37. Kaz

Kaz Kuvej mellett állt, amikor a golyó célt ért, és elsőként lépett oda hozzá. A katedrálisból némi lövöldözés hallatszott: valószínűleg a pánikba esett stadwatchőrök nem bírtak a ravaszt szorongató ujjaikkal. Kaz leguggolt Kuvej teste mellett, majd bal kezével titkon fecskendőt döfött a shu fiú karjába. Minden véres volt. Jellen Radmakker a pódiumra hanyatlott, és azt üvöltötte:

– Meglőttek! – Persze nem lőtték meg.

Kaz orvosért kiáltott. Az alacsony, kopasz ember bénultan állt a pódium mellett, ahol Wylant látta el, arcán borzalom tükröződött. Matthias megragadta a könyökénél fogva, és odavonszolta.

Az emberek még mindig tolakodtak, hogy kijussanak a templomból. Verekedés tört ki a ravkai katonák és a fjerdaiak között, ahogyan Sturmhond, Zója és Zsenya kijáratot kerestek. A Kereskedőtanács tagjai parancsára egy csapat stadwatchkatona körbevette Van Ecket. Nem mehetett sehová.

Egy pillanattal később Kaz észrevette, hogy Inej és Jesper megpróbálják átverekedni magukat az embertömegen, ami a padsorok közötti folyosón menekül. Kaz megengedte magának, hogy egyszer végignézzen Inejen. A lány vérzett, szeme piros volt és megdagadt, de úgy tűnt, jól van.

– Kuvej… – kiáltotta Inej.

– Már nem segíthetünk rajta – felelte Kaz.

– Wylan! – kiáltott fel Jesper, felmérve a vágásokat és az egyre burjánzó sebeket. – Szentek, ez valódi?

– Anika és Keeg nem kímélték.

– Azt akartam, hogy hihető legyen – felelte Wylan.

– Csodálom, hogy mennyire elkötelezett vagy a szakma iránt – mondta Kaz. – Jesper, maradj Wylannel! Biztosan ki akarják kérdezni.

– Jól vagyok – mondta Wylan, habár ajka annyira feldagadt, hogy úgy hangzott, mintha azt mondaná: „Vól bagyok.”

Kaz bólintott Matthiasnak, miközben két stadwatchőr feltette Kuvejt egy hordágyra. Ahelyett, hogy átverekedték volna magukat a tömegen a katedrálisban, a Ghezen kisujjához vezető boltív felé vették az irányt, hogy ott távozzanak. Matthias követte őket, és magával cipelte az orvost is. Nem maradhatott kétség afelől, hogy Kuvej meghalt.

Kaz és Inej követték őket a hajóba, de Inej megállt a boltívnél. Kaz látta, hogy még egyszer hátranéz: Van Ecket figyelte, ahogyan körbeveszik a dühös tanácsosok. A férfi visszanézett rá. Kaz emlékezett, mit mondott a lány Van Ecknek a Goedmed hídon: „Még látjuk egymást egyszer, de csak egyszer.” Van Eck idegesen meghajtotta a fejét, ami arra engedett következtetni, hogy ő is emlékezett. Inej aprót biccentett.

Átszaladtak a kisujjhajón, egészen a kápolnáig. Ám az utcára és a mögötte lévő csatornához vezető ajtó zárva volt. Mögöttük becsapódott a kápolna ajtaja. Pekka Rollins dőlt neki, akit a Tízes Oroszlánok négy tagja vett körül.

– Éppen időben – mondta Kaz.

– Gondolom, erre is felkészültél, te agyafúrt gazember.

– Tudtam, hogy nem hagyod, hogy csak úgy kisétáljak.

– Valóban – hagyta helyben Rollins. – Amikor pénzt kértél tőlem, ki kellett volna belezzelek a barátaiddal együtt. Sok kellemetlenségtől megkímélt volna. – Rollins nekilátott, hogy levegye a kabátját. – Be kell ismernem, nem tanúsítottam túl sok tiszteletet az irányodba, fiú, de most megkapod a magadét. Gratulálok. Megérdemled, hogy halálra verjelek a botoddal. – Inej előhúzta a késeit. – Nem, nem, kislány! – figyelmeztette Rollins. – Ez a mi ügyünk ezzel a semmirekellő senkiházival.

Kaz bólintott Inejnek.

– Igaza van. Régóta váratott magára egy kis beszélgetés.

Rollins felnevetett, kigombolta mandzsettáját, majd felhajtotta az ingujját.

– Beszédnek már nincs helye, fiú. Fiatal vagy, de én már azelőtt verekedtem, hogy te megszülettél volna.

Kaz nem mozdult, két kezét a botján pihentette.

– Nem fogok megküzdeni veled, Rollins. Cserét ajánlok.

– Ah, egy méltányos üzlet a Barter-templomban. Sok pénzembe és vesződségembe került a mesterkedésed. Nem tudom, mit ajánlhatnál, ami kielégítőbb lenne, mint hogy puszta kézzel megöljelek.

– A Kaeli Hercegről van szó.

– Háromemeletnyi mennyország, a legjobb játékterem a Kelet Dongában. Bombát rejtettél oda, vagy mi?

– Nem, a kis hercegről beszélek. – Rollins mozdulatlanná dermedt. – Aki szereti az édességet és vörös hajú, mint az apja. Nem vigyáz a játékaira.

Kaz belenyúlt a kabátjába, és elővett egy apró, horgolt oroszlánt.

Fakósárga volt, fonálból készült sörénye összegubancolódott és földes volt. Kaz a földre ejtette.

Rollins a figurát bámulta.

– Mi ez? – kérdezte, hangja alig volt több suttogásnál. Azután megismételte, mintha magához tért volna. – Mi ez? – kiáltotta.

– Te is tudod, mi ez, Rollins. Nem te mondtad nekem, mennyire hasonlítotok Van Eckkel? Iparmágnások vagytok, és hagytok valamit az utókorra. Mindketten annyira aggódtok az örökségetek miatt. De mire jó mindez, ha senkire se tudjátok ráhagyni? Eltűnődtem, vajon kiért dolgozol.

Rollins keze ökölbe szorult, alkarja húsos izomzata megfeszült, állkapcsa remegett.

– Megöllek, Brekker. Mindent elpusztítok, amit szeretsz.

Most Kazon volt a sor, hogy felnevessen.

– Az a trükköm, hogy semmit sem szeretek, Rollins. Fenyegess csak, ahogyan tetszik. Itt helyben kibelezhetsz. De akkor nem találod meg időben a fiadat, hogy megmenthesd. Elküldessem az ajtódhoz elvágott torokkal, a legszebb ruhájában?

– Te semmirekellő Hordó-söpredék – sziszegte Rollins. – Mi a fenét akarsz tőlem?

Kaz érezte, hogy humorérzékének lőttek, és megnyílik benne a sötétbe vezető ajtó.

– Azt akarom, hogy emlékezz.

– Mire emlékezzek?

– Hét éve átvertél két délről jövő fiút. A kis tanyasi fiúknak nem volt sok eszük. Befogadtál, megbíztunk benned, hutspottal etettél az álfeleséggel és a lányoddal együtt. Elvetted a bizalmunkat, aztán elvetted a pénzünket, és aztán mindent elvettél. – Kaz látta, hogy Rollins gondolkozik. – Nem emlékszel? Olyan sokan voltak, nem igaz? Hány embert vertél át abban az évben? Hány szerencsétlen balekot szedtél rá azóta?

– Nincs hozzá jogod… – mondta Pekka dühösen, mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt, de szeme vissza-visszatért a játék oroszlánra.

– Ne aggódj, a fiad nem halt meg. Még. – Kaz közelről tanulmányozta Pekka arcát. – Segítek egy kicsit. A Jakob Hertzoon nevet használtad. A bátyámat befogtad küldöncnek. Egy kávéházban volt a főhadiszállásod.

– A park túloldalán – vágta rá Pekka. – Ahol a cseresznyefák vannak.

– Úgy bizony.

– Az régen volt, fiú.

– Mindent kicsaltál tőlünk. Az utcán kötöttünk ki, és meghaltunk. A magunk módján mindketten. De csak az egyikünk született újjá.

– Hát erről szól ez az egész? Ezért nézel rám ilyen gyilkos indulattal azzal a cápaszemeddel? – Pekka megrázta a fejét. – Két galamb voltatok, és történetesen én kopasztottalak meg benneteket. Ha nem én teszem meg, valaki más megtette volna.

Egyre jobban kinyílt a sötétbe vezető ajtó. Kaz elhatározta, hogy belép. Tudta jól, hogy soha többé nem lesz teljes ember. A bátyját nem lehet visszahozni. Pekka Rollins azonban megtapasztalhatja, milyen érzés a reménytelenség.

– Hát, pech, hogy éppen te voltál – bökte ki. – Számodra és a fiad számára is.

– Csak blöffölsz.

Kaz elmosolyodott.

– Eltemettem a fiadat – duruzsolta, ízlelgetve a szavakat. – Élve temettem el, két méterrel a föld alá, sziklás talajba. Végig hallottam, ahogyan kiabál, és az apjáért könyörög. Papa, papa. Sohasem hallottam még ilyen édes hangot.

– Kaz – szólt közbe Inej sápadt arccal. Ezt nem bocsátja meg a fiúnak.

Rollins odarohant, megragadta Kaz gallérját, és nekivágta a kápolna falának. Kaz hagyta magát. Rollins úgy izzadt, mint egy ló, arcán kétségbeesés és rémület tükröződött. Kaz lubickolt benne. Minden pillanatára emlékezni akart.

– Hol van a fiam, Brekker? – A falba verte Kaz fejét. – Hol van?

– Ez egy egyszerű csere, Rollins. Ha megmondod a bátyám nevét, életben marad a fiad.

– Brekker…

– Hogy hívták a bátyámat? – ismételte Kaz. – Segítek még egy kicsit. Meghívtál egy házba a Zelverstraaton. A feleséged zongorázott. Margitnak hívták. Volt egy ezüstszínű kutyátok, a lányod neve pedig Saskia volt. Piros szalagot viselt a fonatában. Látod? Én emlékszem. Mindenre emlékszem. Nem olyan nehéz.

Rollins elengedte, és fel-le kezdett járkálni a kápolnában, kezével gyér haját túrva.

– Két fiú – mondta őrjöngve, az emlékezetében kutatva. Odafordult Kazhoz, és rámutatott. – Emlékszem. Két fiú Lijből. Vacak kis vagyonotok volt. A bátyád üzletembernek képzelte magát, kereskedő akart lenni, hogy meggazdagodjon, mint minden semmirekellő, aki csak beteszi a lábát a Hordóba.

– Így van. Két újabb bolond, akiket magadhoz édesgethettél. Hogy hívták?

– Kaz és… – Rollins a fejére szorította a kezét. Fel-le járkált a kápolnában, és úgy zihált, mintha körbefutotta volna a várost. – Kaz és… – Visszafordult Kaz felé. – Gazdaggá tehetlek, Brekker.

– Magamtól is meg tudok gazdagodni.

– Neked adhatom a Hordót. Olyan hatalmad lehet, amilyenről nem is álmodtál. Amit csak akarsz.

– Támaszd fel a bátyámat!

– Bolond volt, jól tudod. Olyan volt, mint bármely másik célpont, azt hitte, túljárhat a rendszer eszén, és gyorsan meg fog gazdagodni. Becsületes embert nem lehet megkopasztani, Brekker. Ezt te is tudod.

A kapzsiság visz előre. Pekka Rollins tanította neki ezt a leckét, és igaza volt. Bolondok voltak. Kaz egy nap talán meg tud bocsátani a bátyjának, amiért nem az a tökéletes testvér volt, akit a szívében őrzött. Talán feloldozza, amiért olyan rászedhető és bizakodó volt, hogy azt hitte, van, aki egyszerűen kedves. Rollins azonban nem nyer bűnbocsánatot.

– Hol a fiam, Brekker? – üvöltötte Rollins az arcába. – Hol a fiam?

– Hogy hívták a bátyámat? Mondd ki a nevét, mintha egy varázsige lenne a Keleti Donga egyik bűvészmutatványában. A fiadat akarod? Mi joga van a drágalátos, elkényeztetett életéhez? Miben különbözik tőlem vagy a bátyámtól?

– Nem tudom, hogy hívták a bátyádat. Nem tudom! Nem emlékszem! Hírnevet akartam magamnak. Szereztem egy újoncot. Azt gondoltam, lesz egy nehéz hetetek, aztán hazamentek vidékre.

– Dehogy gondoltad. Nem is gondoltál ránk többet.

– Kérlek, Kaz – suttogta Inej. – Ne csináld ez! Ne légy ilyen!

Rollins felmordult.

– Könyörgöm…

– Tényleg?

– Te rohadék!

Kaz az órájára nézett.

– Fecsegéssel töltöd az időt, miközben a fiad a sötétben fekszik.

Pekka az embereire pillantott. Megdörzsölte az arcát. Azután lassan, nehéz mozdulatokkal, mintha teste minden izmát le kellene küzdenie, letérdelt.

Kaz látta, hogy a Tízes Oroszlánok rázzák a fejüket. A gyengeség sohasem ébresztett tiszteletet a Hordóban, bármilyen jó ügyet szolgált is.

– Könyörgöm, Brekker. Csak a fiam van nekem. Vigyél oda! Hadd mentsem meg!

Kaz nézte, ahogyan Pekka Rollins, Jakob Hertzoon végre térdre ereszkedett előtte, könnyes szemmel, fájdalomtól vörös arccal. Tégláról téglára.

Kezdetnek nem rossz.

– A fiad a Tarmakker-rét legdélebbi sarkában van, három kilométerre Appelbroektól. Megjelöltem a helyet egy fekete zászlóval. Ha most elindulsz, időben odaérsz.

Pekka felállt, és kiadta a parancsokat.

– Küldessetek előre a fiúkhoz, hogy készítsék elő a lovakat! És hozzatok egy orvost!

– De a pestis…

– Amelyik a Smaragdpalotában ügyeletes. A kórteremből is rángassátok ki, ha kell. – Ujját Kaz mellkasába mélyítette. – Ezért még megfizetsz, Brekker. Egész életedben fizetni fogsz. Szenvedésed nem ér véget.

Kaz Pekka szemébe nézett.

– A szenvedés olyan, mint bármi más. Ha sokáig együtt élsz vele, megtanulod szeretni.

– Menjünk! – adta ki az utasítást Rollins, majd bíbelődni kezdett a zárt ajtóval. – Hol az az átkozott kulcs? – Az egyik embere odament a kulccsal, de Kaz észrevette, hogy távolságot tart a főnökétől. Ma este az egész Hordó attól a történettől fog zengeni, hogy Pekka Rollins letérdelt, és ezt Rollins is biztosan tudja. Annyira szerette a fiát, hogy feladta érte a büszkeségét és a hírnevét. Kaz azt gondolta, ez biztosan jelent valamit. Valaki másnak jelentett volna.

Az utcára nyíló ajtó kitárult, és egy pillanat alatt eltűntek.

Inej leguggolt, és a szemére szorította a kezét.

– Oda fog érni időben?

– Mihez?

– Hogy… – Kazra emelte a tekintetét. A fiúnak hiányozni fog ez a megdöbbent arckifejezés. – Nem tetted meg. Nem temetted el.

– Nem is láttam a gyerekét.

– De az oroszlán…

– Csak tippeltem. Pekka nagyon büszke a Tízes Oroszlánokra. A gyereknek nyilván ezer plüssoroszlánja van, meg egy faoroszlánja is, amin lovagolhat.

– Honnan tudtad egyáltalán, hogy van gyereke?

– Van Eck házában jöttem rá. Rollins egyfolytában az örökségéről papolt. Tudtam, hogy van egy vidéki háza, és szeret elmenni a városból. Azt gondoltam, hogy rejteget valahol egy szeretőt. Amit azonban aznap este mondott, elgondolkodtatott.

– És hogy fia, nem pedig lánya van? Azt is csak tippelted?

– Igen, az információk alapján. Az új játéktermének a Kaeli Herceg nevet adta. Gondoltam, hogy biztosan egy vörös hajú kisfiú. És melyik gyerek nem szereti az édességet?

Inej megrázta a fejét.

– Mit fog találni a réten?

– Az égvilágon semmit. Az emberei biztosan jelentik, hogy a fia biztonságban van, és éppen azt csinálja, amit az elkényeztetett gyerekek szoktak, amikor az apjuk nincs otthon. Pekka azért remélhetőleg eltölt pár kellemetlen órát a földet túrva és köröket futva. A lényeg, hogy ne legyen ott, hogy alá tudja támasztani Van Eck állításait, és hogy az emberek hallják, hogy hanyatt-homlok hagyta el a várost, egy orvossal a sarkában.

Inej felnézett rá, és Kaz látta az arcán, hogy összerakja a képet.

– A kitörés helyszínei.

– A Kaeli Herceg. A Smaragdpalota. Az Édességbolt. Mind Pekka Rollins tulajdona. Bezárják őket, és hetekre karanténba kerülnek. Nem lennék meglepve, ha a város elővigyázatosságból más üzleteit is lezárná, ha azt gondolják, az alkalmazottai fertőzőek. Legalább egy évbe telik, míg talpra áll anyagilag, vagy talán még többe, ha a pánik elég sokáig tart. Persze a tanács azt hiszi, segített felállítani a hamis konzorciumot, és talán sohasem adnak neki újra engedélyt.

– A sors mindenki számára tartogat meglepetéseket.

– De néha nem árt segíteni neki.

Inej összehúzta a szemöldökét.

– Azt hittem, Nyinával négy kitörési pontot választottatok a Dongán.

Kaz megigazította az ingujját.

– A Vadaskertbe is elküldtem.

Inej elmosolyodott. Szeme vörös volt, arcát valamiféle por lepte. Ezért a mosolyért Kaz az életét adta volna.

Kaz az órájára pillantott.

– Mennünk kell. Még nincs vége.

Odanyújtotta neki kesztyűs kezét. Inej mély, szaggatott levegőt vett, majd megfogta a fiú kezét, és felemelkedett, akár a füst a tűzből. Akkor sem engedte el azonban, amikor már talpon volt.

– Megkegyelmeztél, Kaz. Jobb ember vagy nála.

Tessék, megint a tisztességet erőlteti, amikor annak itt semmi helye.

– Inej, Pekka fiát csak egyszer ölhetem meg. – Kinyitotta az ajtót a botjával. – Ő azonban ezerszer elképzelheti a halálát.