34. Nyina

A kerék forgott, az arany és zöld panelek olyan gyorsan pörögtek, hogy egyetlen színné olvadtak össze. Azután lelassult, és biztosan egy nyerő számnál állt meg, mivel az emberek ujjongásban törtek ki. A játékterem talaja kellemetlenül meleg volt. Nyina fejbőre viszketett a paróka alatt, ami nem túlzottan előnyös, harang alakú frizurát kölcsönzött neki, és amihez egy slampos ruhát választott. Ez egyszer nem akarta magára vonni a figyelmet.

Feltűnés nélkül áthaladt a Nyugati Dongán, itt volt az első állomása, majd a második is, utána átment a Keleti Dongára, és minden tőle telhetőt megtett, hogy beleolvadjon a tömegbe. A blokádok miatt ugyan kevesebben voltak az utcákon, de az emberek persze nem mondtak le az élvezetekről. Elment egy másik játékterembe, ami csak pár utcányira délre esett ettől a helytől, és majdnem meg is volt a feladatával. Kaz gondosan választotta ki a létesítményeket. Ez lesz negyedik és egyben utolsó úti célja.

Miközben Nyina mosolygott, és a többi játékossal együtt ujjongott, kinyitotta a zsebében rejlő üvegtartályt, és a benne lévő fekete sejtekre koncentrált. Érezte a belőlük sugárzó erős hideget és valami mást is, ami az ott szunnyadó erőhöz beszélt. Egy pillanatig habozott, mivel még túl élesen emlékezett a hullaház hidegére és a halál bűzére. Felidézte, ahogyan a halott férfi teste mellett áll, és a szája körüli színtelen bőrt nézi.

Ahogyan képességét egykoron arra használta, hogy meggyógyítsa vagy szétszaggassa a bőrt, vagy akár pírt varázsoljon valaki arcára, most a romló sejtekre koncentrált. Mielőtt idejött, egy edzett üvegből készült tokba csúsztatott egy kis darab üszkös húst. A tokot egy fekete bársonyzacskóba rejtette, és most, hogy a kiáltozó tömegben állt, és az élénk színű kerék pörgését nézte, a csomag teljes súlyával húzta a derekát, ahová egy ezüst fonál rögzítette.

Előrehajolt, hogy fogadjon. Egyik kezével az asztalra helyezte zsetonjait, miközben a másikkal kinyitotta az üvegtokot.

– Kívánjon szerencsét! – mondta a kerékpörgetőnek, miközben a kezéhez érintette a nyitott tok tartalmát. A halott sejtek felkúsztak az ujjaira, és szaporodni kezdtek az egészséges bőrön.

Amikor a férfi a kerékért nyúlt, ujjai feketék voltak.

– A keze! – kiáltott fel egy nő. – Van rajta valami.

A férfi megtörölte a kezét zöld, hímzett kabátjába, mintha csak tinta vagy szénpor lenne rajta. Nyina behajlította az ujjait, mire a sejtek felmásztak a kerékpörgető ruhaujján át inge gallérjáig, és fekete foltot hagytak nyaka egyik oldalán, majd az állán keresztül felkúsztak az alsó ajkáig.

Valaki felsikoltott, és a játékosok hátrálni kezdtek, miközben a kerékpörgető zavartan nézett körül. Az asztaloknál ülők idegesen emelték fel a tekintetüket kártyáikból és a kockákról. A teremfőnök és végrehajtói elindultak feléjük, hogy véget vessenek a játékot akadályozó problémának vagy harcnak.

A tömegben megbújó Nyina végigsöpört karjával a levegőben, mire egy kupac sejt átugrott egy drága kinézetű gyöngysort viselő nőre a kerékpörgető mellett. Egy fekete, csillag alakú folt jelent meg az arcán, ami, akár egy ronda kis pók, lemászott az állán és a nyakán.

– Olena! – kiáltotta erős testalkatú kísérője. – Az arcod!

Egyre többen sikítoztak, Olena a nyakához kapta a kezét, és botorkálva keresett egy tükröt, miközben a tömeg szétnyílt előtte.

– Hozzáért a pörgetőhöz. Ő is elkapta!

– Mit kapott el?

– El az utamból!

– Mi folyik itt? – kérdezte a teremfőnök, és megfogta a zavarba jött kerékpörgető vállát.

– Segítség! – könyörgött a férfi, és felemelte a kezét. – Valami baj van.

A teremfőnök szemügyre vette a fekete foltokat a férfi arcán és kezén, és gyorsan hátralépett, de már túl késő volt. Keze, amellyel hozzáért, csúnya lilásfeketévé vált, és most már ő is üvöltött.

Nyina nézte, ahogyan egyre jobban eluralkodik a pánik, és úgy söpör végig a játéktermen, akár egy dühöngő részeg. A játékosok felborogatták az asztalaikat, az ajtó felé igyekeztek, és habár az életükért küzdöttek, megragadták a kezük ügyébe eső zsetonokat. Az asztalok felborogatva, a kártyák és a kockák szanaszét hevertek a földön. Az emberek a kijárathoz igyekeztek, átverekedve magukat a többieken. Nyina velük tartott: hagyta, hogy magával sodorja a tömeg, ami elárasztotta a játéktermet, majd kiözönlött az utcára. Minden megállójánál ugyanez a jelenet játszódott le: a lassan induló félelem hirtelen teljes pánikká változott. És most végre meghallotta a sziréna hangját. Hullámzó jajgatása végigsöpört a Dongán, fel-le járt, és visszaverődött Ketterdam háztetőiről és burkolatköveiről.

A turisták kérdő tekintettel fordultak egymáshoz, de a helyiek – a város előadói, kereskedői, bolttulajdonosai és szerencsejátékosai – azonnal megváltoztak. Kaz tudta ezt, mondta Nyinának, hogy ők megismerik a hangot, és úgy indulnak majd el, akár egy gyerek, akit hazahívnak szigorú szülei.

Mivel Kerch egy szigeten terült el, ellenségei nem fértek hozzá: védte a tenger és hatalmas tengerészete. Fővárosa azonban különösen ki volt téve a tűznek és a betegségeknek. Ahogyan a tűz könnyedén terjedt a zsúfolt város háztetőin, a dögvész is könnyen terjedt egyik testről a másikra a nagy tömegben és a zsúfolt életterekben. Mint a pletykák esetében, senki sem tudta, pontosan hol kezdődött, vagy hogyan terjed ilyen gyorsan, csak hogy cseppfertőzéssel és érintéssel fertőz, és a csatornák magukkal viszik a levegőben. A gazdagok, akik bent tudtak maradni hatalmas házaikban és kertjeikben, vagy egy az egyben maguk mögött hagyhatták a várost, kevésbé szenvedték meg a járványt. A megfertőzött szegényeket karanténba zárták, uszályokon létrehozott rögtönzött kórházakban a kikötőn kívül. Fegyverrel vagy pénzzel nem lehetett megállítani a betegség terjedést. Nem lehetett tárgyalni vele, és imával sem tudták kiűzni.

Ketterdamban csak a legfiatalabbak nem emlékeztek a Királynő Udvarhölgye nevű pestisre és a csatornákon járó hajókra, amiket a hullaszállítók irányítottak hosszú evezőikkel. Akik túlélték, mind elveszítettek egy gyermeket, egy szülőt, egy testvért, egy barátot vagy egy szomszédot. Emlékeztek a karanténra, és hogy a legalapvetőbb emberi érintkezés is mekkora félelemmel töltött el mindenkit.

A pestis miatt elfogadott törvények egyszerűek és szigorúak voltak: amikor megszólalt a sziréna, minden magánszemélynek haza kellett térnie. A stadwatch őrei a város különböző pontjain gyülekeztek, hogy egy esetleges fertőzés nehogy az egész testületet ledöntse. Csak azért vetették be őket, hogy megállítsák a fosztogatókat, és háromszoros fizetést kaptak, amiért az utcákon őrködtek. A kereskedelem megállt, és csak a betegbárkák, a hullaszállítók és az orvosok járhattak szabadon a városban.

„Pontosan tudom, mitől rettegnek jobban ebben a városban még a shuknál, a fjerdaiaknál és a Hordó összes bandájánál együttvéve is.” Kaznak igaza volt. A barikádok, a blokádok, az igazoltatások is megszűnnek, ha kitör a pestis. Persze az emberek igazából nem betegek – gondolta Nyina, miközben átsietett a kikötőn. A romlott hús nem terjed tovább azon túl, amit Nyinától kaptak. El kell majd távolíttatniuk, de senki sem lesz beteg, és senki sem hal meg. A legrosszabb esetben pár hét karantén vár rájuk.

Nyina lehajtott fejjel, a kapucnijába burkolózva haladt. Habár ő okozta az egészet, és tudta, hogy nem igazi pestis, mégis hevesen vert a szíve, és majd’ kiugrott a mellkasából a körülötte kitört hisztéria miatt. Az emberek sírtak, lökdösődtek és kiáltoztak, és a csónakokban lévő helyekért alkudoztak. Teljes volt a káosz. És ő okozta.

Én csináltam, gondolta elmélázva. Én adtam ki a parancsot azoknak a holttesteknek, azoknak a csontdaraboknak és haldokló sejteknek. Vajon ez mit jelent rá nézve? Ha létezett is másik grisa, akinek ilyen képessége lett volna, ő sohasem hallott róla. Mit gondol majd róla a többi grisa? A többi korporál, a szívtörők és a gyógyítók? „Magához a teremtő erőhöz kötődünk, a világ szívében dobogó élethez.” Talán szégyellnie kellene magát, sőt akár félnie is kellene. Ám Nyina nem volt az a szégyenkező típus.

Djel talán kioltott egy lángot, de meggyújtott egy másikat. Nyinát nem érdekelte, hogy Djel művelte-e, vagy a szentek, vagy egy csapat tűzokádó kiscica volt a tettes; amint keletre tartott, ráébredt, hogy ezer éve nem érezte magát ilyen erősnek. Légzése könnyeddé vált, izomfájdalmai enyhültek. Farkaséhes volt. A parem utáni vágya messzinek tűnt, mintha csupán egy nagy éhség emléke lett volna.

Nyina elsiratta elvesztett képességét, ami az élő világhoz kötötte. Ez az árnyékvilághoz tartozó képesség nem tetszett neki. Mintha csalás vagy büntetés lett volna. Ám az élethez hasonlóan a halál is mindent összeköt, mint egy végtelen, gyorsan szaladó folyó. Nyina belemártotta az ujját habjaiba, és kezében tartotta örvénylő erejét. A Gyász Királynője lett, és ő sohasem fullad bele ebbe a mély vízbe.