26. Kaz

Kaz mintha órákig ült volna abban a székben a kérdéseikre válaszolgatva, amíg minden részlet ki nem kristályosodott. Lelki szemei előtt látta a terv végleges formáját, az odáig vezető lépéseket, de látta a bukás vagy lelepleződés végtelen lehetőségeit is. Őrült, szörnyűséges egy terv volt, és annak is kellett lennie, hogy sikerrel járhassanak.

Johannus Rietveld. Féligazság. Johannus Rietveld valójában sohasem létezett, Kaz évekkel ezelőtt Jordie második keresztnevét és közös vezetéknevüket használta fel, hogy létrehozza a gazda személyazonosságát.

Maga sem volt biztos benne, miért is vette meg a birtokot, ahol felnőtt, vagy miért üzletelt, és miért tett szert ingatlanokra a Rietveld név alatt. Vajon Johannus Rietveld volna az ő Jakob Hertzoonja? Egy olyan tiszteletre méltó identitás, mint amilyet Pekka Rollins alkotott meg, hogy könnyebben csalhassa be a hiszékeny galambocskákat a kalickájába? Vagy talán így akarta feltámasztani a rég elvesztett családját? Számít egyáltalán? Johannus Rietveld papíron és banki nyilvántartásokban nagyon is létezett, és Colm Fahey tökéletes volt a szerepre.

Amikor végre feloszlott a megbeszélés, a kávéja már régen kihűlt, és az óra is lassan delet ütött. Az ablakokon beszűrődő éles fénnyel mit sem törődve mindnyájan pár órára nyugovóra tértek. Kaz képtelen volt lehunyni a szemét. Mi nem állunk meg. Egész teste sajgott a kimerültségtől. A lába abbahagyta a lüktetést, mostanra pedig szétáradt benne a fájdalom.

Pontosan tudta, milyen átkozottul ostobán viselkedik, és milyen kevés esélye van visszatérni a Deszkából. Kaz élete fortélyok és megtévesztések sorozatából állt. Mi értelme egyenesen szembenézni a problémákkal, ha más irányból is meg lehet őket közelíteni? Minden útra nyílik egy oldalsó ösvény, és Kaz mestere volt a mellékutak feltérképezésének. Ám most arra készült, hogy nyílegyenesen masírozzon előre, akárcsak egy eke elé fogott ökör. Nagy eséllyel félholtra verve végzi, és a saját vérébe fagyva vonszolják át a Hordón egészen Pekka Rollins küszöbéig. De hát csapdába kerültek, és ha a fogaival kell is lemarcangolnia a saját lábát ahhoz, hogy kikeveredjenek belőle, nos, akkor így fog tenni.

Legelőször Inejt akarta megkeresni. A lány a lakosztály pazar fehér és arany fürdőszobájának pipereasztalánál ült, és éppen friss kötéseket vágott az összegyűjtött törülközőkből.

Kaz elhaladt mellette, levette a kabátját, majd a fürdőkád melletti mosdókagylóra dobta.

– A segítségedre van szükségem. Ki kell dolgoznunk egy útvonalat a Deszkához.

– Én is veled tartok.

– Tudod jól, hogy egyedül kell szembenéznem velük – válaszolta Kaz. – Keresni fogják a gyenge pontjaimat, Kísértet. – Megnyitotta a csapot, és pár keserves nyikorgás után forró víz kezdett ömleni a mosdókagylóba. Talán amikor már úszik a krugéban, bevezetteti a forró vizet a Deszkába. – Viszont nem tudom az utcaszintről megközelíteni a helyet.

– Sehogyan sem kellene megközelítened.

Kaz levette a kesztyűjét, vízbe merítette a kezét, és megmosta az arcát, majd végigszántott ujjaival a haján.

– Vagy elmagyarázod nekem a legkönnyebb utat, vagy egyedül is odatalálok.

Inej is tudta, hogy szívesebben menne gyalog, mint háztetőről háztetőre mászva. A pokolba is, legszívesebben hintón érkezne, de ha csak megpróbál keresztüljutni a Hordó utcáin, még azelőtt elfogják, hogy a Deszka közelébe érhetne. Különben is, ha sikerre akarja vinni a tervet, nagy szüksége lesz rá, hogy a magasból közelítse meg a helyszínt.

Belekotort a kabátzsebébe, és elővette a Ketterdamot ábrázoló térképet, amit a lakosztály szalonjában talált. Korántsem volt olyan részletes, mint amennyire szerette volna, de saját jól kidolgozott térképeik a Fekete Fátyol-szigeten maradtak.

Kiterítették a mosdókagyló mellé, majd munkához is láttak: Inej egyenes vonallal összekötötte a háztetőket, és szép sorjában megmutatta, hol a legérdemesebb átkelni a csatornákon.

Az egyik átkelőnél a térképre bökött.

– Erre gyorsabb, de meredekebb.

– A hosszabb úton megyek – jelentette ki Kaz. Teljesen a rá váró küzdelemnek és az észrevétlen odajutásnak kívánta szentelni a figyelmét, nem akart foglalkozni egy esetleges nyaktöréssel.

Miután sikerült emlékezetébe vésnie az útvonalat, összehajtotta és eltette a térképet, majd újabb papírt húzott elő a zsebéből, rajta a Gemensbank halványzöld pecsétjével. Átnyújtotta a lánynak.

– Mi ez? – kérdezte Inej a papírlapot fürkészve. – Csak nem… – Ujjaival óvatosan végigsimított a szavakon, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban nyomtalanul eltűnhetnek. – A szerződésem – suttogta.

– Nem akarom, hogy bármivel is tartozz Per Haskellnek. Vagy nekem. – Újabb féligazság. Kaz gondolatban ezer és egy módot kiötlött már, miként tudná magához láncolni a lányt, hogy a városban tartsa. Inej azonban elég időt töltött már adósságok és kötelezettségek fogságában, és mindkettőjüknek az lett volna a legjobb, ha elhagyja a várost.

– De hogyan? – kérdezte. – A pénz…

– El van intézve. – Mindenét pénzzé tette. Az utolsó tisztességtelenül szerzett fillérig minden megtakarítását felhasználta. Inej a mellkasához, éppen a szívére szorította a borítékot.

– Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg.

– Pedig biztos vagyok benne, hogy van egy-két bölcs szuli mondás efféle alkalomra is.

– Nem születtek még szavak egy ilyen alkalomra.

– Ha akasztófán végzem, emlékezz meg a jó szívemről a hullám fölött – mondta Kaz. – Várj, míg hatot üt az óra. Ha addig nem térek vissza, próbálj meg mindenkit kijuttatni a városból.

– Kaz…

– A Varjú Klub mögötti falban találsz egy megfakult téglát. Húszezer kruge rejtőzik mögötte. Nem sok, de elég lesz, hogy lefizess egypár stadwatchkatonát. – Tisztában volt vele, hogy vajmi kevés esélyük lesz, és hogy ez kizárólag a saját hibája. – Egyedül több esélyed lenne… Még több, ha már most elindulnál.

Inej összehúzta a szemét.

– Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam. A barátaimról van szó! Nem megyek sehová.

– Mesélj nekem Dunyásáról! – kérte Kaz.

– Kiváló fegyverei vannak. – Inej felvette az ollót a pipereasztalról, és ismét nekiállt csíkokra vágni a törülközőt. – Azt hiszem, talán ő az árnyékom.

– Meglehetősen szilárd kis árnyék, ha késekkel dobálózik.

– A szulik úgy tartják, hogy amikor helytelenül cselekszünk, életre kel az árnyékunk. Minden bűnünk egyre erősebbé és erősebbé teszi, míg végül túlnő rajtunk.

– Ha ez igaz lenne, Ketterdam nem látná a napot az árnyékomtól.

– Lehet. – Inej Kazra emelte sötét tekintetét. – Vagy talán te vagy valaki másnak az árnyéka.

– Pekkára gondolsz?

– Mi történik, ha visszatérsz a Deszkából? Mihez kezdünk, ha minden terv szerint megy az árverésen, és tényleg sikerül ez a bravúr?

– Akkor alattad a hajód, és előtted a jövőd.

– Veled mi lesz?

– Mindent elpusztítok, ami az utamba kerül, ameddig a szerencsém kitart. Új birodalmat építek a zsákmányunkból.

– És aztán?

– Ki tudja? Talán azt is porig égetem.

– Ettől leszel más, mint Rollins? Hogy semmit sem hagysz magad után?

– Nem vagyok Pekka Rollins, sem pedig az árnyéka! Nem adok el lányokat a bordélyokba. Nem fosztok ki ártatlan gyerekeket!

– Csak nézd meg a Varjú Klubot, Kaz! – Inej hangja gyengéd volt, türelmes… Miért akart Kaz mégis lángra lobbantani valamit, bármit a hallatán? – Az a sok szélhámosság, kártyaparti és lopás, ami a jóváhagyásoddal futott… Megérdemelte a sorsát minden férfi és nő, aki ott vált szerencsétlenné vagy nincstelenné?

– Sohasem azt kapjuk az élettől, amit megérdemlünk, Inej. Ha…

– A bátyád azt kapta, amit megérdemelt?

– Nem! – De a tagadás üresen és erőtlenül csengett.

Miért szólította Jespert Jordie nevén? Amikor Kaz visszagondolt a múltra, annak a kisfiúnak a szemén át látta a bátyját, aki ő volt akkor: bátornak, okosnak, tévedhetetlennek, egy kereskedő ruhájába bújt sárkány által legyőzött hős lovagnak. De vajon minek látná most? Célpontnak? Csak egy újabb csapdába csalható ostoba palimadárnak? Kezével a mosdókagylóra támaszkodott. Már nem érzett magában haragot. Csak a kimerültség maradt.

– Ostobák voltunk.

– Gyerekek voltatok. Nem volt mellettetek senki, hogy megvédjen?

– Melletted volt bárki, hogy megvédjen?

– Édesapám. És anyám. Bármit megtettek volna, hogy ne raboljanak el.

– És le is mészárolták volna őket a rabszolga-kereskedők.

– Akkor azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt nem kellett látnom.

Hogyan képes Inej még mindig így tekinteni a világra?

– Tizennégy évesen eladtak egy bordélyházba, és még így is szerencsésnek tartod magad.

– Hiszek abban, hogy szerettek a szüleim. Most is szeretnek. – Kaz a tükörben látta, ahogyan Inej lassan közelebb lép. Fekete haja tintapacának látszott a fal hófehér csempéihez képest. A lány megállt mögötte. – Te megvédtél engem, Kaz.

– A véres kötéseid másról árulkodnak.

Inej lepillantott. A vállát borító kötésen vörösen terjengő vérfolt virított. Esetlenül megrántotta a törülközőcsíkot.

– Nyinára lesz szükségem, hogy ezt kicserélje.

– Én segíthetnék neked – ajánlotta fel Kaz. Önkéntelenül csúsztak ki száján a szavak, pedig csak el akarta engedni a lányt.

Inej tekintete hirtelen találkozott az övével a tükörben, gyanakvón, mint aki éppen az ellenfelét méri fel. „Én segíthetnék neked.” Ezek voltak Inej első szavai Kazhoz, a Vadaskert szalonjában állva, lila selyemruhájában, két szeme szénnel keretezve. A lány valóban segített neki, és kis híján el is pusztította. Talán jobb volna hagyni, hogy befejezze, amit elkezdett.

Kaz hallotta a csap csöpögését, a vízcseppek egyenetlen ütemben verődtek a mosdókagylóhoz. Nem volt benne biztos, valójában mit is szeretne hallani. Mondd meg neki, hogy tűnjön el! – unszolta egy belső hang. Könyörögj, hogy maradjon!

Inej nem szólalt meg. Helyette fogta a kötszereket és az ollót a pipereasztalról, a mosdókagyló mellé tette őket, majd tenyerét a pultra fektetve könnyedén feltornázta magát, és felült.

Így már szemtől szemben voltak. Kaz tett egy lépést a lány felé, majd hirtelen megtorpant, mintha sóbálvánnyá vált volna. Képtelen rá. A kettőjük közti távolság semmiségnek érződött. Ugyanakkor mintha szakadék tátongott volna közöttük.

Inej az ollóért nyúlt – szokása szerint kecses és könnyed mozdulattal, mintha csak víz mélyén lebegne –, majd a fogantyújával előre Kaz felé nyújtotta. Az olló hűvösen simult a kezébe, a fém merev volt, és megnyugtató. Kaz óvatosan Inej két térde közé lépett.

– Hol kezdjük? – kérdezte Inej. A kagylóból felszálló gőz begöndörítette az arcát keretező hajfürtöket.

Vajon mégis képes rá?

Kaz nem bízott magában annyira, hogy megszólaljon, így csak Inej jobb alkarja felé biccentett. Kesztyűje a mosdókagyló másik oldalán hevert; fekete színe éles kontrasztban állt az arany erezetű márvány tisztaságával. Akárcsak egy döglött állat teteme. Az ollóra összpontosított, a markában tartott hideg fémre, ami egy kicsit sem hasonlított a bőrre. Remegő kézzel ezt nem tudná végrehajtani.

Meg tudom csinálni! – győzködte magát Kaz. Semmiben sem különbözik attól, mint amikor valakire fegyvert kell rántani. Az erőszak egyszerű.

A pengét óvatosan az Inej karját borító kötés alá csúsztatta. A törülköző vastagabb volt a géznél, de az éles olló könnyedén átszelte. Egyetlen nyisszantás, és a kötés máris lehullott, feltárva a mély, szúrt sebet. Kaz félredobta az anyagot.

Kezébe vett egy tiszta törülközőcsíkot, majd egy pillanatig mozdulatlanul állt, megacélozva az akaratát.

Inej felemelte a karját, Kaz pedig óvatosan átkötötte és körbetekerte a tiszta szövettel. Ujjai véletlenül a lány bőréhez értek, és mintha egyszeriben villám sújtotta volna, megbénult, lába földbe gyökerezett.

A szívének nem volna szabad ilyen hangot kiadnia. Talán sohasem jut el a Deszkába, talán ez lesz a veszte. Akaratát megfeszítve erőt vett az ujjain. Egy csomó, kettő, és már kész is.

Kaz mély lélegzetet vett. Tudta jól, hogy most a lány vállán lévő kötést kellene kicserélnie, de arra még nem állt készen, így a bal karja felé biccentett. A kötést jól rögzítették, és még teljesen tiszta volt, de Inej nem akadékoskodott, csak feléje nyújtotta az alkarját.

Ezúttal egy kissé könnyebben ment a művelet. Kaz lassan és módszeresen dolgozott: olló, kötés, egy röpke elmélkedés. Ám akkor a feladat egyszerre elkészült.

Egyikük sem szólt egy szót sem, elmerülve a csend örvényében, érintés nélkül, miközben Inej két térde közrefogta Kazt. A lány sötét szeme tágra nyílt, két elveszett bolygó, két fekete hold.

A vállát borító kötés kétszer volt körbetekerve a karján, egészen közel az ízülethez megkötve. Kaz egy kissé közelebb hajolt, de az esetlen szög miatt nem tudta egyszerűen beékelni az ollót a kötés alá, fel kellett volna emelnie az anyag szélét.

Ne! A helyiség világossága hirtelen elvakította. Mintha egy vasmarok szorította volna össze a mellkasát. Hagyd abba!

Összeszorította két ujját, és a kötés alá csúsztatta.

Minden porcikájában megborzongott. Hideg víz mosta a lábát. Teste elzsibbadt, mégis érezte fivére rothadó húsának nyirkos ruganyosságát. Csak a szégyen emészti fel egészben az embert. Fuldoklott. Fuldoklott a ketterdami kikötő vizében.

Tekintete elhomályosult.

– Nekem sem könnyű. – Inej hangja halkan és higgadtan csengett; ugyanaz a hang, ami egyszer már visszavezette Kazt a pokolból. – Még most is, ha egy fiú rám mosolyog az utcán, vagy Jesper átkarolja a derekam, úgy érzem, eltűnök a föld színéről. – A szoba megbillent. Kaz a lány hangjába kapaszkodott. – Rettegek, hogy egyszer összefutok az egyik klienssel… Az én egyik kliensemmel az utcán. Sokáig mindenhol az ő arcukat véltem felfedezni. Mégis sokszor úgy érzem, hogy nem az volt a legrosszabb, amit azok a férfiak műveltek velem.

Kaz látása ismét kitisztult. A víz visszahúzódott. Újra egy szálloda fürdőszobájában állt, ujjait Inej vállához szorítva, és érezte a lány bőre alatt feszülő finom izmokat. A torkánál rejlő lágy üregben vadul lüktetett a vér. Észrevette, hogy Inej lehunyta a szemét, fekete pillái az arcán pihentek. Mintha csak a remegésére válaszolt volna, Inej még nyugodtabbá vált. Kaz tudta, hogy valamit mondania kellene, de nem jött ki szó a száján.

– Tante Heleen nem volt mindig kegyetlen – folytatta Inej. – Egyszer megölelt, magához szorított, máskor pedig úgy belénk csípett, hogy felsértette a bőrünket. Sosem tudhattuk, puszi vagy pofon vár-e legközelebb. Egyik nap én voltam a kis kedvenc, másnap pedig az irodájába hívatott, hogy közölje a hírt, miszerint eladott egy csoport férfinak, akivel az utcán találkozott. Könyörgésre kényszerített, hogy megtartson. – Inej száján halk hang szökött ki, majdnem egy kacaj. – Amikor Nyina először megölelt, összerándultam. – Kinyitotta a szemét, és tekintetük találkozott. Kaz hallotta a csap csöpögését, látta a lány hajtekercséből kicsúszott fonatot a vállán tekeregve. – Folytasd! – suttogta Inej, mintha csak arra kérné, hogy egy történetet folytasson.

Kaz nem volt biztos benne, hogy képes rá, de ha Inej képes volt ezeket a szavakat kiejteni a szoba visszhangzó csendjében, akkor legalábbis meg kell próbálnia.

Óvatosan felvette az ollót. Megemelte a kötést, kicsiny rést képezve; egyszerre érzett megbánást és megkönnyebbülést, amint ujjai elszakadtak a lány bőrétől. Átvágta a kötést. Inej testének melege lázként égette az ujjait. Az elhasznált kötés lehullott.

Kaz egy újabb hosszú törülközőcsíkot vett fel a jobb kezébe. Közelebb kellett hajolnia, hogy körbe tudja tekerni. Már nagyon közel került. Elméjébe vésődött Inej fülkagylójának formája, a mögé simított tincs és a vér lüktetése a torkában. Életben van, életben, életben…

Nekem sem könnyű.

Még egyszer körbetekerte a lány vállán a kötést. Épphogy csak hozzáért. Csupán amennyire szükséges volt. A vállához, a kulcscsontjához, egyszer a térdéhez. A víz emelkedett körülötte.

Rögzítette a kötést. Lépj hátra! Nem lépett hátra. Mozdulatlanul állt, hallgatva a saját lélegzetét, Inejét, kettejük ritmusát, egyedül az üres fürdőszobában.

Elfogta a rosszullét, érezte a késztetést, hogy meneküljön, és a késztetést valami másra is. Kaz azt hitte, hogy bensőségesen ismeri már a fájdalom nyelvét, de ez a sajgás új volt. Fájt ilyen közel állnia, szinte a lány karjában. Nekem sem könnyű. Mindazok után, amit Inej elszenvedett, Kaz volt a gyenge. Inej azonban sohasem fogja megtudni, milyen érzés volt látnia, ahogyan Nyina magához húzza, figyelni, ahogyan Jesper belekarol, vagy milyen érzés kapualjnak vagy a falnak támaszkodni, és tudni, hogy sohasem léphet közelebb. De most itt vagyok, gondolta mohó vadsággal. A karjában hordozta Inejt, mellette harcolt, egész éjjeleket töltöttek együtt hason fekve, távcsővel figyelve valamiféle raktárépületet vagy egy kereskedő palotáját. Ez most teljesen más volt. Kaz émelygett és meg volt rémülve, teste verejtékben úszott, de itt volt. Figyelte a lány pulzusát, élő szívének tanújelét, egy ütemre dobbant saját nyugtalan szívével. Látta a barna bőrön megcsillanó verejtéket a lány nyakának hajlatában. Meg akarta… Akarta.

Mielőtt felfoghatta volna, mit is tesz, lejjebb hajtotta a fejét. Inej lélegzete elakadt. Kaz ajka kis híján súrolta a lány melegséget sugárzó bőrét a nyaka és a válla között. Kaz várt. Mondd, hogy hagyjam abba! Lökj el magadtól!

Inej kifújta a levegőt.

– Folytasd! – ismételte meg. Be kell fejezni a történetet.

Egy apró mozdulat, és ajka a lány bőrét súrolta – meleg, sima, verejtékcseppek gyöngyöztek rajta. Kazt átjárta a vágy, ezernyi ábrándkép kavargott a fejében, amiket magában felhalmozott, de még elképzelni is alig mert: Inej sötét haja leomlik a fonatból kiszabadulva, keze a lány karcsú derekára simul, Inej ajka szétnyílik, Kaz nevét suttogja.

Lelki szemei előtt látta mindezt, majd a képek hirtelen eltűntek. Ismét az öbölben fuldoklott. Inej karjai egy hullához tartoztak. Szeme élettelenül meredt előre. Undor és sóvárgás kavargott Kaz bensőjében.

Hátratántorodott, és hirtelen fájdalom nyilallt sérült lábába. Szája lángban égett. A szoba hullámzott. A falnak támaszkodott, lélegzet után kapkodva. Inej talpra ugrott, és aggódó arccal lépett felé. Kaz feltartotta a kezét, hogy megállítsa.

– Ne!

Inej megállt a csempézett padlón, fehérrel és arannyal keretezve, akár egy aranyozott szentkép.

– Mi történt veled, Kaz? Mi történt a bátyáddal?

– Nem számít.

– Mondd el! Kérlek!

Mondd el neki! – szólt egy hang a fejében. Mondj el neki mindent! De nem tudta, hogyan vagy hol kezdje. Miért is kellene bármit elmondania? Hogy Inej valamilyen módon feloldozhassa a bűnei alól? Nem tartott igényt a szánalmára. Nem tartozott neki magyarázattal, csak el kellett engednie valahogyan a lányt.

– Tudni akarod, mit tett velem Pekka? – mordult fel Kaz, hangja visszhangot vert a csempén. – Mit szólsz, ha elmesélem, én mit tettem, amikor rábukkantam a nőre, aki a feleségét játszotta, a lányra, aki úgy tett, mintha a gyereke lenne? Vagy mit szólsz, ha elmondom, mi lett a fiúval, aki becsalt minket azon az első éjszakán a mechanikus játék kutyáival? Az egy jó sztori. Filipnek hívták. A Kelstraaton találtam rá, éppen itt a piros, hol a pirossal csalt ki pénzt a járókelőktől. Két napig kínoztam, majd sorsára hagytam vérbe fagyva egy sikátorban, egy felhúzható kutya kulcsát lenyomva a torkán. – Kaz észrevette, ahogyan Inej összerándul. Figyelmen kívül hagyta a szívébe nyilalló fájdalmat.

– Úgy van – folytatta Kaz. – Mesélhetnék a banki tisztviselőkről, akik kiadták az adatainkat. Vagy a hamis ügyvédről. A férfiról, aki ingyen forró csokoládét adott Hertzoon álirodájában. Eltapostam mindnyájukat, egytől egyig, mind egy szálig. Rollins lesz az utolsó. Az imák nem mossák el az ilyesmit, Kísértet. Rám nem vár béke, sem megbocsátás, sem ebben az életben, sem a következőben.

Inej megrázta a fejét. Hogy volt képes még mindig kedvességgel a szemében tekinteni rá?

– A megbocsátást nem kérni kell, Kaz. Hanem kiérdemelni.

– Ez a szándékod? Amikor rabszolga-kereskedőkre vadászol?

– Amikor rabszolga-kereskedőkre vadászom. Kiirtom a kereskedőket, a hordóbeli főnököket, akik hasznot húznak belőlük. Amikor több vagyok, mint a soron következő Pekka Rollins.

Lehetetlen. Nincs ebben semmi több. Kaz látta az igazságot, még ha a lány nem is. Tisztában volt vele, hogy Inej erősebb, mint ő valaha is lesz. Kitartott a hite, a jósága mellett, bár a világ mohó kezekkel próbálta megfosztani tőle.

Szeme, mint mindig, most is a lány arcát fürkészte, behatón, éhesen, tolvaj módjára megragadva a részleteket: szemöldökének sötét, egyenletes vonalát, mélybarna szemét, felfelé ívelő ajkát. Kaz tudta, hogy nem érdemel békét és nem érdemel megbocsátást, de ha ma lesz a halála napja, talán egy dolgot mégis megérdemelt: Inej emlékét, ami ragyogóbb, mint bármi, amihez valaha is joga lehet, magával vinni a túlvilágra.

Elhaladt Inej mellett, összeszedte a mosdón hagyott kesztyűjét, és felhúzta. Magára rántotta a kabátját, megigazította a nyakkendőjét a tükörben, majd karja alá fogta a pálcáját. Ha meghal, legalább stílusosan tegye.

Amikor visszafordult a lányhoz, készen állt.

– Bármi történik is velem, éld túl a várost! Szerezd meg a hajódat, állj bosszút, vésd a neved a csontjaikba, de éld túl ezt a kalamajkát, amibe magunkat rángattam!

– Ne tedd ezt! – kérte Inej.

– Ha nem teszem meg, mindennek vége. Nincs kiút. Nincs jutalom. Nem marad semmi.

– Semmi – ismételte a lány.

– Keresd Dunyása árulkodó jeleit!

– Tessék?

– Minden harcosnak vannak árulkodó jelei, egy régi sérülés nyoma, egy enyhe vállrándítás, éppen mielőtt lesújtanának.

– Nekem van árulkodó jelem?

– Minden mozdulatod előtt kihúzod a vállad, mintha egy produkcióhoz készülnél, mintha a közönség figyelmére várnál.

Szavai hallatán a lány kissé sértődöttnek látszott.

– És mi a tiéd?

Kaznak eszébe jutott a pillanat, amikor majdnem mindent elvesztett Vellgelukon.

– Nyomorék vagyok. Ez az árulkodó jelem. Soha senki nem elég szemfüles ahhoz, hogy a többit is megfigyelje.

– Ne menj a Deszkába, Kaz! Találunk más módot.

– Állj félre, Kísértet!

– Kaz…

– Ha valaha is számítottam neked egyáltalán, ne kövess!

Elmasírozott a lány mellett, és kilépett a szobából. Elképzelni sem tudta, mi következik, vagy mit is veszíthet. Inej pedig egy dologban tévedett. Kaz pontosan tudta, mit akar hátrahagyni, miután elmegy.

Pusztulást.