Hetedik fejezet

Maize tágra nyitotta a szemét, és döbbenten kérdezte:

– Maga harcolt a klónháborúban?

– Nem egészen – felelte öblös nevetést hallatva Sconto. – Az apám egy klónkatona volt.

– Komolyan? – kérdezte meglepetten Karr.

– Hát, ha az anyámnak hinni lehet, és nincs rá okom, hogy ne higgyek neki.

– De én úgy tudtam, hogy a klónok nem éltek sokáig. Akkor maga bizonyára legalább… – Maize hirtelen észbe kapott, és nem fejezte be a mondatot.

Sconto nem árulta el, hogy mennyi idős, csak kacsintott egyet.

– Annyi idős vagyok, amennyinek kinézek – válaszolta aztán. – Vagy az anyám génjei nyerték a csatát, vagy szerencsém volt, és nem örököltem a klónok rövid élettartamát.

Karr ezalatt kiszámította, hogy ha Sconto igazat mondott az apjáról, akkor az ötvenes évei vége felé jár.

– Akkor, ha az apja klónkatona volt – mondta reménykedve –, tudnia kell a Jedikről.

A mindeddig mosolygó Sconto szempillantás alatt megkomolyodott.

Karr látta Maize-en, hogy nevetni készül, mert végre talált valakit, aki hozzá hasonlóan nem hisz a Jedikben, de aztán a lány észrevette, hogy a jókedv elillant a boltból.

– Ne beszéljetek nekem a Jedikről! – felelte már-már komoran Sconto.

Karr gondolatban lehordta magát, amiért ennyire óvatlan volt. Megfeledkezett arról, hogy a galaxis nagy, tele van mindenféle véleménnyel, és sokan nem úgy gondolkodnak, mint ő.

– Tudja, csak érdekel a történelem – kezdett magyarázkodni. – Szeretném megtudni…

– Az apám elesett a háborúban – vágott közbe Sconto. – Meghalt, mielőtt találkozhattam volna vele. És ugye nem kell kimondanom, hogy kiket tartok felelősnek a haláláért?

– A Jediket! – vágta rá lelkesen RZ, mintha egy találós kérdésre válaszolt volna.

Karr összerezzent, és azt kívánta, bárcsak megtanította volna a droidjának, hogy mi az a költői kérdés.

– A háború ocsmány dolog – folytatta Sconto. – Mindkét fél azt hiszi, neki van igaza, és emiatt sokan meghalnak. Harccal nem érvelhetsz amellett, amiben hiszel, viszont… – Elhallgatott egy pillanatra, aztán haragosan bömbölte tovább: – Árulás! Hogy lehet képes valaki a bajtársai ellen fordulni, csalni és hazudni, és gyáván, lesből lecsapni! Ez egyszerűen undorító! – Miután elhallgatott, köpött egyet, mintha a szavai nem lettek volna elegendőek.

Mindenki döbbenten hallgatott, mígnem Maize megtörte a csendet:

– A Jedik valóban léteztek?

– Hát hogyne! – felelte Sconto keserűen. – Több ezren voltak. De mára eltűntek. Persze, a valóságban nem voltak olyan csodálatosak, mint a legendákban. Az ilyesmi megesik néha, hősökkel és gonosztevőkkel egyaránt. Az igazság sosem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, akár a történelemkönyvekben, akár máshol. A Jedik hataloméhes renegátok voltak, és páran rendelkeztek valamilyen fajta különleges képességgel. – Elutasítóan intett egyet, és hozzátette: – De végül kiderült róluk, hogy erőszakos árulók, és a klónok jól tették, hogy elintézték őket.

– Minket nem érdekel a politika – vallotta be Maize, hogy lecsillapítsa a kereskedőt. – Mi csak egy iskolai feladat miatt vagyunk itt.

Karr gyorsan észbe kapott, és máris hozzájárult a fedőtörténethez.

– Egy történelmi témájú tanulmányon dolgozunk.

Sconto szemmel láthatóan kezdett lehiggadni.

– Iskola, mi…? – dörmögte nagyokat szuszogva.

– Igen, uram – szólalt meg RZ–7. – Az én ifjú barátaim különleges megbízatást hajtanak végre, az iskola falain kívül. Célzott tanulmány, így nevezik.

Karr lendületesen bólogatott, és átvette a szót:

– Azt kutatjuk, milyen hatást gyakorolt a… a Köztársaság bukása az olyan bolygókra, mint az Utapau.

– Vagy a Mirial – fűzte hozzá Maize. – Tudja, a félreeső világok, amelyeket elhagytak a harcok után, és senki sem maradt ott, hogy eltakarítsa a romokat. Innen oda megyünk, de az Utapau közelebb volt, ezért itt kezdtünk.

Karr magában csodálattal adózott annak, hogy a lány milyen folyékonyan tud hazudni, és igyekezett tartani a lépést.

– A Merokián élünk – mondta –, és ez volt a legközelebbi helyszín, ahol valaha nagy csata zajlott le. Ezért vagyunk itt, a maga csodálatos boltjában, és nem holmi poros könyvtárban kotorászunk. Az elsődleges forrásokat akarjuk használni. Például megkérdezünk olyanokat, akik átélték a háborút, és leírásokat készítünk olyan tárgyakról, amelyeket használtak a háborúban. Ilyesmiket…

– Plusz pontokat kapunk érte – tette hozzá Maize, hogy lezárja a magyarázatot.

Sconto mostanra ismét ellágyult, és visszaváltozott azzá a kedves kereskedővé, aki az előbb volt. Összecsapta a két kezét, és derűsen kijelentette:

– Akkor a lehető legjobb helyen jártok, annyi bizonyos! Szívesen válaszolok a kérdéseitekre, és van itt… várjatok csak! – Odébb gurult a székével, és matatni kezdett a mögötte lévő polcokon lévő tárgyak között. – Van itt sok minden, ami talán jól jön nektek. Nézzük csak, mit tudok előkotorni…

A kereskedő rövid idő leforgása alatt a legkülönfélébb tárgyakat rakta ki a pultra: adatrögzítő berendezéseket, sisakokat, öveket, kesztyűket, alkarvédőket, furcsa fegyverek darabjait, zsebkönyveket, használati útmutatókat, kulcsokat, és egy tooka-macskához hasonló állat kifőzött koponyáját.

Karr feltűnés nélkül levette a jobb kezéről a kesztyűt, és a zsebébe gyömöszölte, közben Sconto tovább beszélt:

– Vagy itt egy vezérlőpanel, amit zsilipajtókhoz használtak. Állítólag a második Halálcsillagról származik, de ezt nehéz bizonyosan megállapítani. Lehet, hogy egy másik katonai létesítményből jött, de az is lehet, hogy nem. Van itt egy szemüveg, amit egy nagy hadihajó konyhájában használtak. Ez a hajó tudomásom szerint még ma is szolgálatban áll. Valaki azt mesélte, hogy kórházhajóvá alakították, de ezt nem tudom bizonyítani. És ez… – felmutatott egy panelt, amelyen az áramkörök gyakorlatilag bármilyen feladatot végezhettek, egy akármilyen hajón vagy egy lakóházban –, ez… jó, őszinte leszek. Ez egy kézszárító berendezésből származik, egy személyi támogató hajó mosdójából. Nem lehet mindegyik izgalmas, viszont minden darab, ami fennmaradt, jelentőségteljes lehet, értitek? Minden, ami még létezik, és meg lehet fogni, meg lehet javítani… értékes lehet valakinek, valahol.

– Mi van azzal? – kérdezte Karr, és rámutatott egy botra, ami arra a botra emlékeztette, amit odahaza őrzött, a gyűjteményében.

– Á, ez! – kiáltotta lelkesen Sconto. – Szép találat! Ez a kicsike bizonyosan eredeti darab!

Elforgatta a botot, hogy a fiatalok láthassák az oldalába vésett feliratot.

– Medon? – olvasta Karr a nevet, a fejét oldalra billentve.

Sconto az arckifejezéséből ítélve valami másra várt, talán egy döbbent kiáltásra, vagy valami hasonlóra, de aztán a vállát vonogatva magyarázott:

– Hát igen, eredetileg én sem tudtam, hogy ki volt ő, de aztán utánanéztem. Ha minden igaz, ez a bot Tion Medoné volt, aki kikötőmesterként dolgozott Pauvárosban a klónháború idején.

– Ezek szerint jelen volt fontos eseményeken? – kérdezte Karr.

– Lehetséges – felelte a vállát vonogatva Sconto. – Bárcsak biztosan tudnám, hogy az övé volt, mert akkor szép árat kérhetnék érte, de sajnos a Medon elég gyakori név.

Karr csak félig-meddig figyelt oda.

– Uram… megengedi, hogy megérintsem? – kérdezte félénken. – Óvatos leszek! Ígérem, nem fogom eltörni, vagy sérülést okozni neki.

Sconto a fiú felé nyújtotta a botot.

– Ha már ilyen rendes tanulók vagytok, megengedem – válaszolta mosolyogva. – Szeretnétek felvételeket készíteni róla? A tanulmányhoz?

– Igen! – vágta rá egyszerre a két kölyök.

Maize előhúzott a zsákjából egy kamerát, és odamutatta Scontónak.

– Jól van, tessék! – mondta ekkor a kereskedő. – De csak óvatosan! Elég törékeny, és nem szívesen hívnám fel a szüleiteket azzal, hogy fizessék meg a káromat!

Karr már akkor tudta, hogy szerencséje van, mielőtt megérintette a botot. Egyértelműen régi darab volt, és a bőre már bizsergett, mielőtt az ujjai teljesen rázárultak volna. Aztán, mialatt félig félve, félig örömmel nézte a botot, óvatosan megszorította.

Erős fény villant, aztán sötétség borult rá.

Megjelent előtte egy homályos kép. Próbált összpontosítani, de nem ment vele semmire. És a homály valamiért megrémítette. Aztán megpillantott egy vöröses-barna öltözetet viselő alakot. És bár az arca részletei elmosódottak voltak, furcsa fogsort, és vérben úszó szempárt látott. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a szempár valójában nem vérzik hogy ez teljesen normális a pauiaknál –, de nem tudta biztosan. Ennyi majdnem elég volt neki ahhoz, hogy elengedje a botot, de mielőtt megtette volna, a paui megszólalt:

– Üdvözöllek, ifjú Jedi! Áruld el, kérlek, mi vezérelt félreeső bolygónkra!

Karr gyorsan megfordult, hogy lássa, kihez beszél a paui, és mialatt azon gondolkodott, hogy a valóságban is megfordult-e, hirtelen megpillantotta a férfit. Amennyire meg tudta ítélni, az illető övvel összefogott, barna köpenyt viselt. És biztosan tudta, hogy egy igazi Jedit lát. Az első pillanatokban nem hallotta őt, de aztán kitisztult a hang.

– Sajnos nem más, mint a háború.

Karr zihált, és szaporán pislogott. A kép kihagyott, és előreugrott az időben.

– Csupán üzemanyagot szeretnék kérni tőletek – folytatta a Jedi. – Valamint, hogy innen kiindulva kutathassam át a közeli rendszereket Grievous tábornok után.

– Grievous itt van – suttogta Tion Medon, és közelebb lépett a Jedihez. – Valamennyien túszok vagyunk. Figyelnek minket.

Karr egy pillanatig azt hitte, hogy Medon hozzá beszél, de a kép megint ugrott egyet.

– A lakosság húzódjon fedezékbe! – mondta a Jedi. – Ha vannak katonáid, hívhatod őket!

Egyre erősödő zúgás hallatszott, és a kép újra és újra eltűnt. Karr kétségbeesetten kapaszkodott abba, amibe tudott. A kép szemcsés lett, megint eltűnt egy-egy pillanatra, de mindig visszajött.

A paui meghajolt a Jedi előtt, és ugyanarra a botra támaszkodott, amit Karr a kezében tartott. Amikor a kikötőmester megfordult, hogy elmenjen, az egyik társa odaszólt neki:

– Bizonyára hoz még katonákat.

– Nem mondta, hogy hozna – válaszolta Medon, azzal visszatért a Jedihez, és azt suttogta neki: – Kenobi mester… Grievous tábornok olyan erőt képvisel, amivel számolni kell. Hoz még katonákat?

Kenobi képe villózni kezdett, a hangja hol elhalkult, hol felerősödött. Karr minden idegszálával összpontosított, hogy a látomásban maradjon, de így is csak töredékeket kapott el.

– … legyen nyugodt… szükséges intézkedést. Skywalker tábornok és én megvívtunk vele… a terv szerint.

Karr azt látta és hallotta, hogy körülötte szikrázik és zúg a világ, közben néha bevillant a valóság, néha pedig a Jedi mester félig áttetsző képét látta.

Szeretett volna többet megtudni, szeretett volna ott maradni abban a világban, Jedik ezreivel körülvéve. De nem akart összeesni és elájulni – és főleg nem akarta eltörni a botot, ami oly sokat jelentett a kereskedőnek. Aztán megint hangokat hallott:

– Jól vagy, fiam?

– Karr! Karr, ébresztő! Gyere ki belőle!

– Uram, kér orvosi ellátást? Jöjjön, uram! Hadd segítsek leülni. Ez az, így jó lesz!

Karr a droid segítségével lassan leereszkedett a padlóra. Rögtön ezután Maize lefeszegette az ujjait a botról, amit nyomban visszaadott a kereskedőnek. Scontóról lerítt, hogy valóban aggódik – kijött a pult mögül, és idegesen toporgott mellettük.

– Sajnálom – nyögte Karr. – Mindenkitől elnézést kérek. Nincs semmi baj. Esküszöm, jól vagyok! Gyakran megesik velem. Csupán…

– Vérszegénységben szenved – közölte a droid a kereskedővel. – Sajnálatos állapot, de mint ön is látja, pont ezért utazom vele. Részben az ő, részben mások biztonsága miatt. Hamarosan rendbe jön. Csak egy-két perc kell neki.

– Mire van szüksége? – kérdezte nyugtalanul a megtermett férfi. – Tehetek valamit érte?

– Az orvosdroidja gondoskodik róla – válaszolta Maize, és megveregette Sconto vaskos karját. – Ne aggódjon, kérem! Csak némi ennivalóra van szüksége, semmi másra. Majd én elviszem… a sarkon túlra. Van ott egy étterem, ugye? Se-perc alatt visszanyeri a formáját.

– Sok étterem van a környéken, de kevés olyan étel, amit egy ember megehet – felelte Sconto. – Hadd hozzak én valamit!

– Nem, nem! Ne fáradjon! – tiltakozott Karr, és a droid segítségével feltápászkodott. – Köszönjük, hogy ennyi időt áldozott ránk. Nagyon segítőkészen viselkedett. Maize, sikerült… felvételeket készíteni a botról?

– Ó, igen! Máris csinálom – hadarta Maize, és gyorsan készített néhány képet a kamerájával.

Mielőtt együtt kivánszorogtak volna a boltból, Karr visszafordult.

– Uram, még egyszer köszönöm, hogy a kezembe adta azt a műkincset – mondta halkan. – Igazán szép darab. És ha engem kérdez, teljesen egyértelmű, hogy Tion Medoné volt. Úgyhogy ennek megfelelően szabja meg az árát!

A kereskedő új szemmel nézett a botra. Karr látta a férfin, hogy hisz neki, bár nincs különösebb oka rá.

– Köszönöm – felelte végül Sconto. – Úgy lesz!

Valamennyien elköszöntek a kereskedőtől, többször köszönetet mondtak neki, végül nagy nehezen kihátráltak a boltból.

Karr kába maradt, és a feje is zsongott a látomás utóhatásaitól, de amikor végre az utcán voltak, nem tudott uralkodni magán, és izgatottan kifakadt:

– Láttam egyet! Láttam egy igazi Jedit!

– Micsoda? Egy látomásban? – kérdezte Maize.

– Igen! A bottól kaptam! És olyan volt, amilyennek képzeltem a Jediket! A köpeny, és… hát, nem tudtam kivenni mást, csak a köpenyt, de a férfi teljesen egyértelműen Jedi volt. A kikötőmester is annak szólította.

– Hűha! – felelte Maize. – És én még azt hittem, elég lesz annyi, hogy találtál valakit, aki megerősítette, hogy valaha léteztek a te bolond lovagjaid.

– Többé nem nevezheted így őket! – felelte méltóságteljesen Karr. – Mert megtaláltuk a bizonyítékot. És mert láttam egyet! – Annyira izgatott volt, hogy kezdett megszédülni. – Huh…

RZ–7 gyorsan megtámasztotta oldalról, nehogy eldőljön, és rászólt:

– Erős megrázkódtatás érte, uram! Talán tényleg nem ártana, ha enne valamit.

– Igen, az biztos jót tenne…

– A paui ételek nem valók önöknek – folytatta RZ–7. – Próbáljuk meg egy szinttel lejjebb. Ha más nem lesz, talán találunk egy kocsmát vagy egy éttermet, amit külvilágiaknak szántak.

Hamarosan rábukkantak egy kisebbfajta, sötét étteremre, amiben a külvilágiaknak megfelelő ételekkel szolgáltak. Maize és Karr benyomakodtak egy fülkébe a hátsó részben, és a pulthoz küldték a droidot pár kredittel, és azzal az utasítással, hogy rendeljen valami ehetőt.

Az étteremben nagy volt a forgalom, és rengeteg ital fogyott, de szerencsére senki sem kötött bele a két fiatalba, és nem is próbálta rájuk sózni a portékáját. Karr úgy érezte, az agya továbbra is hevesen lüktet, míg a bőre forró ott, ahol a keze a bottal érintkezett. Jócskán megkönnyebbült, amikor a droid visszatért egy nagy korsó vízzel, és azzal az ígérettel, hogy mindjárt hoz két adag runyp-sajtot, a hozzá való körettel.

Karr két pohár vizet zúdított magába gyors egymásutánban, és kicsivel jobban érezte magát, de a látomás köde mintha továbbra is ott lebegett volna az elméjében. A kézfejével megdörzsölte a szemét, és próbált nem felnyögni.

– Egészen pontosan mit láttál? – tudakolta Maize.

– Biztos, hogy jól van, uram? – kérdezte ezzel egy időben a droid.

Karr először RZ–7-nek válaszolt:

– Igen, rendben vagyok. Ez most nem is volt olyan vészes. Nem ájultam el, vagy ilyesmi!

– Ez remek – helyeselt Maize, és vizet töltött Karr poharába. – És mit tudtál még kiszedni a látomásból? Csak megerősítést?

– Neveket hallottam! – felelte elégedetten mosolyogva Karr.

– Neveket? Amikor azt a körzőt fogtad meg, csak arról motyogtál, hogy apám hogyan nézett ki. Ezúttal neveket hallottál?

– Kettőt is! Az egyiket úgy hívták: Kenobi, a másikat pedig… Szywalker tábornok, azt hiszem! – közölte izgatottan Karr.

A szomszéd asztalnál ülő, munkásruhát viselő utai felmordult.

– Skywalker? – Hirtelen többen is Karr felé fordultak, a férfi pedig folytatta: – Ezt a nevet manapság ritkán hallani…

– Magának ismerős a név? – kérdezte Karr a munkásra nézve.

– Hát igen… a Jedik… hmmm – mormolták és dünnyögték többen is.

– Régi mesék ezek, az biztos – felelte a munkás bólogatva.

– Nem mesék! – tiltakozott a tőle jobbra ülő társa.

– Akkor legendák – válaszolta a munkás. – Végül mindenből legenda lesz. Amíg lesz valaki, aki elmondja a legendát, és lesz még valaki, aki meghallgatja. Igaz ez a Köztársaságra, a Jedikre, és ránk is, ha szerencsések vagyunk.

– Még több bizonyíték arra, hogy léteztek – súgta oda Karr a lánynak.

A helyi munkás meghallotta, és megint bólogatva kijelentette:

– Igen, léteztek. Ez nem lehet kérdéses. Jók voltak? Rosszak voltak? Tévedtek?

– Valamennyien meghaltak? – kérdezte gyorsan Karr, mielőtt a férfi belelendülhetett volna a filozofálásba.

– Ki tudja azt megmondani? – válaszolta az utai a vállát vonogatva. – Lehet, hogy csak elmentek valahová. Nincs senki, aki tudná a választ. Itt és most nincs. Viszont! – tette hozzá a mutatóujját feltartva. – Tudod, mit hallottam? Egy történetet, amit manapság is mesélnek a tábortüzek mellett és a hosszú űrutazások alatt. Arról szól, hogy Luke Skywalker a jakkui csatában az Erőt használva felnyúlt az égbe, és lerántotta a birodalmi hajókat! Neki köszönhető a győzelem, ezt hallottam.

– Birodalmi hajók… – nyögte Karr a szemét nagyra nyitva. – Azt mondja, hogy a klónháború után is léteztek Jedik? – A Merokián ahhoz szokott hozzá, hogy senki sem tud a Jedikről vagy akár a galaktikus történelemről –, így az a felfedezése, hogy talán élnek még valahol Jedik, mérhetetlenül megrázta. – De akkor Skywalkernek rettentően öregnek kell lennie, ha átélte a klón- és a polgárháborút is!

– Hát, én mindenesetre ezt hallottam – felelte a munkás. – Az Új Köztársaság így nyerte meg a jakkui csatát, ami véget vetett a Birodalom ellen vívott háborúnak. Bár gyanítom, hogy az ott élők többet tudnak erről. Menjetek el a Niima állomásra, és kérdezzétek az ottaniakat!

Amikor Karr a lány felé fordult, arra számított, azt fogja látni, hogy Maize megint a szemét forgatja, de nem ezt tette. Sőt, teljesen komolyan viszonozta a fiú tekintetét, és fojtott hangon azt mondta:

– Menjünk, keressük meg a Jedidet!