Tizenegyedik fejezet

A három felfedezőnek sikerült úgy elhagynia a roncstelepet, hogy senki sem vette észre őket. Lesöpörték magukról a homokot, a port és a koszt, majd elindultak a Niima állomás felé, hogy kiderítsék, van-e valaki, aki tud valamit Skywalkerről vagy Kenobiról. Hamarosan szétváltak: RZ–7 úgy döntött, hogy néhány karbantartó droidnál próbálkozik; Maize a piacon akart kérdezősködni; Karr pedig az élelemárusító bódékat kereste fel, ahol hiába beszélgetett több teremtménnyel is, nem kapott hasznos információt.

– Itt valami bűzlik – dörmögte magának. Úgy érezte, nem létezik, hogy senki se tudjon a múlt jelentős eseményeiről.

– Egy ember űrhajókat rángatott le az égről! – kiabálta hirtelen. – Hogy lehet az, hogy senki sem tud róla?

Nem kapott választ, de valamivel távolabb mozgolódás támadt a tömegben. A teremtmények idegesen beszéltek és toporogtak. Néhány árus bezárta a bódéját, mások összepakolták a portréjukat és felgöngyölték a szőnyegeiket.

Minden jel szerint történt valami.

Karr a homlokához emelte a kezét, hogy védje a szemét a naptól, és körülnézett. A központi épületben az átvevőhely nyitva volt még, de az előtte kanyargó sor jócskán megrövidült. A kisebbfajta karám, amelyben az eladásra szánt állatokat és droidokat tartották, hirtelen elcsendesedett, csak a happabore-ok ideges horkantásai hallatszottak abból az irányból.

Aztán éles kiáltás harsant:

– Hagyja abba! Szálljon le rólam!

Karr megdöbbent, amikor felismerte Maize hangját. Rémülten körülnézett, aztán elindult abba az irányba, ahonnan a kiáltásokat hallotta. Átnyomakodott egy kisebb csoporton, és amikor végre megpillantotta a lányt, a torkán akadt a lélegzet.

Maize-t az Első Rend két rohamosztagosa vonszolta egy közeli dűne irányába. Nem törődtek sem a lány ütéseivel és rúgásaival, sem a kiabálásával, csak kitartóan húzták és rángatták őt egy hajó felé, amelynek csupán az orra látszott ki a homokdomb takarásából.

Karr nem értette, hogy korábban miért nem hallotta Maize hangját, és miért nem látta meg a katonákat. Ekkor azonban oda akart rohanni, de RZ–7 belépett elé, hogy megállítsa.

– Uram, most nem tud segíteni a társán!

– Meg kell próbálnom! – hadarta Karr, azzal a droidot kikerülve átrohant a piactéren, elhúzott a központi épület előtt, és egyenesen nekifutott a közelebb eső rohamosztagosnak, aki megtántorodott, és elengedte Maize bal karját.

– Hagyják békén! – kiabálta elkeseredetten.

Maize a lehetőséget megragadva a térdével lágyékon rúgta a másik katonát. A férfi azonban az utolsó pillanatban odébb mozdult, így a rúgás inkább a combját érte, majd villámgyorsan elkapta, és megcsavarta a lány másik karját is.

Maize semmit sem tehetett, csak vonaglott és káromkodott.

A másik rohamosztagos visszanyerte az egyensúlyát, durván megtaszította Karrt, és ráförmedt:

– Tűnj el innen, kölyök! Semmi közöd ehhez az ügyhöz!

– Ő a barátom!

– És csakis tőle remélheti, hogy hazajut… – jegyezte meg RZ–7 suttogva, de ezt csak Karr hallotta meg.

Maize minden erejével küzdött, hogy kiszabaduljon, de semmire sem ment vele.

– Apám küldte őket! – kiabálta Karrnak. – Vissza akarnak vinni!

– Nem! – tiltakozott Karr. – Nem vihetik el! Velem van!

– Te is szeretnél velünk jönni? – kérdezte gúnyosan az egyik rohamosztagos, és a hangja kissé sisteregve, illetve eltorzultan szólt a sisak hangsugárzójából.

Karr épp készült azt felelni, hogy nincs is más választása, tekintetbe véve, hogy a lány apjának hajójával jöttek ide, de mielőtt megszólalhatott volna, Maize rákiabált:

– Nem! Nem szeretne!

Karr a lány szemébe nézett, és Maize úgy meredt rá, mintha üzenni akart volna a tekintetével.

– Akkor itt kellene hagynod a hajódat! – mondta Maize a fogát csikorgatva. – Csak értem jöttek! Te nem érdekled őket. Úgyhogy szállj fel a hajódra, és húzz el innen!

– Micsoda? – kérdezte Karr értetlenül.

– Be kell fejezned a kutatást! Találnod kell tárgyakat, hogy… megérintsd őket, vagy mit tudom én. Halott varázsló lovagok nyomára kell bukkannod! Semmi értelme, hogy visszagyere velem a Merokiára. Végigrepülhetsz az egész galaxison nélkülem! – mondta nyomatékos hangsúllyal Maize, közben a szemét a távolban álló Avadora irányába villantotta.

Karr ekkor végre megértette: a rohamosztagosok csak a lányért jöttek, a hajóért nem. Vetett egy pillantást RZ-re, és azon töprengett, hogy Maize nélkül el tudják-e vezetni a hajót. A droid valahogy megértette, hogy mi jár a gazdája fejében, és bólintott egyet.

– Hé, fiúk! Elengednének egy pillanatra? – kérte ekkor Maize a katonáktól. – Szegezzenek rám sugárvetőt, ha akarnak, de hadd adjak valamit a barátomnak. Kérem! Nagyon fontos lenne!

– Rendben, kaptok egy percet – felelte az egyik rohamosztagos –, de semmi trükk! Ismerünk titeket, kölyök! Ha rajtam múlna, elkábítottunk volna, de az apád nagy ember az Első Rendnél, amiért legyél hálás a szerencsecsillagodnak!

Azzal elengedte a lányt, de úgy helyezkedett mögötte, hogy könnyen célba vehesse a fegyverével.

– Ó, az vagyok – válaszolta gunyoros hangon Maize. – Minden egyes nap, minden egyes bolygón, amin élnem kellett.

A másik katona is elővette a sugárvetőjét, és odaszólt a lánynak:

– Hát azt jól is teszed! Valószínűleg apád az egyetlen oka annak, hogy még senki sem hajított ki egy zsilipen. Most pedig köszönj el, vagy mondj a fiúnak, amit akarsz! De igyekezz!

Maize egyenesre húzogatta a dzsekijét, megigazította a nadrágját, és leporolta a vállát. Aztán Karr elé lépett, és belenézett a szemébe. Meg fog csókolni búcsúzóul? – gondolta a fiú. Erre bizonyosan nem számított. Főleg nem az Első Rend rohamosztagosai előtt.

Maize azonban belenyúlt a zsákjába, és elővette azt a kis méretű holo-adóvevőt, amit Sconto üzletében használt.

– Tessék, ezt vidd magaddal! – mondta, és a fiú kezébe nyomta a készüléket. – Így időről időre beszámolhatsz nekem a kalandjaidról.

– Rendben! – válaszolta Karr, a helyzethez igazítva a várakozásait. – Majd tájékoztatlak.

– És… azt hiszem… a szüleidnek is üzenhetsz, ha akarsz – folytatta Maize. – Átadhatok nekik üzeneteket, és akkor talán… nem küldenek utánad vödörfejűeket.

– Nekik nincs kapcsolatuk az ilyen… – válaszolta Karr, és a páncélba öltözött fegyveresekre pillantott –, az ilyen fickókkal. Persze, aggódnak és panaszkodnak majd, de nem próbálnak visszavitetni a Merokiára.

– Rendben, de ez a kommunikátor mindenképpen legyen nálad!

– Miattad?

– Miattam – felelte Maize. – Ha ennyi elég neked.

Karr a kelleténél talán kicsivel nagyobb lendülettel és lelkesedéssel bólogatott.

– Hogyne, persze. Én sem akarok elszakadni tőled. Soha…

– Soha? – ismételte a lány a szemöldökét felvonva, és vigyorogva folytatta: – Ne szaladj előre, Karr! Te mindig előreszaladsz…

– Tudod, hogy értettem – mondta szégyenkezve Karr.

– De komolyra fordítva a szót: időről időre hívj fel, rendben? Hogy tudjam, hogy élsz, és senki sem lőtt le, vagy… rúgott ki egy zsilipből.

– Úgy lesz! – ígérte Karr. – Minden este hívlak. Vagy naponta kétszer is. Amilyen gyakran csak akarod!

Maize nevetett, majd visszahátrált a rohamosztagosok elé, és feléjük nyújtotta a két kezét, mintha arra várt volna, hogy megbilincseljék.

– Na, most akkor ki szalad előre? – kérdezte az egyik katona, és megmarkolta a lány kezét.

Mialatt a dűne mögött álló hajó felé vezették Maize-t, az egyik rohamosztagos megfordult, és visszakiáltott:

– Sok szerencsét, kölyök! Ha ilyen barátaid vannak, minden szerencsére szükséged lesz!

Karr szótlanul nézett utánuk, és minden lépésüknél egyre jobban összeszorult a gyomra. Aztán eltűntek a szeme elől, és amikor meghallotta, hogy beindul a komp hajtóműve, odaszólt a droidnak:

– RZ… most mihez kezdünk?

– Megyünk tovább, uram! Addig, amíg megtaláljuk azt, amire szüksége van.

– Egyetértek – felelte Karr olyan magabiztosan, hogy ő is elcsodálkozott.

Aztán a droid hozzátette:

– Vagy amíg a szülei fellármázzák a hatóságokat, és valaki megtalálja önt, ahogyan az Első Rend is eljött az ifjú hölgyért.

– A szüleimnek nincs annyi pénze és kapcsolata, hogy hazavitessenek, de igazad van. Maize apjának előbb-utóbb eszébe jut a hajója, vagy ha nem neki, akkor valaki másnak. És akkor keresni fogják.

A droid ezzel nem vitatkozott, csupán annyit mondott:

– Akkor ki kell használnunk az időt, amíg azt tehetjük, amit akarunk.

– Te rábukkantál valamire? Megtudtál valamit Kenobiról vagy Skywalkerről?

– A helyi droidok egyike sem tudott semmit – válaszolta RZ–7. – Gondolom, önnek sem volt szerencséje, vagy igen?

Karr végignézte, hogy a barátját szállító komp felemelkedik és elrepül. Most kívánta csak igazán, hogy bár lenne hatalma lehúzni a hajókat az égről, ahogyan állítólag Szywalker tette valaha.

– Egyelőre semmi – felelte végül. – De addig nem megyek el, amíg nem találok valamit.

Sarkon fordult, és elindult az egyik piaci bódé felé, közben figyelmesen fürkészte a környéken mozgó teremtményeket, hátha meglát valakit, akitől segítséget remélhet. A tekintete egy idős asszonyon állapodott meg, aki hiányos fogsorát kivillantva mosolygott rá. A bőrét sötétbarnára és szikkadtra égette az itteni nap, véreres szeme mélyen besüppedt az üregébe. Karrnak az a benyomása támadt, hogy az asszony legalább ezer éves, de mindenképpen régóta él itt, és bizonyosan látott egy-két dolgot.

– Feltehetek egy kérdést, hölgyem? – kérdezte Karr, miután megállt az asszony előtt, aki erre bólogatott, közben tovább mosolygott rá. – Hallott valaha egy Skywalker nevű Jediről, aki állítólag hajókat rángatott le az égről egy itteni csata során?

Az idős asszony megint bólogatott, és rendíthetetlenül mosolygott.

– Tényleg? – fakadt ki izgatottan Karr, majd megfordult, és odakiabált a droidjának: – RZ! Gyere gyorsan! Találtam valakit.

Mialatt RZ a lehető legnagyobb sebességével felé imbolygott és csoszogott, Karr ismét az idős asszonyhoz fordult.

– Nem tudom elmondani, mennyire örülök a találkozásnak. A nevem: Karr!

Az asszony megfogta a fiú előrenyújtott jobb kezét, és tovább mosolygott.

– Hát az öné? – kérdezte Karr.

Ám az asszony csak bólogatott és mosolygott.

Karr hirtelen nyugtalan lett, és feltámadt benne a gyanú.

– Mondja, tudja egyáltalán, hogy miről beszélek? – kérdezte, mire az asszony nagyokat bólogatott. Karrnak most már volt némi elképzelése arról, hogy hányadán állnak. Kétkedő pillantást vetett RZ-re, majd ismét az asszonyt kérdezte: – Szeretne venni egy csillagot? Van egy eladó csillagom, és magának olcsón megszámítom!

Az asszony megint bólogatott, és kedvesen mosolygott, de Karr ekkor már nem mosolygott, ugyanis rájött, hogy egy bolondot szólított meg.

Ekkor tőle nem messze felnevetett valaki. Oldalra fordulva azt látta, hogy egy humanoid lény nevet. A teremtmény nagyjából nyolcszögletű feje meglepően nagy volt, de az arca aránytalanul kis részt foglalt el belőle. A magas, vékony testalkatú idegen az idős asszonyra szegezte az egyik ujját, és odaszólt a fiúnak:

– Vele csak az idődet vesztegeted. Túl régóta él itt… ha érted, mire gondolok.

– Igen, azt hiszem, értem – felelte bólogatva Karr. – Mondja, nem tud valamit egy Jediről, aki hajókat rángatott le az égről?

A humanoid lény a száját összepréselve, halkan füttyentett egyet.

– Arról semmit, de tudok valamit, ami annál is jobb mondta, aztán keskeny, kék szemét a fiúra szegezve közelebb hajolt, és folytatta: – Tudok egy Jediről, akit lerángattak az égről!

RZ–7 és Karr összenéztek. A nyom az nyom volt, és mostanra örülniük kellett mindennek. De mielőtt Karr válaszolhatott volna, a droid oldalba bökte, és a teremtményre nézve megszólalt:

– Meséljen róla!

A lény előbb elnézett jobbra és balra, mintha meg akart volna győződni arról, hogy senki sem hallgatózik, majd fojtott hangon belekezdett:

– Az Oba Diah körül kering egy sivatagos hold. Megmondanám a nevét, de kétlem, hogy van neki. De van ott valami, ami érdekessé teszi: egy Jedi mester hajója, ami valaha lezuhant.

– Mikor történt ez? – kérdezte Karr kétkedve.

– Réges-régen, még a klónháború előtt.

– Maga honnan tud róla?

– Onnan, hogy a családom volt a felelős az esetért. Pyke létünkre, hogy is mondjam, a fűszer-kereskedelemben voltunk érdekeltek. De persze ennél sokkal többre voltunk képesek. És amikor valaki kieszelt egy tervet arra, hogyan szedjen le egy Sifo-Dyas nevű Jedi mestert, a pyke-okra bízta a végrehajtását.

– Nem hiszek magának! – jelentette ki Karr. – A Jedik hihetetlen hatalommal bírtak. Nem létezik, hogy maguk…

– Menj, és nézd meg magad, ha nem hiszel nekem! – vágott vissza a pyke. – Én magam nem voltam ott, de az egyik rokonom részt vett az akcióban. Sőt, ő volt az, aki leszedte azt a hajót az égről!

Karrnak az az érzése támadt, hogy a fickó verekedést akar kezdeményezni, és nem óhajtott belemenni a játékba.

– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte békülékeny hangot megütve.

A pyke oldalra billentette a fejét. Szemmel láthatóan nem készült fel erre a kérdésre, de azért rövid gondolkodás után válaszolt:

– Talán a büszkeség miatt? Hiszen a pyke-ok legyőztek egy Jedi mestert!

– És mivel a Jedik mostanra minden valószínűség szerint kihaltak, úgy tűnik, nem csak a pyke-ok mondhatják ezt magukról – állapította meg RZ–7.

A pyke ingerült pillantást vetett a droidra.

– Én nem a klónkatonákról beszélek, akik leszámoltak azokkal az árulókkal – felelte a pyke. – Azt kérdezted, miért mondom el ezt neked? Hát ezért. Emellett, régen történt. Nem tudom biztosan megmondani, hogy mit fogsz találni az Oba Diah holdján, ha elkezdesz keresgélni. De néha a legértékesebb, ami megmarad… az nem más, mint a történet, amit el lehet mesélni.

– Majd meggondolom a dolgot – dörmögte Karr.

– Tedd meg! – förmedt rá a pyke. – Menj el arra a holdra! Tedd fel a kérdésedet a maradványoknak, amikre rábukkansz. De egyvalamit ne feledj el: te és azok a maradványok egy pyke miatt lesztek ott. És ha nem vigyázol, a pyke-ok lesznek az okai annak, hogy többé nem hagyod el azt a holdat.

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Arra semmi szükség. Az Oba Diah-n és a holdjain sok bűnöző tart fenn búvóhelyet. Tekintsd inkább figyelmeztetésnek.

Azzal a pyke sarkon fordult, és besétált a bódék és a sátrak közé.

– Tényleg elrepülünk az Oba Diah-ra, uram? – kérdezte RZ–7.

Karr előbb tétovázott, majd azt mondta:

– Fogadhatsz rá! – Töprengett még pár pillanatig, és halkan dörmögve hozzátette: – Fűszer-kereskedelem… nem azt mondta Maize, hogy az a teherhajó, amit láttunk, fűszercsempész hajó lehetett?

– Igen, uram, ezt mondta. És én fel is fedeztem a fűszer nyomait a raktérben.

– Nem egy erős szál, de ha nem találunk semmit azon a holdon, legalább van egy irányunk, hogy merre folytassuk.

Ha az a teherhajó valaha Jediket szállított, talán találunk valamit. Ha nem, akkor hazarepülünk, és kiszabadítjuk Maize-t a börtönéből. És újrakezdjük az egészet – mondta halkan, de határozottan Karr, és megtapogatta a zsebében tartott kommunikátort.

Ám a droid gyanította, hogy a dolog nem lesz ennyire egyszerű.

– Uram, amint visszatérünk a Merokiára, önt elküldik az ipariskolába. És arra is látok esélyt, hogy Maize-t szintén átviszik egy másik iskolába, vagy talán egy javító-nevelő intézetbe. Hallotta, hogyan beszéltek róla a rohamosztagosok? Az ifjú hölgyről bizonyára máris vannak bejegyzések valamilyen nyilvántartásban.

– És van egy apja, aki tétovázás nélkül felhasználja az Első Rend erőforrásait arra, hogy hazavitesse őt – fűzte hozzá Karr. – Ha be akarta volna rakni a lányát egy ifjú bűnözőknek szánt intézetbe, rég megtehette volna.

A droid bólogatott, aztán a maradék utat már hallgatagon tették meg. A hajóhoz érve rászántak egy-két órát, hogy még alaposabban megismerkedjenek a fedélzeti rendszerekkel, és biztosan tudják, mi hogyan működik. Maize mindent elmondott nekik, amit tudott, és ő kiválóan repült. Karr biztosra vette, hogy nekik is menni fog.

– Feltöltöttem és frissítettem a navigációs protokolljaimat – közölte vele RZ–7.

– Én pedig figyeltem, amikor Maize magyarázott.

– Azt elhiszem – jegyezte meg a droid bólogatva.

– Nagyon vicces. Nem tehetek róla, hogy ő és én jól kijöttünk egymással.

– Én csupán arra céloztam, uram, hogy ha a romantikus énjét kereste volna magában, és nem a Jedit, akkor máris teljesítettük volna a küldetést – jelentette ki RZ–7.

– Igen, ezt én is így gondolom – ismerte el nevetve Karr. – Viszont abban mi a szórakoztató? Na, izzítsuk be ezt a szépséget!

A droid letelepedett a másodpilóta ülésére, és bekötötte magát.

– Úgy lesz, uram – felelte aztán. – És máris megkerestem az Oba Diah, illetve a sivataghold koordinátáit.

– Kiváló! – dicsérte Karr a droidját, és leült a pilóta ülésére. Nem volt száz százalékig biztos a tudásában, és nem tudhatta, hogy mit fog találni az utazás során, de azt nem tagadhatta, hogy fontosnak érzi a egész vállalkozást. Felvetődött benne a kérdés, hogy vajon ő maga irányítja a sorsát? Talán igen, talán nem. Viszont pillanatnyilag az övé ez a csodálatos hajó…

Még soha életében nem érezte magát ennyire szabadnak.

Viszont nem is félt még ennyire, és jószerével azt sem tudta, merre jár, de azt tudta, hogy nincs egyedül, és ott voltak neki az Avadora térképei, amelyeket használva tájékozódhatott.

– Gyerünk, RZ! – mondta végül. – Nézzük meg, megtalálunk-e egy magányos Jedit, aki réges-régen tűnt el egy névtelen holdon. Ennyit megtehetünk, ugye? Nem egy tűt keresünk egy szénakazalban, nem igaz?

– Szó sincs róla, uram – válaszolta a droid.

Karr tudta, hogy ez hazugság, de nem érdekelte. Vett egy mély lélegzetet, és mosolyogva annyit mondott:

– Ez csodálatos lesz!

– Valóban annak ígérkezik, uram – felelte RZ–7. – Viszont önnek hamarosan aludnia kell. A galaxis óriási, és ön is csupán emberi lény.

Karr nem akart aludni. Folytatni akarta a kalandozást, ám a droidnak igaza volt – érezte magán, mennyire kimerült. Így aztán, miután sikeresen felszálltak és elérték az űrt – ami érzése szerint nem kis teljesítmény volt két újonc pilótától –, úgy döntött, hogy ideje aludni és álmodni egy kicsit. És emlékezni.

* * *

– Gyűlölöm őt! – kiabálta Karr, mialatt berobogott a nagyanyja szobájába.

– Kit? – kérdezte J’Hara, és félretette a sablont, amin dolgozott.

– Azt a hülye zabrakot! Letörte a hajóm egyik vezérsíkját!

– Nyugalom! Egy tizennégy éves fiúnak nem kéne siránkozni egy törött játék miatt.

– Ez nem egy játékszer! – vitatkozott Karr. – Egy B-osztályú X-szárnyú méretarányos modellje. Egy örökkévalóságig tartott, mire összeraktam.

– Ettől függetlenül, ha meg akarod ismerni az Erőt, meg kell tanulnod elszakadni az érzéseidtől.

– Hát az olyan, mintha a karomtól kéne elszakadnom.

– Karr! – szólt rá J’Hara a fiúra, aki gyorsan bocsánatot kért, mire a nagyanyja így folytatta: – A Jedi Rendben tiltották a kötődést és a birtoklást.

– A Jedik nem játszhattak játékokkal?

– Nem így kell érteni – válaszolt nevetve J’Hara. – A Jedik abban hittek, hogy a kötődés és a birtoklás irigységhez vezet… és végső soron az Erő sötét oldalához.

Karr úgy dobta el a modellt, mintha az megfertőzhette volna valamilyen betegséggel.

– Jaj, ne! – kiáltotta ijedten. – Ugye nem kerültem át a sötét oldalra?

– Nem! – felelte megnyugtató hangnemben J’Hara. – De arra kell összpontosítanod, ami fontos az életben.

Karr lenézett a modellre, amelynek most már mindkét vezérsíkja hiányzott.

– Azt hiszem – motyogta bizonytalanul –, kibírom egy nyavalyás hajómodell nélkül.

– Igen, de ez az elv nemcsak a tárgyakra vonatkozik, hanem élőlényekre is.

– Élőlényekre?

– Szükség esetén, igen – magyarázott J’Hara. – És emiatt a Jedik nem házasodhattak.

– Nem házasodhattak? – ismételte megrökönyödve Karr.

Ez még sosem merült fel benne. Nem mintha készült volna megnősülni, persze. Még fiúbarátai sem nagyon voltak, és mindössze egy twi’lek lány állt vele szóba. De azért megjegyezte magának a dolgot. – Szóval, nem lehetett családjuk?

J’Hara nyitotta a száját, de aztán csak megrázta a fejét.

– Hú, az durva lehetett – mormolta Karr. – A család nagyon fontos.

És bár a család szót mondta, valójában csakis a nagyanyjára gondolt. Arra a rokonára, akire támaszkodhatott, és aki törődött vele.

Karr mindig is magányos típusnak tartotta magát, egy olyan kölyöknek, akinek nincs szüksége barátokra, de most rájött, hogy a „magányos” kifejezés nem igazán alkalmazható egy olyan valakire, akinek van egy kedves nagymamája, aki kesztyűt varr neki. Lehet, hogy el kell szakadnia a nagyanyjától ahhoz, hogy igazi magányos alak legyen? Vagy ahhoz, hogy Jedi legyen? Mert erről szól ez az egész, nemde? Ennek a célnak az elérésében segíti őt a nagyanyja?

– De még a Jediknek is szükségük volt barátokra, nem igaz? – kérdezte elkeseredetten. – Nem szerethették azt a személyt, aki az Erő használatára tanította őket? Ez nekem egy kicsit zavaros…

– Nem te vagy az első, aki elgondolkodik ezen – válaszolta J’Hara. – És igazad van. A mester és a tanítvány között erős kapcsolat alakult ki, de el kellett fojtaniuk az érzéseiket, miután a tanítvány önálló lett, és elszakadtak egymástól. – J’Hara elgondolkodott pár pillanatra azon, amit mondott, majd hozzátette: – Bár gyanítom, ezt könnyebb volt kimondani, mint a gyakorlatban véghez-vinni.

– Egyetértek – bökte ki Karr. Elképzelni sem tudta, mihez kezdene a nagyanyja nélkül. Találna valaha valakit, aki pótolhatná őt? Nem, a „pótolhatná” kifejezés nem illett ide. Akkor: találna valaha valakit, akivel olyan lenne a kapcsolata, mint most ővele? Aki úgy tudná jókedvre deríteni őt, mint a nagyanyja? Nem tudta. De ezekre a kérdésekre nem kellett megtalálnia a választ. Egyelőre nem.