztassa a szemkötőjét. Onnantól kezdve az őrök szorosabbra kötötték. Ám mindez nem számított, mert rátalált egy szellőzőcsatornára. Nem volt szüksége másra, csak hogy kijusson valamiképpen a kötelékeiből. Kaznak bizonyára még a sötétben, sőt a víz alatt is sikerült volna.

Csupán az étkezések során vehette alaposabban szemügyre a helyiséget, ahol fogva tartották, amikor behoztak egy lámpást. Hallotta a zárakban elforduló kulcsok hangját, majd feltárult az ajtó, és egy tálcát helyeztek az asztalra. A következő pillanatban gyengéden levették arcáról a szemkötőt – Bajan sohasem érintette meg durván vagy vadul. Nem olyan volt a természete. Igazság szerint Inej gyanította, hogy szépen manikűrözött zenészkeze képtelen volna ilyesmire.

A tálcán természetesen sohasem volt evőeszköz. Van Ecknek volt annyi esze, hogy még egy kanalat se bízzon a lányra, Inej azonban minden pillanatot kihasznált, amikor éppen nem volt rajta a szemkötője, hogy a csupasz helyiség minden zugát felmérje, olyan nyomok után kutatva, amelyek segítségével fényt deríthet a tartózkodási helyére, és kitervelheti a szökését. Nem sok állt azonban a rendelkezésére: csak a nagy halom takaró, amit azért kapott, hogy éjszakánként beburkolózzon, üres polcok a falakon, az asztal és a szék, ahol elfogyasztotta az ételét. Nem voltak ablakok, és csupán a só levegőt átható, nyirkos szaga utalt rá, hogy talán még mindig Ketterdam közelében vannak.

Bajan mindig eloldozta Inej csuklóját, azután újra összekötözte a lány előtt, hogy enni tudjon – bár miután sikerült felfedeznie a szellőzőcsatornát, már csak csipegetett az ételéből, mindössze annyit evett, hogy megőrizze az erejét, semmi többet. Mégis, amikor Bajan és az őrök ma éjjel behozták a tálcáját, és megcsapta az orrát a kolbász és a zabkása ínycsiklandó illata, hangosan megkordult a gyomra. Valósággal szédült az éhségtől, és amikor megpróbált leülni, véletlenül leverte a tálcát az asztalról, összetörve a fehér kerámiabögrét és -tálat. A vacsorája gőzölgő, zamatos masszaként terült szét a padlón, törött cserépdarabokkal tarkítva, Inej pedig ügyetlenül lehuppant mellé, kis híján arccal a zabkásában landolva.

Bajan megrázta sötét, selymes fejét.

– Gyenge vagy, mert nem eszel rendesen. Van Eck úr utasított, hogy amennyiben szükséges, akár kényszerítselek is az evésre.

– Próbáld csak meg! – vágott vissza Inej, és a padlóról vicsorgott fel rá. – Nehézkesen fogsz zongorát tanítani, ha nincs meg minden ujjad.

Bajan csak nevetett, fehér fogsora kivillant vigyorgó arcából. Az egyik őrrel ismét felültették Inejt a székére, majd Bajan hozatott egy másik tálcát.

Van Eck nem is választhatott volna jobb börtönőrt a számára. Bajan szuli származású volt, alig néhány évvel idősebb Inejnél. Sűrű fekete haja göndör fürtökbe kunkorodott a gallérjánál, és fekete gyöngyszemét olyan hosszú pillák keretezték, hogy még a legyeket is elhessegethette volna velük. A fiú azt mondta, hogy zenetanár Van Eck szolgálatában. Inej elcsodálkozott, hogy a kereskedő hajlandó volt egy ilyen fiatalembert a háztartásába fogadni, amikor az új felesége feleannyi idős sem lehetett, mint jómaga. Van Eck nagyon magabiztos volt, vagy éppenséggel szörnyen ostoba. Rászedte Kazt, emlékeztette magát Inej. Igencsak hajlik az ostobaságra.

Miután feltakarították a rendetlenséget – az egyik őr, Bajan sohasem alacsonyodott volna le efféle alantas munkához –, és meghozták az újabb vacsorát, Bajan a falhoz támaszkodva nézte az étkező lányt. Inej az ujjaival kanalazta fel a zabkását, de csupán néhány ügyetlen kis falatot engedélyezett magának.

– Többet kell enned! – korholta Bajan. – Meglátod, ha rábírod magad egy kis engedelmességre, ha felelsz a kérdéseire, Van Eck igazán méltányolni fogja.

– Méltányolja a hazudozást, csalást és emberrablást – fakadt ki Inej, de rögtön átkozta is magát, amiért válaszolt a fiúnak.

Bajan képtelen volt leplezni az elégedettségét. Minden étkezés során ugyanazt a játékot űzték: Inej az ételét csipegette. Bajan barátságosan csevegett, nyomatékos kérdéseket csempészve a társalgásba Kazról és a Söpredékről. Valahányszor a lány megszólalt, Bajan győzelemként könyvelte el. Sajnos Inej minél kevesebbet evett, annál inkább legyengült, és bizony annál nehezebb is volt megőriznie az önuralmát.

– Amilyen társaságban forgolódsz, még azt hihetném, hogy a csalás és a hazudozás még Van Eck úr javára is szólna.

– Shevrati – mondta Inej tisztán és érthetően. Tudatlan. Nemegyszer vágta Kaz fejéhez a szitkot. Eszébe jutott Jesper, ahogyan a pisztolyával játszadozik, Nyina, amint egyetlen mozdulattal kiszorítja a lelket egy fickóból, és Kaz, ahogyan fekete kesztyűs kezével éppen egy zárat babrál. Betörők. Tolvajok. Gyilkosok. S mindnyájan többet érnek ezernyi Van Ecknél is.

Akkor hol vannak most? – A kérdés felszakított egy alig befércelt sebet a lelke legmélyén. Vajon hol lehet Kaz? Nem akart túlságosan sokáig töprengeni a kérdésen. Kaz mindenekelőtt gyakorlatias volt. Miért is jönne el érte, amikor gond nélkül elsétálhatna Van Ecktől a világ legértékesebb túszával?

Bajan elfintorította az orrát.

– Hagyjuk inkább a szuli nyelvet! Érzelgőssé válok tőle. – A fiú szűk selyemnadrágot viselt, és elegáns kabátot. Egy babérlevelekkel és rubinnal koronázott aranylantot viselt a hajtókáján, hivatásának és szolgálóhelyének jelképeként.

Inej tudta jól, hogy nem volna szabad folytatnia vele a beszélgetést, de még mindig szívesen gyűjtögette a titkokat.

– Milyen hangszert tanítasz? – érdeklődött. – Hárfát? Zongorát?

– Ezeken kívül fuvolát és a hölgyeknek éneklést is.

– Na és Alys Van Eck hogyan énekel?

Bajan lustán rámosolygott.

– A vezényletem alatt kifejezetten szépen. Neked is taníthatnék mindenféle kellemes hangzatot.

Inej a szemét forgatta. Bajan is ugyanolyan volt, mint a többi fiú, akikkel felnőtt, tele volt a feje értelmetlen ostobasággal, a szája pedig hitegető bájolgással.

– Meg vagyok kötözve, és valószínűleg hamarosan megkínoznak, vagy még annál is rosszabb. Most komolyan flörtölni próbálsz velem?

Bajan a fejét csóválva csettintett a nyelvével.

– Van Eck úr és a te Kaz Brekkered bizonyára megegyezésre fog jutni. Van Eck üzletember. Amennyire én tudom, csupán az érdekeit óhajtja megvédeni. El sem tudom képzelni, hogy a kínzáshoz folyamodna.

– Ha te volnál megbéklyózva, bekötött szemmel, talán a képzelőerőd sem hagyna így cserben.

Ha pedig Bajan egy kicsit is ismerné Kazt, korántsem venné olyan biztosra a megegyezést.

A magányosan töltött hosszú órák során Inej megpróbált pihenni, és a szökésen törte a fejét, gondolatai azonban akaratlanul is Kazra és a többiekre terelődtek. Van Eck túszcserét akart: Kuvej Yul-Bót a fogságában sínylődő Inejért cserébe; a shu fiút, akit a világ legveszedelmesebb erődítményéből raboltak el. Kuvej volt az egyetlen ember a földkerekségen, akinek maradt némi reménye, hogy sikerül megismételnie az apja munkáját, a jurdaparem nevezetű szer előállítását. A fiúért bezsebelendő váltságdíjból pedig Kaz megkaphat mindent, amire valaha is vágyott: vagyont és presztízst, hogy elfoglalhassa jogos helyét a Hordó főnökei között, és lehetőséget arra, hogy bosszút állhasson Pekka Rollinson a fivére haláláért. A tények kiábrándító rendben sorakoztak fel egymás után, seregnyi kétség igyekezett elhomályosítani a reményt, amit Inej igyekezett megőrizni a szívében.

Kaz szándéka nyilvánvaló egyszerűséggel rajzolódott ki előtte: kiszolgáltatja Kuvejt a busás váltságdíj ellenében, azután talál magának egy új pókot, aki a Hordó falait megmászva titkokat szerez neki. Hát nem Inej maga mondta Kaznak, hogy el akarja hagyni Ketterdamot, amint megkapják a pénzüket? „Maradj velem.” Vajon Kaz komolyan gondolta? Ugyan mi értéket hordoz Inej élete a Kuvejért harácsolható jutalom ellenében? Nyina sohasem engedné, hogy Kaz a sorsára hagyja. Minden erejével küzdene, hogy kiszabadítsa Inejt, még ha a jurdaparem fogságában vergődik is. Matthias hatalmas, becsületes szívével mindvégig kitartana mellette. Jesper… Nos, Jesper sohasem ártana szándékosan Inejnek, de óriási szüksége van a pénzre, ha nem akarja, hogy az apja elveszítse a megélhetését. Megtenne minden tőle telhetőt, ami azonban nem feltétlenül jelenti, hogy az Inej javát szolgálná. Különben is, Kaz nélkül szembeszállhatna bármelyikük is Van Eck kegyetlenségével és erőforrásaival? Én igen, mondta magának Inej. Talán nem vág úgy az eszem, mint Kazé, de veszedelmes lány vagyok.

Van Eck mindennap elküldte hozzá Bajant, aki mindig kedves és barátságos volt vele, még Kaz búvóhelyeiről kérdezősködve is. Inej gyanította, hogy Van Eck azért nem jön el személyesen, mert sejti, hogy Kaz minden lépését árgus szemmel figyeli. Vagy talán úgy gondolja, hogy Inej sebezhetőbb lesz egy szuli fiúval szemben, mint ha egy dörzsölt kereskedő faggatja. Ám ma este valami megváltozott.

Bajan általában távozott, miután Inej nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó többet enni – egy búcsúmosoly, egy könnyed meghajlás, és Bajan már el is ment, teljesítve aznapi kötelességét a következő reggelig. Ma este azonban tovább maradt.

Nem távozott a lány jelzésére, amikor is Inej megkötözött kezével ellökdöste a tálját, hanem így szólt hozzá:

– Mikor láttad utoljára a családodat?

Új taktika.

– Ígért neked Van Eck bármiféle jutalmat, ha értesüléseket tudsz kiszedni belőlem?

– Csak egy ártatlan kérdés volt.

– Én pedig csak egy ártatlan fogoly vagyok. Büntetéssel fenyegetett meg?

Bajan az őrökre pillantva csendesen válaszolt.

– Van Eck újra össze tudna hozni a családoddal. Ki tudná fizetni a Per Haskell-féle szerződésed. Bőven van rá lehetősége.

– Ez a te ötleted volt, vagy a gazdádé?

– Miért számít? – kérdezte Bajan. Sürgető volt a hangja, és Inej rögtön védekezésbe kapcsolt. „Amikor bekopog a félelem, valami biztosan történni fog.” De vajon Van Ecktől fél a fiú, vagy inkább Inejért aggódik? – Szabadon búcsút inthetsz a Söpredéknek, Per Haskellnek és annak a mocskos Kaz Brekkernek. Van Eck segítségével elutazhatnál Ravkába, fizetné az utadat.

Ajánlat vagy fenyegetés?

Vajon Van Eck tényleg megtalálhatta a szüleit? Nem könnyű a szulik nyomára bukkanni, és tartanának a kérdezősködő idegenektől. Ám mi van akkor, ha Van Eck azzal a hírrel küldte ki az embereit, hogy tudomása van egy elveszett kislányról? Egy kislányról, akinek egy hűvös hajnalon veszett nyoma, mintha a dagály hullámai ragadták volna el a partról?

– Mit tud Van Eck a családomról? – kérdezte Inej haragra gerjedve.

– Tudja, hogy távol kerültél az otthonodtól. Tisztában van a Vadaskerttel kötött szerződésed feltételeivel is.

– Akkor azzal is tisztában van, hogy rabszolga voltam. Letartóztattatja Tante Heleent?

– Nos… nem hiszem…

– Hát persze hogy nem. Van Eck egy fikarcnyit sem törődik vele, hogy megvettek és eladtak, akár egy tekercs fonalat. Csupán egyezkedni akar.

Bajan következő kérdése azonban teljesen váratlanul érte.

– Édesanyád készített serpenyőben sült kenyeret?

Inej gyanakvón ráncolta a homlokát.

– Persze. – A serpenyős kenyér hagyományos szuli eledel volt. Inej még álmában is képes lett volna serpenyőben sült kenyeret készíteni.

– Rozmaringgal?

– Kaporral, amikor éppen akadt otthon. – Pontosan tudta, hogy Bajan miben mesterkedik: el akarja érni, hogy a lány az otthonára gondoljon. Inej azonban szörnyen éhes volt, és az emlék olyan élénken élt benne, hogy így is megkordult a gyomra. Látta maga előtt, ahogyan az anyja elfojtja a tűzhely lángjait, ahogyan ujjainak gyors mozdulatával megfordítja a tésztát, érezte a hamu fölött sülő kenyér illatát.

– A barátaid nem jönnek el érted – mondta Bajan. – Ideje a saját túlélésedről gondolkodnod. A nyár végére újra otthon lehetsz a családoddal. Van Eck segíthet neked, ha engeded.

Inej bensőjében megszólaltak a vészharangok. Bajan túlságosan nyilvánvaló játékot űzött vele. A fiú elbűvölő modora, sötét szeme, könnyed ígéretei mögött félelem rejlett. A gyanú fülsértő lármájának közepette azonban megszólalt egy csengettyű halk csilingelése is: Mi van, ha…? Mi van akkor, ha mégis enged a vigasztalásnak? Ha nem tetteti tovább, hogy túljutott a fájó veszteségein? Mi van, ha csupán elfogadja, hogy Van Eck feltegye egy hajóra, és hazaküldje? Érezte szájában a még forró, serpenyőben sült kenyér ízét, látta szeme előtt az édesanyja sötét, szilvaszínű selyemszalagokkal díszített hajfonatát.

Ám Inejnek több esze volt ennél. A legjobbaktól tanult. „Jobb a szörnyű igazság, mint a kegyes hazugság.” Kaz sohasem ajánlott fel boldogságot, és most sem bízott meg azokban, akik tálcán kínálták neki. A szenvedése nem volt hiábavaló. A szentjei jó okkal vezették éppen Ketterdamba – a rabszolgatartók elleni küzdelem értelmet adott mindennek, amin keresztülment. Nem fogja elárulni az élete célját, sem pedig a barátait egy múltbéli álomért.

Inej sziszegve fordult Bajan felé, és a fiú visszarettent az állatias hangtól.

– Mondd meg a gazdádnak, hogy előbb a régi egyezségeit tartsa be, csak utána kínáljon újakat! – vetette oda a lány. – Most pedig hagyj magamra!

Bajan sietve eliszkolt, akárcsak egy jól öltözött díszpatkány, de Inej már tudta, hogy eljött a szökés ideje. Bajan sürgető ajánlata semmi jót nem tartogathatott a számára. Ki kell jutnom ebből a csapdából, gondolta magában, mielőtt még ez a ficsúr elbűvöl az emlékekkel és az együttérzésével. Lehetséges, hogy Kaz és a többiek már a kiszabadítását fontolgatják, de esze ágában sincs tétlenül várni rájuk.

Bajan és az őrök távozása után előcsúsztatta a törött tál egy cserépdarabkáját a lábát szorító béklyó alól, ahová elrejtette, majd munkához látott. Habár valóban gyenge volt, és alig állt a lábán, amikor Bajan megérkezett a mennyeien illatozó kásával, csupán azért tettetett ájulást, hogy szándékosan lelökhesse a tálcát az asztalról. Ha Van Eck valóban gondosan utánajár, figyelmeztette volna Bajant, hogy a Kísértet sohasem szokott elesni. Semmiképpen sem terül el ügyetlenül a padlón, ahol könnyedén bedughat egy éles kerámiatöredéket a kötelei alá.

Mintha egy örökkévalóságig reszelgette volna a kötelet, összevérezve az ujjait a töredék szélén, mire sikerült kiszabadítania a kezét a béklyóból. Eloldozta a lábát is, majd lassan tapogatózva a szellőzőnyíláshoz indult. Bajan és az őrei reggelig nem jönnek vissza. Így az egész éjszaka a rendelkezésére áll, hogy megszökjön a börtönéből, és a lehető legtávolabb jusson.

A csatorna borzasztóan szűk volt, dohos levegőjében azonosíthatatlan szagok terjengtek, és olyan sűrű sötétség uralkodott a belsejében, hogy Inej a szemkötőjét is magán hagyhatta volna. Sejtelme sem volt, hová vezet a szellőző. Néhány méter vagy akár egy kilométer hosszú is lehet. Tudta jól, hogy reggelre el kell tűnnie, különben a nyílás elmozdított rácsából rögtön rájönnek, hol is keressék.

Sok szerencsét, ha ki akarnak vadászni innen! – gondolta komoran. Erősen kételkedett benne, hogy Van Eck bármelyik testőre képes volna bepréselődni a szellőzőcsatornába. Elő kellene rángatniuk valamilyen cingár konyhásfiút, hogy zsírral alaposan bekenve utánaküldjék.

Szép lassan kúszott tovább előre. Vajon milyen messzire jutott már? Valahányszor vett egy mély lélegzetet, mindig úgy érezte, hogy a csatorna összeszűkül a bordái körül. Ki tudja, akár egy épület tetején is lehet éppen. Talán nemsokára kidugja a fejét a másik oldalon, és a mélyben megpillantja Ketterdam egyik forgalmas utcáját. Inej meg is elégedett volna vele. De mi lesz, ha a szellőzőcsatorna egyszer csak véget ér? Ha be van falazva a másik vége? Egészen vissza kellene araszolnia a börtönébe, és meg kellene próbálnia visszatenni a kötelékeit, mégpedig abban a reményben, hogy a fogvatartói nem veszik észre a szökési kísérletét. Lehetetlenség. Ma éjszaka nem futhat zsákutcába.

Gyorsabban! – sürgette magát. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Képtelen volt kiverni a fejéből a szörnyű gondolatot, hogy az épület lassacskán összepréseli, hogy a falai kipréselik a levegőt a tüdejéből. Nem tud valódi tervet kiötleni, amíg el nem éri a csatorna végét, amíg ki nem derül számára, milyen messzire kell mennie, hogy lerázza Van Eck embereit.

Hirtelen enyhe légfuvallatot érzett, ami végigsimított nyirkos homlokán. Halk hálaimát rebegett. Bizonyára van valamiféle nyílás az út végén. Beleszimatolt a levegőbe, városi füst vagy vidéki zöld mezők illatát keresve. Óvatosan előrébb araszolt, mígnem az ujjai a nyílás rácsához értek. Nem szűrődött be fény, ami tulajdonképpen jó jelnek számított. A jelek szerint hamarosan egy üres helyiségbe fog megérkezni. Jóságos szentek! Mi van akkor, ha Van Eck házába hurcolták? Mi van, ha éppen egy alvó kereskedőn készül landolni? Emberi zajokat – horkolást vagy mély lélegzetet – keresve fülelt. Semmi.

Bárcsak nála volnának a kései! Vágyott a pengék tenyerébe simuló, vigasztaló súlyára. Vajon még mindig Van Eck birtokában vannak? Vagy túladott rajtuk? Bedobta őket a tengerbe? Elsorolta a kések nevét – Petir, Marja, Anasztázia, Lizabeta, Szankt Vlagyimir, Szankta Alina –, bátorságot merítve minden elsuttogott szóból. Azután nekiveselkedett a rácsnak, és erősen meglökte. A rács kinyílt, de nem a zsanérjain tárult fel, hanem teljesen kiesett a helyéről. Inej megpróbálta elkapni, de kicsúszott az ujjai közül, és nagy zajjal a padlóra zuhant.

Inej kalapáló szívvel várt. Egy perc telt el néma csendben. S még egy. Nem bukkant fel senki. A helyiség üres volt. Talán az egész épület kongott az ürességtől. Van Eck biztosan nem hagyta volna őrizet nélkül, úgyhogy az emberei bizonyára odakinn strázsálnak. Ha pedig ez a helyzet, bízott benne, hogy minden különösebb gond nélkül el tud osonni mellettük. Most már legalább nagyjából meg tudta becsülni, milyen messze lehet a padló.

A következő lépést semmiképpen sem lehetett kecses módon végrehajtani. Fejjel előre csúszott lefelé, megkapaszkodva a falban. Amikor már több mint félig kijutott a csatornából, és a teste lassan megbillent, egyszerűen engedte, hogy magával ragadja a lendület, és összegömbölyödve, karját védelmezőn a fejére szorítva lezuhant.

Nagyjából fájdalom nélkül sikerült landolnia. A padló betonból készült, akárcsak a zárkájában. A földet érésekor bukfencezett, majd valamiféle szilárd dolog hátuljához érkezett. Óvatosan feltornázta magát, és a kezével tapogatózva igyekezett felderíteni, mibe is ütközött. Bársonnyal volt beborítva. Amint tovább tapogatózott, keze egy újabb ugyanolyan tárgyat érzett. Székek, ébredt rá Inej. Egy színházban vagyok.

A Hordóban temérdek orfeum és színház akadt. Vajon tényleg ilyen közel van az otthonához? Vagy talán inkább a Tető egyik tiszteletre méltó operájában kötött ki?

Inej lassan mozgott, két karját kinyújtva maga elé, amíg meg nem érkezett egy falhoz, amit a színház hátuljának sejtett. Tapogatózva haladt tovább a fal mentén, és egy ajtót, ablakot vagy akár egy másik szellőzőcsatornát keresett. Ujjai végül egy ajtókeretbe ütköztek, keze pedig az ajtógombra kulcsolódott. Az ajtó nem mozdult. Be volt zárva. Óvatosan megrázta.

A helyiség fényárba borult. Inej az ajtóhoz simult, és vakon pislogott a hirtelen fényességben.

– Ha szeretné, hogy körbevezessük, Ghafa kisasszony, csak egy szavába kerül – szólalt meg Jan Van Eck.

A kereskedő a rozoga épület színpadán állt szigorú szabású, fekete kereskedőöltözékében. A színház zöld bársonyszékeinek kárpitozását moly rágta meg. A színpadot keretező függöny cafatokban lógott. Senki sem vette a fáradságot, hogy elpakolja az utolsó előadás díszleteit. A jelenet úgy festett, akárcsak egy gyermek műtőteremről alkotott borzalmas rémálma. Óriási fűrészek és kalapácsok lógtak a falakon. Inej felismerte a Komedie Brute egyik rövid darabja, A Félnótás és a Doktor díszleteit.

Őrök sorakoztak a terem minden pontján, Bajan pedig Van Eck mellett állt, feszülten tördelve elegáns kezét. Vajon szándékosan hagyták nyitva a szellőzőt, hogy szökésre csábítsák Inejt? Van Eck talán egész idő alatt csak játszadozott vele?

– Hozzátok ide! – utasította Van Eck az őröket.

Inej egy pillanatig sem habozott.

Felugrott a legközelebbi színházi szék keskeny támlájára, azután a színpad felé iramodott, sorról sorra szökkenve, miközben az őrök megpróbáltak utat törni a székeken keresztül. Inej felugrott a színpadra, elviharzott a döbbent Van Eck mellett, ügyesen kikerülve két másik őrt, majd megragadta az egyik színpadi kötelet, mászni kezdett rajta felfelé, és közben abban reménykedett, hogy az megtartja a súlyát, amíg felér a tetejére. Ott azután megbújhat a gerendák között, és utat találhat a tetőre.

– Vágjátok le onnan! – hangzott Van Eck szenvtelen utasítása.

Inej még magasabbra mászott, még gyorsabban. Másodpercekkel később azonban megpillantott egy arcot a magasban. Van Eck egyik emberét, késsel a kezében. A fickó átvágta a kötelet.

Inej a földre zuhant, de térdét meglazítva sikerült enyhítenie a becsapódás erejét. Ám mielőtt felegyenesedhetett volna, máris három őr termett mellette, és erősen lefogták.

– Most komolyan, Ghafa kisasszony – korholta Van Eck. – Tisztában vagyunk a képességeivel. Tényleg azt gondolta, hogy nem teszek óvintézkedéseket? – Nem várt válaszra. – A segítségem vagy Brekker úr közbenjárása nélkül sosem fog kijutni az épületből. Mivel pedig Brekker úr a jelek szerint nem szándékozik felbukkanni a közeljövőben, talán fontolóra vehetné, hogy új szövetségest választ magának.

Inej egy szót sem szólt.

Van Eck a háta mögé rejtette a kezét. Különös érzés volt Wylan vonásainak halovány árnyékát felfedezni az arcán.

– A várost elárasztották a paremről szóló szóbeszédek. Egy fjerdai drüskellékből álló delegáció érkezett a nagykövetségi negyedbe. Ma reggel pedig két shu hadihajó horgonyzott le a harmadik kikötőben. Hét napot adtam Brekkernek, hogy kialkudjunk egy cserét a biztonságod érdekében, de most mindenki Kuvej Yul-Bót keresi, és mindennél fontosabb, hogy kijuttassam a városból, mielőtt rátalálnak.

Két shu hadihajó. Tehát ez hozta a fordulatot. Van Eck kezd kifutni az időből. Vajon Bajan is tudott róla, vagy egyszerűen megérezte a változást gazdája hangulatában?

– Azt reméltem, hogy másban is hasznát vehetem Bajannak a feleségem zongoratudományának csiszolásán kívül – folytatta Van Eck. – De nagyon úgy tűnik, hogy immár nekünk kettőnknek kell egyezségre jutnunk. Hol őrzi Kaz Brekker a fiút?

– Mégis honnan tudhatnám?

– Bizonyára ismeri a Söpredék búvóhelyeit. Brekker semmit sem tesz előkészületek nélkül. Semmi kétség, hogy a város minden szegletében tart fenn kotorékokat.

– Ha ilyen jól ismeri, akkor biztosan azt is tudja, hogy nem őrizné Kuvejt olyan helyen, ahová elvezethetném magát.

– Egy percig sem hiszem.

– Nem segíthetek azon, mit hisz, és mit nem. A maga shu tudósa valószínűleg már réges-régen továbbállt a városból.

– Hallottam volna hírét. Mindenhol akadnak kémeim.

– Nyilvánvalóan nem mindenhol.

Bajan szája szöglete felfelé görbült.

Van Eck lemondóan megcsóválta a fejét.

– Tegyétek fel az asztalra!

Inej tisztában volt vele, hogy semmi értelme ellenkezni, mégis elkeseredett küzdelembe kezdett. Vagy küzd az ellenségeivel, vagy megadja magát a szívét elárasztó rémületnek. Az őrök közben felpakolták az asztalra, és lefogták a végtagjait. Inej akkor vette észre, hogy az egyik kellékes asztalon olyan eszközök sorakoznak, amik távolról sem hasonlítanak a falakon lógó méretes kalapácsokra és fűrészekre. Valódi sebészműszerek feküdtek egymás mellett. Baljós ígérettel csillogó szikék, fűrészek és fogók.

– Maga a Kísértet, Ghafa kisasszony. A Hordó élő legendája. Súlyos titkokat zsebelt be bírákról, tanácsosokról, tolvajokról és gyilkosokról egyaránt. Nagyon kétlem, hogy akad bármi is ebben a városban, amiről maga nem tud. Most pedig árulja el szépen, hol találom meg Brekker úr búvóhelyeit!

– Nem tudom elárulni, amiről nem tudok.

Van Eck felsóhajtott.

– Emlékezzen majd rá, hogy én megpróbáltam előzékenyen bánni magával. – Az egyik őrhöz fordult, egy jól megtermett és pengevékony orrú fickóhoz. – Örülnék, ha nem tartana túl sokáig ez a tortúra. Tégy úgy, ahogy a legjobbnak látod!

Az őr keze egy pillanatig a műszeres asztal fölött lebegett, mintha azon morfondírozna, milyen fajta kegyetlenség volna a leghatékonyabb módszer. Inej érezte, ahogyan meginog a bátorsága, rémülten kapkodta a levegőt. Amikor bekopog a félelem, valami biztosan történni fog.

Bajan sápadt arccal fölébe hajolt, tekintetében aggodalom tükröződött.

– Kérlek, mondd el neki, amit akar! Brekker biztosan nem ér annyit, hogy megcsonkítsanak vagy eltorzítsanak érte! Áruld el neki, amit tudsz!

– Csak azt tudom, hogy a hozzád hasonlók nem érdemlik meg a levegőt, amit belélegeznek.

Bajan olyan arcot vágott, mintha megütötte volna.

– Én mindig kedves voltam hozzád. Nem vagyok szörnyeteg.

– Nem, csak egy olyan alak, aki tétlenül ücsörög, gratulálva magának saját tisztességéért, míg a szörnyeteg degeszre tömi magát. A szörnynek legalább van foga és gerince!

– Ez nem igazság!

Inej képtelen volt felfogni, hogyan lehet Bajan ennyire puhány. Még ebben a rémes pillanatban is képes volt az elismerését követelni.

– Ha még mindig hiszel az igazságban, akkor nagyon szerencsés életed volt. Most pedig tűnj el a szörnyeteg útjából, Bajan! Hadd essünk túl a dolgon! – A pengeorrú őr előrelépett; valami megcsillant a kezében. Inej megkereste a béke és nyugalom helyét a lelkében, azt a zugot, ami lehetővé tette, hogy átvészeljen egy teljes évet a Vadaskertben, egy kínnal és megaláztatással teli rettenetes esztendőt, megannyi ütlegekkel és még rosszabb gyötrelmekkel terhes napot. – Gyerünk! – sürgette az őrt, acélkemény hangon.

– Várj! – szólt Van Eck. Kutató tekintete Inejt vizslatta, mintha egy főkönyvet tanulmányozna, igyekezve megfejteni a számsorokat. Oldalra billentette a fejét, majd kiadta a parancsot. – Törd el mindkét lábát!

Inej érezte, ahogyan darabokra hullik a bátorsága. Vergődni kezdett az asztalon, megpróbált kiszabadulni fogvatartói markából.

– Ó! – mondta Van Eck. – Rögtön gondoltam.

A pengeorrú őr kiválasztott egy súlyos csövet.

– Nem – szólt rá Van Eck. – Nem akarom, hogy tiszta törés legyen. A kalapácsot használd! Zúzd szilánkokra a csontját! – Arcával egészen közel hajolt a lányéhoz, kék szeme ragyogón csillogott… Wylan szemével nézett Inejre, de teljességgel hiányzott belőle a fia kedvessége. – Sosem lesz magából újra egész ember, Ghafa kisasszony. Senki sem lesz képes meggyógyítani. Talán úgy is kiegyenlítheti majd a szerződését, ha aprópénzért koldul a Keleti Dongán, aztán minden este hason csúszva vánszoroghat haza a Deszkába, már ha Brekker továbbra is hajlandó lesz elszállásolni.

– Ne! – Inej valójában nem tudta, hogy Van Ecknek könyörög-e, vagy inkább saját magának. Képtelen volt eldönteni, hogy pillanatnyilag kit gyűlöl jobban.

Az őr kezébe vett egy acélkalapácsot.

Inej hasztalan dobálta magát az asztalon, teste verejtékben úszott. Megcsapta az orrát saját rémületének bűze.

– Ne! – ismételte. – Ne!

A pengeorrú őr megvizsgálta markában a kalapács súlyát. Van Eck bólintott. Az őr könnyed ívben felemelte a fegyvert.

Inej rémülten figyelte a kalapács útját, amint a tetőpontra ér, széles fején megcsillan a fény, akár a halott hold sápadt arcán. Hallani vélte a tábortűz ropogását, látta maga előtt az édesanyja szilvaszín szalagos hajfonatát.

– Kaz sosem fog cserélni, ha darabokra zúz! – sikoltotta hirtelen. A szavak valahonnan a lelke mélyéből törtek elő, hangja nyersen és védtelenül csengett. – Semmi hasznom nem veszi többé!

Van Eck feltartotta a kezét. A kalapács lecsapott.

Inej érezte, ahogyan súrolja a nadrágját, amikor a becsapódás ripityára törte az asztal lapját, egy hajszálnyira a lány lábszárától. Az asztal egész sarka beomlott az ütés erejétől.

A lábam, gondolta magában Inej, és kirázta a hideg. Ez a lábam lett volna. Fémes ízt érzett a szájában. Elharapta a nyelvét. Jóságos szentek, oltalmazzatok! Szentek, oltalmazzatok!

 

 

– Érdekes érvvel szolgál – jegyezte meg elgondolkodva Van Eck. Ujjával az ajkát ütögetve morfondírozott. – Gondolja át, kihez akar hűséges lenni, Ghafa kisasszony! Holnap éjszaka talán nem leszek ilyen kegyelmes.

Inej képtelen volt uralkodni a remegésén. Fel foglak koncolni, fogadkozott némán. Ki fogom vájni azt a szívnek csúfolt húscafatot a testedből! Kegyetlen gondolat volt, aljas és gonosz. Mégsem bírta kiverni a fejéből. Vajon a szentjei helyeselnének egy efféle tettet? Kiérdemelné vajon a megbocsátást, ha nem a túlélésért ölne, hanem a lelkében fortyogó gyűlölettől hajtva? Nem érdekel, gondolta végül, amíg az őrök levették reszkető, rángatódzó testét az asztalról. Életem hátralévő részét vezekléssel töltöm, ha ez azt jelenti, hogy megölhetem.

Áthurcolták a rozoga színház előcsarnokán, majd végig egy folyosón vissza a börtönébe, amiről most már tudta, hogy egy régi kellékraktár lehet. Újra megkötözték a kezét és a lábát.

Bajan előrelépett, hogy a szemét is bekösse.

– Sajnálom – suttogta. – Fogalmam sem volt, hogy…

– Kadema mehim.

Bajan összerezzent.

A szuli összetartó nép volt, végtelenül hűséges. Nem is tehettek másként egy olyan világban, ahol nem volt földjük, és ahol már olyan kevesen éltek. Inej foga vacogott, de kikényszerítette száján a szavakat:

– Számkivetett vagy. Ahogy te cserben hagytál engem, úgy fognak ők is cserben hagyni téged. – Ez volt a legszörnyűbb vád a szulik körében, ami lehetetlenné tette, hogy az embert tárt karokkal fogadják ősei a túlvilágon, és így a lelke örökké hontalanul kényszerül bolyongani.

Bajan arca holtsápadt lett.

– Nem hiszek neked.

– Majd hinni fogsz.

Bajan bekötötte a lány szemét. Inej hallotta az ajtó csukódását.

Az oldalára feküdt, csípője és válla a kemény padlóhoz nyomódott. Türelmesen várta, hogy elmúljon végre a reszketése.

A Vadaskertben töltött első napjaiban még bízott benne, hogy valaki hamarosan eljön érte. Megtalálja a családja. A törvény egy tisztes képviselője. Egy hős az édesanyja régi meséiből. Jöttek is férfiak, de nem megmenteni akarták, és a reménye szép lassan elkornyadt, akárcsak a levelek a perzselő napon, és csupán keserű beletörődés maradt a helyében.

Kaz mentette meg a reménytelenségből, és az életük azóta is megmentések sorozatából állt, többszörösen egymás adósaivá váltak, de sohasem hajtották be a tartozásukat, miközben újra és újra kisegítették a másikat a bajból. A sötétben fekve Inej hirtelen ráébredt, hogy minden kétsége ellenére is hisz még benne, hogy Kaz újra a segítségére sietve még egyszer kiszabadítja, hogy félreteszi a kapzsiságát és a démonjait. De már korántsem volt meggyőződve erről. Mert nem csupán a száján kiejtett szavak értelme fékezte meg Van Eck kezét, hanem a hangja mélyén csengő igazság. „Kaz sosem fog cserélni, ha darabokra zúz.” Inej képtelen volt úgy tenni, mintha csupán a józan stratégia vagy akár az állatias ösztön csalta volna szájára a szavakat. Mágikus erejük a meggyőződésből fakadt. Csúf varázslat.

„Holnap éjjel talán már nem leszek ilyen kegyelmes.” Vajon a mai este pusztán arra szolgált, hogy ráijesszen? Vagy Van Eck valóban visszatér, és véghez viszi a fenyegetéseit? Ha pedig Kaz tényleg eljön, vajon mennyi marad még Inejből?