Második fejezet

– Fejezd be! – rivallt rá a tanárnő Karra. – Hagyd abba! Akármit csinálsz, most rögtön hagyd abba!

Karr leengedte a kezét, de Royke tovább fuldoklott.

Moffat beugrott kettejük közé, vállon ragadta Karrt, és lenyomta mindkét karját az oldalához.

– Mit művelsz vele? – hadarta félve, és megrázta a fiút.

Royke ekkor előredőlt, és a négy vaskos karját szétvetve elterült a kövezeten.

Hirtelen minden elcsendesedett.

A folyosón ácsorgó tanulók a szemüket tágra nyitva, döbbenten figyeltek. Többen a szájukra tapasztották a tenyerüket, és egy hangot sem adtak ki. A besalisk barátai még levegőt sem vettek.

Mígnem Royke hatalmas teste remegni kezdett – a visszafojtott nevetéstől. A fickó egyre hangosabban röhögött, közben a hátára fordult, és mind a négy öklével a padlót püfölte jókedvében.

Először senki sem csatlakozott hozzá, aztán mindenki.

– Hahaha! – kiabálta Royke a hangzavar közepette. – Te tényleg azt hitted, hogy van Jedi-hatalmad?

Moffat elvörösödött, de Karr még nála is jobban. Vett egy mély lélegzetet, és kifakadt:

– Csak várj, amíg…

– Elég! – vágott közbe a tanárnő. Gyors mozdulattal kitépte a kesztyűt Royke kezéből, és átadta Karrnak, majd szigorú arcot vágva rájuk parancsolt: – Mind a ketten menjetek az igazgatói irodába!

Karr és Royke egymás mellett ballagtak az iroda felé. Egyikük sem beszélt, még csak nem is néztek egymásra. Amikor végül megérkeztek, az ajtó csukva volt. Néhány perccel később kinyílt, és egy kéz intett Roykénak, hogy menjen be.

Karrnak nem maradt más választása, mint hogy letelepedjen, és várja, hogy mi lesz a sorsa.

Az ujjaival malmozva üldögélt az igazgatói iroda bejárata melletti padon, és a fülét hegyezve hallgatózott, hátha megtudja, mi folyik az ajtó másik oldalán. A fojtott beszédfoszlányokból épp csak egy-egy szót kapott el, és óhatatlanul észrevette, hogy mindez mennyire hasonlít ahhoz, amikor a kitonakok beszélgetnek a biológiaórán. Természetesen egyetlen szót sem beszélt a kitonakok nyelvén, de valahányszor hallotta őket, a mély hangjuktól, és attól, hogy az arcuk elnyelte a hangjukat, mindig az a benyomása támadt, hogy éppen összeesküvést szőnek. Ez talán nem volt tisztességes a részéről, viszont ebben az iskolában könnyen el lehetett képzelni, hogy a tanulók valami rosszra készülnek. És ugyanilyen könnyen lehetett elképzelni azt is, hogy Royke éppen arról győzködi az igazgatót, hogy Karr a hibás a felfordulásért.

Karr a padon ülve belátott a tanáriba. Moffat az egyik asztalnál ült, és egy adatbázist nézegetett – talán más állást keresett magának. A sisakot a képernyő mellé tette az imént. De Karrnak már nem kellett annyira az ereklye, mert megkapta tőle azt, amit akart – a megerősítését annak, hogy Janu Blenn vagy hazudott, vagy őt is félrevezették. Nem látott Jediket a látomásban, csakis a Halálcsillag elmosódott képeit, valamint egy robbanást. Hogy mindez mit jelentett, azt továbbra sem tudta. Nem látott Erő-használókat, vagy legalábbis, nem ismerte fel őket. Ugyanakkor, az az érzése támadt, hogy a sisak fekete szemlencséje haragosan mered rá. Mintha ellopott volna valamit tőle. És bizonyos értelemben valóban ezt tette.

Végighúzta kesztyűbe burkolt kezét a pad kartámaszán, és azon törte a fejét, hogy neki is hozzá kellene járulnia a már meglévő feliratok és vésetek gyűjteményéhez. „A huttok hülyék! Oktar egy yakpofa!” És a kedvence: „Ne aggódj, kis-öcsi, nincs mitől félned, csak sose hagyd egy gamorreai előtt az ebéded!”. Ezt az utóbbit nehéz lett volna felülmúlni.

Először arra gondolt, hogy a nevét és a dátumot kéne a padba vésni. Egy napon bizonyítaná, hogy itt járt Karr Nuq Sin, a híres Jedi. Mi lehet a legrosszabb, amit az igazgató tehet vele?

Elővett egy apró kést a zsebéből, és szorgalmasan kaparta a neve kezdőbetűjét a padba, amikor tőle nem messze kinyílt egy ajtó.

Kragnotto lépett ki a folyosóra, a tudományos programot vezető ankura gungan tanár, aki egy miriali lányt húzott maga után a karjánál fogva. Sietni akart, de a lány ellenkezett, és alaposan megdolgoztatta a tanárt.

Amikor a padhoz értek, Kragnotto felé lökte a lányt, és rászólt:

– Itt várasz! És ha legközelebben rajtakapállak, hogy a holmijaim között kotorászálsz, nagyon szigorúságos büntetésed lesz!

A lány úgy mosolygott, mint akit nem érdekel a büntetés. És talán tényleg nem érdekelte.

A gungan visszatért oda, ahonnan jött, és az ajtó becsukódott mögötte. Karr a fejét lehajtva üldögélt, nem is nézett a mirialira. Nem akart még több bajt. Rövidesen ismét elkezdte farigcsálni a padot, mintha az imént semmit sem látott-hallott volna.

Csakhogy pár másodperc múlva a lány odaszólt neki:

– Ez most komoly?

Karr felnézett, és értetlenül visszakérdezett:

– Mi a komoly?

– Tényleg ráírod a nevedet a padra?

– Nem! – felelte Karr, és felmutatta a kést. – Nem írom rá, hanem belevésem!

A lány a szemét forgatva folytatta:

– Rongálod a padot, mialatt arra vársz, hogy kiszabják a büntetésedet? Ez nem túl nagy pimaszság? Jó, értjük: lázadó vagy. A következő húzásod nyilván az lesz, hogy betörsz egy ablakot, vagy borzasztó hangosan hallgatsz zenét. Igen, megmutatod nekik!

Karr nem tudott mit válaszolni. Most kezdjen el veszekedni valakivel, aki a jelekből ítélve szintén eléggé pimasz? Látta a lányon, hogy dühös valamiért, viszont gyanította, nem azért, mert ő rongálja a padot.

Találkozott ő már mirialiakkal, de ennek a lánynak a szemében volt valami, amit még sosem látott – kékben pompázott, és nem is csillogott, hanem valósággal sziporkázott. És mintha apró, aranyszín pontok is lettek volna abban a nagy kékségben…

– Te meg mit bámulsz? – csattant fel hirtelen a lány.

– Ööö… semmit – dadogta Karr, és ismét a vésésre fordította a figyelmét. Határozottan érezte, hogy van valami ebben a lányban, amitől más, mint a többi, de neki esze ágában sem volt még egyszer ránézni, hogy kiderítse, mi az a valami.

Már majdnem elkészült a K betűvel, amikor a lány megint odaszólt neki:

– Te mit csináltál?

– Tessék? – bökte ki meglepetten Karr, és mégiscsak felnézett.

– Miért… vagy… itt? – kérdezte a lány olyan lassan, mintha egy idegen nyelvet tanított volna neki.

– Ó… – felelte Karr, és igyekezett közönyt színlelni –, megpróbáltam megfojtani valakit a gondolataimmal.

A lány gyanakodva figyelte őt, mintha nem hitt volna neki, noha szeretett volna hinni.

– Az Erőt használtad, hogy megfojts valakit? – kérdezte rövid várakozás után.

– Te tudsz az Erőről? – kérdezett vissza Karr.

– Nem vagyok hülye. Te tényleg tudod használni az Erőt? Tényleg fojtogattál valakit?

– Az előbb azt mondtam: megpróbáltam.

– Vagyis nem vagy Erő-használó – vágta rá a lány, és sandán nézett Karra. – Egyáltalán, tudod te, hogy mi az?

– Ööö… persze. Egy energiamező, amit az élőlények hoznak létre.

– Igen, igen! – szólt közbe a lány ingerülten legyintve. – Összeköti a galaxist, meg minden. Miért mondja róla mindig mindenki ugyanazt? Én néha elgondolkodom azon, hogy mennyi igazság lehet az egészben? Te nem szoktál? Olyan, mintha mindenki csak ennyit tudna az Erőről meg a Jedikről, méghozzá azért, mert valaki ezt akarja.

Karr teljesen megdöbbent. Eddig alig találkozott olyan teremtménnyel, aki tudott a Jedikről, hát még olyannal, akinek véleménye volt róluk…

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte, miután összeszedte magát. – Miért gondolod, hogy nem igaz? Olvashatsz a Jedikről a történelmi archívumokban. Némelyikről. Egy keveset.

– És a Sith nagyurakról is olvashatsz. De bennük aztán végképp senki sem hisz.

Karr hallgatott, mert nem tudott mit felelni.

– Emellett – folytatta a lány –, körülbelül három napja vagyok a Merokián, és biztosra veszem, hogy máris láttam a bolygó összes archívumát.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Azt jelenti, hogy talán léteznek unalmasabb és jelentéktelenebb bolygók a galaxisban, de én nem mernék fogadni erre. Hát, ez történik azzal a bolygóval, amelyik ennyire közel van az Ismeretlen Régiókhoz, és ilyen messze a Magtól.

Karr ezzel a megállapítással nem vitatkozott, de azért fájt neki.

– Akkor mit keresel itt? – kérdezte kissé ingerülten.

A lány visszahúzódott a pad másik végébe, és letörten válaszolt:

– Apám itt kapott munkát, ezért ide költöztünk. El kellett válnom az összes barátomtól.

Karr úgy bólogatott, mintha együtt érzett volna, de neki még sosem volt barátja, aki hiányzott volna neki. Úgy gondolta, hogy ha holnap eltűnne, még az iskolában sem hiányozna senkinek.

– Bár azt nem tudom elhinni, hogy három teljes nap kellett ahhoz, hogy az igazgatóhoz rendeljenek – tette hozzá a lány. – Alighanem kijöttem a formámból.

– Hűha… Te eléggé… szórakoztató lehetsz. Szóval, honnan költöztetek ide?

– A CeSairól – válaszolta a lány.

Karr még sosem hallott erről a bolygóról, de nem akarta megmondani. Máskülönben, volt abban valami, amit a lány mondott a Merokiáról – ez is egy sehol-világ volt, a semmi közepén. Tökéletesnek senki sem nevezhette, bár erre aligha kellett emlékeztetni a lakóit.

– Ó, igen – felelte bólogatva Karr, és azt hazudta: – Úgy hallottam, szép hely. Ott szereztél tudomást a Jedikről?

– Ott tudtam meg, hogy az egész egy szép, nagy, hazug mese – válaszolta nagyképűen a lány.

– Nem, a Jedik valóban léteztek.

– Honnan tudod? Láttál már akár egyet is?

– Rankort sem láttam még, de tudom, hogy létezik. A Jedik őrizték a békét a Köztársaságban – jelentette ki Karr, a nagyanyja magyarázatát idézve.

– Ugyan már, a köztársaságiak találták ki a mesét – tiltakozott megvetően a lány. – Annak érdekében, hogy fenntartsák a rendet a galaxisban. Azzal ijesztgettek mindenkit, hogy van egy űrvarázslókból álló, mágikus seregük!

Karr azt sem tudta, hol kezdje.

– Nos – mondta végül nyomatékos hangsúllyal, készen arra, hogy belevesse magát a Jedik minden erősségének és erényének leírásába –, a Jedik valójában több ezer évig léteztek! Miért találtak volna ki a köztársaságiak egy álsereget, amikor volt egy igazi hadseregük?

– Pontosan! – válaszolta a lány, és lassan folytatta, mintha egy nehéz felfogású valakinek magyarázott volna: – Hát nem furcsa, hogy a Jedik eltűntek, amint véget ért a klónháború? A köztársaságiaknak többé nem volt szükségük rájuk, így hát hagyták, hogy… nem is tudom. Eltűnjenek, vagy mit tudom én.

– Ez nem igaz!

– Jó, akkor mi történt velük?

Karr nem tudott jó választ adni erre a kérdésre.

– Nem… nem tudom megmondani – bökte ki szégyenkezve. – De ez nem jelenti azt, hogy soha nem is léteztek!

A lány megvonta a vállát, és a kezét a tarkója mögött összekulcsolva hátradőlt.

– Ebben a kérdésben nyugodtan megbízhatsz bennem mondta aztán.

– Miért bíznék benned? Azt sem tudom, hogy ki vagy!

– Ez igaz – ismerte el a lány, azzal oldalra hajolt, és a jobb kezét nyújtva bemutatkozott: – Maize Raynshi.

Karr bizonytalanul megfogta Maize kezét, és mogorván közölte:

– Karr Nuq Sin.

Maize nem rázta meg a kezét, hanem erősen megmarkolta, és közelebb húzta az arcához, majd azt kérdezte:

– Minek a kesztyű?

– Védi a kezemet.

– Ó, persze – dünnyögte a lány. – A kesztyű erre való. Én arra vagyok kíváncsi, miért viseled idebent, az iskolában?

– Hogy uralni tudjam a képességemet.

– Például azt, amelyikkel meg tudsz fojtani valakit? – kérdezte Maize, és összefonta a karját a keblén. – Akkor ez nyilván egy csodálatos kesztyű!

– Tudod… – kezdte Karr, de elhallgatott. Alig ismerte ezt a lányt, viszont másokat sem ismert, így aligha számított a dolog. Akár igazat is mondhatott. – Néha, amikor megérintek egy tárgyat, látom a múltat. Úgy értem, annak a múltját, amit megérintettem.

– Banthatrágya! – fakadt ki Maize. – Nem hiszek neked! Mutasd meg!

– Nem tudok parancsolni a képességemnek – próbált védekezni Karr.

Maize ekkor ismét megragadta a kesztyűbe burkolt kezet.

– Gyerünk! – parancsolta gúnyos hangon. – Mit látsz az én múltamban?

– Nem így működik! Sőt, azt hiszem, élőlényekkel egyáltalán nem működik. Azt hiszem, tárgyat kell megfognom. Mondjuk, egy olyan tárgyat, ami a tanúja volt egy jelentős eseménynek.

Maize elengedte a fiú kezét, és körülnézett, hátha meglát valamit, ami megfelel a célnak. Miután nem fedezett fel semmit, ami ígéretesnek tűnt, belenyúlt a zsákjába, és elővett egy körzőt.

– Mondj valamit erről! – kérte aztán, és a fiú felé nyújtotta a tárgyat.

– Mi az? – kérdezte Karr.

– Apámtól kaptam.

– Ő Jedi?

– Nem, te tökfej! Az Első Rendnek dolgozik… Na, várjunk csak! – mondta Maize, azzal visszahúzta a kezét, és a mellkasához szorította a tárgyat. – Nem neked kéne megmondanod, hogy mi ez?

– Jó, rendben… Add ide! – válaszolta Karr, azzal sóhajtott egyet, és lehúzta a kesztyűt a jobb kezéről.

Vett egy mély lélegzetet… lehunyta a szemét, és a csupasz kezébe fogta a körzőt. A vérnyomása szempillantás alatt felszökött, mintha az összes vére a fejébe tódult volna. Erős fájdalom hasított a koponyájába, mígnem torka szakadtából ordítani kezdett.

És ekkor pont az ellenkezőjét tette annak, amit egy, az ő korában járó fiúnak tennie kellett volna ahhoz, hogy menőnek tűnjön.

Elájult.