9. Kaz

Amint Kaz megpillantotta Van Ecket átkelni a Goedmed hídon, rögtön az a gondolat ötlött a fejébe, hogy ennek az embernek sohasem kellene kártyáznia. Azután arra gondolt, hogy valaki eltörte a kereskedő orrát. Elgörbült és meg is dagadt, az egyik szeme alatt pedig véraláfutás éktelenkedett. Kaz úgy sejtette, hogy egy orvostanhallgató hozhatta rendbe a kár nagy részét, grisa gyógyítók segítsége nélkül azonban csupán ennyit lehetett tenni, hogy elrejthessenek egy ilyen komoly törést.

Van Eck igyekezett minél közömbösebb arckifejezést ölteni, de az erőfeszítéstől közben már gyöngyözött az izzadság a homlokán. Mereven tartotta a vállát, a mellkasa pedig előrefeszült, mintha valaki egy kötelet erősítve a szegycsontjához húzta volna fel. Mégis méltóságteljesen vonult át a Goedmed hídon, piros és arany egyenruhás őrökkel körülvéve – Kaz ezen meg is lepődött, mivel azt hitte, Van Eck a lehető legkevesebb felhajtással akar belépni a Hordóba. Fontolóra vette az új körülményt.

Veszedelmes lett volna figyelmen kívül hagyni az efféle részleteket. Senki sem szeret kínos helyzetbe kerülni, Van Eck hiúságán viszont csorba esett, hiába igyekezett tekintélyt parancsoló módon bevonulni. A kereskedők előszeretettel hencegtek a jó üzleti érzékükkel, stratégiai és manipulációs képességeikkel. Minden bizonnyal megpróbál visszavágni, miután egy alantas bandita ráerőszakolta az akaratát.

Inej arcát kutatva Kaz gyorsan végignézett az őrökön. Kapucnijában nehezen lehetett volna észrevenni a lányt a férfiak között, akiket Van Eck magával hozott, Kaz viszont ennek ellenére is bárhol felismerte volna Inej fegyelmezett, feszes tartását. Érezte is a kísértést, hogy kinyújtsa kissé a nyakát, és alaposabban megnézze, hogy megbizonyosodjon róla, nem esett-e bántódása. Tudomásul vette, majd félretette a gondolatot, mivel most semmi sem terelhette el a figyelmét.

Egy rövid pillanat erejéig Kaz és Van Eck végigmérték egymást a híd két oldalán állva. Kaznak önkéntelenül is eszébe jutott, amikor egy hete hasonló módon álltak egymással szemben. Azóta túlságosan is sokat tűnődött a találkozásukon. Késő éjszaka, amikor már véget ért a nap, éberen feküdt, ismét átgondolva minden egyes pillanatot. Kaz újra és újra azon a néhány meghatározó másodpercen töprengett magában, amikor hagyta, hogy Van Eck helyett Inejre terelődjön a figyelme. Efféle hibát nem engedhetett meg magának még egyszer. Az az éretlen fiú képes volt egyetlen szempillantással elárulni a gyenge pontját, feladta a háborút egyetlen csatáért cserébe, ráadásul Inejt – és vele együtt mindnyájukat – veszélybe sodorta. Olyan volt, akár egy sebzett vad, amit meg kell szabadítani a szenvedéseitől. Kaz ezt persze örömmel meg is tette, szemrebbenés nélkül, készségesen kiszorította belőle a lelket. A megmaradt Kaz szeme előtt már csak egy dolog lebegett: kiszabadítani Inejt. Van Ecknek meg kell fizetnie mindenért. Minden más jelentéktelen háttérzaj volt csupán.

Aztán a kereskedő Vellgelukon elkövetett hibáira gondolt. Van Eck ostoba módon világgá kürtölte, hogy legújabb felesége – a fiatal Alys Van Eck, tejfehér hajával és puha, gömbölyded kezével – szíve alatt hordja drágalátos örökösét. A kereskedőt csaknem szétvetette a büszkeség, illetve a Wylan iránt érzett gyűlölete. Hajtotta a vágy, hogy eltörölje elsőszülött fiát a föld színéről, mint valami kudarcot vallott üzleti vállalkozást.

Kaz és Van Eck a lehető legrövidebben biccentettek egymásnak. Kaz kesztyűbe bújtatott kezét Alys vállán tartotta. Erősen kételkedett benne, hogy az asszony esetleg szökéssel próbálkozna, de ki tudhatta, milyen gondolatok járnak a fejében. Akkor Van Eck jelt adott az embereinek, hogy hozzák előre Inejt, Kaz és Alys pedig elindult a hídon. Kaz egyetlen szempillantással felmérte a lány furcsa járását, ahogyan mindkét karját a háta mögött tartotta. Összekötözték a kezét, és megbilincselték a bokáját. Érthető óvintézkedés, látta be Kaz. Én is ezt tettem volna. Azonban érezte lelke mélyének kongó zugaiban a szikrát, ami készen állt, hogy haragra lobbanjon. Ismét megfordult a fejében, hogy fogja magát, és egyszerűen megöli Van Ecket. Türelem – intette magát Kaz. Korábban többször is elgyakorolta a gyilkosságot. Egy kis türelemmel előbb vagy utóbb térdre kényszerítheti az ellenségeit. Türelemmel és pénzzel; márpedig utóbbit éppen az előtte álló kereskedő mocsoktól tervezte megszerezni.

– Maga szerint jóképű? – kérdezte Alys.

– Tessék? – csodálkozott Kaz. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e. Alys a piactól idáig vezető úton egészen végig dudorászott és énekelt. Kaz végül megszabadította a szemkötőtől, és igyekezett ügyet sem vetni rá.

– Valami történt Jan orrával – állapította meg Alys.

– Gyanítom, nem sült el túl jól a Kísértettel való flörtölése.

Alys helyes kis orrát összeráncolva morfondírozott.

– Szerintem Jan még helyes is lehetne, ha nem volna olyan szörnyen öreg.

– Örülhet, hiszen a mai világban az öreg pasasok legalább a pénzükkel kompenzálhatják éltes korukat.

– Nem bánnám, ha fiatal és gazdag volna egyszerre.

– Miért elégedne meg ennyivel? Mi lenne, ha nemcsak fiatal és gazdag volna, hanem a királyi család leszármazottja is? Miért érné be egy kereskedővel, ha a magáé lehet egy herceg?

– Azt hiszem, igaza van – szólt Alys. – De engem a pénz érdekel. Sosem értettem, miért akar valaki herceg lenni.

Nos, vitathatatlan, hogy ez a nőszemély Kerchben született és nevelkedett.

– Alys, mélyen megdöbbent, hogy egyetért velem.

Amint a híd közepe felé tartottak, Kaz a környéket vizslatta, gondosan Van Eck testőrségén tartva a szemét. Észrevette az Ammbers Hotel harmadik emeleti erkélyén a nyitott ajtókat és a híd nyugati oldala alatt kikötött virágszállító hajót – ahogyan minden reggel, most is ott állt. Gyanította, hogy Van Eck hozzá hasonlóan embereket állított a környező épületekbe. Azonban egyikük sem kapott engedélyt, hogy egy halálos lövéssel végezzen vele. Van Eck nyilvánvalóan szívesen látta volna, amint arccal lefelé úszik egy csatornában, de tisztában volt vele, hogy Kaz elvezetheti Kuvejhez, és addig élve volt rá szüksége.

Nagyjából tízlépésnyire egymástól álltak meg. Alys megpróbált közelebb lépni, ám Kaz szorosan maga mellett tartotta.

– Azt ígérte, hogy elvisz Janhoz – ellenkezett Alys.

– És itt is vagyunk – mondta Kaz. – Most maradjon nyugton!

– Jan! – sikoltott élesen az asszony. – Én vagyok az!

– Tudom, drágám – szólalt meg Van Eck nyugodtan, miközben pillantása Kazra szegeződött, majd halkabban folytatta. – Még nincs vége, Brekker. Kuvej Jul-Bót akarom.

– Azért jöttünk ide, hogy önmagunkat ismételjük? Maga a jurdaparem titkát akarja tudni, én pedig a pénzemet akarom. Az üzlet az üzlet.

– Nincs fölösleges harmincmillió krugém.

– Hát nem kár? Biztosra veszem, hogy másnak viszont van.

– És sikerült új vevőt találnia?

– Miattam ne izgassa magát, Van Eck! A piac majd gondoskodik rólam. Vissza akarja kapni a feleségét, vagy a semmiért hurcoltam ide a szegény kis Alyst?

– Csak egy pillanat – szólt Van Eck. – Alys, mi lesz a gyermekünk neve?

– Ügyes! – jegyezte meg Kaz. Van Ecket alaposan rászedték, amikor Wylant a csapata Kuvej Jul-Bónak álcázta Vellgelukon. A kereskedő most megerősítést akart, hogy tényleg a feleségét kapja vissza, és nem holmi maszkírozott arcú kislányt, jól kitömött pocakkal. – Úgy tűnik, még a vén ökör is tud újat tanulni.

Van Eck nem vett róla tudomást.

– Alys – ismételte –, hogy fogjuk hívni a kisbabát?

– A babát? – kérdezte Alys összezavarodva. – Ha fiú, akkor Jan. Ha lány, akkor Plumje.

– Úgy egyeztünk meg, hogy Plumjének az új törpepapagájodat fogják hívni.

Alys ajka durcásan lebiggyedt.

– Sosem egyeztem bele.

– Ó, szerintem a Plumje csodás név egy kislánynak – mondta Kaz. – Elégedett, Van Eck?

– Gyere! – szólt Van Eck, közelebb intve a feleségét, miközben jelzett az Inejt fogva tartó őrnek, hogy engedje el a lányt.

Amikor Inej elhaladt Van Eck mellett, a kereskedő felé fordította a fejét, és mormogott valamit. Van Eck összeszorította a száját.

Inej hátrakötözött kézzel és megbilincselt lábbal, valahogyan mégis kecsesen vánszorgott előre. Három méter. Két méter. Van Eck átölelte Alyst, míg az asszony kérdések özönét rázúdítva csacsogott. Még egy méter. Inej mereven bámult előre. Vékonyabb volt, ajka kicserepesedett. Ám kapucnija alatt a nap megcsillant fényes, sötét haján, még a fogságban töltött hosszú napok ellenére is. Fél méter. Azután ott állt előtte. Továbbra is várt rájuk a feladat, hogy lejussanak valahogyan a hídról. Van Eck nem engedné el őket ilyen könnyen.

– A késeid? – kérdezte.

– A kabátomba rejtettem őket.

Van Eck eleresztette Alyst, akit az őrök elvezettek. Azok a vörös-arany egyenruhák még mindig zavarták Kazt. Valami nem stimmelt.

– Tűnjünk innen! – mondta Kaz egy osztrigabontó kést tartva a kezében, hogy eloldozza Inej hátrakötött kezét.

– Brekker úr! – szólt Van Eck. Kaz meghallotta az izgatottságot Van Eck hangjában, és hirtelen mozdulatlanná dermedt. Talán alábecsülte a kereskedőt, és az jobban értett a blöfföléshez, mint ahogyan sejtette. – A szavát adta nekem, Kaz Brekker! – üvöltötte Van Eck színpadias hangon. Mindenki, aki csak hallótávolságon belül tartózkodott a Dongában, megfordulva rájuk bámult. – Megesküdött, hogy visszajuttatja a feleségemet és a fiamat. Hol van Wylan?

Akkor Kaz meglátta őket: lila áradat közeledett a híd felé, a stadwatch elárasztotta a Dongát, felemelt puskákkal és elővont husángokkal. Kaz felhúzta a szemöldökét. A kereskedő végre érdekessé tette az eseményeket.

– Hidat lezárni! – kiáltotta az egyik tiszt. Kaz a válla fölött hátrapillantva még több stadwatchtisztet látott, akik elzárták előlük a menekülés útját.

Van Eck elégedetten vigyorgott.

– Elkezdhetünk végre komolyan játszani, Brekker úr? A városom minden ereje a banditái ellen?

Kaz válaszra sem méltatta. Meglökte Inej vállát, aki feléje fordult, és előrenyújtotta a csuklóját, hogy Kaz elvághassa a köteleit. Kaz a levegőbe dobta a kést, bízva benne, hogy Inej elkapja, ő pedig letérdelt, és a lány bilincsével kezdett bajlódni, álkulcsai máris az ujjai közé csúsztak. Kaz közeledő csizmák trappolását hallotta, majd érezte, hogy Inej hátrafelé hajol Kaz térdelő alakja fölött, azután halk süvítés ütötte meg a fülét, és egy test a földre zuhant. A bilincs zárja megadta magát Kaz szakértő kezében, lehullott a földre. Kaz felemelkedett, sarkon fordult, és egy stadwatchtisztet pillantott meg a földön, akinek egy osztrigakés nyele állt ki a két szeme között az arcából. Közben minden irányból egyre több lila egyenruhás rohant feléjük.

Felemelte a botját, hogy jelezzen Jespernek.

– Virágárus hajó a nyugati oldalon – mondta Inejnek. Ennyi neki elég is volt; a lány felugrott a híd korlátjára, és tétovázás nélkül eltűnt a másik oldalon.

Tűzijátékok sora robbant az égen, halványan pislákolt a déli fényben. A terv életbe lépett.

Kaz egy kötelet rántott elő a zsebéből, és hurkot kötött a korlátra. Rögzítette mellette a botja végét a korláton, felhúzódzkodott, azután átugrott rajta, és kilendült a csatorna fölé. A kötél megfeszült, majd Kaz visszalendült a híd felé, mint egy inga, és Inej mellé érkezett a virágárus hajó fedélzetére.

Már két stadwatchhajó haladt feléjük gyorsan, miközben még több tiszt rohant le a rámpákon a csatornához. Kaz nem tudta előre, hogy Van Eck mivel fog próbálkozni – semmiképpen sem látta előre, hogy bevonja majd a stadwatchot –, de abban biztos volt, hogy Van Eck megpróbálja lezárni az összes menekülési útvonalat. Még több csattanás hallatszott, az ég rózsaszín és zöld színekben pompázott a Donga fölött. A turisták éljeneztek. Láthatóan nem vették észre, hogy két robbanás a csatorna felől jött, és lyukakat ütött az egyik stadwatchhajó orrába, arra kényszerítve a fedélzeten lévőket, hogy a hajó oldalához siessenek, és a csatornába ugorjanak a süllyedő hajóról. Szép munka, kereskedőporonty. A srác időt nyert nekik anélkül, hogy pánikot keltett volna a Donga bámészkodóiban. Kaz nagyon jó hangulatban akarta tudni a tömeget.

A virágárus tiltakozása ellenére a csatornába hajított egy köteg muskátlit, és felvette a ruhát, amit Matthias rejtett el oda még korábban reggel. Kaz virágszirmok özönének közepette Inej vállára kanyarította a vörös köpenyt, miközben a lány éppen az oldalára erősítette a késeit. Inej a váratlan sziromzuhatagtól éppen annyira megdöbbent, mint a virágárus a muskátliözöntől.

– Mi az? – kérdezte Kaz, odadobva a Kísértetnek a Karmazsin Úrálarcot, ami pontosan megegyezett az övével.

– Ez volt édesanyám kedvenc virága.

– Jó tudni, hogy Van Eck nem ölte ki belőled az érzelmeket.

– Örülök, hogy újra itt lehetek, Kaz.

– Jó, hogy visszatértél, Kísértet.

– Készen állsz?

– Várj! – szólt Kaz, miközben figyelmesen hallgatózott. A tűzijátékok elcsendesültek, és egy pillanattal később meghallotta a hangot, amire várt: a járdára pottyanó érmék csilingelése a tömeg örömittas sikolyának kíséretében szinte zene volt füleinek. – Most!

Megragadták a kötelet, és Kaz hirtelen egy éleset rántott rajta. A kötél fülsiketítő hanggal egy szempillantás alatt felrántotta őket a magasba. Pillanatokon belül újra a hídon voltak, azonban egészen más jelenet fogadta őket, mint ahonnan alig két perce megmenekültek.

Nyugat-Dongában kitört a káosz. Álarcosok lepték el az utcákat. Ötven, hatvan, sőt hetven Karmazsin Úr toporgott mindenfelé, vörös maszkban és köpenyben, pénzérméket dobálva a levegőbe, amitől a turisták és a helyiek egyaránt lökdösődni és furakodni kezdtek, nevettek és kiabáltak, négykézláb csúsztak-másztak, szemmel láthatóan ügyet sem vetve arra, hogy éppen a stadwatch tisztjei próbálnak keresztülvágni rajtuk.

– Anyám, apám, lakbért fizess! – sikoltotta egy csapat lány a Kék Írisz kapualjából.

– Nem tudom kifizetni, kedvesem, az összes pénzünket elszórtam! – zengte válaszul egy csapat Karmazsin Úr kórusban, amint újabb adag pénzt dobtak a levegőbe, és a tömeg egyszerre eszelős sikításban tört ki.

– El az útból! – kiáltott fel a stadwatch kapitánya.

Egy tiszt megpróbálta lerántani a maszkot az egyik villanyoszlopnál ácsorgó Karmazsin Úrról, amire a tömeg reakcióként hurrogni kezdett. Kaz és Inej belevetette magát a vörös kalapok és érmékért küzdő emberek forgatagába. Kaz balról hallotta, ahogyan Inej kuncog a maszk alatt. Sohasem hallotta még a lányt így nevetni, ilyen szédülten és önfeledten.

Hirtelen eget rengető robbanás rázta meg a Dongát. Az emberek dominóként borultak sorra, s egymásba próbáltak kapaszkodni, vagy a falba, vagy ami éppen a kezük ügyében volt. Kaz is majdnem elvesztette az egyensúlyát, de botja segítségével sikerült megtartania magát.

Ahogyan az égre pillantott, mintha vastag fátyol borította volna be az égboltot. Sűrű füstfelhő gomolygott a levegőben. Kaz füle csengett a robbanástól. Távolinak tűnő sírás, rémült sikolyok ütötték meg a fülét. A terror hangjai. Egy nő rohant el előtte, arcát és haját beterítette a por, amitől úgy festett, mint valami pantomimes szellem. Kezét a fülére szorította, és vér szivárgott alóla. A Fehér Rózsa Házának homlokzatán most tátongó lyuk éktelenkedett.

Kaz látta, hogy Inej leveszi a maszkot az arcáról, ám egy mozdulattal rögtön vissza is húzta rá. Kaz megrázta a fejét. Úgy érezte, valami nincs rendben. Békés felkelést tervezett, nem pedig tömegkatasztrófát. Wylan nem szokta ilyen súlyosan elszámítani magát. Valaki más azért jött a Nyugati Dongába, hogy bajt keverjen. Valaki, akinek nem számít, ha rémes pusztítást okoz.

Kaz csak egy dologban volt biztos: rengeteg pénzt és időt beleölt, hogy újra visszakaphassa a Kísértetét. Esze ágában sem volt megint elveszíteni.

Kaz futólag megérintette Inej vállát. Nem volt szükségük más jelre. Kaz elrohant a legközelebbi sikátorba. Nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, a Kísértet is vele tart csendes, ugyanakkor biztos léptekkel. A lány könnyűszerrel lehagyhatta volna Kazt, mégis összehangolt lépésekkel, egymás mögött futottak.