Kilencedik fejezet

A központi épület előtt rövid sor alakult ki az ide érkező teremtményekből. Karr, Maize és RZ–7 beálltak a végére. A többiek java részben emberek voltak, de akadt közöttük néhány teedo is. De valamennyien rongyos, ócska öltözetet viseltek, vagyis pontosan úgy néztek ki, mint akik roncsvadászattal keresik meg a napi betevőt. A legtöbben fémdarabokat öleltek magukhoz, amiket nyilván évtizedekkel ezelőtt lezuhant és kiégett hajókból szedtek ki. Valamennyien éhesnek, szegénynek és holtfáradtnak látszottak.

– Ööö… bocsánat – mondta Karr a mögéjük lépő magas, vézna férfinak. – Meg tudná mondani, hogy miért állunk itt sorba?

– Hogy a pacahal elé járuljunk – felelte fojtott hangon a férfi.

– Pacahal? – kérdezte meglepetten megfordulva Maize.

– Csss! – csitította riadtan a férfi. – Ez csak a gúnyneve. Igazából úgy hívják: Unkar Plutt. Ez az ő városa.

– Hutt az illető? – tudakolta Maize.

– Nem, a huttok rég eltűntek innen – válaszolta a férfi a fejét rázva.

– És az jó vagy rossz? – kérdezte a lány, és az előttük sorakozó alakokat nézte.

– Azt döntsd el magad! Nekem például majdnem mindegy.

Amikor közelebb kerültek az épülethez, több dolgot is megtudtak. Először is, hogy a roncsvadászok azért állnak itt, hogy élelemadagokra váltsák a zsákmányukat. Másodsorban, hogy Unkar Plutt rettentően zsugori. És harmadsorban, hogy nem véletlenül nevezték őt pacahalnak.

Nagy és széles volt, akár egy hutt, de a hasonlóság itt véget is ért. A település ura egy crolute volt, egy humanoid teremtmény, aki valószínűleg jobban érezte volna magát vizes környezetben, mint egy sivatagbolygón. Vaskos karja tésztaszerűen puhának tűnt, az arca lapos volt, és a bőr jócskán megereszkedett rajta. Egészében véve úgy nézett ki, mint aki akkor a legboldogabb, ha egy fatörzsön üldögél egy mocsárban – vagy ami még jobb: alatta.

– Háromnegyed adag! – jelentette ki, közben élelemadagokat rakott a pultra az éppen előtte lévő áruért cserébe. A vele szemben álló roncsvadász sandán nézett, de nem tiltakozott. Karr nem tudta, mi mennyit ér ezen a bolygón, de még ő is érezte, hogy a fizetség kevés azért, amit a nyomorult teremtmény átvonszolt a sivatagon.

Aztán az ablakhoz lépett, és a crolute intett neki.

– Mit hoztál? – kérdezte úgy, hogy jószerével nem is pillantott a fiúra. Aztán mégiscsak ránézett, és felmordult: – Hé, téged nem ismerlek! Ez az én beváltóhelyem, nem holmi jótékonysági szervezet pultja! Hordjátok el magatokat, mind a hárman! Ha nincs mit eladnotok, tőlem nem kaptok semmit!

– Van pénzünk – mondta Maize. – Venni jöttünk, nem eladni.

Talán a magabiztos fellépése tette, vagy az öltözete, vagy pedig Plutt hitt abban, hogy a gazdagok könnyű prédák, mindenesetre, ha mogorván is, de feléjük fordult. Karr nem tudta, hogy a kereskedő miért hisz a lánynak, de nem számított. Ő már annak is örült, hogy a megtermett alak nem kiabál velük.

– Így van, uram – tette hozzá sietve. – Egészen pontosan Jedik tárgyait keressük. Lehetőleg olyanokat, ami a galaktikus polgárháború utolsó szakaszából származnak. – Elhallgatott pár pillanatra, de miután a pacahal nem válaszolt, tovább beszélt: – Azt mondták nekünk, hogy ha minőségi árut akarunk kapni a galaxisnak ebben a zugában, önhöz kell fordulnunk.

Unkar összefonta vastag karját a mellvértjén, ami minden mozdulatától csörömpölt.

– A Jedik kihaltak a klónháború végén. – mondta határozottan, de nyomban hozzátette: – Viszont, lehetséges, hogy van olyan tárgy nálam, ami valaha az övék volt. Viszont… ha hazudtatok a pénzügyi helyzetetekről, kárpótlás fejében a ti bőrötöket fogom eladni.

Aztán kikiabált valamit a sorban állóknak egy olyan nyelven, amit Karr nem ismert. Maize-re pillantott, hátha ő megértett valamit, ám a lány is csak a vállát vonogatta.

Mindenesetre, a roncsvadászok megfordultak, és kezdtek szétszéledni, míg Unkar Plutt lenyúlt, hogy felhúzza az ablakot elzáró rácsot.

– Kerüljétek meg a bódémat! – mondta közben Karrnak és Maize-nek. – Hátul gyertek be, és megnézhetitek a komoly árumat. Eszembe jutott egy-két dolog, ami szerintem tetszeni fog nektek. Jedik tárgyai voltak, vagy Jedik viselték őket. Vagy akár Jedik használták őket a klónháború idején, ha igazak a történetek, amiket hallottam.

Maize összenézett Karral, és a szemét forgatva jelezte neki, hogy egy pillanatig sem hisz Pluttnak, de azért belement a játékba.

Az építmény hátsó falában széles fémajtó állt. Plutt kinyitotta a vendégek előtt, intett nekik, hogy jöjjenek be, és miután csatlakoztak hozzá a sötét, nyomasztóan zárt térben, magyarázni kezdett:

– Ami most itt van, a Jakkun, annak a java része az Új Köztársaság és a Birodalom közötti csatából származik. Én egyik oldalt sem kedveltem különösebben, de azért valamit köszönhetek nekik, azt hiszem. Rengeteg rom és roncs maradt utánuk. Itt-hagytak egy rakás harci gépezetet, mintha semmit sem érnének. Pedig sokat érnek, ha valaki tudja, hogyan adja el őket darabokban.

– Ön egy virágzó vállalkozást vezet, uram – hízelgett RZ–7. – Bizonyára kiváló üzleti érzéke van!

A crolute úgy nézett a droidra, mintha csak most látta volna meg. Tetőtől-talpig végigmérte, aztán odaszólt Karrnak:

– Mennyit kérsz a droidért?

RZ–7 ijedtében felkapta mindkét kezét.

– Van rajta pár érdekes alkatrész – folytatta Plutt, és sejtelmesen hunyorítva hozzátette: – Ahhoz képest, hogy orvosdroid.

– Ó, ne… nem! – dadogta Karr. – Nem eladó!

– Ugyan már! – morogta Plutt, azzal előrement, a vendégei pedig követték.

A crolute egy kerek raktárba vezette őket, ami tele volt polcokkal és létrákkal. A vezetéken függő izzók fénye listákat, táblázatokat és leltáríveket világított meg.

Karr elismerően dünnyögött, és Maize is ugyanígy tett, majd megszólalt:

– Gondolom, az áru egy jó részét elküldi a bolygóról… nem tárolhat mindent itt.

– Nem, valóban nem. De nem egyszerűen csak kereskedő vagyok, hanem gyűjtő is. Néha a magam gyűjteményét gyarapítom, néha pedig megtartok egy-egy különleges darabot, amiről úgy gondolom, hogy otthonra találhat egy gazdag illetőnél. És az eladásra szánt tárgyak egy részét itt tartom. Némelyik a Birodalom megalapítása előttről származik. Egyes tételek csak kevesek számára értékesek.

Az utolsó mondata alatt ravaszkásan nézett a fiatalokra, mintha azt gondolta volna, hogy rábukkant a kellően gazdag balekokra.

Maize ezt nem vette észre, de Karr igen. Ismerte ezt a tekintetet. Azok a vásárlók néztek így rá, akik kevesebbet akartak fizetni, vagy haladékot kértek – azok, akik nem csupán szerették a pénzt, hanem sok mindenre képesek voltak azért, hogy megkapják vagy megtartsák.

A következő pillanatban a megtermett, puhány alak elfordult, és nekilátott a keresgélésnek. Némelyik polcon voltak címkék, némelyiken nem. Egyes tárgyakon felirat hirdette, hogy fenntartják valakinek, mások már elkeltek, és arra vártak, hogy elvigyék őket. Unkar Plutt ezekkel nem törődve egy másik polchoz ment, és felmászott egy létrán, mígnem elérte azt, amit a mostani vásárlóinak szánt.

– Ez az, megvan! – mondta elégedetten. – Ezt akartam megmutatni nektek.

A padlóra visszatérve egy hajó tolóerő-szabályzóját mutatta oda nekik. Csupán a karból és a foglalatból állt, amelynek aljából elvágott vezetékek lógtak ki.

– Ez meg mi? – kérdezte csodálkozva Maize.

– Egy köztársasági hajóból származik, egy kisebb gépből, ami lezuhant valahol egy, a szeparatistákkal vívott összecsapás után. Valószínűleg egy Jedi vezette. Amikor idehozták nekem, azonnal tudtam, hogy különleges darab. Az a valaki, aki leszállította, nem ismerte fel, hogy mi van a kezében. A bolond…

– Megérinthetjük? – kérdezte ezúttal Maize.

Karr nem akarta megtenni. A legkevésbé sem érezte fontosnak a szabályzót. Minden erejére szüksége volt, hogy eltitkolja, mekkorát csalódott.

A kereskedő már-már tiszteletteljes mozdulattal adta át a szabályzót a lánynak, vagy talán félt valamitől – mintha az alkatrész felrobbanhatott volna, ha óvatlanul bánnak vele.

Maize megforgatta a kezében, megnyomkodta a kar fogantyújába épített gombokat, és finoman megtapogatta a vezetékeket.

– Ez tényleg nagyon menő – mondta végül. – Azt is tudja, kié volt a hajó?

– Már megmondtam: egy Jedi vezette – válaszolta Plutt, de nem érződött a hangján, hogy teljes meggyőződéssel állítja ezt. – Akkor még éltek néhányan. Vagy még többen… ki tudná megmondani. Mindenesetre, az ár nem csalás, nem ámítás. Tudom, hogy mennyit ér, és nem adom el kevesebbért.

– Nem, persze, hogy nem! Eszünkben sincs alkudozni! – jelentette ki gyorsan RZ–7, de közben rádöbbent, hogy nem kéne felhívnia magára a figyelmet.

– Beszélj a magad nevében! – szólt rá Karr.

Plutt krákogott egyet, és tovább beszélt:

– Nincs tárgyalás! Ez a tárgy ritkaság, és ennek megfelelő az ára. Vagy meg tudjátok venni, vagy nem. Ne vesztegessétek az időmet!

Maize csak ekkor vette észre, hogy Karr még nem érintette meg a szabályzót.

– Karr… nem akarod… nem akarod megfogni? – kérdezte halkan.

– Huh, de… persze! Add csak ide!

Karr lehúzta a kesztyűt a jobbjáról, megfogta a tárgyat, és úgy tett, mintha elgondolkodott volna. Megforgatta a kezében, és minden oldalról szemügyre vette. A szeme sarkából látta, hogy Plutt éberen figyeli és tanulmányozza őt. Hirtelen halk elektronikus csipogás hallatszott. Karr és Maize a droidjukra néztek, de nem tőle eredt a hang. Unkar Plutt ingerülten mordult egyet, és elővette a kommunikátorát. A szájához emelte a készüléket, és beleszólt:

– Várj egy kicsit! – Aztán a fiatalok felé fordult, és rájuk mordult: – Ne menjetek sehová!

Azzal odament egy ajtóhoz, félretolta az előtte álló létrát, és belépett egy kisebbfajta irodába, ami nagyjából akkora lehetett, mint az Avadora pilótafülkéje.

Bepréselte magát a bútorok közé, nyitva hagyta az ajtót, hogy szemmel tarthassa a vásárlóit, és fojtott hangon beszélni kezdett a kommunikátorába.

– Egyre jobban csinálod – súgta oda Maize a fiúnak. – A szemed sem rebbent, amikor megérintetted a szabályzót.

– Azért nem, mert nincs benne semmi.

– Semmi? – kérdezte meglepetten a lány. – Egy kis bizsergést sem éreztél? Egy rándulást sem?

– Semmit. Nem volt jelen fontos eseményeknél. Abban is kételkedem, hogy köztársaságiak használták. Őszintén szólva, az az érzésem, hogy ebben a raktárban nincs semmi, ami hasznos lehet nekünk. Menjünk ki a roncstelepre! Inkább ott szeretnék körülnézni.

– Mire számítasz?

– Nem tudom – vallotta be Karr, majd a mutatóujjával jelezte az irányt, amire gondolt. – De van egy érzésem. Járjunk utána! Ami itt van, az csak…

– Az csak…? – kérdezett közbe Unkar Plutt, aki ebben a pillanatban kilépett az irodából.

– Csak… ezek itt túl drágák nekem.

– Akkor rajta, tegyél ajánlatot!

De Karr nem akart mást, csak távozni.

– Nézze – felelte megfontoltan –, sok jó dolog van itt, de én nem ezeket keresem.

– Ne szórakozz velem, fiú! Pénzt veszítek, mialatt itt beszélgetek veletek. Bezártam a boltot, hogy megmutassam a szabályzót, mert komoly gyűjtőnek gondoltalak.

– Figyeljen ide! – szólt közbe Maize. – Ha a barátom azt mondja: nem ez az, amit keres, akkor nem ezt keresi. Ne vegye személyesnek, ez nem sértés! Annyi az egész, hogy nagyon specifikus tárgyakat keresünk.

– Igen, és itt nincsenek ilyenek – tette hozzá Karr. – De azért még körülnéznénk odakint, ha megfelel magának.

– Ne gyere nekem ezzel! – morogta Plutt, azzal a kezében tartott adattáblát egy közeli polcra dobta. – Ha nem tetszik az árum, akkor semmi keresnivalód itt! Menjetek innen! Nekem itt vannak a roncsvadászok, akiket etetnem kell, és ha nem hoztok semmit, és nem is vesztek semmit… nem vagytok hasznosak a számomra.

Mielőtt tovább mondhatta volna a magáét, Karr, Maize és RZ–7 kisiettek az épületből. Az ajtó hangos dörrenéssel vágódott be mögöttük.

– Tökéletes – mormolta Maize.

– A jó hír az, hölgyem – felelte erre a droid –, hogy Plutt úr bezárkózott az épületbe, minket pedig az érdekel, amit idekint tárol. – Azzal a droid a szabadtéri roncstelepre mutatott.

– Nézzünk körül ott! – javasolta Karr. – De úgy, hogy ne bukkanjunk fel Plutt radarján. Váljunk szét, és keresgéljünk. Ha valaki talált valamit, ami érdekes lehet… füttyentsen, vagy valami ilyesmi…

– Kitűnő ötlet, uram! Mit szól ehhez? – kérdezte a droid, és magas, vékony sípolást bocsátott ki, mire a környéken tartózkodó teremtmények feléjük fordultak, sőt, néhány állat megtántorodott kínjában.

Karr a fülére csapta a tenyerét, és ijedten hadart:

– Vedd lejjebb a hangerőt ezer decibellel, úgy pont jó lesz!

Azzal a fejére borította a kendőjét, részben azért, hogy védje a naptól, részben azért, hogy eltakarja az arcát, bár gyanította, hogy Plutt felismerné, ha meglátná, amint a ponyvák alatt keresgél. Ugyanakkor, ettől az egyszerű óvintézkedéstől úgy érezte magát, mintha kém lenne, aki éppen titkos küldetést teljesít. Tetszett neki a szerep, és a játék jónak ígérkezett, ráadásul valóban nem kerülhetett a crolute látóterébe.

Összekulcsolta a két kezét, és előrenyújtotta mindkét mutatóujját, vagyis azt játszotta, hogy sugárvetőt tart a kezében. Gyorsan elnézett jobbra, majd balra, és amikor úgy tűnt, senki sem látja őt, őrült sebességgel rohant a legközelebbi ponyva felé, közben vadul cikázva kerülgette a felé száguldó, képzeletbeli sugárnyalábokat. A ponyva alá érve egy négy hajtóművel felszerelt űrvontatót pillantott meg. A gép héjazatán rengeteg repedés éktelenkedett, a hőpajzsának jókora darabjai leváltak, és most a homokban hevertek.

Karr levette az egyik kesztyűjét, és megérintette a hajót, de nem érzett mást, csak a fémlemezből áradó meleget.

Elindult a következő gép felé. Egy gyors szaltóval kiugrott a fedezékéből, és mialatt azt képzelte, hogy megint sugárnyalábok zúdulnak rá, jobbra-balra kanyarogva rohant, ám hirtelen füttyöt hallott. Megtorpant, izgatottan körülnézett, és azt látta, hogy Maize tőle nem messze áll, és döbbenten bámulja őt, valamint jellegzetes kézmozdulattal azt kérdezi: „mi az ördögöt művelsz?”.

Karr csak vigyorgott, és tovább futott a következő ponyva felé, de az alatt csak egy Taylander-osztályú komp kibelezett maradványai rejtőztek. A fiú épp csak megérintette, és azonnal tudta, hogy ezt a gépet sosem vezette Jedi.

– A harmadik telitalálat lesz – biztatta magát suttogva. Továbbra sem látta nyomát Unkar Pluttnak, ezért vett egy mély lélegzetet, és a legtávolabbi ponyva felé futott, ami a legnagyobb hajót takarta. Pillanatok alatt célba ért, és gratulált magának, hogy lerázta képzeletbeli üldözőit, majd megtámaszkodott a legközelebbi felületen, hogy kifújja magát. De a légzése nem hogy lelassult volna, éppen ellenkezőleg, jócskán felgyorsult. Noha viselte a kesztyűt, így is érezte, hogy talált valamit, amit érdemes alaposabban megnézni. Felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye az előtte álló kincset: egy koréliai teherhajót.

Mire kifújta magát, tudta, hogy megütötte a főnyereményt. Nem tudta megmagyarázni, hogy honnan, de tudta. Ez a hajó különleges volt.

A ponyva és a hajótest alól csak annyit lehetett látni, hogy a hajó nagyjából kör alakú, és az egyik végéből kiáll két valami – de Karr megtalálta a bejáratot, és megnyomta a nyitógombot. A rámpa halk zúgás és csikorgás kíséretében ereszkedett le előtte, és amikor rálépett, úgy érezte, mindjárt kiugrik a bőréből.

A jobb kezére felrántotta a kesztyűt, és ügyelt, hogy ne érintsen meg semmit. Megfordult, és amint meglátta a kapu közelében guggoló Maize-t, illetve a mellette ácsorgó RZ–7-et, füttyentett, és intett nekik, hogy jöjjenek, csatlakozzanak hozzá. RZ–7 és a lány vártak még pár pillanatig, és miután meggyőződtek róla, hogy senki sem figyeli őket, a teherhajóhoz siettek, bebújtak a ponyva alá, és felléptek a rámpára Karr mellé.

– Minden rendben, uram? – kérdezte halkan a droid. – Jól érzi magát?

– Remekül vagyok. Nézd meg ezt a hajót, RZ!

– Ez nem hajó – jelentette ki Maize, akire a látottak nem tettek mély benyomást. – Hanem egy roncs.

– Ez igaz – ismerte el Karr. – De a belsejében kincs rejtőzik!