Huszadik fejezet

Karr és a szülei a nappaliban telepedtek le. Az anyja tejet, sajtot és ropogtatni-valót rakott az asztalra, mintha társaságot várt volna.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten Karr. – Átjön valaki?

– Nem, minden a tiéd – felelte Tomar.

– Alig ettél azóta, hogy hazajöttél – tette hozzá Looway. – Muszáj enned pár falatot! Nem maradhatsz a szobádban az örökkévalóságig, és… – Akármit akart még mondani, nem tudta megtenni.

– Ez azt jelenti, hogy végre elmondjátok nekem az igazságot? – kérdezte éles hangon Karr.

A szülei bizonytalanul összenéztek, mintha nem tudták volna, hogyan válaszoljanak.

– Az igazságot, amit ki tudja mióta titkoltok előlem? – tette hozzá Karr.

– No, üljünk le szépen, rendben? – javasolta Tomar, azzal vett egy mély lélegzetet, és belevágott: – Igen, vannak dolgok, amiket nem mondtunk el neked. Dolgok, amiket talán már el kellett volna mondanunk, de megvolt rá az okunk, hogy miért nem tettük meg. Remélem, miután hallasz róluk, miután mindent hallasz, megértesz minket.

– Mi lesz, ha nem? – kérdezte Karr, és letelepedett a kanapéra.

– Akkor dühöngeni fogsz, azt hiszem. Mindenesetre, én elmondom az egészet, és hogy hogyan reagálsz… az rajtad múlik – válaszolta neki az apja, azzal leült vele szemben, míg az anyja a közelében állt, és egy darab vörös sajtot rágcsált.

Karr nemigen tudta, mi mást tehetne, ezért felmarkolt pár kekszet, és leharapdálta a sarkait. Aztán lenyelte a falatot, és megkérdezte:

– Szóval, halálos beteg vagyok? Ez a nagy titok?

– Nem, ilyesmiről szó sincs, hála az égnek! – felelte sietve Tomar, majd idegesen összenézett Loowayvel, aki erre sarkon fordult, és úgy sietett ki a konyhába, mintha elmenekült volna valami elől. Aztán, mialatt fiókokat húzogatott és ajtókat nyitogatott, Tomar köhécselt párat, és beszélni kezdett:

– Nem voltunk teljesen őszinték veled… Annak idején, sok-sok évvel ezelőtt volt egy beszélgetésünk a nagyanyáddal. Más volt a véleményünk az ügyről, de mivel az én fiam vagy, engedelmeskedett a kérésemnek.

Ekkor Looway visszatért a konyhából, a kezében egy pohár tejjel. Alighanem csak azért ment ki érte, hogy kezdjen magával valamit – legalábbis Karrnak ez volt a benyomása.

– Talán nem hiszed el, de anyád és én mindig a legjobbat akartuk neked – folytatta Tomar, majd Loowayre pillantott, aztán Karr szemébe nézett, és kimondta: – Volt egy Jedi a családban.

Karrnak a torkán akadt a lélegzet. Szerencsére ült, máskülönben biztosan összerogyott volna.

– Mi… micsoda? Ki? – dadogta döbbenten.

– Az én nagyapám. A dédapád.

– Nagymama apja? – kérdezte Karr, és egy kicsit úgy érezte, elárulták, de legalábbis becsapták.

– Igen.

– Úgy tudtam, a Jediknek nem lehetett családjuk.

– Hát, a jelekből ítélve ennek az egynek volt – válaszolta Tomar. – Én sem ismerem teljesen a helyzetet. Úgy tudom, történt vele valami, és elhagyta a Jediket még a klónháború előtt. És miután megölték a Jediket, a dédapád elment, és elrejtőzött.

– Nagymama miért nem mondta el nekem? – kérdezte Karr. – Ti miért nem mondtátok el? Oly régóta küszködtem…

– Úgy gondoltuk, hogy nem fontos.

– Nem fontos? – ismételte hitetlenkedve Karr. – Miről beszélsz?

Looway végre összeszedte annyira a bátorságát, hogy közbeszóljon:

– A rohamaid egyre súlyosabbak lettek. Azt akartuk, hogy ezt vedd komolyan. Úgy gondoltuk, ha megtudod, hogy volt egy Jedi a családban, akkor talán nem törődsz a rohamokkal, vagy az Erő jelének tulajdonítod őket, és nem akarod kivizsgáltatni magadat.

– De hát tényleg az Erő jelei! Most már tudom. Nagymama is tudta! Miért nem mondta el, hogy az apja Jedi volt?

– Mert mi kértük rá, azon okok miatt, amiket az előbb már elmondtunk. Nem örült neki, de tiszteletben tartotta a kérésünket.

– Java részben – tette hozzá Looway az egyik szemöldökét felvonva.

– Abba belement, hogy nem avat be téged a titokba – magyarázott Tomar –, de azt mondta, képtelen lesz tétlenül üldögélni. Így aztán megállapodtunk, hogy valamennyien a magunk módján kezeljük a dolgod. Anyád és én elvittünk az orvosokhoz, míg a nagyanyád igyekezett táplálni benned azt, amit ő az Erőnek vélt.

– Ne értsd félre, Karr – mondta Looway –, mi is szerettünk volna hinni abban, hogy rendelkezel valamilyen titokzatos hatalommal, és nem pedig agydaganatod van, de biztosra kellett mennünk. Ki kellett zárnunk minden más lehetőséget. A gyerekünk vagy, és meg kell óvnunk téged mindentől, amitől csak lehet. Néha olyan mély ájulásba zuhantál, hogy azt hittük, sosem térsz magadhoz. Szembe kellett néznünk a tényekkel, és ha elmondtuk volna, hogy a dédapádnak talán hasonló dolgai voltak, azzal csak zűrzavart teremtettünk volna. Biztosan kellett tudnunk.

– Nagymama biztosan tudta – jegyezte meg Karr.

Az apja hátradőlt, és fáradtan sóhajtott egyet, majd azt felelte:

– Hát, a nagyszülőknek megadatik ez a fényűzés.

Mielőtt Karr megkérdezhette volna, hogy ez mégis mit jelent, az anyja kijelentette:

– A lényeg, hogy most már hiszünk neked.

Ez majdnem akkora erővel sújtott le Karra, mint a látomások.

– Té… tényleg? – hebegte hitetlenkedve.

– Igen – folytatta Looway –, de ez még nem mentség arra, hogy elrohanj anélkül, hogy szólnál nekünk. Betegre aggódtuk magunkat, fiam. Azt sem tudtuk, életben vagy-e még. Egyre durvább rohamaid vannak, és csak úgy eltűnsz? Gondoltál ránk egyáltalán?

– Sajnálom – mormolta Karr. Pontosan tudta, hogy nem gondolt a szüleire, és emiatt most bűntudata támadt. – De mi változott meg? Miért hisztek most nekem, amikor még nagymama sem tudott meggyőzni titeket?

Ekkor megjelent az ajtóban Maize, és diszkrét köhögéssel jelezte, hogy megérkezett. Looway barátságosan intett neki, Tomar pedig odament hozzá, a vállára tette a kezét, és Karr felé fordulva magyarázni kezdett:

– Ez az ifjú hölgy elmondta nekünk, hogy hol vagy és mit csinálsz. Be kell vallanom, nem igazán tetszett a dolog. Úgy tűnt, vakmerő és lázadó tettekre vállalkoztál. De aztán Maize azt is elmondta, hogyan boldogulsz, és milyen eredményeket értél el. És hát… onnantól kezdtem máshogy látni a dolgokat.

– És én is – fűzte hozzá Looway. – Ne feledd, a mi szemszögünkből nézve a látomások lehettek akár víziók is, amiket a fájdalom idéz elő. Nem volt bizonyíték semmire. De aztán Maize elmesélte, hogyan használtad a látomásokat arra, hogy kövesd a nyomokat, és rátaláltál teremtményekre, akik igazolták a feltételezéseidet. És rájöttünk, hogy ez nem vakmerőség, hanem elszántság. Bátorság. És… – elhallgatott, és mialatt még egy szót keresett, Tomar közbeszólt:

– Mondjuk azt, hogy sok minden, de nem gyengeség.

Karr mosolygott, mert az apja hangjából nem kevés büszkeség érződött.

– Mármost, nem voltunk ott, hogy lássuk az egészet – folytatta Tomar –, de azt is be kell vallanom, igazából az győzött meg minket, ami Maize-zel történt. Valósággal hívőt csináltál belőle.

– Ó, tényleg? – bökte ki Karr, és a fejét lassan elfordítva a lányra nézett.

– Ne vágj már ilyen elégedett képet! – szólt rá Maize nevetve. – Azért kellett hozzá egy kis idő. Ha tudtam volna, hogy családi kapcsolat fűz a mágikus izékhez, talán nem nehezítettem volna meg annyira az életedet. Haragszol még rám? Ne légy dühös, kérlek! Csak segíteni akarok. Igen, nem akartad, hogy a szüleid tudják, merre jársz, de láttam, hogy mennyire kiborult apám, amikor eltűntem. És rájöttem, hogy valószínűleg nem szép dolog így meggyötörni a szülőket. – Tett néhány lépést előre, és idegesnek tűnt, mialatt folytatta: – Aztán, miután elkezdtem beszélni a szüleidnek az utazásunkról, már nem tudtam leállni. Arra gondoltam, hogy remekül elszórakoztunk, mielőtt a katonák elkaptak engem. És sajnálom, hogy nem találtad meg azt, amit kerestél, de megpróbáltam elmondani nekik…

Looway bólogatott, és intett Maize-nek, hogy üljön le közéjük, majd a fiára nézve átvette a szót.

– Maize elmondta nekünk, mennyire fontos ez a dolog neked, és mennyire elszánt vagy, és… mindegy. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb te magad is kiderítetted volna, hogy ki volt a dédapád. Mindenesetre sajnálom, hogy nem mondtuk el hamarabb.

Maize előredőlt, hogy bekerüljön Karr látóterébe, és azt kérdezte tőle:

– Szóval… haragszol még rám? Addig nem megyek el, amíg nem mondod ki, hogy már nem haragszol.

Karr arra gondolt, hogy valami szellemességet kéne mondania, például azt, hogy akkor Maize helyezkedjen el kényelmesen, mert nem egyhamar fog elmenni. De nem tudta megtenni. Igazából sosem a lányra haragudott, hanem inkább saját magára. És a szüleire is. Továbbra is bosszús volt, amiért oly sokáig titkolóztak előtte, de most végre elmondták az igazságot.

És végre rátalált egy igazi nyomra, ami elvezethette egy igazi Jedihez! Talán egy halott Jedihez, viszont volt a családjában egy igazi Jedi! A dédapja Jedi volt!

Így utólag visszagondolva arra is rájött: Maz Kanata sosem mondta neki, hogy nem lehet belőle Jedi, csak azt, hogy azok a bizonyos látomások nem a saját történetét vetítették elé.

– Hogy hívták? – kérdezte a szüleire pillantva.

– Naq Med – felelte az apja. – Ez volt a neve.

– Te ismerted őt?

Tomar a vállát vonogatva válaszolt:

– Nem igazán. Még kicsi voltam, amikor elment. Ma már azt kívánom, bárcsak mesélt volna róla a nagyanyád… Ő természetesen jól ismerte. – Sóhajtott egyet, és elég szomorúnak látszott ahhoz, hogy Karr utolsó dühös érzései is elillanjanak. – A nagyanyád el akarta mondani. Tudom, hogy el akarta. Hogy mégsem tette, az a mi hibánk, nem az övé.

Looway letörölt egy könnycseppet az arcáról, és kifújta az orrát egy szalvétába.

– Sosem akartunk rosszat neked – mondta sírós hangon. – Nem akartunk mást, csak megvédeni téged.

– Igen, de az nem megy. Nem védhettek meg mindentől az örökkévalóságig! – felelte komolyan Karr.

– Még addig sem sikerült, ameddig reméltük – dörmögte az apja.

– Viszont… ellopni egy csillaghajót… – mondta szipogva Looway. – Nem hittem el, amikor elmondták. Egyszerűen nem bírtam elhinni.

– Ööö… igazából én loptam el – szólt közbe Maize a kezét feltartva. – Karr nem is tudta elvezetni. Én mutattam meg neki, hogyan kell irányítani a hajót. Szörnyű befolyással voltam rá. Nyugodtan hibáztassanak engem az egészért, ha akarják. A szüleim mindig ezt teszik.

Karr ekkor végre felnevetett, és kijelentette:

– Ez hihetetlen! Ez a legvalószínűtlenebb dolog, amit valaha hallottam, méghozzá azután, hogy megesett a legvalószínűtlenebb dolog, ami valaha történt velem – és a legfurább illetővel, akivel valaha találkoztam.

– Ó, nagyon köszönöm! – vágott vissza Maize vigyorogva. – Te magad is fura vagy, hallod-e! Ó, jut eszembe, az imént beugrottam a konyhába, és megkóstoltam ezt-azt. Az a sajt kimondottan finom!

– Szolgáld ki magad! – felelte Karr.

– Csak utánad!