Negyedik fejezet

Karr kinyitotta a bejárati ajtót, és behajolt a résen.

– Hahó! – kurjantotta azt remélve, hogy nem kap választ.

Nem akart magyarázkodni, hogy miért jött haza a nap kellős közepén az iskolából, és hogy kicsoda Maize. A nagyanyja halála után mindig is üresnek érezte a házat – kevésbé otthonnak, inkább csak egy egyszerű, öreg épületnek –, de ez egyszer örült a csendnek.

– Gyere be! – mondta a lánynak.

Mialatt átvágtak a nappalin, az egyik oldalsó ajtón belépett egy idősebb fiú: Karr bátyja, Trag. A saját szobája felé tartott, és nem óhajtott tudomást venni az öccséről, de aztán meglátta Maize-t.

– Ez meg ki? – kérdezte meglepetten.

– Egy barátom – felelte Karr, és miután nem szolgált további információkkal, Trag végignézett a lányon, majd rántott egyet a vállán, és bevonult a szobájába.

– Hadd mutassak valamit! – javasolta ekkor Karr, és mielőtt a vendége bármit mondhatott volna, bevontatta a Szobájába, és félrehúzott egy függönyt. A mögötte lévő polcokon látszólag találomra összeszedett tárgyak sorakoztak: derékszíjak, botok, sugárvetők, adóvevők, sisakok és hasonlók, Valamennyi mellett, alatt vagy felett törölhető lapok fehérlettek, amiken dátumokat és rövid leírásokat lehetett olvasni. Ezek együttesen egy gondosan összeállított katalógust adtak ki, azt a látszatot keltve, hogy Karr igyekezett feltérképezni az egész galaxist a különös gyűjteménnyel.

– Hűha! – ámuldozott Maize. – Ezt mindet te szedted össze?

– Aha – felelte Karr, és a kincsei felé biccentve hozzátette: – És némelyik megmutatta nekem a múltját.

Maize közelebb lépett a tárolóhoz, óvatosan levett egy klookürtöt, megforgatta a kezében, és megkérdezte:

– Hogyan működik?

– Hát, láttad már, mi történik velem. Néha megérintek valamit, és… hangokat hallok, és minden sötét és világos lesz egyszerre. Nehéz elmagyarázni. Olyan, mintha tűz lobogna körülöttem, de aztán átjönnek dolgok: hangok, képek, színek. Aztán pedig… elájulok.

– Szörnyűnek tűnik.

– Az is. Olykor – erősítette meg Karr. – Továbbra sem tudom, mi okozza ezeket a bevillanásokat, de mindig egy-egy nagy dologról szólnak. Olyan, mintha a tárgyak a tanúi lettek volna valaminek, és el akarnák mesélni nekem, hogy mit láttak. Érthető ez így?

Maize üres tekintettel nézett rá, ezért úgy döntött, hogy tovább magyaráz.

– Vegyük például ezt – mondta, és felvett egy nagyon réginek tűnő csőféleséget. – Ez egy A99 légzőkészülék, ami valaha egy halászé volt. A fickó, aki eladta nekem, állította, hogy a halász egy Jeditől kapta, aki víz alatti felderítéshez használta egykor. Reméltem, hogy mutat valamit a Jediről, de akárhogyan összpontosítottam, nem kaptam tőle látomást. Így tehát, vagy nem volt jelen fontos eseménynél…

– Vagy a fickó átvert – szólt közbe Maize.

– Igen, valami ilyesmi.

– Rengetegen készek arra, hogy kihasználjanak – figyelmeztette a lány Karrt.

Karr azonban nem törődött az intéssel, inkább folytatta.

– Ez viszont… – mondta, és felmutatott egy egyszerű sétabotot, vagy legalábbis, egy bot darabját. A felső részére erősített ezüst markolat úgy nézett ki, mintha valaha megolvadt volna, majd miután a felülete elsimult, ismét visszakeményedett. Az alsó része törött volt, annak jeleként, hogy túl van már a fénykorán. Az egész teljesen megfeketedett, sőt, a java része elszenesedett, de valami megakadályozta, hogy szétessen.

– Amikor első ízben megfogtam, elájultam, és esés közben letört a fogam – közölte Karr, és a lányra vigyorgott, hogy megmutassa a csorba fogát. – Biztosra vettem, hogy egy Jedié volt, mert nagyon erős hatást gyakorolt rám, de a látomásban, már amennyire meg tudtam állapítani, a gazdája nem a Jedik hagyományos öltözetét viselte, és egyetlen szál fénykardot sem láttam sehol. Az viszont különös, hogy úgy markolta a botot, mintha kard lett volna… és hallottam, hogy motyog valamit. És azt hiszem, épp egy nagy csata kellős közepében volt.

– Szerintem azt hallottad, amit hallani akartál – jegyezte meg Maize, és sandán nézett a fiúra.

Karr kicsit megsértődött, de gyorsan túltette magát rajta.

– Igen, lehetséges – felelte bólogatva. – De nem mindig azt látom, amit akarok, máskülönben mostanra láttam volna egy Jedit, nem igaz? Egyébként, ekkor megértettem, hogy a tárgyaktól kapott látomások jelentős dolgokat mutatnak meg. Fontos dolgokat. Szerencsére, a Jedik rengeteg akcióban vettek részt, így aztán különösen az ő tárgyaikat keresem. Abban a reményben is, hogy tanulok valamit tőlük. De néha csak úgy megfogok tárgyakat, hogy kiderítsem, mutatnak-e valamit.

– Szóval, még sosem láttál Jedit? Sem élőben, sem a látomásaidban? – kérdezte Maize.

– Nem – erősítette meg kissé szomorúan Karr. – De valóban léteztek!

– Csak éppen nem tudod bebizonyítani – vágott vissza a lány.

– Nem is kell bebizonyítanom. Tudom, hogy igaz, és nem érdekel, hogy hiszel-e nekem, vagy nem – közölte dacosan Karr. – Esküszöm, hogy van valami, ami ezek felé a dolgok felé irányít. És nem létezik, hogy ez csak valami egészségtelen érdeklődés!

– Ha te mondod… – dünnyögte Maize, majd lassú léptekkel körbejárta a szobát, és végigfuttatta az ujjait néhány tárgyon. Végül felkapta az ágyon heverő, halvány fénnyel derengő adattáblát, és hangosan elolvasta a címet:

– Antik katonai tárgyak katalógusa. Ebből mit tudtál kideríteni?

– Azt, hogy többet fizettem ezekért a vacakokért, mint amennyit valójában értek – válaszolta nevetve Karr. – Csak egy hónapja kaptam meg, és rájöttem, hogy túl sokat költöttem. Ma már okosabb vagyok!

– Vetted ezt a sok mindent?

– Nem, nem az összes darabot. Némelyiket találtam. Másokat ismerősöktől kaptam. De igen, egyes tételeket megvásároltam. Egy idő után rájöttem, hogy ha roncstelepeken turkálok, vagy pilótákkal és turistákkal csereberélek, némi szerencsével érdekes dolgokat szerezhetek be. Most már ez az ügyes katalógus tudatja velem, hogy mi mennyit ér. Így már nem áll fenn a veszély, hogy feleslegesen költöm a pénzemet.

Maize a kezét csípőre rakva állt. Még egyszer körülnézett, mintha arra készült volna, hogy eldöntse, átadja-e a legjobb Jedi Múzeumnak járó díjat. Aztán határozottan, és kissé parancsoló hangnemben kijelentette:

– Szerintem te megbolondultál.

Karr épp készült vitatkozni, amikor a lány elmosolyodott, és hozzátette:

– Nyugi, csak ugratlak! Félig-meddig… – letelepedett az egyik székre, és tovább beszélt. – Nézd, az igazság az, hogy csak azt tudom, amit a család tapasztalataiból tudok. A CeSai lakóinak jól ment a soruk a Birodalom idején. Aztán a köztársaságiak elzavarták a birodalmiakat, és nem maradt senki, aki irányította volna a bolygót. Minden szétesett. Ami a Jediket illeti, ki tudja, kik voltak, és miket tettek. Én mindig is azt gondoltam, hogy ők csupán a néphagyomány részei, de… bizonyítsd be, hogy tévedek!

Karr szerette a kihívásokat, de tudta, hogy ez most nehéz lesz.

– Ha találok egy Jedit, kifaggatom. De a klónháború után mind eltűntek.

– Akkor pedig – felelte Maize –, ha eltekintesz a ténytől, hogy sosem léteztek, akár át is térhetsz a következő elméletre, amely szerint a klónkatonák ölték meg őket.

– Csakhogy ennek szerintem semmi értelme. Lehet, hogy a klónok megöltek néhányat, de mindet nem gyilkolhatták meg. A Jedikről beszélünk, a galaxis legjobb harcosairól! Az a sok hadszíntér, szerte a galaxisban: a Saleucami, a Cato Neimoidia, a Mygeeto, a Kaller… Azt kellene hinnünk, hogy a Jedik összeesküvést szőttek… aztán rögtön kiirtották őket? Képtelenség! Én ezt nem veszem be!

A lány összefonta a karját, és a lábát is keresztezte egymáson.

– Ha valaha léteztek, akkor valahol lenniük kell nyomoknak – mondta megfontoltan. – Egész társaságok nem tűnnek el csak úgy, a semmibe.

Karrnak hirtelen bevillant valami. Nem tudta elhinni, hogy erre mindeddig nem gondolt.

– De igen, a taszkenekkel is megesett! – mondta izgatottan.

– A taszkenekkel? Kik azok?

– Az a fickó, akitől azt a távcsövet vettem – magyarázott Karr, és rámutatott egy távcsőre, amely alatt a „Neuro-Saav TD-sorozatú elektrotávcső” felirat szerepelt –, elmesélt nekem egy történetet. Valamikor régebben, a szelek változásai és a talajerózió miatt a Tatuin buckalakóinak át kellett költözniük a bolygójuk másik részébe. Így aztán elküldtek egy kisebb törzset, hogy keressen olyan helyet, ahol letelepedhetnek. Hónapokon át utaztak, mire találtak egy területet, ami megfelelt a célnak. Csakhogy a hosszú utazás alatt annyira megfogyatkoztak a készleteik, hogy sokan megbetegedtek. Amikor már nagyon kevés ennivalójuk maradt, az idősebb harcosok meggyőzték a törzs főnökét arról, menjen vissza a régi helyükre, majd térjen vissza élelmiszerrel és más áruval megrakodva. És ő meg is tette. Otthagyta a harminc férfit, tizenhét nőt és kilenc gyermeket, köztük a saját feleségét és lányát, de előtte megígérte, hogy a következő aratás után visszajön más taszkenekkel és készletekkel. És amikor az évad végén visszament, üresen találta a telepet. Nem lelte senki nyomát. A felesége, a lánya, az egész törzs… eltűnt.

– Megtámadták őket? – kérdezte Maize.

– Arra sem utalt semmi nyom – felelte a fejét rázva Karr. – A legenda szerint nem találtak semmit, leszámítva egy titokzatos rajzot, egy alakot, amit egy kőbe véstek.

– És kit ábrázolt? – tudakolta a lány. – Azt, aki az eltűnésért felelt?

– Senki sem tudja. De egyetlen személy aligha irthatott ki egy egész törzset.

– Tehát, mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy néha történnek dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni – válaszolta Karr a vállát vonogatva.

A lány pár pillanatig merőn nézte őt, majd kijelentette:

– Nem tudom eldönteni, hogy tényleg van-e valamilyen hihetetlen hatalmad… vagy csak jó mesélő vagy.

– Nem hiszel nekem?

– Micsoda? Annyi mindent kell most felfognom…

– Értem – felelte Karr, és úgy döntött, más irányból próbálkozik. – Tényekre van szükséged. Akkor vegyük apád körzőjét. Akarod tudni, hogy mit láttam, amikor megérintettem?

Maize szeme villant egyet. A jelekből ítélve, amikor Karr elájult, az azt követő zűrzavarban a lány megfeledkezett arról, hogy megkérdezze tőle, mit tapasztalt.

– Ajánlom, hogy jó legyen – morogta, és lejjebb csúszott a széken.

– Nem akarok hencegni, csak elmondom, hogy mit láttam. Hadd fogjam meg még egyszer! – kérte Karr, és intett a lánynak, hogy dobja oda a körzőt.

– Kapd el! – felelte Maize, és engedelmeskedett.

Karr elkapta a körzőt, majd két kézre fogva a homlokához nyomta, közben megpróbálta felidézni magában, hogy mit látott akkor, és remélte, hogy nem ájul el megint. Lehunyta a szemét, és még nagyobb erővel szorította a körzőt.

– Ez igazán érdekes… – mondta pár pillanattal később. – Határozottan jelen volt egy nagy eseménynél. Csillagok… csillagokat láttam, és rengeteg sötétséget. Olyan volt, mintha a halált láttam volna. Mond ez neked valamit?

Maize a szemét forgatva felelt:

– Most tényleg azt akarod bemesélni, hogy ez a Halálcsillagról származik? Apám sosem járt a Halálcsillagon. Gyerek volt még, amikor az az izé felrobbant.

– Nem azt mondtam, hogy a Halálcsillagról származik! Minden olyan… hidegnek érződik. Jég és hó borítja… mormolta Karr. Még erősebben szorította a körzőt, és összpontosított, de csak egy férfit látott, valószínűleg azt, aki a lánynak adta a körzőt. Ezt valódi jelnek vette, és beszélni kezdett: – Apádnak világoskék a szeme, és… fiatalabbnak látszik a valódi koránál. Szürke ruhát visel, és… és… fekete a haja. Ő ember. Te csak félig vagy miriali!

Karr kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Maize előtte áll, és tátogva mered rá. Ezt nyilván ösztönösen tette, mivel így senki sem akar kinézni. De ami igazán magára vonta Karr figyelmét, az a lány szeme volt. Természetesen már korábban észrevette, de most máshogyan nézett ki. Sokkal jobban – Maize ezúttal csodálattal bámulta őt.

– Ez… lenyűgöző volt – dadogta a lány. – Vagy ügyesen tippelsz.

Karrnak hirtelen elege lett az egészből, és úgy döntött, hogy majd máskor próbálja meggyőzni Maize-t.