38. Matthias

Matthias Kuvej élettelen teste mellett haladt. Két stadwatchőr hordágyra tette a fiút, és a Beurskanal felé szaladtak vele, miközben a szirénák visítása a pestisre figyelmeztetett. Az orvos alig tudott lépést tartani velük, csak úgy lobogott a talárja.

Amikor odaértek a dokkhoz, az orvos megvizsgálta Kuvej pulzusát.

– Semmi értelme. Nincs pulzusa. A golyó biztosan a szívét érte.

Csak ne húzza fel az ingét! – fohászkodott Matthias magában. Jesper egy viasz-gumi golyót használt, ami darabokra tört, amikor becsapódott a Kuvej gombja mögé rejtett tömlőbe. A kidurrantott tömlőből vér és csontdarabok spricceltek. A vér egy hentestől származott, de az orvos ezt nem tudhatta. A templomban mindenkinek úgy tűnt, Kuvej Jul-Bót szíven lőtték, és azonnal szörnyethalt.

– A fenébe – káromkodott az orvos. – Hol van a mentőcsónak? És hol van a dokkmester?

Matthias úgy vélte, egyszerű a válasz.

A dokkmester otthagyta a posztját, amint meghallotta a pestisre figyelmeztető szirénát, és még innen is látszott, hogy a csatorna teli van vízi járművel, az emberek kiáltoznak, és egymás hajóját böködik az evezőikkel, hogy megpróbálják elhagyni a várost, mielőtt lezárják a csatornákat, és bent ragadnak a pestisketrecben.

– Ide, uram! – kiáltott egy férfi egy halászhajóról. – Majd mi elvisszük a kórházba.

Az orvos aggodalmasnak tűnt.

– Senkinek sincsenek tünetei a fedélzeten?

A halász egy terhes nőre mutatott, aki a hajó hátuljában feküdt egy ponyvatető árnyékában.

– Nem, uram, csak mi ketten vagyunk, és semmi bajunk. A feleségem mindjárt megszül. Jól jönne az orvosi segítség, ha nem érünk be időben a kórházba.

Az orvos kissé elzöldült.

– Én nem… én nem kezelek női bajokat. Egyébként meg miért nem otthon szül? – kérdezte gyanakvóan.

Cseppet sem érdekli, hogy Kuvej túléli-e, gondolta Matthias mogorván. Csak a saját bőrét akarja menteni.

– Nincs otthonunk – felelte a férfi. – Csak a hajó.

Az orvos hátranézett a rémüldöző emberekre, akik a fő katedrális ajtajából özönlöttek ki.

– Rendben, menjünk! Maga maradjon itt! – utasította Matthiast.

– Engem választottak ki a védelmére – tiltakozott Matthias. – Mindenhová követnem kell.

– Nincs hely mindenkinek – mondta a halász.

A stadwatchtisztek ideges pillantásokat váltottak, majd az egyik megszólalt:

– Feltesszük a hajóra, de utána jelentenünk kell az irányítóközpontban. Ez a protokoll.

Kaz azt mondta, az őrök nem akarnak majd kórház közelébe kerülni, ha kitör a pestis, és igaza volt. Matthias nem hibáztatta őket.

– De védelemre van szükségünk – tiltakozott az orvos.

– Egy halott miatt? – kérdezte a stadwatchtiszt.

– Miattam! Kitört a pestis, nekem pedig utaznom kell!

A tiszt vállat vont.

– Ez a protokoll.

Feltették a hordágyat a hajóra, majd eltűntek.

– Nincs semmi kötelességtudatuk – fortyogott az orvos.

– Nem néz ki túl jól – mondta a halász Kuvejre pillantva.

– Neki már vége – felelte az orvos. – De akkor is el kell vinnünk a kórházba. Ahogyan egyenruhás barátaink mondanák: „Ez a protokoll.”

A terhes nő szörnyű kiáltást hallatott. Matthias örömmel konstatálta, hogy az orvos odasiet a hajókorláthoz, majdnem feldöntve egy vödör tintahalat. A kényes gyomrú, gyáva férfi remélhetőleg távol marad Nyinától és álhasától. Matthias nehezen állta meg, hogy ne őt nézze, miközben csak arra tudott gondolni, vajon jól van-e. Nyina azonban egyetlen pillantással megnyugtatta. Arca ragyogott, szeme zölden csillogott, akár a smaragd. Ezt hozta ki belőle, ha bármilyen formában használta a képességét. Természetellenes, szólt a régi, határozott hang. Gyönyörű, ellenkezett az a hang, ami akkor szólalt meg, amikor segített Jespernek és Kuvejnek megszökni a Fekete Fátyol-szigetről.

Matthias bólintott a halásznak, mire Rotty visszakacsintott, és kissé megrántotta álszakállát. Gyorsan hajtotta a hajót a csatornán. Ahogyan a Zentz híd felé közeledtek, Matthias megpillantotta az alatta horgonyzó hatalmas palackhajót. Olyan széles volt, hogy a faluk összeütközött, amint Rotty megpróbált elhaladni mellette. A palackhajós férfi és Rotty heves vitába kezdett, mire Nyina megint felkiáltott. Olyan hosszú és hangos sikolyt hallatott, hogy Matthias eltűnődött, vajon a pestisre figyelmeztető szirénával akar-e versenyre kelni.

– Próbáljon meg mélyen lélegezni! – javasolta a korlátnál álló orvos.

Matthias alig láthatóan figyelmeztette Nyinát a pillantásával. Terhességet még színlelhetnek. De valódi szülést nem. Legalábbis Matthias szerint. Kazból azonban már mindent kinézett.

Az orvos odakiáltott Matthiasnak, hogy hozza oda a táskáját. Matthias babrált vele egy pillanatig: kivette a sztetoszkópot, és egy kupac háló alá dobta, nehogy az orvos meg akarja hallgatni Nyina pocakját.

Matthias odaadta a táskát.

– Mit keres? – kérdezte, és eltakarta a palackhajót, miközben Kuvej testét kicserélték a hullára, amit előző éjjel loptak a hullaházból. Amint Sturmhond kihozta Zsenyát a templomból, megállt a híd alatt, hogy átszabja a hulla arcát és megemelje a testhőmérsékletét. Fontos volt, hogy ne derüljön ki, már régóta halott.

– Nyugtatót – felelte az orvos.

– Szabad nyugtatót adni egy terhes nőnek?

– Nekem lesz.

A palackhajós férfi még szidta kicsit Rottyt – Specht nyilván élvezte a helyzetet –, majd a halászhajó áthaladt a Zentz híd alatt, és most, hogy a csatorna legzsúfoltabb részét maga mögött hagyta, gyorsabbra fogta a tempót. Matthias nem bírta megállni, hogy ne nézzen hátra, és mozgást látott a palackhajó felpakolt borosládái mögött. Még nincs vége a munkának.

– Hová megyünk? – fakadt ki az orvos. – Azt hittem, az egyetemi klinikára tartunk.

– Lezárták a csatornát – hazudta Rotty.

– Akkor vigyen a Ghezendaal kórházba, ne vesztegesse az időt!

Ez volt a terv. Az egyetemi kórház közelebb volt ugyan, de Ghezendaal kisebb volt, kevesebb alkalmazottal, és nyilvánvalóan nehezebben küzd meg a pestis miatti pánikkal. Tökéletes hely, ha az ember azt akarja, hogy ne vizsgálják meg túl alaposan az oda szállított holttestet.

Megálltak a kórház kikötőjénél, és a személyzet kisegítette Rottyt és Nyinát a hajóból, majd a hordágyat is kivették. Amint azonban megérkeztek a kórház bejáratához, az ügyeletes nővér a hordágyon fekvő holttestre pillantott, és azt mondta:

– Miért hoznak ide hullát?

– Ez a protokoll! – felelte az orvos. – Csak a munkámat végzem.

– Zárlat van a pestis miatt. Halottnak nem tudunk ágyat biztosítani. Vigyék a rakodóöbölbe! Majd a hullaszállítók eljönnek érte az este.

A személyzet eltűnt a sarkon a hordággyal. Holnapra az idegen teste hamuvá válik, és az igazi Kuvej szabadon élheti tovább az életét anélkül, hogy állandóan résen kellene lennie.

– Akkor legalább segítsenek ennek a nőnek, mindjárt… – Az orvos körbenézett, de Nyina és Rotty eltűntek.

– Már bementek – mondta Matthias.

– De…

A nővér felcsattant.

– Egész nap itt fog szobrozni a bejáratban, vagy bejön, és hasznossá teszi magát?

– Én… Máshol van rám szükség – felelte az orvos, nem véve tudomást a nővér hitetlenkedő arckifejezéséről. – Milyen gorombák tudnak lenni egyesek – dörmögte, miközben leporolta a ruháját, és otthagyta a kórházat. – Én egyetemi tudós vagyok.

Matthias mélyen meghajolt.

– Köszönöm, hogy megpróbálta megmenteni a rám bízott fiút.

– Ó, nos, igen. Csak az eskümet követtem. – Az orvos idegesen a házakra és üzletekre nézett, amik már elkezdték bezárni a kapujukat és leengedni a redőnyöket. – Tényleg el kell jutnom a klinikára.

– Biztosan mindenki nagyon hálás lesz a szolgálatáért – mondta Matthias, aki biztos volt benne, hogy az orvos haza fog rohanni, és el fogja barikádozni magát már azoktól is, akik szipognak.

– Igen, igen – felelte az orvos. – Viszlát, és jó egészséget! – Ezzel elsietett a keskeny utcán.

Matthias mosolyogva indult az ellenkező irányba. A Zentz hídnál találkoznak a többiekkel, amint Kuvej, remélhetőleg hamarosan, feléled. Újra együtt lesznek Nyinával, és talán elgondolkodhatnak a jövőjükön.

– Matthias Helvar! – szólt egy magas, jajgató hang.

Matthias megfordult. Egy fiú állt az elhagyatott utca közepén. A fiatal, jégfehér hajú drüskelle volt, aki olyan ádázul bámulta az árverés során. Nem a drüskelletisztek fekete egyenruháját viselte, szürke uniformis volt rajta. Vajon a templomból idáig követte Matthiast? Mit láthatott?

A fiú nem lehetett több tizennégynél. Remegett a pisztolyt tartó keze.

– Árulással vádollak – mondta elcsukló hangon. – Hazaárulást követtél el Fjerda és drüskelle fivéreid ellen.

Matthias a levegőbe emelte a kezét.

– Nincs nálam fegyver.

– Elárultad a hazádat és az istenedet.

– Még nem találkoztunk.

– Megölted a barátaimat. A jégudvari rajtaütés során.

– Nem öltem meg drüskellét.

– A társaid viszont igen. Gyilkos vagy. Megszégyenítetted Brum parancsnokot.

– Hogy hívnak? – kérdezte Matthias kedvesen. Ez a fiú nem akart megölni senkit.

– Nem számít.

– Új vagy a rendben?

– Fél éve csatlakoztam – felelte, és felemelte az állát.

– Én nálad is fiatalabb voltam, amikor csatlakoztam. Tudom, milyen ott lenni, hogy milyen gondolatokat ültetnek el az ember fejében. Nem kell ezt csinálnod.

A fiú még erősebben remegett.

– Árulással vádollak – ismételte.

– Bűnös vagyok – mondta Matthias. – Szörnyű dolgokat követtem el. És ha akarod, most azonnal visszamegyek veled a templomhoz. Szembenézek a barátaiddal és a tisztjeiddel, és meglátjuk, miféle igazság tétetik.

– Hazudsz. Még azt is hagytad, hogy megöljék azt a shu fiút, akit meg kellett volna védened. Áruló vagy, és gyáva. – Jóságos ég, ez a fiú azt hiszi, hogy Kuvej meghalt.

– Veled megyek. A szavamat adom. És nálad van a fegyver. Nem kell félned tőlem.

Matthias tett egy lépést előre.

– Ne mozdulj!

– Ne félj! A félelem segítségével irányítanak. – „Találunk rá módot, hogy megváltoztassuk a gondolkodásukat.” A fiú csak fél éve a rend tagja. Még jobb belátásra lehet bírni. – Annyi minden van a világon, amitől nem kell félned. Csak ki kell nyitnod a szemedet.

– Mondtam, hogy ne mozdulj!

– Nem akarsz bántani engem. Tudom. Egykor én is olyan voltam, mint te.

– Mi cseppet sem hasonlítunk – felelte a fiú, kék szeme szinte lángolt. Matthias látta benne a dühöt, a haragot. Olyan jól ismerte. Mégis meglepődött, amikor hallotta a lövést.