Ötödik fejezet

A következő napon furcsa és rossz dolgok történtek az iskolában.

Vagy a megszokottnál is furcsábbak és rosszabbak, tekintetbe véve, hogy Karr semmit sem utált úgy, mint az iskolát. A második óra vége felé megszólalt a hangosbemondó, és az igazgatói irodába rendelte őt.

– Hát ez csúcs – morogta, mire az osztálytársai felvihogtak.

A givin matektanár csak megvonta a vállát, és az ajtóra mutatva azt mondta:

– Hát akkor, menj!

Karr felkapta az adattábláját, a táskájába gyömöszölte, és kicsúszott a padból.

– Ezúttal vajon mit követtem el? – dohogott közben, de nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal.

A tanár mondott erre valamit, de Karr már nem hallotta, mert az ajtó becsukódott mögötte. De a válasz nem számított neki, és nem is érdekelte. Három perce volt, hogy megjelenjen az igazgató előtt, máskülönben plusz büntetés várt rá.

Mivel nem óhajtott a kelleténél több időt tölteni az irodában, futásnak eredt. Menet közben berántotta a zsákján a zárat, és begyűrte az ingét a nadrágjába. A cipője talpa hangosan nyikorgott a sima kövezeten, minden egyes futólépésénél.

Az iroda elé érve a nyitópanelre nyomta a tenyerét, majd letelepedett arra a padra, amelyen az előző napon üldögélt, aztán csak nézett befelé, az iroda előterébe. Ezúttal egyedül volt itt, pontosan azon a helyen, és pontosan abban az időben, mint az előző napon. Úgy tűnt, szokás lesz belőle…

Ettől nem volt elragadtatva, azt viszont nem bánta volna, ha a Maize-zel való találkozás is a szokásává válik. Ám a lánynak most nyomát sem látta. Maize vagy jól viselkedett az órán, vagy olyan ügyesen csinált valami rosszat, hogy egyelőre nem kapták el.

Karr úgy számolta, hogy mindkét magyarázatnak nagyjából ötven-ötven százalék az esélye.

Lenézett a vésetre, amit tegnap kapart a padba, és fontolóra vette, hogy folytatja, de mielőtt elővehette volna a kését, kinyílt az előtér és az iroda közötti ajtó.

És az ovissi igazgató… nem volt egyedül. Még ketten ültek odabent: Tomar és Looway Nuq Sin. Karr szülei.

Mindhármuk arcán komor kifejezés honolt.

Karr érezte, hogy a gyomra görcsösen rándul egyet. Amikor az anyja és az apja utoljára bejöttek napközben az iskolába, azt azért tették, hogy megmondják neki: meghalt a nagynénje. Most, hogy a nagyanyja is eltávozott, nem maradt idős rokona, úgyhogy bárki más halála erős megrázkódtatásnak ígérkezett. A fivére halt meg? Vagy a bolygó másik oldalán élő nagybátyja?

– Mind… mindenki jól van? – kérdezte bizonytalanul, a szüleit fürkészve.

Looway gyorsan kapcsolt, és kedvesen mosolyogva válaszolt:

– Senkinek nem esett baja, csupán beszélnünk kellett az igazgató úrral.

– Gyere be, fiam! – tette hozzá az igazgató.

Karr hátranézett, de nem számíthatott rá, hogy valami megmenti attól, ami odabent várt rá. Nem bukkant fel sem egy tanár, sem Maize, és nem hallatszottak RZ–7 megnyugtató sípolásai.

Végül felállt, a vállára vette a zsákját, és azt dörmögte:

– Essünk túl rajta…

Miután belépett az irodába, az igazgató becsukta az ajtót, és visszaült a helyére, a terjedelmes íróasztal mögé. Aztán, amikor mindenki elhelyezkedett, összekulcsolta a kezét, leengedte az előtte csillogó asztallapra, és megszólalt:

– Karr, a szüleid és én lefolytattunk egy beszélgetést.

– Rólam?

– Igen, rólad beszéltünk – erősítette meg Looway. – Annyira…

– Aggódunk miattad – fejezte be a mondatot Tomar a felesége helyett.

– Igen, nagyon aggódunk miattad, szívem – folytatta Looway. – Mióta a nagyanyád itt-hagyott minket, teljesen kifordultál magadból. A rohamaid egyre durvábbak, és mindannyian tudjuk, hogy egyre gyakrabban jelentkeznek. Csak tegnap kétszer is megtörtént!

– Tudom, de már tanulok… – kezdett vitatkozni Karr, de elhallgatott. Mit mondhatott volna nekik? Már többször is megpróbálta elmondani az igazságot, de sosem működött. Egyedül a nagyanyja hitt a Jedikben, és senki más. – Tanulok együtt élni velük.

Az anyja rámosolygott, és megveregette a térdét.

– Nagyon bátor vagy, fiam – mondta gyengéden. – De végre jelentkezett az a specialista, aki a múlt hónapban megvizsgált. Tudod, az, aki a Chandriláról jött. Sok időbe telt, hogy végignézze a vizsgálatok eredményeit, de most… most kaptunk néhány választ a kérdéseinkre. És van egy tervünk.

– Egy része valószínűleg tetszeni fog – fűzte hozzá Tomar –, de a többit talán utálni fogod.

– Akkor… – felelte Karr, és sóhajtott egyet –, kezdjük a jó hírekkel!

– Kezdjük a jó hírekkel! – ismételte az anyja. – Nos, jól tudjuk, hogy utálod az iskolát?

– Ezt igen – ismerte el Karr, és gondosan ügyelt, hogy ne nézzen az igazgatóra.

– Tudatában vagyok, hogy vannak problémáid – mondta megfontoltan az igazgató –, különösen mostanában, amikor meghalt valaki a családban.

– Az anyám – közölte Tomar. – Karr nagyanyja. Velünk élt. Ő és Karr nagyon közel álltak egymáshoz.

– Az ilyesmi mindenkit megvisel, azt biztos – felelte az igazgató együttérzőn bólogatva. – És most ez…

– Mi az az ez? – kérdezte mogorván Karr. – Mintha jó híreket ígértetek volna.

– Igen, a jó hír az – válaszolta sietve Looway –, hogy az év végétől kezdve többé nem kell iskolába járnod! Legalábbis, ebbe nem. Már úgyis nagyon szeretted volna itt-hagyni, és mivel annyiszor volt rohamod, rájöttünk, hogy az iskolába járás számodra már nem biztonságos.

– Várjunk egy kicsit! Mi van?

– Elmész a bátyámhoz a Taeltor tartományba – felelte gyorsan Tomar. – Az ő ipariskolájába fogsz járni, ahol majd megtanulod kicsit lazábban kezelni a dolgokat.

Karr döbbent volt, és a legkevésbé sem boldog. Egyik hír sem hangzott különösebben jól. Úgy érezte, hazudtak neki.

– Tessék? Azt nem… nem tehetitek meg – tiltakozott felindultan. – Nem küldhettek el azért, mert néha fáj a fejem!

Az igazgató szétnyitotta a kezét, és előrehajolt, amitől a felső és az alsó szarva közelebb került Karrhoz. A férfi nyilván megnyugtató gesztusnak szánta a mozdulatot, de inkább fenyegető volt.

– Nem erről van szó, fiam – mondta komolyan, de barátságosan. – A szervezeted nem alkalmas rá, hogy feldolgozza a sok… izgalmat. Erről beszélt az orvosod.

Karr ekkor a szülei felé fordult, és kifakadt:

– Igen, sokszor vagyok mérges, de nem ez okozza a fejfájásokat! Vagy az ájulásokat.

Az anyja szomorúan nézett rá, és könnyek szöktek a szemébe.

– De igen, szívem, pontosan ez okozza – felelte elcsukló hangon. – Az a sok stressz. Erre a következtetésre jutott az orvos. És ő a szektor első számú szaktekintélye.

– Nem érdekel, hogy mekkora szaktekintély. Téved! Nagymama megmondta, hogy bennem van az Erő, és én hiszek neki!

– Még ha hinnénk is ebben – és nem hiszünk! – felelte az apja –, nincsenek már vizsgálatok, amiket elvégezhetnének rajtad. Megvizsgált az összes orvos és droid, akiket és amiket meg tudtunk fizetni, és ez a diagnózis.

– Az a diagnózis, hogy gyenge vagyok?

– A diagnózis az, hogy érzékeny vagy – válaszolta Looway a fejét rázva. – Azóta panaszkodsz az iskolára, hogy első ízben betetted ide a lábadat. Azt hittem, örülni fogsz, ha meghallod, hogy nem kell járnod.

– Ennek nagyon örülök! – jelentette ki Karr, pedig közben eszébe jutott Maize. – De mitől lenne jobb az, amiről beszéltek? Kivesztek az egyik iskolából, és betesztek egy másikba? Miből gondoljátok, hogy ott jobban leszek, vagy hogy ott boldogabb leszek?

– Az új iskoládban nem leszel egyedül – magyarázott Tomar. – Ott lesz a nagybátyád, aki vigyázni fog rád, és nem fog körülvenni egy rakás éretlen kamasz. Az ipariskola tanulóinak többsége idősebb nálad.

– Hát persze, mert az a felnőtteknek van, nem gyerekeknek!

– Köztünk szólva – mondta ekkor az igazgató –, megmozgattunk néhány szálat. Tudom, hogy a családi vállalkozásotok… nem a szenvedélyed, fogalmazzunk talán így. De valamennyien hiszünk abban, hogy jót fog tenni, ha egy fontos munkára összpontosítasz. Valamire, amit a kezeddel csinálsz, és amire koncentrálhatsz anélkül, hogy bármi megzavarna.

– Már majdnem felnőtt férfi vagy – tette hozzá Tomar. – Ideje többet tanulnod, hogy ne csak azt tudd, mi az egyenes varrás, vagy hogyan ítéld meg egy szövet minőségét. Már mindent megtanultál, amit otthon meg lehetett tanulni, és gyűlölöd ezt az iskolát. Itt nyomorúságosan érzed magad, az egészséged is veszélyben van, úgyhogy ideje megpróbálkozni valami mással. Akkor miért ne gyorsíthatnál fel, miért ne ismerkedhetnél meg a szabószakma bonyolultabb és finomabb részeivel? Lehet, hogy nem ez a kedvenced, de van hozzá érzéked. Egy kis tanulással kiváló szabó lehetsz! Képzeld csak el… csinálhatsz magadnak ruhákat, olyanokat, amik a leginkább megfelelnek az ízlésednek! És persze, a saját ügyfeleidnek is. Te lehetsz a legfiatalabb szabóság-tulajdonos a bolygón!

– Nagyon izgalmasnak tűnik – dünnyögte Karr.

– Tudom, hogy csak gúnyolódsz, de ha untat a szakma, annak én örülök. Pontosan arra van szükséged, hogy unatkozz egy kicsit. Nagyon komolyan gondolom azt, hogy jót fog tenni neked. Segít majd, hogy megnyugodj – jelentette ki Tomar határozottan. – Már megbeszéltem a dolgot Cornellel, és elintézett mindent, amit kellett. Nagyon szerencsés vagy, hogy ő kiváló tanár, és hogy az iskolában nagyra tartják.

– Szerencsés… – visszhangozta keserűen Karr.

Az igazgató hátradőlt, és bólogatva megszólalt:

– Igen, szerencsés. Az orvosok úgy gondolják, hogy a fejfájásaid enyhülni fognak, és egyre ritkábban ájulsz majd el – csak annyi kell hozzá, hogy belerázódj egy nyugodt rutinba, ami kitölti az idődet. És én egyetértek velük.

– Büntetést kapok, amiért más vagyok! – vágott vissza Karr. – Ez erről szól!

– Nem! Szó sincs róla! – állította az igazgató. – Lehetőséget kapsz, hogy valahol máshol megtaláld a boldogságot és a kiegyensúlyozottságot. Tudom, Karr, hogy nem okoztál sok bajt, de az biztos, hogy bőven kaptál. Ez az iskola nem a legszelídebb hely, és tudok arról, hogy egyes tanulóink durván bánnak a kisebbekkel, a fiatalabbakkal…

– A gyengékkel – szólt közbe Karr. – Mondja csak ki: a gyengékkel!

– Nem tartunk gyengének – biztosította őt az anyja.

– Azt gondoljátok, hogy hasznavehetetlen vagyok! – folytatta Karr.

Looway ekkor sírva fakadt.

– Ne csináld ezt, kérlek… – hüppögte elvékonyodott hangon. – Mi a legjobbat akarjuk neked, és itt nem érzed jól magad!

Ez utóbbiban nem is tévedett, de Karr elmenni sem akart. Már csak három félévet kellett végigcsinálnia ahhoz, hogy kijárja az iskolát, aztán pedig több pályafutás közül választhasson. Olyan munkát akart, aminek révén elhagyhatja majd a Merokiát, és beteljesítheti a sorsát: Jedivé válhat. Úgy érezte, azt a három félévet már biztosan kibírja. Különösen, ha Maize is ott lesz mellette.

Ez talán nem volt sem észszerű, sem tisztességes gondolat a részéről, de most, amikor kapott egy mentőkabint, egyáltalán nem akart elmenni. Itt már kiismerte magát, sőt, még egy barátot is beszerzett. Egy csinos barátot. Egy barátot, akit egy kicsit furcsának talált ugyan, de legalább nem nézte őt hülyének.

Valakit, akivel valóban szoros kapcsolatba kerülhet.

Az igazgató és a szülei próbálták ugyan meggyőzni őt, hogy rosszul látja a dolgokat, de nem sikerült nekik. Végül, amikor már torkig volt a sok beszéddel, felkapta a zsákját, és felugrott.

– Azt mondtátok, év végéig maradhatok, ugye? – kérdezte kihívó hangon. – Akkor még maradt pár hetem, úgyhogy megyek! Vissza kell mennem a matekórára.

Az apja utánaszólt, de ő nem nézett vissza. Az ajtón kilépve gyorsan szedte a lábát, nehogy valaki megállítsa.

A folyosón teljes volt a csend. A gyerekek a termekben ültek, és úgy tettek, mintha figyelnének a tanárra, de közben a legtöbben azt kívánták, bárcsak máshol lehetnének. Karr nem hallott mást, csak a cipője talpának nyikorgását, és szívverése tompa, szapora dobolását a fülében.

Automatikusan a saját terme felé indult, de nem akart odamenni. Nem akart mást, csak rohanni, ordítani, és lehetőleg összetörni különféle tárgyakat.

Hirtelen támadt egy ötlete, és lelassított.

Az igazgató az előbb azt mondta neki, hogy nem szokott bajt csinálni, de mi lenne, ha megtenné? Ha igazán nagy bajt csinálna? Ha a rendőrség letartóztatná, akkor lehet, hogy nem vennék fel a Taeltor tartományban lévő ipariskolába? Igen, ezzel szégyent hozna a nagybátyjára, de hát alig ismeri a fickót…

Karr fontolóra vette, hogy miféle bűncselekményt kéne elkövetni. Azt tudta, hogy nem lehet túl nagy, és nem okozhat nagyobb rombolást – nem akart ártani senkinek. Arra gondolt, hogy talán összetörhetne vagy megrongálhatna valamit, ami az iskola tulajdona. Igen, a rongálás jó kezdőlépésnek tűnt.

A gondolatai éppen kezdtek a gyújtogatás felé fordulni, amikor csattanást és csörömpölést hallott. Megtorpant, hátrált néhány lépést, és az előző hangok megint megismétlődtek. Érdekes dolgok történtek az ajtó másik oldalán, a tudományos laborban…

Karr a bejárathoz osont, és benézett az ajtóba épített ablakon.

Maize-t pillantotta meg, aki szemmel láthatón dühös volt. Elég dühös ahhoz, hogy törni-zúzni kezdjen.

Egy sebesen forgó lombik repült át a termen, és Karr behúzta a nyakát, holott a lövedék nem találhatta el. A lombik a falnak vágódott, és miután az utolsó szilánkja is lehullott a padlóra, Karr bekopogott, majd a nyitópanelre nyomta a tenyerét.

– Ööö… szia! – köszönt a laboratóriumba lépve. A következő pillanatban hosszú kémcső robbant szét a lábától nem messze. – Hé, Maize! Mi lenne… mi lenne, ha nem csinálnád ezt?

A lány mozdulatlanná dermedt.

– Karr? – kérdezte döbbenten.

– Aha. Szia! – köszönt ismét Karr, és kihúzta magát.

– Menj ki! – förmedt rá Maize, és a ruhája ujjával megtörölte az orrát. Látszott rajta, hogy sír, de azért próbálta titkolni. Egy háborús övezet kellős közepén állt. Törött üvegek vették körül, és a mögötte lévő asztalon két alkoholos égő az oldalára borulva lángolt. A jelekből ítélve nem csak Karr gondolt arra, hogy fel kéne gyújtania valamit – ez megint csak egy közös vonásnak tűnt.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan a fiú.

– Azt mondtam: kifelé! – csattant fel ismét Maize.

– Tudom, de nem akarok. Mi folyik itt?

Maize szorosabb fogást vett a kezében tartott mérőpoháron. Karr azt hitte, a lány mindjárt hozzávágja a poharat, ám Maize letette, vagy inkább lecsapta akkora erővel, hogy megrepedt.

– Ma reggel áthelyezték apámat – közölte aztán keserűen.

– Kompot küldtek érte az Első Rend egyik nagy hajójáról, és most itt ragadtunk nélküle! Azt sem tudom, mikor jön vissza!

– Nem pár napja költöztetek ide?

– De igen! – kiabálta Maize, és gyors karmozdulattal lesöpört több lombikot és főzőpoharat a mellette lévő pultról. – És most maradhatunk, ahol vagyunk!

– Legalább el tudtatok köszönni egymástól?

– Még csak azt sem! Mire felébredtem, ő már elment. Anyám meg úgy tett, mintha nem érdekelné az egész. Elküldött ide, mintha semmi szokatlan nem történt volna, de állandóan ez történik! Annyira elegem van már abból, hogy próbálok kapaszkodni apába. Belefáradtam. Miért nem keresünk magunknak egy helyet, ahol nyugodtan élhetünk?

– De… de hát élhetsz itt. Még ha apád el is ment.

– Itt? Ez egy semmilyen világ! Ez te nálam is jobban tudod. És most itt ragadtam, valószínűleg az iskolaév végéig, és itt mindenki idióta! Hülyeség az egész! – kiabálta Maize, és könnyek csorogtak a szeméből. Vett néhány mély lélegzetet, és hozzátette: – Ne vedd magadra, nem neked szól!

– Semmi gond – felelte Karr, és ideges nevetést hallatott. – Tudod, ez már vicces. Két perce tudtam meg, hogy elmegyek innen.

– Á, értem – válaszolta a lány bólogatva. – Hallottam, amikor a hangosbemondón át az igazgatóhoz rendeltek. Törtem is a fejemet, hogy miről lehet szó. Akkor most te is elhagysz? Hát ez remek. Egyszerűen csodás!

– Hát, most már tudod. A szüleim elküldenek egy ipariskolába. Jó messze van innen.

A lány ismét megtörölte az orrát, ezúttal a másik kezével, majd megkérdezte:

– És szeretnél oda menni?

– Nem – felelte kurtán Karr.

Maize elgondolkodott fél percre, aztán felvetette:

– Mi lenne, ha veled mennék? Nem lehet rosszabb, mint ez.

Karrnak a torkán akadt a lélegzet. Lehetséges lenne…? De nem, nem tudott hinni benne.

– Elméletileg be kell fejezned egy iskolát ahhoz, hogy beiratkozhass oda – felelte rövid töprengés után. – Én csak azért mehetek oda, mert a nagybátyám ott tanít. Hosszú történet, hagyjuk.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Namala Moffat csoszogott be a laboratóriumba. Végignézett az ezernyi szilánkon, aztán a két kölykön is, majd fáradtan sóhajtott egyet, és annyit mondott:

– Maradjatok itt! Hívom az igazgatót.

Karr azonnal nekifogott, hogy kitaláljon egy hihető mesét. Földrengés volt – ezt kéne mondaniuk. Nagyon szűk területre korlátozott, kisebbfajta rengés. Nem is, inkább robbanás! Valaki belekezdett egy kísérletbe, de valamiért itt hagyott mindent, és ez lett belőle. Karr lázasan törte a fejét. Még ha ő maga már csak pár hétig is járhatott ide, nem akarta, hogy Maize bajba kerüljön. Mi lesz, ha kirúgják a lányt, mielőtt ő átmenne abba a másik iskolába?

Soha többé nem találkozik vele…

Maize-ről lerítt, hogy ő is keményen gondolkodik. Aztán kitisztult a szeme, és részben elgondolkodva, részben ijesztően nézett a fiúra.

– Van egy ötletem – mondta halkan. – Te nem akarsz átmenni abba a másik iskolába. Én nem akarok idejárni. Mi lenne, ha… elmennénk valahová?

– Hová? És hogyan?

Megszólalt egy csengő, ami azt jelezte, hogy valaki bajba került. A tanárok ilyenkor mind az irodába siettek, aztán az adott probléma helyszínére. Maize vigyorogni kezdett, és megszólalt:

– Mondjuk… bárhová. Ami pedig a hogyant illeti – az apám hajójával.

– Micsoda? Szó sem lehet róla!

– Egy komppal vitték el. Nem lesz szüksége arra a szolgálati hajóra, amit az Első Rendtől kapott, amíg nem tér vissza. És az hónapokig nem fog megtörténni. Hacsak nem keveredek kellően nagy bajba – magyarázott a lány, közben még szélesebben, sőt, gonoszul vigyorgott.

– Egyáltalán, el tudod vezetni azt a gépet?

– Hogyne, tudok vele repülni – felelte magabiztosan Maize. Karr nem igazán hitt neki, bár nagyon szeretett volna. – Apám megtanított rá, különben meg, elhozhatnád a droidodat. Tud repülni, nemde? Nem azt mondtad, hogy képes rá?

Karr biztosra vette, hogy nem mondott semmi ilyesmit, de túlságosan elragadta a hév ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen.

– Persze, tud repülni! És igen… alighanem meg tudjuk csinálni azt, amiről beszélsz – mondta, és egyre jobban tetszett neki az ötlet. – Hívom RZ-t, pár perc alatt ide tud érni. Valószínűleg hamarabb, mint hogy a szüleim hazaérnének.

– Rendben, hívd! De… – felelte Maize, és elhallgatott egy pillanatra, mert lábdobogás hallatszott a folyosó felől. – Találkozzunk a házunknál! Megadom a koordinátákat. És zárd be azt az ajtót! – tette hozzá a bejárat felé mutatva.

Karr megnyomta a zárógombot.

Maize a legközelebbi ablakhoz futott, és feltépte. Felmászott a párkányra, Karr pedig sietve követte.

– Tényleg megtesszük? – kérdezte Karr, mialatt a fél lábát már kidugta, és kifelé dőlt.

Válasz helyet a lány meglökte, és miután belezuhant egy bokorba, utána szólt:

– Tényleg megtesszük, úgyhogy igyekezz! Keressünk magunknak egy izgalmas helyet!