Huszonkettedik fejezet

Maize hivatalosan még szobafogságban volt, ezért elindult haza, mielőtt bárki megvádolhatta volna azzal, hogy kiszökött – bár pontosan ezt tette. Karr így kettesben maradt a nagyanyja üzenetével, amit újra és újra lejátszott, és megpróbált új információt találni minden egyes mondatban.

Minden szóban. Minden mosolyban.

De nem figyelt fel semmi újdonságra, és minden egyszerre volt izgalmas és rémisztő. Azt tudta, hogy ha elmegy megkeresni a dédapja házát, azzal megint a saját kezébe veszi a sorsát. De mit fog találni ott? Egy fénykardot? Csontokat, amiket el kell égetnie? A rég összeroskadt kunyhó maradványait?

Mindenesetre azt remélte, hogy válaszokat fog találni.

Naq Med története önmagában véve is tanmese volt. Az egykori Jedi megpróbálta megváltoztatni a sorsát, de a végén visszatért hozzá. Karr ennek nyomán azon töprengett, hogy ő vajon képes lesz letérni a saját útjáról, amiről szilárdan hitte, hogy a sötét oldalra vezet?

Ez volt a nagyanyja utolsó tette: az ígéret, hogy ha vállalja az utat, a kutatást, akkor rátalálhat a válaszokra, amelyek segítenek neki.

De ehhez még egyszer el kellett hagynia a Merokiát, és meg kellett keresnie egy apró, elveszett bolygót, amin egy apró, elveszett ház áll valahol. És ehhez először is csillaghajóra volt szüksége.

Maize-nek akadtak ötletei.

Neki valószínűleg mindig akadtak ötletei, de azzal kapcsolatban bizonyosan, hogyan találhatják meg Naq Med házát. Először is megkereste a fűben a holo-adóvevőt, amit Karr kihajított az ablakon, aztán éjszaka, mialatt a készüléken keresztül beszélgettek, hosszú és őrült meséket szőtt arról, hogyan tudnak elszabadulni, és hajót lopni – akár az apjáét, akár valaki másét. Beszélt arról, hogy kiveszi a bankból a pénzt, amit a szülei a taníttatására tettek félre, és vesz egy hajót. Még az az ócska teherhajó is megfelelt volna a célnak, amit a Jakkun láttak.

– Talán meg tudnánk venni – vetette fel –, fogadni merek, hogy Plutt eladná nekünk.

– Szerintem Plutt gyűlöl minket – ellenkezett Karr. – Lehet, hogy fegyvert rántana, amint megpillantana bennünket.

– Jaj, te annyira odáig vagy a drámáért – vágott vissza a lány a szemét forgatva.

– Hogy én? Te vagy az, aki vissza akar menni valahogyan a Jakkura, hogy aztán próbára tegye annak az alaknak a türelmét, aki egy hadúr, egy roncsvadász-király, vagy nem is tudom mi.

– Engem sosem lőne le. Van pénzem!

– Engem viszont biztosan, mert nekem nincs. Egyáltalán, el tudnád vezetni azt a hajót?

– Hát az alapok nagyjából ugyanazok – válaszolta a vállát vonogatva Maize –, már amennyiben a civil hajókról beszélünk. A harci egységek mások, a nagy teherszállító cirkálók mások, de minden, ami a kettő között van, az ugyanolyan.

Karr egy pillanatig sem hitt neki. Maize azért tudta vezetni a yachtot, mert az apja megtanította rá, de nem létezett, hogy minden hasonló méretű hajót ugyanúgy kelljen irányítani.

Ám Karr mostanra megtanulta, hogy jobban jár, ha nem vitatkozik a lánnyal. Inkább csak sóhajtott egyet, és megjegyezte:

– Kell lennie jó megoldásnak arra, hogy szerezzünk egy hajót. Egyszer már sikerült, nem igaz? Az biztos, hogy lehetséges.

Maize sokáig hallgatott, majd megszólalt:

– Van egy ötletem…

– Jaj, ne!

– De, most komolyan! Hadd… hadd tervezzem meg a megfelelő stratégiát. Aztán összehívunk egy találkozót, és kiderül, mit tehetek. De adj egy-két napot! Kipróbálok valamit, amit még sosem tettem meg.

– Megijesztesz, Maize!

A lány gúnyosnak és gonosznak szánt nevetéssel válaszolt, ami valahogy úgy hangzott: „muhahaha!”. Aztán az adás megszakadt, és Karr megint magára maradt a szobájában a gondolataival, a reményeivel és a nagyanyja üzenetével.

Mint kiderült, Maize állta a szavát. Másnap leültette az anyját és az apját egy komoly megbeszéléshez, amivel több módon is meglepte Karrt, amikor a fiú megérkezett a házukhoz, és meglátta együtt a szülőket.

– Apád hazajött? – súgta oda a lánynak a szája sarkából.

– Igen, visszajött a hajó miatt – felelte Maize hangosan, mintha nem érdekelte volna, hogy az érintett is hallja.

Az apja köhögött egyet, mire hozzátette:

– És miattam. Valószínűleg. Mivel azt hiszem, sikerült nagy bajba kevernem magunkat.

A beszélgetés ridegen és kínosan indult, de Karr azt mondogatta magának, hogy a gazdagok már csak ilyen furcsák. Mindenesetre udvariasan mosolygott, és igyekezett a lehető legjobban viselkedni, aztán pedig mindent megtett, hogy csendben üljön, mialatt Maize elvégzi a munka nehezét.

Vroc Raynshi magas és karcsú férfi volt. A haja feketében játszott, éles vonásokkal teli, simára borotvált, keskeny arca láttán Karrnak az benyomása támadt, hogy ez a férfi vagy lángész, vagy kegyetlen egy kicsit, vagy mindkettő egyszerre. Az alacsony, csinos Anaya bőre zöld volt, gömbölyded formái és álmos szeme sejteni engedte, hogy nem szeret ennyire korán felkelni – holott már majdnem délre járt az idő.

Mindenki feszengve ült a nappali kanapéján, illetve a kényelmes karosszékeken, mire Maize végre belekezdett a beszédébe.

Felállt, kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Először is, szeretném megköszönni nektek, hogy meghallgattok. Ne aggódjatok, igyekszem rövidre fogni a dolgot.

Az anyja ekkor az apjára nézett, és megkérdezte tőle:

– Mi ez már megint?

Vroc Raynshi részben bosszús, részben türelmetlen pillantást vetett a feleségére, és azt felelte:

– Bizonyára el fogja mondani, ha hagyod! Róla és a barátjáról lesz szó. Arról, amelyikkel elszökött.

Ekkor mindketten tetőtől talpig végigmérték Karrt, mintha egy különös teremtmény lett volna, amit a lányuk hozott haza, hogy mostantól a házi kedvence legyen.

– Jól van, jól van – felelte Anaya.

Maize gyakorlott könnyedséggel tette túl magát a rövid közjátékon, és az iméntinél gyorsabb tempóban folytatta:

– Igen, el fogom mondani nektek. Az utóbbi egy-két évben sokszor beszéltetek nekem arról, hogy vállalnom kell a felelősséget a tetteimért, és hogy inkább felnőtt módjára kéne viselkednem. Erről szeretnék beszélni veletek. Nehéz bebizonyítani, hogy tanultam valamit, vagy hogy változás állt be a viselkedésemben, ha be vagyok zárva a házba. Ha nem mehetek ki, aligha tudom tanúbizonyságát adni annak, hogy felnőttként viselkedem.

– Hát erről van szó? – vágott közbe az apja. – Azt akarod elérni, hogy feloldjuk a szobafogságot? Nem hiszem, hogy szükség van minderre a formalitásra ehhez a beszélgetéshez.

– Igen, nagyjából erről van szó – válaszolta Maize a férfira mutatva. – De hadd magyarázzam meg, hogyan és miért. Hadd mondjam el nektek, hogy mi az, amit meg kell tennünk! Ahogyan nyilván emlékeztek rá, amikor kölcsönvettem az Avadorát, és Karr társaságában elhagytam a bolygót, dühös és önző voltam, és nem lett volna szabad magammal vonszolnom őt. – Gyors pillantást vetett a fiúra, amivel azt üzente neki, hogy ne vitatkozzon, mert azzal felboríthatja a jól kieszelt stratégiát, majd folytatta: – Bajba keveredtem, és Karrt is belerántottam. Viszont! Nagy kalandot éltünk át, amelynek során senki nem sérült meg, és mindenki épségben tért haza. Lehetett volna rosszabb is, nemde?

Vroc Raynshi biccentett egyet, de alig láthatóan, Maize pedig folytatta:

– Azt hiszem, valamennyien egyetértünk abban, hogy a dolog a lehető legjobban végződött. Valamennyien élünk, itt vagyunk a Merokián, és most az adósa vagyok a szüleimnek, az iskolámnak és az én Karr barátomnak. – Intett egyet a fiú felé, mintha azt várta volna tőle, hogy hajoljon meg, de Karr csak ült, és idegesen pislogott.

– És RZ-nek is… hol van RZ? – kérdezte ekkor Maize a fiúra nézve. – Nem hoztad magaddal?

– Apámnak szüksége volt rá valamihez – felelte Karr. – Sajnálom.

– Jól van – válaszolta Maize, és megint a szülei felé fordult. – Szóval, RZ segítségével Karrnak sikerült elvezetnie a hajót nélkülem is, és anélkül, hogy összetört volna valamit. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy kiváló tanár vagyok!

Az apja ekkor vékony mosolyra húzta a száját, és megkérdezte:

– Egész nap azt fogjuk hallgatni, hogy dicsérgeted magad?

– Nem! Természetesen nem! Csupán berendezem a színpadot, ennyi az egész. Apa, te szeretsz arról beszélni nekem, hogy nőjek fel, és legyek tisztességes polgár, valamint megbízható felnőtt. Én is ezt akarom! És mialatt próbáltam kitalálni, hogyan valósítsam meg mindezt, támadt egy ötletem. De ehhez Karr segítsége is kell, és mindkettőnknek szüksége van mindenki engedélyére.

– Mihez kell nektek engedély? – kérdezte tőle az anyja, és gyanakodva nézett rá.

Maize a szemét tágra nyitva meredt a szüleire. Karr felismerte, hogy most valamilyen trükk következik, és minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen el vigyorogni.

– Ahhoz, hogy jobb legyek. Egy kevésbé önző valaki, aki vállalja a felelősséget a tetteiért, és betartja az ígéreteit. Karr nemrégiben tudomást szerzett a dédapja otthonának hollétéről, és én segíteni akarok neki megtalálni. Rettenetesen érzem magam amiatt, hogy bajba kevertem, és szeretném kárpótolni érte. Szeretném elvinni az Avadorát még egy útra.

Az anyja a szemét forgatta, aminek láttán Karr majdnem felröhögött. Hát innen örökölte Maize…

– Ez nevetséges! – fakadt ki Anaya.

– Karr végre talált egy nyomot, ami a származására utal – magyarázott Maize –, de persze a galaxis másik végében van. Íme az ajánlatom: engedjétek meg, hogy még egyszer elvigyük a hajót. Rakhattok rá jeladót, hogy ellenőrizhessétek, merre járunk, és hogy nem hajtunk végre őrült manővereket. Elvisszük RZ-t, és ő felvételt készít minden lépésünkről, amit utólag megnézhettek. Naponta háromszor jelentkezem, minden egyes nap, így tudni fogjátok, hogy jól vagyunk, és nem keveredtünk bajba.

– Ez a legképtelenebb dolog, amit valaha hallottam – jelentette ki Vroc a fejét csóválva.

– Igen, az! – vágta rá szemrebbenés nélkül Maize. – Tudatában vagyok annak, hogy őrültségnek hangzik. Nevetséges ilyesmit kérni, és megpróbálni. De nem értitek, hogy tartozom Karrnak? Kárpótolnom kell azért, amit tettem vele!

Maga Karr csak ámuldozott – Maize minden mérce szerint óriásit alakított.

De az anyja még így is azt kérdezte tőle:

– Neked elment az eszed?

– Nem! – válaszolta Maize meglepően komolyan és nyomatékosan. – De találtam valamit. Találtam egy választ.

Karr ezen is megdöbbent, és kíváncsian várt, mert fogalma sem volt, hogy mi fog kisülni mindebből.

Maize vett egy mély lélegzetet, és azt mondta:

– Mindketten tudjátok, milyen rosszkedvű vagyok, valahányszor költözünk.

– Ezt ne vegyük elő újra! – kérte Vroc, és sóhajtott egyet.

– De igen, vegyük csak elő! – vágott vissza a lány. – Mindig azt mondtad, hogy amikor eljön az idő, kiválaszthatom magunknak, hogy hol éljünk. És én most alaposan végiggondoltam a dolgot. Írtam egy listát. Az egyik oszlop tetejére felírtam, hogy „dolgok, amiket szeretnék”, a másik tetejére pedig azt, hogy „dolgok, amikre szükségem van”. Azzal kezdtem, hogy mit szeretnék: meleg éghajlatot, magas műszaki fejlettséget, művészeti intézményeket, egy nagyobb űrkikötőt, jelentős társasági életet és egy jó könyvtárt – ekkor félig Karr felé fordult, hogy őt is bevonja, és tovább beszélt: – Jó éttermeket, talán egy állatkertet…

Olyan sokáig sorolta az igényeit, hogy mire befejezte, az anyja szükségét érezte annak, hogy megigazítsa a sminkjét.

– Ennyi? – kérdezte Vroc kissé gúnyos hangon.

– Aztán – mondta Maize a közbeszólással nem törődve –, rátértem a szükségletekre… – Ekkor váratlanul szünetet tartott, és mindenki azt hitte, a lány nem is tudja, hol kezdje. Ehelyett azonban így folytatta: – És ekkor rájöttem, hogy csupán egy dolog van a listán… egy kapcsolat.

Erre mindkét szülője felegyenesedett, és a szemét kimeresztve várt.

– Apa, oly régóta próbálok beléd kapaszkodni. Hogy ne menj el mindig, mert… aggódom amiatt, hogy elfelejtesz. És akkor magányos leszek.

Vroc lehajtotta a fejét, és látszott rajta, hogy a lánya szavai szíven találták.

– És te is, anya, sokszor érzem úgy, hogy nem vagy itt. Tudom, hogy neked is hiányzik apa, és elfoglaltságot keresel magadnak, hogy valami elterelje a figyelmedet a saját magányodról, de így énrám nem marad időd. Így aztán én is gyakran dühös leszek, és rondán viselkedek veletek. Egyetlen családnak sem kéne így működnie. Sőt, engem ez arra késztetett, hogy feltegyem magamnak a kérdést: mitől otthon az otthon? És bár eltartott egy darabig, de végül rájöttem, hogy az otthon az nem csupán egy hely. Hanem egy érzés. Egy kapcsolat. Amikor Karral utaztam, megálltunk forró, száraz és ijesztő helyeken, de sosem éreztem egyedül magamat. Mert volt egy kapcsolatom. Volt egy barátom. És tudom, ha több időt töltenénk együtt családként, nem érezném magam annyira magányosnak, valahányszor el kell menned, apa. Vagy ha megint költöznénk, vagy bármi ilyesmi.

Csend borult a szobára, és Karr rádöbbent, hogy Maize tartotta magát a szavához. Tényleg olyasmit tett, amit még soha. Hogy mi volt a nagy terve arra, hogy meggyőzze a szüleit? Egész egyszerűen elmondta az igazságot.

Elsőnek Vroc szólalt meg:

– Édesem, fogalmam sem volt, hogy így érzel.

– Honnan is tudhattad volna? – válaszolt halkan Maize. – Alig vagy itthon.

– Tudom, szívem – felelte Vroc szomorúan. – De nem hagyhatom ott csak úgy a munkámat.

– Tudom – mondta Maize –, de mi lenne, ha nem az Első Rend kompjával repülnél oda-vissza, hanem… hanem megengednéd, hogy én vigyelek el?

– Tényleg kiváló pilóta! – szólt közbe Karr.

– Ebben nem is kételkedem – válaszolta Vroc, és elmosolyodott. – És tetszik az ötlet! Mi több, lehet, hogy találunk neked egy pozíciót a csapatomban. Egy gyakornoki állást, vagy valami ilyesmit, ami lehetővé teszi, hogy több időt töltsünk együtt.

– Valóban? – kérdezte Maize, és felderült az arca.

– Miért is ne? – felelte Vroc. – Az Első Rend sok mindenre képes, de az időt nem tudja megállítani. És meglehet, hogy te hamarosan elköltözöl tőlünk.

– Nem, ha igazi kapcsolat lesz közöttünk – ígérte a lány a tenyerét a szíve fölé tapasztva.

Anaya ekkor sírni kezdett.

– Anya, tudom, mire gondolsz – mondta neki sietve Maize. – Hogy apa és köztem lesz egy kötelék, ami nem fog létezni közted és köztem, de ez nem igaz!

– Most ezt mondod, de ez elkerülhetetlen – felelte hüppögve Anaya. – Ti ketten ugyanolyanok vagytok!

– Hát, pont ezért kell sok mindent átgondolnom – jelentette ki Maize. – Ez az új utazás rendkívül fontos. A családról szól, a sorsról és az örökségről. Szóval, amikor majd hazajövök… szeretném, ha segítenél csináltatni egy tetoválást.

– Tényleg? – préselte ki magából Anaya, és még hangosabban zokogott.

– Igen! Bár sokat ugrattam Karrt azzal, hogy mennyi mindent nem tud, valójában rengeteget tanultam tőle. Arról, hogy milyen fontos a múlt, és hogy kapcsolatot kell fenntartanunk azokkal, akiket szeretünk. Szeretnék többet megtudni az örökségünkről. A családunkról. És szeretném, ha ezt együtt csinálnánk.

Miután mindenki kisírta magát, és mindenki megölelt mindenkit – Karrt is beleérve –, Vroc és Anaya igent mondtak az utazásra.

– Három napot kapsz, nem többet – tette hozzá Vroc, és keményen próbálkozott, hogy visszatérjen a rideg, közönyös önmagához. – Jeladókat rakunk a hajóra, rendszeresen jelentkezel, és tartod magad valamennyi feltételhez, amit felsoroltál. Figyelni fogom, hogyan repülsz a hajóval innen, a Merokiáról, hogy felmérjem a tudásodat. Akárki nem lehet a személyi pilótám!

Az anyja nem hagyhatta, hogy a férje bármiben felülmúlja, ezért gyorsan hozzátette:

– És kezdj el gondolkodni azon, hogy milyen tetoválást szeretnél!

Karr nem tudott ellenállni a kísértésnek, és közbeszólt:

– Csak a tények rögzítése végett mondom: a Karr k-val írandó.

Valamennyien felnevettek, majd Maize játékosan belevágott az öklével Karr vállába.

* * *

Miután Karr este hazatért, beszámolt a napi fejleményekről, amivel sikerült megdöbbentenie a szüleit.

– Miért mész el megint? – kérdezte az anyja.

– Le kell zárnom a dolgot – felelte Karr. – Most, amikor tudom, hogy volt egy Jedi a családunkban… máshogy szemlélem a látomásaimat. – Bizonyosan nem hazudott olyan ügyesen, mint Maize, de azért lendületesen nyomult előre. – A szülei már elengedték velem Maize-t, sőt, elvihetjük a hajót, és így legalább figyelhetnek jeladókon keresztül.

– És egészen pontosan hová mentek? – tudakolta Tomar.

Karr tétovázott. Egyelőre nem beszélt a szüleinek a nagyanyja üzenetéről – J’Hara neki szánta, nem nekik. Most sem akart beszélni róla, ezért rögtönöznie kellett.

– Gyakoroltam az Erővel – felelte lassan, elgondolkodva –, és azt hiszem, fel tudom használni arra, hogy kiderítsem, milyen jövő vár rám.

– Az Erő így működik? – kérdezte Looway.

– Ezt így fogom megtudni – válaszolta Karr. – Tudom, mit csinálok. És majd hívlak titeket. Tudatni fogom veletek, hogy hol vagyunk és mit teszünk éppen. És valahányszor hívtok, fogadom a hívást. El kell engednetek! Ezúttal sokkal biztonságosabb lesz!

Az anyját egyelőre nem sikerült meggyőznie.

– Azt várod, hogy amiért elszöktél itthonról, megjutalmazzunk azzal, hogy elengedünk? Te megőrültél?

– Nem akarok még egyszer elszökni! Az engedélyetekkel akarok elutazni! – magyarázott Karr. Nem szokta megosztani a személyes dolgait a szüleivel, de arra gondolt, hogy most talán segíthet. – Az előző utazás alatt sokat tanultam a Jedikről. Egy bizonyos Skywalker családról, és arról, hogy a tagjai hogyan befolyásolták sokak életét az Erőn keresztül. Jó történet volt, és sokat segített. De nem az én történetem. Azt remélem, hogy az új utazás során fény derülhet az én történetemre.

Látta a szülein, hogy ezzel a kijelentésével ügyesen érvelt, így hát megpróbálta egyszer s mindenkorra befejezni a vitát.

– Le akarom zárni az ügyet! – ismételte elszántan.

Még néhány percig érveltek és vitatkoztak, de végül megszületett a megállapodás: Karr elmehet még egy útra Maize-zel, ha megesküszik a nagyanyja sírjára, hogy a következő hónapban elmegy az ipariskolába, ahogyan eredetileg tervezték.

Karr úgy érezte, túl nagy árat kell majd fizetnie az engedélyért, de nem látott más megoldást.

Meghozta a döntést. Ígéretet tett. És elkezdte tervezni, hogyan fogja megkeresni a Pam’ba nevű apró bolygót, amit víz és fű borít.