13. Nyina

Nyina jóval hajnal előtt ébredt. Mint mindig, első gondolata a parem volt, és mint általában, nem volt étvágya. Tegnap éjjel majd’ megőrült, annyira vágyott a kábítószerre. Megpróbálta használni az erejét, amikor a kherguud katonák megtámadták, így feltámadt benne a parem utáni vágy, ami miatt órák hosszat csak forgolódott, és nyomorult félholdakat vájt a tenyerébe.

Ma reggel szánalmasnak érezte magát, mivel azonban volt miért felkelnie, mégis könnyebb volt kikászálódnia az ágyból. A parem utáni vágy kioltott benne valamit, és Nyina félt, hogy bármilyen szikra volt is az, sohasem fog visszatérni. Ma azonban, habár csontjai fájtak, bőre kiszáradt, és szája olyan volt, akár egy sütő, amire ráférne a takarítás, mégis reménykedett. Volt munkájuk. S tesz valami jót az emberekért. Még ha meg is kellett érte zsarolnia Kaz Brekkert, hogy rendes embert faragjon belőle.

Matthias már fenn volt, a fegyvereit ellenőrizte. Nyina nyújtózkodott és ásított egyet, kissé erősebben homorítva a kelleténél. Tetszett neki, ahogyan a fiú végignéz rajta, majd bűnbánóan visszairányítja tekintetét a puskára, amit éppen tölt. Ez jólesett. A minap szinte rávetette magát Matthiasra. Ha a fiú nem akar élni az ajánlattal, Nyina tesz róla, hogy megbánja.

A többiek is fenn voltak, és a sír körül lófráltak, Jespert kivéve, aki még mindig elégedetten hortyogott, hosszú lába kikandikált a takaró alól. Inej teát főzött. Kaz az asztalnál ült, és Wylannel vázlatokat cserélgettek, Kuvej pedig figyelte őket, és néha javasolt valamit. Nyina nem fogta vissza magát, és szemügyre vette a két egymás melletti shu arcot. Wylan gesztusai és testtartása teljesen más volt, amikor azonban mindketten pihentek, szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Az én művem, gondolta Nyina. Felidézte, hogyan lengtek jobba-balra a hajó lámpásai a kis kabinban, hogyan tűntek el Wylan vörös fürtjei az ujjai között, és változtak vastag, fekete hajszálakká, és hogyan változott nagy, kék szeme – ami ijedt volt, de makacsul bátor – aranyszínűvé és más formájúvá. Igazi varázslatnak hatott, mint amilyenről a Kis Palotában meséltek nekik a tanárok lefekvéskor. És csak az övé volt.

Inej leült mellé két bögre forró teával.

– Hogy vagy ma reggel? – kérdezte. – Bírsz enni?

– Nem hiszem. – Nyina magába erőltetett egy korty teát. – Köszönöm, amit tegnap este tettél. Hogy kiálltál mellettem.

– Ez volt a helyes döntés. Nem akarom látni, hogy bárkiből rabszolgát csinálnak.

– Akkor is.

– Szívesen, Nyina Zenyik. A szokásos módon megköszönheted.

– Palacsintával?

– Egy halom palacsintával.

– Rád is fér. Van Eck nem etetett, ugye?

– Nem igazán engedelmeskedtem, de egy darabig próbálkozott.

– És utána?

– Utána úgy döntött, megkínoz.

Nyina keze ökölbe szorult.

– Úgy fogom felaggatni a beleit, mintha papírgirlandok lennének.

Inej felnevetett, és Nyina vállára hajtotta a fejét.

– Értékelem az ötletet. Tényleg. De nekem kell megfizetnem. – Elhallgatott. – A félelem volt a legrosszabb. A Jégudvar után azt hittem, már semmitől sem félek.

Nyina Inej selymes hajára tette az állát.

– Zója szerint a félelem olyan, mint a főnix. Végignézheted, ahogy hamuvá ég, akár ezerszer is, mégis visszatér. – A parem utáni vágy is ilyennek hatott.

Matthias eléjük állt.

– Hamarosan indulnunk kell. Alig van több egy óránál a napkeltéig.

– Mi van rajtad? – kérdezte Nyina, a bojtos sapkára és a vörös gyapjúmellényre bámulva, amit Matthias rávett a ruhájára.

– Kaz szerzett nekünk papírokat arra az esetre, ha megállítanának a ravkai főhadiszálláson. Sven és Catrine Alfsson vagyunk. Fjerdai dezertőrök, és a Ravkai Nagykövetséghez fordulunk menedékért.

Logikusan hangzott. Ha megállítják őket, Matthiasról semmiképpen nem hiszik el, hogy ravkai, de Nyina könnyedén lehetett fjerdai.

– Csak nem házasok vagyunk, Matthias? – kérdezte szempilláit rebegtetve.

A fiú megnézte a papírokat, és összehúzta a szemöldökét.

– Azt hiszem, testvérek vagyunk.

Jesper odaporoszkált, és megdörzsölte álmos szemét.

– Egy kicsit sem bizarr.

Nyina összeráncolta a homlokát.

– Minek csináltál belőlünk testvérpárt, Brekker?

Kaz nem nézett fel a dokumentumból, amit tanulmányozott.

– Mert Spechtnek könnyebb volt így hamisítania a papírokat, Zenyik. Megegyezik a szülők neve és a születési hely, és próbálta nemes szándékaitokat rövid idő alatt kielégíteni.

– Cseppet sem hasonlítunk.

– Mindketten magasak vagytok – próbálkozott Inej.

– És egyikünknek sincs kopoltyúja – felelte Nyina. – Ettől még nem hasonlítunk.

– Akkor szabd át! – mondta Kaz hidegen.

A Kaz szemében megjelenő kihívás egyértelmű volt. Tehát tudja, hogy Nyina küzd. Persze hogy tudja. Piszkoskezet nem lehet átverni.

– Nem akarom, hogy átszabjon – szólt közbe Matthias. Nyina nem kételkedett benne, hogy igazat mond, de azt is gyanította, hogy próbálta megmenteni a lány büszkeségét.

– Minden rendben lesz – mondta Jesper, hogy megtörje a feszültséget. – Csak minimalizáljátok a sokatmondó pillantásokat, és ne tapizzátok egymást nyilvánosan! – Nyinának úgysem lesz ekkora mákja.

– Tessék. – Matthias odaadta neki a szőke parókát, amit a Smeet-melóhoz használt egy kupac ruhával egyetemben.

– Ajánlom, hogy a méretem legyen – mondta Nyina morcosan. Nagy volt a kísértés, hogy a sír közepén levetkőzzön, de tartott tőle, hogy Matthias elájulna az illetlensége miatt. Így megragadott egy lámpást, és bemasírozott az egyik oldalsó katakombába átöltözni. Nem volt nála tükör, de így is meg tudta állapítani, hogy a ruha rendkívül slampos, és a kis kötött mellényre szava sem volt. Amikor előbukkant az átjáróból, Jesper majd’ megpukkadt a nevetéstől, Kaz felhúzta a szemöldökét, és még Inej ajka is megrándult.

– Szentek – mondta Nyina keserűen. – Ennyire szörnyű?

Inej megköszörülte a torkát.

– Kissé úgy festesz, mint…

– Elbűvölő vagy.

Nyina éppen vissza akart vágni, hogy nem szereti a gúnyolódást, amikor észrevette a fiú arckifejezését. Úgy festett, mintha adtak volna neki egy halom kiskutyát.

– Mint egy szűzlány a Roennigsdjel első napján.

– Mi az a Roennigsdjel? – kérdezte Kuvej.

– Valami fesztivál – felelte Nyina. – Nem emlékszem pontosan. De biztosan egy csomó jávorszarvast esznek. Menjünk már, te buta! A nővéred vagyok, úgyhogy ne nézz így rám!

– Hogy ne nézzek?

– Mintha fagyiból lennék.

– Nem szeretem a fagyit.

– Matthias – mondta Nyina –, szerintem nem kellene több időt együtt töltenünk. – Hangja azonban elárulta elégedettségét. Ezek szerint be kell spájzolnia ronda kötött holmiból.

 

 

Miután maguk mögött hagyták a Fekete Fátyol-szigetet, északnyugat felé haladtak a csatornákon, és elvegyültek a hajók között, amik a Stadhall melletti reggeli piacokra tartottak. A Ravkai Nagykövetség a kormányzati negyed szélén helyezkedett el, a csatorna egy széles kanyarulatában, mögötte egy széles főútvonallal. Az út helyén valaha mocsár volt, de egy építtető feltöltötte és beburkolta, mivel egy nagy hotelt és gyakorlóterepet akart létrehozni, de elfogyott a pénze még az építkezés megkezdése előtt. Így a terület most egy nyüzsgő piacnak adott otthont, ahol fastandok és kézikocsik álltak, amik minden reggel megjelentek, és minden este eltűntek, amikor a stadwatch járőrözni kezdett. Ide jártak a menekültek és látogatók, az új bevándorlók és régi száműzöttek, hogy ismerős arcokra és szokásokra bukkanjanak. A közelben lévő pár kávézóban pelmenit és sós heringet lehetett kapni, öregemberek ültek a kinti asztaloknál, kvaszt kortyolgattak, és többhetes ravkai újságjaikat olvasgatták.

Amikor Nyina először megérkezett Ketterdamba, arra gondolt, hogy menedéket kér a nagykövetségen, de attól tartott, hogy hazaküldik, ahol a Második Hadseregben kellett volna szolgálnia. Hogy magyarázhatta volna el, hogy nem térhet vissza Ravkába, amíg ki nem szabadít egy fjerdai drüskellét, akit ő juttatott börtönbe hamis vádak alapján? Utána alig tette be a lábát Kis Ravkába. Túlságosan fájdalmas volt ezeken az utcákon járnia, amelyek annyira emlékeztették az otthonára, mégis teljesen mások voltak.

Mégis, amikor megpillantotta a Lancov-dinasztia kétfejű aranysasát, ami világoskék háttere előtt repült, szíve akkorát dobbant, mint egy ugrani készülő ló. A piac Os Kervóra emlékeztette – a nyüzsgő városra, ami az egyesítés előtt Nyugat-Ravka fővárosa volt – hímzett kendőivel, fényes szamovárjaival, a nyárson sülő friss bárányhús illatával, a szőtt gyapjúkalapokkal és az ütött-kopott alumíniumikonokkal, amik megcsillantak a kora reggeli napfényben. Ha nem vett tudomást a vékony, csúcsos tetejű kerchi épületekről, szinte elképzelhette, hogy otthon van. Veszélyes egy ábránd. Ezeken az utcákon nincs biztonságban.

Amint Matthiasszal elhaladtak a kufárok és kereskedők mellett, a honvággyal telt Nyinában szégyenszemre összerezzent valami a hely ódivatúsága miatt. Még az emberek is, akik hagyományos ravkai öltözéket viseltek, mintha egy másik korból ragadtak volna itt, mintha egy népmeséből menekítették volna ki őket. Vajon a Ketterdamban töltött év művelte ezt vele? Megváltoztatta, ahogyan a saját népét és a szokásaikat látja? Nem akarta elhinni.

Gondolataiból feleszmélve Nyina hirtelen észrevette, hogy Matthiasszal barátságtalan tekinteteket vonzottak magukra. A ravkaiak kétségkívül némi előítélettel viseltettek a fjerdaiak iránt, de ez más volt. Azután felpillantott Matthiasra, és felsóhajtott. Tekintete nyugtalan volt, és a fiú nyugtalan tekintettel ijesztőnek hatott. És az sem segített, hogy felépítése ahhoz a tankéhoz hasonlított, amellyel elhagyták a Jégudvart.

– Matthias – szólt hozzá fjerdaiul, és testvériesen oldalba bökte –, muszáj ilyen mogorva képet vágnod?

– Nem vágok mogorva képet.

– Fjerdaiak vagyunk a ravkai negyedben. Már így is kilógunk a sorból. Ne adjunk nekik okot, hogy azt gondolják, menten megostromlod a piacot! Úgy kell elvégeznünk a feladatot, hogy nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Gondold azt, hogy kémek vagyunk!

Matthias még jobban összehúzta a szemöldökét.

– Ez a munka alantas egy becsületes katona számára.

– Akkor gondold azt, hogy színész vagy! – Matthias elégedetlen hangot hallatott. – Voltál már színházban?

– Djerholmban minden szezonban vannak előadások.

– Hadd találjam ki: többórás kijózanító darabok, amik régi korok hőseiről szólnak.

– Igazából nagyon szórakoztatóak. De még egy színészt sem láttam, aki tudta volna, hogy kell rendesen használni a fegyverét.

Nyina felnevetett.

– Mi az? – kérdezte Matthias meglepve.

– Semmi. Tényleg. Semmi. – Majd legközelebb elmagyarázza Matthiasnak, mit jelent, amit mondott. Vagy nem. Sokkal szórakoztatóbb volt ilyen naivan.

– Azok meg mik? – kérdezte a fiú, és az egyik árus takaróira mutatott. Mintha botokból és kődarabokból lettek volna kirakva rajta rendezett sorok.

– Csontok – felelte Nyina. – Ujjak, ujjpercek, csigolyák, törött csuklódarabok. Szentek csontjai. Megvédenek.

Matthias hátrahőkölt.

– A ravkaiak emberi csontokat hordanak maguknál?

– Ti meg fákhoz beszéltek. Ez babona.

– És tényleg szentekből származnak?

Nyina megvonta a vállát.

– Temetőkből és csataterekről hozzák őket. Ravka bővelkedik bennük. Ha az emberek azt akarják hinni, hogy Szankt Egmond könyökét vagy Szankta Alina kislábujját hordják maguknál…

– Egyébként is, ki avatta szentté Alina Sztarkovot? – kérdezte Matthias mogorván. – Valóban erős grisa volt. De a kettő nem ugyanaz.

– Biztos vagy benne? – felelte Nyina, és érezte, hogy kezd felmenni benne a pumpa. Az egy dolog, ha ő azt gondolja, a ravkai szokások idejétmúltak, de egy másik, ha Matthias kérdőjelezi meg őket. – Én magam is láttam a Jégudvart, Matthias. Szerinted tényleg egy isten alkotta, vagy pedig olyan grisák, akiknek a néped nem érti a képességeit?

– Az teljesen más.

– Alina Sztarkov annyi idős volt, mint mi most, amikor mártír lett belőle. Csak egy lány volt, és feláldozta magát, hogy megmentse Ravkát, és elpusztítsa Árnyzónát. És vannak a hazádban olyanok, akik szentként imádják.

Matthias összehúzta a szemöldökét.

– De ez nem…

– Ha azt fogod mondani, hogy természetes, előreálló fogakat varázsolok neked.

– Tényleg tudsz olyat?

– Megpróbálhatom. – Nyina nem volt igazságos vele. Ravka ugyan a lány otthona, de Matthias számára ellenséges terület. Talán őt már elfogadja, de egy egész népet és kultúrát elfogadni sokkal nehezebb feladat.

– Talán egyedül kellett volna jönnöm. Megvárhattál volna a hajónál.

Matthias teste megmerevedett.

– Szó se lehet róla. Fogalmad sincs, mi vár rád. A shuk talán már eljutottak a barátaidhoz.

Nyina gondolni sem akart erre.

– Akkor meg kell nyugodnod, és megpróbálnod barátságos arcot vágni.

Matthias kirázta a karját és ellazította az arcát.

– Barátságosat, nem álmosat. Csak csinálj úgy, mintha mindenki egy kiscica lenne, akit nem akarsz megijeszteni!

Mintha Matthias megsértődött volna.

– Az állatok imádnak engem.

– Jó, akkor tegyél úgy, mintha csecsemők lennének! Félénk csecsemők, akik összepisilik magukat, ha nem vagy kedves.

– Rendben, megpróbálom.

Odamentek a következő bódéhoz, és az öregasszony gyanakvó tekintettel nézett fel Matthiasra. Nyina bátorítóan bólintott a fiúnak.

Matthias széles vigyorra húzta a száját, és monoton hangon azt mondta:

– Üdv, kis barátom!

A nő gyanakvó arca megdöbbent lett. Nyina úgy döntött, már ez is valami.

– Hogy vagyunk ma? – kérdezte Matthias.

– Pardon? – felelte a nő.

– Semmi – mondta Nyina ravkaiul. – Csak azt mondta, milyen szépen idősödnek a ravkai nők.

A nő foghíjas mosolyra húzta a száját, majd fürkészve végigmérte Matthiast.

– Mindig is tetszettek a fjerdaiak. Kérdezd meg, nem akar-e a hercegnő és a barbárt játszani! – mondta vihogva.

– Mit mondott? – kérdezte Matthias.

Nyina köhögve belékarolt, és elvezette.

– Azt mondta, nagyon kedves fickó vagy, a fjerdaiak büszkék lehetnek rád. Ó, nézd, blini! Ezer éve nem ettem rendes blinit.

– Az a szó, amit használt: babink – folytatta Matthias. – Te is mondtad már rám. Mit jelent?

Nyina egy papírvékony palacsintákból álló halomra szegezte a tekintetét.

– Azt jelenti, hogy édes.

– Nyina!

– Barbár.

– Csak kérdeztem, nem kell azonnal nekem esni.

– Nem, a babink azt jelenti, barbár. – Matthias visszanézett az öregasszonyra, mogorvasága teljes erővel visszatért. Nyina megragadta a karját. Olyan volt, mint egy sziklába kapaszkodni. – Nem sértésnek szánta, esküszöm.

– A barbár nem sértés? – kérdezte Matthias felemelt hangon.

– Nem. Vagyis az. De nem ebben a kontextusban. Azt kérdezte, nem akarsz-e a hercegnő és a barbárt játszani.

– Az egy játék?

– Nem egészen.

– Akkor micsoda?

Nyina el sem tudta hinni, hogy ezt el kell magyaráznia. Miközben továbbmentek, belekezdett:

– Ravkában van egy népszerű mese egy ööö… bátor fjerdai harcosról…

– Tényleg? – kérdezte Matthias. – A fjerdai a főhős?

– Olyasmi. Elrabol egy ravkai hercegnőt…

– Ez sohasem történne meg.

– A mesében így történik, és – Nyina megköszörülte a torkát – hosszú ideig ismerkednek egymással. A férfi barlangjában.

– Egy barlangban lakik?

– Egy nagyon szép barlangban. Szőrmékkel. Drágaköves kupákkal. Mézborral.

– Ó – felelte Matthias helyeselve. – Egy kincsesbánya, mint Ansgar, a Hatalmas. Akkor szövetségesek lesznek?

Nyina felvett egy pár hímzett kesztyűt egy másik standról.

– Hogy tetszik? Talán rávehetnénk Kazt, hogy viseljen valami virágosat. Feldobná a külsejét.

– Hogy végződik a történet? Együtt fognak harcolni?

Nyina elfogadta a vereségét, és visszadobta a kesztyűt a kupacra.

– Intim kapcsolatba kerülnek.

Matthiasnak leesett az álla.

– Tudod, az emberünk nagyon komoly és férfias – folytatta sietve Nyina. – De beleszeret a ravkai hercegnőbe, így a lánynak lehetősége nyílik megszelídíteni.

– Megszelídíteni?

– Igen, de csak a harmadik könyvben.

– Három könyv van?

– Matthias, le akarsz ülni egy kicsit?

– Ez a kultúra undorító. Hogy egy ravkai megszelídít egy fjerdait…

– Nyugodj meg, Matthias!

– Talán írok egy történetet a kielégíthetetlen ravkaiakról, akik szeretnek berúgni, levetkőznek, és illetlenül megkörnyékezik a szerencsétlen fjerdaiakat.

– Ez mókásan hangzik. – Matthias megrázta a fejét, de Nyina látta, hogy ajka mosolyra húzódik. Úgy döntött, nem hagyja annyiban a témát. – Mi is játszhatnánk – mormolta csendesen, hogy senki se hallja körülöttük.

– Szó sem lehet róla.

– A történetben a fjerdai megfürdeti a hercegnőt.

Matthias megtántorodott.

– Miért…

– A lány meg van kötözve, úgyhogy nincs más választása.

– Hallgass!

– Máris parancsolgatsz. Ez nagyon barbár szokás. Vagy fel is cserélhetjük a szerepeket. Én leszek a barbár, te meg a hercegnő. De akkor neked kell sóhajtozni, remegni és az ajkadat harapdálni.

– És mi lenne, ha a te ajkadat harapdálnám?

– Kezded érteni a dörgést, Helvar.

– Csak el akarod terelni a figyelmemet.

– Így van. És működik. Már majdnem két utcasarkot mentünk úgy, hogy senkit sem fixíroztál. És nézd, itt is vagyunk!

– Hol? – kérdezte Matthias a tömeget pásztázva.

Egy némileg roskatag tavernához érkeztek. Egy kerekesszékes férfi ült előtte, aki a Szankta Alinát ábrázoló szokásos ikonokat és szobrocskákat árulta. Az ábrázolás azonban új stílust követett: Alina öklét magasba emelte, puska volt a kezében, csizmája alatt szárnyas volkra holttestek hevertek. A szobor talapzatán a következő felirat volt olvasható: Rebe dva Volksija, a Nép Lánya.

– Segíthetek? – kérdezte a férfi ravkaiul.

– Jó egészséget az ifjú Nyikolaj cárnak! – felelte Nyina szintén ravkaiul. – Sokáig uralkodjon!

– Gondok nélkül – felelte a férfi.

– És kemény ököllel – vágta rá Nyina, hogy befejezze a formulát.

A kufár hátrapillantott a válla fölött.

– Üljetek az ajtótól számított második asztalhoz a bal oldalon! Rendeljetek valamit, ha akartok! Valaki hamarosan csatlakozik hozzátok.

A világos tér után a taverna hidegnek és sötétnek hatott, és Nyinának pislognia kellett, hogy ki tudja venni a belső teret. A talajt fűrészporral hintették be, és pár apró asztalnál emberek ültek, és beszélgettek egy pohár kvasz és heringételek fölött.

Nyina és Matthias leült az üres asztalhoz.

A taverna ajtaja becsapódott mögöttük. A többi vendég azonnal felállt az asztalától, székek csapódtak a földnek, és fegyvereket szegeztek Nyinára és Matthiasra. Csapda.

Nyina és Matthias gondolkodás nélkül talpra ugrottak, és egymásnak vetették a hátukat, készen a harcra, Matthias felemelt pisztollyal, Nyina pedig felemelt kézzel.

A taverna hátuljából megjelent egy kapucnis lány, álló gallérja szinte az egész arcát eltakarta.

– Gyertek! Csendesen! – mondta, és aranyszínű szeme megcsillant a halvány fényben. – Nincs szükség harcra.

– Minek ez a sok fegyver? – kérdezte Nyina, továbbra is harci helyzetben.

A lány felemelte a kezét, és Nyina érezte, hogy pulzusa kezd lassulni.

– Szívtörő! – kiáltotta Nyina.

Matthias előhúzott valamit a zsebéből. Nyina hallott egy pukkanást és sistergést, majd egy pillanattal később a levegő megtelt sötétpiros köddel. Wylan készített volna egy sötétítőbombát Matthiasnak? Ez egy drüskelletechnika volt, hogy a grisa szívtörők elveszítsék a látásukat. A köd takarásában Nyina behajlította az ujjait, azt remélve, hogy feléled az ereje. Semmit sem érzékelt az őket körülvevő testekből, se életet, se mozgást.

Tudata határán azonban érzett valamit, egy másfajta éberséget, egy hideg bugyrot egy mély tóban, egy üdítő lökéshullámot, ami mintha felébresztette volna a sejtjeit. Ismerősnek hatott: valami hasonlót érzett, amikor leterítették az őrt aznap éjjel, amikor elrabolták Alyst, de ez alkalommal sokkal erősebb volt. Alakja is volt, és textúrája. Hagyta, hogy elmerüljön a hidegben, és vakon, mohón kutatott ez után az éberség után, majd előrelendítette a karját, ami ugyanannyira volt ösztönös, mint hozzáértő mozdulat.

A taverna ablakai üvegesőt szórva betörtek. A levegőt csontdarabok szelték át, és robbanólövedékként támadtak az emberekre. A relikviák az árusok kocsijából – villant át Nyina agyán. Valamiképpen irányította a csontokat.

– Van erősítésük! – kiáltotta az egyik férfi.

– Nyílt tűz!

Nyina felkészült a lőszerek hatására, de a következő pillanatban valami ledöntötte a lábáról. Az egyik pillanatban még a taverna padlóján állt, a következőben háta a mennyezetgerendáknak csapódott, miközben lepillantott a messze került fűrészporra. Az emberek, akik megtámadták őket, szintén a levegőben lógtak körülötte, a mennyezethez szegezve.

Egy fiatal nő állt a konyhába vezető ajtóban, fekete haja szinte kékesen csillogott a gyenge fényben.

– Zója? – Nyinának tátva maradt a szája, amint lefelé bámult, majd megpróbált levegőhöz jutni.

Zója kilépett a fénybe, zafírszínű selyembe volt öltözve, kézelőjére és ruhaszegélyeire kanyargós mintákat hímeztek ezüstfonallal. Nagy szempillás szeme elkerekedett.

– Nyina? – Zója koncentrációja megingott, és mindnyájan zuhantak egy fél métert a levegőben, mielőtt a nő felemelte a kezét, megint a gerendákhoz szegezve őket.

Zója csodálkozva bámult fel Nyinára.

– Életben vagy – mondta. Tekintete Matthiasra siklott, aki úgy kapálózott, akár a legnagyobb, legdühösebb lepke, akit valaha is egy lapra szögeztek. – És van egy barátod.