Tizennyolcadik fejezet

Karrnak majdnem egy órába telt elmesélni mindazt, amit azon a napon megtudott a Jedikről. Ennyit kapott az aranyszínű droidkartól, és az egész még frissen élt az emlékezetében. Ám amikor felnézett, a tiszt értetlenül meredt rá, és döbbenten tátogott.

– Te meg mi a pokolról beszélsz? – kérdezte aztán. – Én egy Jediről kérdeztelek, te meg történelemórát tartasz nekem?

– Maga a Jedikről kérdezett! – vágott vissza Karr.

– Én Skywalkerről beszéltem!

– Én is!

– Ez egy régi história! – kiabálta a tiszt. – Én a jelenről beszélek!

Ezúttal Karr pislogott értetlenül, majd kijelentette:

– Fogalmam sincs, hogy hol van. Maga tudja?

A tiszt a tenyerébe temette az arcát, és vett egy mély lélegzetet.

– Te nem Skywalkert keresed? – kérdezte aztán. – Nem ez a küldetésed célja?

– Hát… nagyjából – vallotta be Karr, és mocorogni kezdett ültében. – Igen, bizonyos értelemben.

– És nem találtál nyomokat, amik a hollétére utalnak?

– Azt nem – felelte Karr.

– Na, ez az, amit nem hiszek el! – jelentette ki indulatosan a tiszt.

– Gondolja, ha megtaláltam volna Luke Skywalkert, akkor most itt üldögélnék magával? – kérdezte kétségbeesetten Karr. – A lába előtt térdelve könyörögnék neki, hogy tanítson!

A tiszt nyomkodni kezdte az adattábláját, de a képernyő olyan homályos volt, hogy Karr nem látta, mi jelenik meg rajta.

– Akkor most beszéljünk arról az üzenetről, amit az Oba Diah holdjáról küldtél! – mondta aztán a férfi.

– Miféle üzenet?

A tiszt lenézett az adattáblára.

– Arról, amelyikben azt mondtad, idézem: „megtaláltam a kirakós egyik darabkáját. Egy eltűnt Jedi mesterrel van kapcsolatban”. Emlékszel erre a beszélgetésre?

Karr elgondolkodott egy pillanatra, majd bólogatva válaszolt:

– Hogyne, egy barátommal, Maize-zel beszéltem azon az éjszakán, miután megtaláltuk a roncsot és a holovetítőt.

– A holovetítőt? Abban volt a térkép?

– Térkép?

– Nem találtad meg egy térkép egy részét? Vagy bármi mást, ami elvezethet Skywalkerhez?

– Skywalkerhez? Á, nem! Már elmeséltem magának, hogy találtam egy széthullott kompot, amivel egy Sifo-Dyas nevű Jedi mester repült, sok-sok évvel ezelőtt. Volt ott egy régi, majdnem teljesen döglött holovetítő. Sikerült lejátszani rajta az utolsó üzenetet, de abban egy szó sem hangzott el Skywalkerről.

A tisztből csak úgy sugárzott a kétkedés. Ráparancsolt Karra, hogy álljon fel, és odaszólt az egyik rohamosztagosnak, hogy motozza meg a fiút.

– Semmi, uram! – jelentette végül a katona.

De a tiszt így sem volt elégedett. Tudta, hogy a holovetítők kicsik, és emiatt könnyű elrejteni őket.

– Vedd le a kesztyűdet! – parancsolt ekkor.

Karr megtette, és a közeli asztalra dobta mindkettőt. A tiszt mindkettőt megvizsgálta, de csak annyit tudott megállapítani, hogy J’Hara ügyes szabó volt.

– Mi a következő? – kérdezte Karr. – Akarja, hogy kidugjam a nyelvemet?

A tiszt visszaült az előző helyére, megnyalta az alsó ajkát, majd fennhangon megszólalt:

– Hozzák be a droidot!

A katonák pillanatok múlva beterelték RZ–7-et a kabinba.

– Miben állhatok a rendelkezésére, uram? – érdeklődött udvariasan a droid.

– Nem tudom biztosan – vallotta be Karr.

De a tiszt megint irányítani kezdte a beszélgetést.

– Úgy hallom, ti ketten közel álltok egymáshoz – mondta a fiúnak.

– Természetesen, uram.

– Nagy kár lenne, ha nélküle kellene hazamenned.

– Nélküle? – ismételte a szót RZ–7. – Arra sosem kerülhet sor. Hűséges vagyok a gazdámhoz, és sosem hagynám el…

Mielőtt befejezte volna a mondatot, a tiszt elővette a Sugárvetőjét, hogy tisztázza, mire is gondol.

– Ó… már értem – mondta a droid.

Karr megpróbálta elmagyarázni, hogy félreértés történt.

– Azt mondom, uram, hogy semmit sem tudok Skywalker hollétéről – mondta sietve. – Sem valamilyen térképről. Én is csak nemrégiben hallottam róla!

A tiszt lassan felemelte, és RZ–7-re szegezte a fegyvert.

– Ez az igazság, uram! – hadarta ijedten Karr. – Mindent elmondtam, amit tudok. Nincs oka rá, hogy lelője RZ-t!

RZ–7 is közbeszólt a maga érdekében:

– Ha megengedi, uram, én kezeskedhetek Karr gazdáért. Ő egy tiszteletreméltó…

Ám amikor a tiszt továbbra sem engedte le a fegyvert, Karr egy régi taktikához folyamodott.

– Várjon! – kiáltotta riadtan. – Ne csinálja! Van egy kis gond az egészségemmel. Súlyos fejfájások törnek rám, és RZ az egyetlen orvosdroid, aki elegendő tudással és tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy segítsen rajtam. Kérem! Szükségem van rá!

A tiszt várt még pár pillanatig, de végül leeresztette a karját.

– Sajnálattal hallom ezt, fiam – mondta komoran. – Mert mindketten tudjuk, hogy ez valójában nem orvosdroid. Ami azt jelenti, hogy hazudsz!

A lövedék átrepítette RZ–7-et a kabinon, és leválasztotta a karját a testéről.

– RZ! – ordította Karr. Gondolkodás nélkül felpattant, és térdre vetette magát a droid mellett. – Miért tette… honnan tudja, hogy… – dadogta aztán.

– Mi sok mindent tudunk, kölyök – felelte a tiszt, azzal felállt, és megnyomott egy gombot az asztalon fekvő adattáblán. A készülék felett megjelent egy hologram – és elindult a felvétel.

Maize jelent meg a képen – mosolygott, és látszólag a kezével beszélt.

– Ő… ő a barátom, Maize – dadogta döbbenten Karr.

– Biztos vagy abban, hogy a barátod? – kérdezte a tiszt, és gonosz mosolyra húzta a száját.

Karr tovább figyelte a felvételt, és az arcáról lehervadt az iménti pillanatokban megjelenő mosoly. Maize a házukban volt, a nappaliban ült a kanapén, és… Karr hirtelen rádöbbent, hogy a lány őróla beszél.

– Talált valamit. Valamit, ami egy valaha eltűnt Jedi mesterrel van kapcsolatban. És tudom, hogy jelenleg az Oba Diah körül kering.

A felvétel itt véget ért. A tiszt maga elé húzta, és kikapcsolta az adattáblát.

– Továbbra is kitartasz az előző válaszod mellett? – kérdezte ridegen.

Karr alig tudta rávenni magát arra, hogy a férfira nézzen. Inkább a padlóra szegezte a tekintetét, és mialatt előregörnyedt bánatában, megtörten válaszolt:

– Már megmondtam önnek. Az eltűnt Jedit úgy hívták: Sifo-Dyas. Nem tudom, hol van Skywalker.

A tiszt hangosan fújt egyet, és odaszólt a rohamosztagosnak:

– Gyerünk, távozunk innen!

– Vele mi legyen? – kérdezte a katona a sugárvetőjével a fiúra mutatva.

– Itt hagyjuk. Semmit sem ér nekünk.

Miután a félelmetes alakok elhagyták a hajót, Karr a padlóra roskadt. Akármi történt is az imént, az Avadora továbbra sem érdekelt senkit. Úgy tűnt, nyugodtan elrepülhet vele a galaxis másik végéig, de még azon túlra is. És megfordult a fejében, hogy megteszi, mert végül is, mi várta őt otthon?

Nyelni próbált, de a szája teljesen kiszáradt. Maize elárulta őt az Első Rendnek!

Forrónak érezte a gyomrát, a szemét és az arcát. Szégyellte magát, és dühös volt. És ostobának érezte magát. Ostobaság volt azt hinni, hogy a gazdag lány valóban a barátja, és hogy hisz benne és a küldetésében.

Szeretett volna összegömbölyödni és meghalni, de nem adatott meg neki ez a fényűzés. Gondoskodnia kellett a droidjáról.

– RZ, itt vagy még? – kérdezte halk hangon.

– Sehol máshol nem lehetek, uram – felelte RZ–7, és a hangját erős sistergés kísérte.

– Rendbe fogsz jönni. Rendbe jössz! – ígérte Karr legalább annyira magának, mint a droidnak. – Helyrehozlak. Meg tudom csinálni!

– Nem kételkedem önben, uram, de annak az esélye, hogy a hajón található eszközökkel és tartalék alkatrészekkel képes lesz megjavítani, körülbelül kétezer-nyolcszázhúsz az egyhez. Mi több, ez az első alkalom, amikor teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy felteszem rá az orvosi hírnevemet.

Karr keserű nevetést hallatott, inkább a droid érdekében, semmint saját magáért.

– Ígérem, RZ, hogy rendbe hozlak – mondta aztán –, de egyvalamit tudnod kell.

– Mégpedig, uram?

– Te vagy a legjobb barátom.

Ha a droidok tudnának mosolyogni, RZ–7 mosolygott volna, de így csak a fotóreceptora villogott annak jeleként, hogy kellemesen meglepődött a kijelentésen. Legalábbis, Karr ezt akarta hinni. De nem kapott rá lehetőséget, hogy meggyőződjön az igazságról.

A padlót alkatrészek borították, és tudta, hogy csakis úgy hozhatja helyre a barátját, ha mindent összegyűjt. Az érzései annyira lekötötték a figyelmét, hogy amikor egy burkolatdarabért nyúlt, elfelejtette, hogy nincs rajta a kesztyű.

Éles, tiszta látomás robbant a tudatába. Nem hallott és nem látott semmi mást. Sem RZ–7-et, sem az Avadora tiszta, világos belső terét.

A szüleit látta, akik az otthonukban tartózkodtak. RZ–7 kikapcsolva ácsorgott a sarokban, mint egy elhajított játékszer, a szülei pedig a maguk megszokott, aggodalmas stílusában beszélgettek.

Az anyja a varrógépnél ült, és a fejét rázva kijelentette:

– Egyszer meg fogja tudni. Ha nem tőlünk, akkor valaki mástól. Talán most kéne elmondanunk neki.

– Nem! – válaszolta Karr apja. – Csak még jobban feltüzelnénk a megszállottságát.

Az anyja fáradtnak tűnt, mialatt azt mondta:

– Még most is a mi feladatunk, hogy megvédjük őt.

– És pontosan ezt tesszük!

A látomás oszladozni kezdett, és Karr lemaradt néhány szóról, de az utolsókat elcsípte:

– Amiről nem tud, az nem árthat neki.

– Ez igaz – válaszolta az anyja. – De az is megeshet, hogy az őrületbe kergeti.

A látomás ekkor tovább oszladozott és halványult, Karr pedig több dolgot érzett egyszerre. Először is hülyének érezte magát. Sosem jutott eszébe, hogy megérintse RZ–7-et, mivel gyakorlatilag éjjel-nappal együtt voltak. Amit a droid látott, azt ő is látta, és amit nem együtt láttak, arról beszámoltak egymásnak. Egyszer sem gondolt arra, hogy RZ–7 a tanúja volt valaminek anélkül, hogy tudott volna róla.

Másodjára azt érezte, hogy teljesen össze van zavarodva.

Miről beszéltek a szülei? Mi kergetné őt az őrületbe? Daganata van? De ami a legfontosabb: haragot érzett. Haragudott, amiért hazudtak neki… valamiről. Valamiről, ami fontos. És elhatározta, hogy kideríti, mi az.

A gyomra görcsösen összeszorult, de elszántan nézett az üres pilótaülésre. Az elmúlt napok során sokat tanult, de vajon eleget ahhoz, hogy hazarepüljön a hajóval? Letelepedett az ülésre, és bekötötte magát.

Hát a pokolba is, igen! – gondolta. Valójában sok mindent készült megtenni, amit még sosem tett meg.