17. Inej

Olyan volt, mintha a raktárnegyed éjszaka levedlette volna a bőrét, hogy új alakot öltsön. A keleti szélén lévő nyomornegyed tele volt élettel, miközben a körzet utcái senkiföldjévé váltak, csak az őrök álltak a helyükön, és a stadwatch katonái járőröztek.

Inej és Nyina kikötötték csónakjukat a negyed közepén húzódó széles, központi csatornánál, és végiglopakodtak a csendes rakparton. Ügyeltek rá, hogy közel húzódjanak a raktárakhoz, és távol maradjanak a vizet szegélyező utcai lámpáktól. Elhaladtak a lommal megpakolt uszályok és a hatalmas szállítóvályúk mellett, amikbe szenet halmoztak. Időnként megpillantottak néhány embert, akik lámpafény mellett dolgoztak, és rumos hordókat vagy pamutbálákat cipeltek. Az ilyen értékes árut nem hagyhatták őrizetlenül éjszakára. Amikor majdnem elértek az Édes-zátonyra, észrevettek két férfit, akik egy nagy kocsiról rakodtak le valamit, amit a csatorna mellé pakoltak le, és amit egyetlen kék fényű lámpa világított meg.

– Hullafény – suttogta Inej, és Nyina megborzongott. A csontfény, ami mélytengeri halak összetört csontvázából készült, zölden világított. Ám a hullafényhez más anyagot használtak, és kék fényének köszönhetően az emberek azonosítani tudták a hullaszállítók hajóit.

– Mit keresnek a hullaszállítók a raktárnegyedben?

– Az emberek nem szeretnek hullákat látni az utcán vagy a csatornákban. A raktárnegyed szinte teljesen kiürül éjszakánként, ezért ide hozzák a holttesteket. Műszakokban dolgoznak, és kerületről kerületre haladnak. Hajnalra eltűnnek, ahogyan a szállítmányuk is. – A Kaszás Bárkájára kerülnek, ahol elégetik őket.

– Miért nem építenek egy rendes temetőt? – kérdezte Nyina.

– Nincs neki hely. Régen beszéltek róla, hogy újra megnyitják a Fekete Fátylat, de amikor kitört a Királynő Udvarhölgye nevezetű pestis, abbamaradt a próbálkozás. Az emberek túlzottan tartanak a fertőzésektől. Ha az ember családja meg tudja fizetni, elküldik a holttestet egy Ketterdamon kívüli temetőbe vagy sírkertbe. Ha nem…

– Nincs gyász – mondta Nyina szomorúan.

Nincs gyász, nincs temetés. A „sok szerencsét” más szavakkal. Mégis több volt annál. Sötét kacsintás, amiért nem lesz drága temetés a magukfajta számára, nem lesz márványtábla a nevükkel, nem lesz mirtusz- és rózsakoszorú.

– Szögesdrót – jegyezte meg Nyina.

– Nem lesz baj. – A szögesdrótot arra találták ki, hogy az állatok ne szökjenek meg a karámból. A Kísértet számára nem jelent kihívást.

Nyina és Inej megfigyelésbe kezdett a raktár vaskos, vörös téglás fala mellett, és nem mozdultak. Az őrök rutinja nem változott. Ahogyan Kaz mondta, szinte pontosan tizenkét percbe került, hogy körbejárják a silók körüli kerítést. Amikor a járőrök a keleti oldalon vannak, Inejnek nagyjából hat perce lesz, hogy átkeljen a drótkötélen. Amikor átmennek a nyugati oldalra, a silók közötti dróton könnyen észrevennék, de a tetőn szinte láthatatlan lesz. A hat perc alatt Inej bejuttatja a zsizsiket a siló nyílásfedelébe, majd elvágja a kötelet. Ha hat percnél több időbe telik, egyszerűen megvárja, hogy az őrök újra elinduljanak. Ő nem fogja látni őket, de Nyinánál volt egy erős csontlámpa. Röviden felvillantja a zöld fényt, hogy jelezze Inejnek, mikor tiszta a terep.

– Tíz siló – mondta Inej. – Kilenc átkelés.

– Közelről sokkal magasabbnak tűnnek – mondta Nyina. – Készen állsz rá?

Inej nem tagadhatta, hogy az épületek félelmetesnek tűntek.

– Bármilyen magas is a hegy, a hegymászás ugyanaz.

– Ez technikailag nem igaz. Kellenek kötelek, csákányok…

– Ne légy már ennyire Matthias!

Nyina hüledezve a szája elé kapta a kezét.

– Kétszer annyi sütit eszem, hogy jóvátegyem.

Inej bölcsen bólogatott.

– Jó ajánlat.

Az őrség megint elindult az őrhelyről.

– Inej – mondta Nyina habozva –, tudnod kell, hogy a képességeim nem ugyanolyanok a parem óta. Ha összetűzésbe keverednénk…

– Ma nem lesz összetűzés. Úgy kelünk át, akár a szellemek. – Megszorította Nyina vállát. – És nem ismerek ádázabb harcost, különleges képességekkel vagy azok nélkül.

– De…

– Nyina, az őrök.

Az őrjárat eltűnt a szemük elől. Ha most nem cselekszenek, meg kell várniuk a következő kört, és akkor lemaradnak a tervhez képest.

– Rajta vagyok – mondta Nyina, és elindult az őrhely felé.

Pár lépéssel később át kellett kelnie az őrhely előtti, fényárban úszó terepen, és Nyina viselkedése teljesen megváltozott. Inej nem tudta megmagyarázni, mi történt pontosan, de a léptei óvatosabbak lettek, vállát kissé előregörnyesztette. Mintha összement volna. Már nem harcedzett grisa volt, hanem egy fiatal, ideges bevándorló, aki egy morzsányi kedvességet remél.

– Elnézést! – mondta Nyina, nevetségesen erős ravkai akcentussal.

Az őr feltartotta a fegyverét, de nem tűnt túlzottan idegesnek.

– Nem kellene itt lennie éjszaka.

Nyina motyogott valamit, és nagy zöld szemét a férfira emelte. Inejnek fogalma sem volt, hogy ilyen ártatlannak is tud tűnni.

– Tessék? – kérdezte az őr, és közelebb lépett.

Inej akcióba lendült. Meggyújtotta a Wylantől kapott kis világítóbomba hosszú kanócát, majd odasietett a kerítéshez, óvatosan kikerülve a fénykört, és csendesen mászni kezdett. Szinte pontosan az őr és Nyina háta mögött volt, majd fölöttük. Hallotta a hangjukat, miközben könnyedén átsiklott a szögesdrótok között.

– Én jövök munka, igen? – mondta Nyina. – Csinálni cukor.

– Nem is készítjük, csak itt tároljuk. Az egyik feldolgozóüzembe menjen!

– De kell munka. Én… én…

– Jaj, ne, ne sírjon! Jól van, jól van.

Inej visszatartotta a nevethetnékjét, és hangtalanul a földre huppant a kerítés másik oldalán. A kerítésen át látta az őrhely fekete falának támasztott homokzsákokat, amiket Kaz említett, és a háló sarkát, amit a fiú terve szerint használnia kellett volna.

– Az… ööö… pasija is munkát keres? – kérdezte az őr.

– Nekem nincs… hogy mondják? Pasim?

Az őrhely melletti kapu nem záródott belülről, így Inej könnyedén kinyitotta, és kissé nyitva is hagyta Nyina számára, majd a legközelebbi siló árnyékába sietett.

Hallotta, hogy Nyina elköszön, majd elsétál a megfigyelőhelyükkel szemközti irányba. Inej várt. Teltek-múltak a percek, és amikor már azt gondolta, a bomba hibás, hangos pukkanás hallatszott, és éles fény villant fel a raktárból, ahonnan az őrök után kémkedtek. Az őr újra előjött felemelt puskával, és tett pár lépést a raktár felé.

– Halló! – kiáltotta.

Nyina kisurrant a mögötte lévő árnyékból, és pár pillanattal később a kapun belül volt. Biztonságosan bezárta, és elindult a második siló felé, majd eltűnt a sötétben. Innen tud jelezni Inejnek, hol tart az őrjárat.

Az őr visszament a helyére, de hátrafelé sétált, hátha várja valami meglepetés a raktáron túl. Végül megfordult, és megrázta a kaput, hogy biztosan be van-e zárva, majd bement az őrhelyre.

Inej várta Nyina jelzését, majd felszaladt a siló oldalára erősített létrán. Egy emelet, két emelet, tíz. A karneválon a nagybátyja szórakoztatta a közönséget, míg felért. Még soha senki sem próbálkozott ilyesmivel, ilyen fiatalon pedig pláne nem! Csodálják meg a fejük fölött húzódó drótkötelet! Ekkor a reflektor megvilágította a sátor hosszában húzódó kötelet úgy, hogy a legfinomabb pókhálónak tűnjön. Uraim, fogják meg szívük hölgyének a kezét! Látják, milyen finom az ujjuk? Most pedig képzeljék el, hogy egy ilyen finom kötélen kell átsétálniuk! Ki merne ilyesmit tenni? Ki merne szembenézni a halállal?

Ekkor Inej a rúd tetejére állt csípőre tett kézzel, és azt kiáltotta:

– Majd én!

A nézőknek pedig elállt a lélegzetük.

Várjunk, ez nem lehet igaz! – mondta ilyenkor a nagybátyja. Egy kislány?

Ekkor a tömeg mindig megőrült. A nők elaléltak. Néha egy-két férfi megpróbálta leállítani a műsort.

Ma este nem volt tömeg, csak a szél, a hideg fém az ujja alatt, a fényesen ragyogó hold.

Inej felért a siló tetejére, és lenézett az alatta elterülő városra. Ketterdam aranylóan világított, a csatornákon lámpások araszoltak, gyertyák égtek az ablakokban, a boltok és tavernák pedig még mindig ki voltak világítva az esti üzlethez. Ki tudta venni a Tető csillogását, a Dongák színes lámpásait és mutatós égősorait. Van Eck vagyona pár nap alatt elillan, és ő megszabadul a Per Haskell-lel aláírt szerződésétől. Szabad lesz. Úgy élhet, ahogyan kedve tartja. Megbocsátást kereshet a bűneiért. Saját céljait követheti. Vajon hiányzik majd neki ez a hely? A város nyüzsgő tömege, amit olyan behatóan megismert, és valahogyan az otthonává vált? Biztos volt benne, hogy igen. Úgy döntött, hogy ma este a városának ad elő, Ketterdam polgárainak, még ha nem is tudják megtapsolni.

Habár minden erejét össze kellett szednie, sikerült meglazítania a siló fedelén lévő kereket, és kicsavarta. Belenyúlt a zsebébe, és kivette a kémiai zsizsiket tartalmazó üvegcsét. Wylan utasításait követve erősen megrázta, majd beleöntötte a tartalmát a silóba. Halk sistergés töltötte be a levegőt, és a cukor úgy mozgott, mintha valami élő dolog lenne alatta. Inej megborzongott. Hallott róla, hogy voltak munkások, akik az életüket vesztették a silókban: benn ragadtak, amikor a gabona, kukorica vagy cukor besüllyedt a lábuk alatt, és lassan megfulladtak. Lecsukta a fedelet, és erősen bezárta.

Majd lenyúlt a fémlétra legfelső fokára, és hozzáerősítette a mágneses kapcsot, amit Wylantől kapott. Úgy tűnt, jó erősen odatapadt. Egy gomb megnyomásával kiszabadult két mágneses vezetőhuzal, és halk csengéssel a silóra tapadt. Inej kivett egy íjpuskát és egy súlyos drótkötelet a táskájából, majd a drót egyik végét átfűzte a kapcson, biztonságosan megkötötte, aztán felerősítette a vezetőhuzalokat. A drótkötél másik fele egy mágneses kapocshoz csatlakozott, amit az íjpuskába töltött. Meghúzta a ravaszt. Az első lövés célt tévesztett, és vissza kellett csavarnia a drótot. A második lövés egy létrafokot talált el. Ám a harmadik lövéssel eltalálta a következő silót. Korábban is használtak hasonló felszerelést, de sohasem ekkora távolságon vagy ilyen magasban. Nem számított. A távolság, a veszély átalakul a drótkötélen, ahogyan ő is. A kötélen senkinek sem tartozott semmivel, nem volt múltja vagy jelene, az ég és a föld között lebegett.

Eljött az idő. A trapézt meg lehet tanulni, a drótkötélre azonban születni kell.

Inej édesanyja azt mesélte, hogy a tehetséges kötéltáncosok a Levegő Népének leszármazottai, valaha szárnyuk volt, és ezt a szárnyat a megfelelő megvilágításban még mindig meg lehet pillantani azokon az embereken, akikkel kegyesek voltak. Ezután Inej állandóan a hátát nézegette a tükörben, és az árnyékát fürkészte, hátha megpillantja saját szárnyát, nem véve tudomást unokatestvérei nevetéséről.

Amikor apja belefáradt az állandó nyaggatásába, megengedte, hogy elkezdjen mezítláb, alacsony kötélen gyakorolni, így megérezze, milyen előre-hátra sétálni, és középen tartani az egyensúlyt. Inej halálra unta magát, de kötelességtudóan végigcsinálta a gyakorlatokat minden egyes nap, tesztelte az erejét, kipróbálta a bőrcipőt, amellyel a keményebb, kevésbé barátságos drótkötélen is talált fogást. Amikor az apja nem figyelt, átment kézenállásba, és mire visszafordult, ebben a pozícióban haladt tovább a kötélen. Édesapja beleegyezett, hogy kipróbálhasson egy igazi drótkötelet, amit immár pár centivel magasabbra emeltek, és Inej mindig újabb trükköket tanult: megtanult cigánykereket hányni, szaltózni és vizeskorsóval egyensúlyozni a fején. Megismerkedett a vékony, rugalmas rúddal, aminek a segítségével nagyobb magasságokban is megőrizheti az egyensúlyát.

Egyik délután nagybátyja és unokatestvérei egy új mutatványon dolgoztak. Az volt a terv, hogy Hanzi talicskában tolja át Ashát a drótkötélen. Meleg nap volt, ezért úgy döntöttek, hogy ebédszünetben úsznak egyet a folyóban. Inej, aki egyedül maradt a csendes táborban, felmászott az egyik póznára, amit felállítottak. Ügyelt rá, hogy háttal legyen a napnak, így világosan láthassa a kötelet.

A magasban a világ önmaga tükörképévé vált, alakzatai eltörpültek, árnyai megnyúltak, formái ismerősek voltak, mégis bizonytalanok, és Inej rátette balettcipős lábát a drótkötélre, majd hirtelen elbizonytalanodott. Habár hetek óta félelem nélkül ment végig ugyanilyen vastag kötélen, ez most sokkal vékonyabbnak tűnt, mintha ebben a tükörképvilágban más szabályoknak engedelmeskedne. Amikor bekopog a félelem, valami biztosan történni fog.

Inej mély levegőt vett, medencéjét maga alá forgatta, és kilépett a kötélre. Alatta a fű hullámzó tengernek tűnt. Érezte, hogy testsúlya megbillen és balra dől, érezte, hogy húzza a föld, és a gravitáció készen áll, hogy egyesítse a lenti árnyékkal.

Izmai megfeszültek, behajlította a térdét, és elmúlt a pillanat, majd csak ő maradt, és a kötél. Már félúton járt, amikor észrevette, hogy nézik. Kitágította a látókörét, de megtartotta a fókuszt. Inej sohasem felejti el, milyen arcot vágott apja, amikor visszatért a folyóról a nagybátyjával és unokatestvéreivel. Fejét hátraszegte, szája tátva maradt, és anyja is kijött a kocsiból, és szívére szorította a kezét. Meg sem mukkantak, nehogy kibillentsék a koncentrációból. Ők voltak az első közönsége, akik megnémultak félelmükben, ami számára tömjénezésnek tetszett.

Miután lemászott, anyja egy óráig ölelgette és felváltva kiabált vele. Apja komoly maradt, de Inej észrevette, milyen büszke a tekintete, unokatestvérei pedig milyen nehezteléssel teli csodálattal néznek rá.

Később az egyikük félrehívta, és megkérdezte:

– Hogy tudsz ilyen bátran sétálni a kötélen?

– Ez csak séta – felelte vállat rándítva.

Ez azonban nem volt igaz. Többet jelentett egyszerű sétánál. Amikor mások sétáltak a kötélen, küzdöttek vele: a széllel, a magassággal, a távolsággal. Amikor azonban Inej lépkedett a drótkötélen, teljesen elemében volt. Érezte a lejtését és a húzását. A kötél egy bolygó volt, Inej pedig a holdja. Rejlett benne egy olyan könnyedség, amit a trapézon nem érzett, ahol magával ragadta a lendület. Imádta a nyugalmat, amit a drótkötél nyújtott, és ezt senki más nem értette rajta kívül.

Csak egyszer esett le, azért is a hálót hibáztatta. Azért szerelték fel, mert Hanzi bevett egy egykerekű biciklit a mutatványába. Az egyik pillanatban Inej még a kötélen volt, a másikban már nem. Alig volt ideje felfogni, mi történik, mielőtt a hálóban landolt, majd onnan a földre pattant. Némileg meglepődött, milyen kemény a föld, hogy nem lágyul meg vagy hajlik be az ő kedvéért. Két bordája eltört, és egy lúdtojás nagyságú púp nőtt a fejére.

– Jó jel, hogy ilyen nagy – motyogta apja. – Azt jelenti, hogy az agyában nincs vér.

Amint Inej megszabadult a kötéseitől, azonnal visszatért a drótkötélre. Soha többé nem dolgozott hálóval. Tudta, hogy gondatlanná teszi. Most azonban, amint lenézett, beismerte, hogy jól jött volna egy kis bizonyosság. A holdfény megvilágította a lenti macskakövet, amitől úgy festett, mintha valami egzotikus gyümölcs fekete magjai lennének. Az őrhely mögé rejtett háló azonban felesleges, ha csak Nyina tartja, és Kaz eredeti tervével ellentétben az új tervben nem szerepelt, hogy egy jól látható alak hálót tart. Így Inej úgy sétál végig a kötélen, ahogyan mindig is: semmi sem fogja meg, ha leesik, és láthatatlan szárnya tartja a magasban.

Inej kicsúsztatta az egyensúlyozó rudat mellényének hurkából, és egy kattanással kinyitotta a teljes hosszára. Felmérte súlyát a kezében, és kinyújtóztatta lábujját a balettcipőben. Bőrcipő volt, a Zirkoa Cirkuszból lopták az ő kérésére. Sima talpa nem tapadt annyira, mint szeretett gumitalpú cipője, de ebben könnyebb volt elindulni.

Nyina végre jelzett: röviden felvillant a zöld fény.

Inej rálépett a kötélre. A szél azonnal belekapott, mire nagy levegőt vett. Érezte a szellő kitartó húzását, és a rugalmas rudat használta, hogy alacsonyabbra helyezze súlypontját.

Térdét egyszer behajlította. Szerencsére a kötél szilárdan tartott. Rendületlenül haladt, és talpa alatt érezte a kötél keménységét. A drótkötél minden egyes lépésnél behajlott kissé, mintha szeretne megszabadulni az őt markoló lábujjaktól.

A levegő melegnek tetszett. Cukor- és melaszillata volt. Inej kapucnija lecsúszott, és érezte, hogy néhány hajszál kiszabadul a fonataiból, és megcsiklandozza az arcát. A kötélre fókuszált, a gyerekként megtapasztalt rokonságérzésre, mintha a drótkötél is annyira ragaszkodna hozzá, amennyire ő ragaszkodik a kötélhez, és befogadná ebbe a tükörképvilágba, erre a titkos helyre, amit egyedül Inej ismer. Pár pillanat alatt elérte a csendes siló tetejét.

Rálépett, összecsukta az egyensúlyozó rudat, és visszatette hevederébe. Ivott egy korty vizet a zsebében lapuló flaskából, és egy pillanatra kinyújtóztatta tagjait. Kinyitotta a fedelet, és bedobta a zsizsiket. Megint hallotta a sistergést, és orrát betöltötte az égett cukor illata. Ez alkalommal erősebb volt, akár egy édes és sűrű parfümfelhő.

Hirtelen újra a Vadaskertben találta magát, és egy erős, parancsoló kéz markolta a csuklóját. Inej kifejlesztette a képességet, hogy előre lássa, amikor egy emlék megrohanja, és fel tudjon készülni rá, de ez alkalommal nem állt készen. Ez az emlék erőteljesebb hatást gyakorolt rá, mint a szél a drótkötélen, és elméje elkalandozott. Habár a vaníliaszag volt a legerősebb, a fokhagymát is kiérezte. A selyem úgy csúszkált a bőrén, mintha ágya egy élőlény lenne.

Inej nem emlékezett mindenre. Amint a Vadaskertben töltött éjszakák összemosódtak, egyre inkább érzéketlenné tudott válni, és el tudott tűnni, így szinte nem is érdekelte, mit tesznek a testtel, amit hátrahagyott. Kiderült, hogy a férfiak, akik odamennek, sohasem vizsgálják meg közelebbről a dolgokat, sohasem tesznek fel sok kérdést. Illúziót akartak, és mindent hajlandóak voltak figyelmen kívül hagyni, hogy fenntartsák a látszatot. A könnyek persze meg voltak tiltva. Tante Heleen először pálcával, majd bottal verte, majd addig szorította a torkát, míg el nem ájult. Legközelebb Inej félelme nagyobb volt, mint a bánata.

Inej megtanult mosolyogni, suttogni, kidomborítani a mellkasát, és olyan hangokat kiadni, amiket Tante Heleen ügyfelei elvártak. Még mindig sírt, de könnyek nélkül. Könnyei kitöltötték benne az űrt, a szomorúság kútját, amibe minden éjjel alámerült, akárcsak egy kő. A Vadaskert az egyik legdrágább bordélyház volt a Hordóban, de az ügyfelek nem voltak kedvesebbek, mint akik a filléres házakat és a sikátorokban dolgozó lányokat látogatták. Ha egy férfi ennyi pénzt költ, mondta a kaeli lány, Caera, abban a hitben él, hogy bármit megtehet, amit csak akar.

Jöttek fiatal és öreg, jóképű és csúnya férfiak is. Volt egy férfi, aki üvöltött és megverte, amikor nem tudott teljesíteni. Egy másik úgy akart tenni, mintha a nászéjszakájuk lenne, és azt kellett mondania neki, hogy szereti. Az egyiknek olyan éles foga volt, mint egy macskának, és véresre harapdálta a mellét. Tante Heleen kifizettette vele a véres lepedőt és azokat a napokat, amíg Inej nem tudta teljesíteni a szerződését. De nem ő volt a legrosszabb. A legrosszabb az a ravkai férfi volt, aki a szalonban választotta ki, a férfi, aki vaníliaszagot árasztott. Amikor visszaértek Inej szobájába, amit lila selyem díszített, és tömjénillat töltött be, a férfi megszólalt:

– Egyszer már találkoztunk.

Inej felnevetett, hiszen azt gondolta, hogy ez is a szerepjáték része, és töltött neki bort egy aranykancsóból.

– Nem hiszem.

– Évekkel ezelőtt történt, egy Karjeva melletti karneválon.

A bor kilöttyent a pohárból.

– Biztosan összekever valakivel.

– Nem – tiltakozott a férfi, mohón, mint egy kisfiú. – Biztos vagyok benne. Láttam a családod előadását. Kimenőn voltam a katonaságból. Nem lehettél több tízévesnél, csenevész egy kislány voltál, de félelem nélkül mentél végig a drótkötélen. Rózsákkal díszített hajpántot viseltél. Egyszer aztán megbotlottál. Elveszítetted az egyensúlyodat, a hajdíszedből pedig elkezdtek hullani a szirmok, és egyre csak hullottak. – Ujjával úgy csinált, mintha esne a hó. – A nézőknek tátva maradt a szája, ahogy nekem is. Másnap este is elmentem megnézni, és ugyanaz történt. Habár tudtam, hogy a mutatvány része, éreztem, hogy felgyorsul a szívem, amíg vissza nem nyerted az egyensúlyodat.

Inej próbálta megállítani keze remegését. A rózsafejdísz anyja ötlete volt. „Úgy szaladsz azon a kötélen, meja, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne. El fogják hinni, hogy veszélyben vagy, még ha nem is igaz.”

Ez volt Inej legrosszabb éjszakája a Vadaskertben, mert amikor a vaníliaszagú férfi elkezdte a nyakát csókolni és kihámozni a selyemruhájából, nem tudta maga mögött hagyni a testét. Ez az emlék valahogyan összekötötte a múltját és a jelenét, és odaszögezte a férfi alá. Sírt, de úgy tűnt, az ügyfél nem bánja.

Inej hallotta a cukor sistergését, amint a zsizsikek munkához láttak. Arra kényszerítette magát, hogy a hangra összpontosítson, és mély levegőt vegyen a torkát szorító gombóc ellenére is.

„Páncél nélkül leszek a tiéd.” Ezek voltak a szavai, amiket Kaznak mondott a Ferolind fedélzetén. Kétségbeesetten szeretett volna egy jelet, hogy a fiú megnyílik neki, hogy többek lesznek egymásnak, mint két óvatos teremtés, akiket a világgal szembeni bizalmatlanságuk köt össze. De mi történt volna, ha aznap éjjel beszél? Ha önkéntesen felajánlja neki szíve egy részét? Mi lett volna, ha odamegy hozzá, leteszi a kesztyűjét, magához vonja, és szájon csókolja? Vajon Inej közelebb húzta volna? Visszacsókolja? Vajon önmaga tudott volna maradni egy ilyen pillanatban, vagy otthagyja a testét, és eltűnik? Vajon csak egy báb maradt volna a fiú kezében, egy lány, aki soha többé nem lehet teljes egész?

Nem számított. Kaz nem beszélt, és talán így volt a legjobb mindkettőjüknek. Ép fegyverzettel folytathatják az életüket. Inej elhajózik, Kaznak pedig megmarad a városa.

A lány becsukta a fedelet, és mélyen beszívta a szénszagú levegőt, majd a tönkretett cukor édes illatát érezve köhögés tört rá. Azután egyszeriben megingott, amikor érezte, ahogyan egy kéz megragadja a tarkóját, és előretaszítja.

Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát, majd beszippantja a siló tátongó szája.